Jelige: Tomolcsányi Aurél – A hűtlenek bálja

„Ez az emlékek bálja,
Gyere nézd honnan érkezem,
Ez a hűtlenek bálja,
és nem kezdik nélkülem. ”
(Sztevanovity Dusán: Emlékek bálja)

   Bámulatos az önfegyelme! Igaz, fel is emészti minden erejét. Mintha egy tele bőröndöt próbálna összecsukni. Csak a levegőben feszülő némasága, kapkodó mozdulatai, ahogy összeszedi a bugyikat, könyvet, sminkkészletet árulja el, milyen iszonyú küzdelem zajlik benne.

Bemegy a fürdőszobába a maradék cuccokért, és hirtelen nem bírja tovább. A bőrönd felpattan, a veszteség, megalázottság, cserbenhagyottság mind kiborul belőle. Bevágja az ajtót és elbőgi magát. Tehetetlenül állok. Bemenjek? Ha nem, még szívtelenebbnek tart.
Ha igen, azt fogja mondani, húzzak el. Óvatosan nyitni kezdem az ajtót. Kiüvölt: „Be ne gyere!” Szégyenkezve lépek hátra. Nem akartam, hogy ez történjen. Vagy mégis? Ahogy lepörgetem az utolsó időszakot, szédelgő szégyen fog el.

Már megint ebben a kereszteződésben vagyok. Hogy kerültem újra ide? Nem akartam senkit bántani, csak egy újabb veszteség-kátyút próbáltam kikerülni.

Eszembe jut egy emlék, a kamaszkori első szerelem idejéből.  Akkor tudtam mi a helyes. Nem. Igazából akkor vesztem el először.

   Minden június végén az integrált vak diákok egy hétre összegyűltek, hogy barátságokat, szerelmeket kössenek. Egyik évben régi barátaimmal egy új lány is érkezett. Vékony szálú hosszú haja, fahéj ízű hangja, gejzírszerű nevetése rögtön megtetszett. Rövidesen az is kiderült, remek szellemi ping-pong játékos. A nyitó mérkőzést már az első kiránduláson lejátszottuk.
Biztosra mentem: Életem fénylő csillagának neveztem. Ezt akkoriban majd’ minden flörtre kapható lánynál ellőttem. Jó szervának tűnt.

A vak kamasz barátnőknél sok félmondatba csavart titok lapul, amit összenézések híján oldalba bökéssel, kézszorítással, rejtélyes összenevetéssel juttatnak egymás tudtára. A lány verseket írt, bennük a csillag metafora őt jelentette. Bár nem tudtam, de a bók gól volt a javából.

   Másnap este – a többedik játszma után - tovább emeltem a tétet. Nem voltak komoly érzéseim, csak az ereimen végig száguldó siker hajtott. A tábortűznél ültünk. Mappákba fűzött braille kották jártak körbe-körbe. Mindenütt a kemencében sülő tzatzikis langallók illata táncolt a tűz kesernyés szagával. Gitárral a kézben szorgalmasan teljesítettem a kéréseket: Miért hagytuk, hogy így legyen; Ha én rózsa volnék; Szeretni valakit valamiért, Nézz az ég felé; A körben….

Évekkel korábban elkezdtem kísérletezni hogyan lehet dalokba burkolt utalásokkal lányt bűvölni. Végy egy jól ismert dalt! A dal előtt tegyél néhány jól értelmezhető célzást kinek szól, a fontosabb soroknál - szemezés híján - fordulj egy pillanatra felé, esetenként cserélj ki egy-két szót, majd hagyd rotyogni egy ideig. A hatás azonnali, bár ritkán tartós.
Az első napokban a lány növekvő szeretet éhségét otthonmaradt barátja emlegetésével igyekezett elverni, de a tábortűzön rotyogó dalok végül finomabbnak bizonyultak.

   Másnap délelőtt, a program után a lányszobában  hevert egymás hegyén-hátán csomó lány és két fiú. A barátom - az örök mókamester - lefoglalta a többieket, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Egyre jobban szerettem vele lenni. Az adogatások izgalmát ekkorra  felülírta a személyes varázs. Fájdalmas pontossággal tette szóvá az emberek gyengéit, amiből sok konfliktusa volt. Barátai mégis kitartottak mellette, mert tudott vigasztalni, támogatni is. És tudták, legbelül kong az önbizalom hiánytól.

Ahogy a matracon feküdtünk, szóba került kedvenc zenekara, az épp újra indult Quimby.

