Istenek játsszák el a történelmet

Csobánka Zsuzsa Emese

Mentés másként

Van egy férfi, aki sosem öregedik meg. A nő, aki szerette, magára rajzolta a ráncait. Sima az arca, olyannak mutatja magát, mint aki elvágólag éli meg az életet, átmenetek nélkül. Fekete-fehér a fotó és raszteres, apám szkennelése minden apró részletet megmutat. Látszanak a fotópapír rücskei, legalább van, ami ki tud emelkedni a térből, bejárható magaslat. Nagyapám úgy ment el fiatalon, hogy a bal oldalon, az aranymetszés szabályai szerint egy ősz tincset vitt magával a sírba. Hívom apát, kérdezem, mi jut eszébe Trianonról. Tudom, mélyen érinti a téma, féléves volt, amikor az apja meghalt. Miközben beszél, én azokat a sík felületeket járom be, amiket örökifjú nagyapám arca tükröz vissza belőlem a monitoron. Én, akinek a születési anyakönyvi kivonatába az van beleírva, apja szovjet állampolgár. A születésem a bizonyíték, Kárpátalja más világ, Trianont a mózeskosárral hozom.
Apám egy órán belül küldi a családi képeket, előtte a maga tervezte aranyharangokat, a fájl neve kompozíció. Mentem a telefonra. A magyar zászló előtt harangon ül Szűz Mária, Nagy-Magyarország térképe, a magyar címer és a turulmadár. Apa évekkel ezelőtt kérte, írjam meg őket. Süket fülekre talált. Azt hittem, apám gyűlölni tanított, amikor indulatosan halálra ítélt mindenkit, aki nem követte az általa kijelölt emberi mértéket. Akik loptak, csaltak, elvettek, azokkal ő hirtelen számolt le. Belőlem ez erős empátiát váltott ki, a lázadásnak megtaláltam a gyermeki formáját, magam ellen fordítottam apa haragját, mert valahogy tiltakozni kellett. A kapcsolódásnak ez is egy lehetséges formája. Csak a felszínt láttam, én, a dacos kamasz, aki híresen büszke voltam arra, milyen mélyen érzek. De van olyan fájdalom, ami képtelen a megengedésre, képtelen voltam meglátni én is, mennyi fájdalommal van tele apám szíve. Köveket görgetett maga előtt, hogy mutassa, legyen hiteles a példa, miszerint választhatok mást, nem kell a múlt súlya alatt megroppanni, ahogy ő tudott.
Van egy lugas, az utcanévre nem emlékszem, a kapura is alig, csak a nyugalomra, ami a fejem fölött leng. A gyerekkor almafényű időn kívüli tere, egy megosztott család hétköznapjaiból most az apai oldalé. Ungváron vagyok, apa ebben a házban nőtt fel, engem egy hatalmas szárnyas ajtó csalogat, muszáj bemennem, bármennyire félek a sötéttől, mert ott vannak a babák. Nem az enyémek, ezért annál jobban vágyakozom velük játszani. Balzsamosan csábító idegenség. Hibásan tanulom meg az elvágyódás örök törvényét. Apa azt mondja, ő itt van itthon, a rahói hegyek között, és otthon van, amikor Pestre vágyik Németországból. Egy betű a különbség, nem értem. Ő a szigorú rend világába fut, a húgom Portugáliába, én Írországba. Hitler nyelvét képtelen vagyok megtanulni, és idegesít a német precizitás. Lisszabonban simogató, susogó nyelv és színes bőrű, hangos emberek között szorong a húgom. Keressük az anyanyelv paradigmáit, nézzük a végtelen tengert magunk előtt, mint az irányt tévesztett költöző madarak. Ha máshogy nem, hát a távolságban tudunk egymáshoz kapcsolódni, ez egy olyan család. Írország szép, csak egy kicsit nyers és rideg, összegez apám, amikor meglátogat. Biztat, hozzak ki valami jót ebből a magam választotta száműzetésből. Nem értem. A megélhetésre fogja, hogy nem hív haza. Közben azt ismételgeti, nem minden a pénz. 
