Jelige: Matrica – Matricák

Egy időben, lustálkodó figyelmemet, a dugóban üldögélve, a rendszámokkal játszható szókirakóval kötöttem le. Az első három betűből állítottam össze egy szót. Olykor, a fejemben felugró lexémáknak az elejét, esetleg a végét faragtam meg belőle. A finneknél is pontosan ilyen táblákkal vannak ellátva az autók. A betűk és a számok elosztása, teljesen megegyezik. Vajon a kis lélekszámmal bíró népeknél, előnyös az autók hat karakteres azonosítása vagy ilyen erős lenne még mindég, a finn-ugor kötelék? Tanácstalan vagyok, ha jól tudom, már nem erős. Most egy ideig mások leszünk. Talán kelták vagy navahó indiánok. Végül is mindegy, a lényegen nem változtat semmit. Az igazság, hogy rajtunk sem. Pedig én szívesen maradtam volna testvére a finneknek. Hol fogunk most ráakadni, egy olyan tökös népre, amely képes ellenállni a szovjet haderőnek, majd a következő maflással, a német megszállókat küldi haza az országából? Elképzelhető, hogy nehezebb lesz találni másik nemzetet, aki fivérként tekint majd újra ránk. Végső soron én is találtam más elfoglaltságot a lustálkodó kocsisorok között zötykölődve. Újabban mélázgatok a felragasztott matricákon. Próbálom elképzelni a sofőröket a vignettáik alapján. A búvár sziluettel címkézett verdák vezetői mindig sportosak, a horgászok meg koránt sem. A nagy, kék alapon, fehér T betűvel jelölt autókban, mindig nők ülnek, a férfiak valamiért szégyellik a frissen szerezett jogosítványt. Csakhogy valahol el kell kezdeni. Mindazonáltal a pasik ezt a feladatot manapság nem szívesen vállalják. Se család, se felelősség. Kivételek azonban mindig akadnak, és ott ülnek a családi hintóikban, legtöbbször az egykori pocaklakók nélkül. A pólyásokat jelző szimbólumoknak, legalább tényleg van értelme. Talán a babacímkés autó láttán, visszafogja magát a mindig rohanó, KRESZ-kioktató szakosztály, meg a sport-dudás válogatott. Szép példája ez a mágikus gondolkodásnak – szólal meg bennem a hajnali háromkor fellapozott Hamvas Béla vagy a fél négyes antropológiai cikk, már nem tudom. Mindenesetre rám hatással van, ahogy időnként Hamvas is. Egy megmagyarázhatatlan erő kényszeríti az emberiséget még mindig a jelképek hordására. Csak a liliomok, a kardok és a keresztek helyét átvették a piktogramok, a bárgyú viccek és a márkajelzések. A komoly, nagy mintavétellel dolgozó, kumulált adatokkal operáló, szociológiai megfigyeléseim során, két dolgot nem sikerült megértenem teljesen. Az egyik, a francia autókon, francia multinál vásárolt, majd felragasztott Történelmi Magyarország ábrázoló grafikák. Persze nem vonhatjuk gazdasági blokád alá a gallokat, ameddig nem írnak alá Trianonban egy új szerződést, amely minden egyes rögöt visszacsatol kis hazánkhoz. Mégis, nekem nem áll össze a dolog.  Ahogy az ország sem nagyon, hiába faragták kisebbre a szélét. Egy valaha, jobb napokat látott eszme, keserű, mégis komédiás lenyomatai ezek. Legalább van még benne némi tartás, még akkor is, ha elsöprő többségbe került a rátartás. A márkajelzéseket viszont már képtelenség jó szándékkal elnézni. Néhány éve, egy cég, belefizetett az autó részletébe pár ezrest, ha valaki vállalta, hogy guruló hirdetőoszlopként közlekedik a járgányával. Hamar tönkrementek. Ma már senki sem adná ilyen vállalkozásra a fejét. A jó fogyasztó prototípusa a tervező asztalról már az utcára került. Több alma került ki az autók hátoldalára az utóbbi időben, mint egész évben a Lehel Piacra. Életérzés? Vagy a valódi élet érzékelésének teljes elvesztése? Nem tudom, sosem ment jól a filozófia. Nincs mit tenni, nekem is csak a menekülés jutott az eszembe, de hiába utazom el, mindenhol ugyanazt látom. Az emberiség lelkesen szolgálja ki az imádott tárgyakat, a tárgyak lelketlenül használják szolgának az embereket. Tavaly, Los Angelesbe tettem látogatás és egy napra Finnországban szálltam meg, a legolcsóbb konstrukció miatt. Tetszett nekem a barátságos, kedves légkör, a rideg idő ellenére is. Vettem ott egy matricát, „I love Finland!” felirattal. Azóta se tudom, hogy hova ragasszam fel.