– A legtöbb zenekar talál egy jó metaforát, amire közhelyeket dobál. A Quimby viszont sokkal elvontabb. Nincs mese, meg kell fejteni. Ezt sokan nem szeretik. Mondják meg mire kell gondolni, és boldogan visszabégetik.

– Nem lehet, hogy sokan zenehallgatáskor kikapcsolódni akarnak, nem gondolkodni?

– De. Szerintem van kikapcsolódó meg gondolkodó zene. Én az utóbbit kicsit többre tartom, de ez szubjektív. Jó, van amikor én is csak leszarni akarom a hétköznapokat, tombolni. Olyankor punkot hallgatok. Az ugyan egyszerű, de van üzenete.

Két és fél nap intenzív együttlét után úgy éreztem ideje az egyre elhatalmasodóbb vonzalmamat játékos flörtön túl mással is kimutatni. Metakommunikáció híján kevés lehetőségem volt. Beszélgetés közben masszírozni kezdtem a kezét. Szóban ugyan tiltakozott, de kis idővel később már némi simogatást is engedett. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy a vakoknál ez csak az ismerkedős fázis. Egy kézfogás alig több mint a látóknál a szemezés. Eközben mókamester barátom általa kiagyalt sms-ekkel szórakoztatta a szobatársakat. Az én telefonomban a következőt „találta”.

– Drágám, borzasztó hálás vagyok, amiért átvirrasztottad velem a tegnap éjszakát! Köszönöm, hogy segítettél azt a hosszú rudat a megfelelő helyre illeszteni. El sem tudom mondani mennyit jelent, amit tettél! Végre újra működik az utánfutós kis autóm!

Ahogy teltek a napok, nálunk is gyűlni kezdtek a félmondatokba csavart titkok. De ha az egyikünk megpróbált kibontani egyet, a másik rögtön a kezére ütött. Az óvatos érintésekhez harsogó ideológiák, a kimondott költői túlzásokhoz elhallgatott kérdések társultak. Két nappal a tábor vége előtt csörgött a telefonom. Az akkori barátnőm hívott, hogy hazaért Angliából és a megbeszéltek szerint másnap lejön. A fejemben addig gondosan tompított vészcsengő teljes hangerővel üvöltött fel. Számítottam erre, de a tábor kezdetén ez még messzinek tűnt. Később meg már nem is érdekelt. Különben is csak flörtöt, egy falatnyi sikert akartam.

A kaland észrevétlenül szabadult el. Fokozatosan eresztettem a pórázán, minden centinél arra gondolva, még visszaránthatom. Azt mondogattam magamnak; semmi ez. Kétértelmű mondatok, közös élmények, némi testi kontaktus. Csak az összegabalyodott érzéseimmel nem mertem szembenézni.

   A telefonbeszélgetés utáni pánikban eszembe jutottak a gyerekkori elveim. Sokat mesélt a családom megcsalásokról, egy éjszakás kalandokról, őrjítően vadító, vagy kiábrándító szexekről. A történetek egyszerre taszítottak, és izgattak. Eldöntöttem: megmutatom nekik! Én más leszek! De a valóság abban leli legnagyobb örömét, hogy a gyerekkori elveket addig tépázza, míg nem kócos torzók lesznek. A félelem kalapácsütései alatt egyre kisebbre húztam össze magam. Ha a barátnőm lejön, minden kiderül, és elveszítem. Ha nem, az utolsó este most vagy soha rohamában döntésre kényszeríteném a lányt. De engem választ? Ha igen, mihez kezdek a barátnőmmel? Ha nem, „Mi lett volna, ha…”-ként örökre a fantáziámba ragad.

A tábor vége előtt egy nappal hazamentem.

   Az emlékből felmerülve szomorúan, szégyenkezve állok a fürdőszoba előtt. Akkor rég – ha későn is – de ki tudtam lépni egy hibás helyzetből. Vagy csak gyáva voltam? Nem mertem a meglévő biztosat a bizonytalanra cserélni? Akkor miért kezdtem bele? Miért kezdek bele újra és újra? Hiszen tudhatnám, a végén mindig veszteséggel zárok. A fürdőszobából szipogva jön ki a sikeréhségem újabb áldozata. Érzem, ahogy rám néz. Bárcsak…! Bárcsak életemben először – és valószínűleg utoljára - láthatnám!

Szó nélkül elfordul, és kimegy az ajtón.