Ablakból nézem, lengedező villanydrót az ír esőben.
Egyedül élek, itthonról dolgozom, az iskolába csak vasárnap kell menni, kevés gyerek vesz körül, ők már írnek mondják magukat, míg én példamutatással arról győzködöm őket, hogy magyarok is. Tanácstalan vagyok, remélem, nem kérdezik meg, hogy akkor ők most hogyan magyarok, ha én ilyen okos vagyok, mert nem tudnék válaszolni. A példa hiteles, csak épp a válasz más, mint amit magamtól vártam volna.
Pedig elég sokat tudok a megosztott lélek súlyáról. Hány kondulásban mért csöndüteg. Nagypapát szarrá verik, apám így mondja. Azonmód dobták a vagonba, amikor a zsidókat szidja, elfelejti a sorsközösséget. Vagy így emlékezik. 
Nagymama két portréja a lelkembe mar. El kell forgatni őket, mentés másként, nyomok a gombra, elnevezem őket. Apa szereti úgy mesélni, nagyapámat a lembergi bányából hazatérve direkt mérgezték meg, mert a háború előtt zsidóknak segített. Meséli azt is, a munkácsi kereskedelmi iskola hallgatójaként már akkor is sokat ügyeskedett, megszerezte és kidolgozta az érettségi tételeket, és eladta pénzért. Mert jegyezzem meg jól, teszi hozzá, a zsidók között vannak a buták és az okosak. Én pedig évekig büszkén hangoztatom, tudod, apa, azt hiszik, zsidó vagyok. Olyankor ő az ütő az aranyharangban.
Mindketten nagysokára látjuk be, a különbség nem itt van. Nagyapám tekintete a távolba réved, és a másik képen, ahol nagymamát öleli, derűs, reményekkel telve néz a lencsébe. A lugas alatt ülnek, és előttük a füvön a gyermek keresztanyukám, apám nővére. Talán érdemes azzal kezdeni valamit, hogy más kép nincs is nagypapáról, csak ez a bátor, tettre kész. Nemsokára meghal, én már most többet éltem.
Amikor már nagyon nehéz a szigeten, végső elkeseredésemben apám nővérét hívom, aki gyermekorvos. Meghallgat, miközben szaggat a sírás, hogy nem találom a helyem, és elvesztettem a fogódzókat, kapaszkodnék a gyökerekbe, miközben szétporlad minden a kezem között. Nyugtatgat, majd’ hetven év bölcsessége ölt testet a csöndben, ami megtartani kész. Végül azzal köszön el, ne sírjak, erős nőnek kell lenni, legyek az.
Anya gyerekkoromban azt mondogatta, ha kell, faszántos harangot is önt, a gyermekeit egyedül nevelő anya a ’80-as, ’90-es években önmagába kapaszkodik. Mondta, úgy áll fel, mint a keljfeljancsi. Kiabáltam vele álmomban, nem akarok olyan nő lenni, mint ő, így lettem pont olyan. Faszántos harangöntő elvesztett férfiak sírja felett. Az egyedüllét és az ír sziklák csiszolnak le, hogy végre megengedővé, lágyabbá válhassak. Túl a harangokon, ringó csípőjű nővé. Olyanná, aki befogad. Nem a harang, nem az ütő, hanem a kondulás.
Nézem nagymama arcát. Az elsőt, ahol nevet, csupa tűz, csupa kedvesség. Akkor még az elején jár az útnak, nagypapát talán már eltemette, de érzem, még nem keményedett meg. És ott a másik, ugyanaz az arc, egy riadt őz, eleganciába záródott porcelán a test, készül kilépni innen. Nem számonkér, de valami végtelen bizalmatlanság bujkál a tekintetében, és csalódás. Hogy elég.
Többször elolvastam a tékozló fiú történetét, hiába. Akit nyugtalan szív hajt, hiába vár bebocsátást a Teljesség országába. Itt, Corkban, ahol számos külföldre tévedt magyarral ismerkedtem meg, ugyanaz a minta rajzolódik ki. Elcsatolt területek, örök vágyódás, a régi gyerekkorba, egy bátor, boldog jövőbe, aztán a megakadás tűje egy végtelen bakelitlemezen. Önigazolási kísérletek, holott Trianon belül van. A zsigerekben éli meg mind, aki érintett. És érintettek vagyunk mindannyian, hiszen emberként egyetlen bolygón érnek a föld alatt a gyökereink egymással össze. A terekről beszél apám, ismétli, múlt nélkül nincsen jövő sem, de közben egy olyan térről álmodik, ahol már káromkodni sem lehet az anyanyelvén. Minden megosztás további ellenségeskedést szül, apám felé fordulok, nézem, milyen szabályos rendben sorakoznak a harangok a zászlón. Német precizitás. Aki hazatér, örökre ott marad belőle a végtelen tengerben egy rész. Amit elvesztettél, örökre a sebed marad, és hiába kiáltasz égre istenért, emberért, az elvesztett végtagok, bár viszketnek, nincs mód visszacsatolni. Hagyd, száradjon le a var is. Sirasd el, aztán indulj haza! 
Ha nincs lábad, amin járj, marad karod, kapaszkodni a földbe. Ha nincs karod, a száddal harapd ki a téged megemelő ágakat. És ha elvész a nyelv is, növessz szárnyakat, még mindig ott a gondolat, a lélek teremtő erejének magva. Az utat meg kell járni. És végül hazatér mind, akit anya szült. Az árvák dala pedig másokat ringat álomba, segíti őket, hogy az övék ne rémekkel legyenek tele. 

Sándor Zoltán

Az elvarázsolt kastélyban

Szétnézel magad körül. A kristálycsillárokkal, óriás tükrökkel és aranyozott szobrokkal díszített hatalmas galériát körös-körül ajtók szegélyezik. Számtalan ajtó, s mindegyik mögött valami más rejlik. Egyenként szemügyre veszed valamennyit, majd a legközelebbi tükörhöz lépsz, és belepillantasz, mint aki szeretne megbizonyosodni arról, hogy valóban azt látja, amit elképzelése szerint látnia kellene. Tükörképed rövid vizsgálata után megfordulsz, és az átellenben lévő ajtóhoz mész. Óvatosan lenyomod a kilincset, és belépsz a helyiségbe.
Egy kocsmában találod magad. A teremben csak férfiak vannak, kisebb-nagyobb társaságokban üldögélnek az asztalok körül. Egyesek hangoskodnak, mások kártyáznak, és olyanok is akadnak, akik szótlanul fogyasztják italukat. Megállsz a söntésnél, és a fehér kötényes kocsmárostól rendelsz egy pohár fröccsöt. Alighogy belekortyolsz, amikor megüti a füled a legközelebbi asztalnál folyó beszélgetés.
– Úgy tűnik, hogy továbbra is a faluban maradnak az iderendelt rác tintanyalók – mondja szomorúan egy középkorú férfi. – Búslakodhatunk immár az idők végezetéig.
– Hallgass rám – hajol felé asztaltársa. – Mi lényeges változott meg a te életedben az impériumváltás óta? Napszámba jársz, igaz, de zsellér voltál világéletedben, avas szalonnát és száraz kenyeret ettél és eszel ma is, esténként pedig itt iszogatsz és locsogsz összevissza. Csak az uralkodók változtak meg, minden más maradt a régi!
– Engem aztán ne próbálj megetetni ezzel a szocialista dumával, amit az orosz fogságban szedtél össze, mert úgysem érdekel! Engem az zavar, hogy most szerbül vezetik az anyakönyveket!
– Nem értem, miért zsörtölődsz ennyire emiatt, amikor téged aligha érint. Ha a háború alatti legényhiányt nem használtad ki, hogy asszonyt vigyél haza, akkor ezután már bajosan fogsz megnősülni, a halotti könyvbe pedig neked már úgyis mindegy lesz, hogyan jegyeznek be – szól közbe a söntés mögül a kocsmáros, mire téged leszámítva a kocsmanépség hangos nevetésben tör ki.
– Röhögjetek csak, ostobák – mondja megvetően a férfi. – Igaz, hogy nem nemzettem utódot, de legalább majd nem kell rettegnem a gyermekeim életéért, amikor eljön a leszámolás ideje. Mert eljön! Semmit sem jelent az, hogy a nagyhatalmak jóváhagyták ennek az ördögi tákolmánynak a létrejöttét. Ami tűzben keletkezett, előbb-utóbb tűzben is vész el!
Felhörpinted megmaradt italodat, és figyelemkeltés nélkül kisétálsz a helyiségből. Mélyet sóhajtsz, és a csillárokat bámulva megindulsz a folyosón. Az egyik oldalsó ajtó mögül hangok szivárognak ki. Odamész, füled az ajtóra tapasztod, elvárásaiddal ellentétben azonban morajláson kívül semmi más nem hallatszik. Benyitsz. A tágas tárgyalóteremben egy hosszú asztal körül öltönyös urak ülnek. Mindegyik előtt halom irat, amelyre hivatkozva üvöltözi a magáét. Téged egyikük sem vesz észre, mintha ott sem lennél.
– A háborúkban vannak nyertesek és vesztesek! A nyertesekre az a jellemző, hogy nyernek valamit, a vesztesekre pedig az, hogy veszítenek. Aki nem tudja elfogadni egy játéknak a szabályait, ne vegyen benne részt!
– Önök a nemzeti sérelmeket egy másik nemzet megsértésével szeretnék orvosolni. Vajon a valós vagy vélt igazságtalanságok kijavíthatók egy újabb igazságtalanság elkövetésével?!
– Ne legyenek naivak, ez a döntés a szükségszerűség eredménye. Képzeljék el, mi történne, ha „mindent vissza” alapon döntünk, és az elmúlt másfél év történéseit mind át kell rendezni? Egy ilyen döntés újabb konfliktusokhoz, nem kizárt, hogy fegyveres összecsapásokhoz vezet. Egy béketárgyalás célja pedig semmiképpen sem lehet újabb konfliktus kirobbantása!
Elsétálsz a férfiak előtt, de már egyáltalán nem hallgatod, mit beszélnek. Ehelyett inkább a saját igazuk hangoztatásától eltorzuló arcokat figyeled. A szikrázó tekinteteket, a dühtől ráncolódó homlokokat, az érvelések során kivillanó fogakat. Észrevétlenül elhagyod a termet, és folytatod sétádat a hosszú folyosón. Sokáig gondolataidba temetkezve lépkedsz, nem nézel sem jobbra, sem balra, amikor hirtelen megtorpansz. A többinél jóval nagyobb ajtó előtt állsz. Rövid tétovázás után lenyomod a kilincset, és az ajtó kitárul előtted. Halványan megvilágított színházteremben találod magad. Végighaladsz az üres nézőtéren, és az első sorban lehuppansz egy vörös posztós ülésre. Alighogy helyet foglalsz, teljesen kialszanak a fények. Néhány másodpercig sötétség uralkodik a teremben, majd a ráirányított reflektorfényben a színpadon egy töpörödött bácsika jelenik meg. A mikrofonhoz döcög, megköszörüli a torkát, és rekedtes hangján mesélni kezd. 
– Álmomban ellenséges katonák elől menekültem a hóban. A végtelen fehérségben sehol sem láttam a nyomaikat, de bármerre is fordultam, mindig a közvetlen közelemben éreztem őket. Különös érzés. Mint amikor kellemetlenül érzed magad valami miatt, pedig tudod, hogy nem kellene, vagy bűntudatod van, holott még az elkövetett bűnöddel sem vagy tisztában. Jobbra-balra vizslatva szedtem a lábam. Percekig, órákig, napokig, nem tudom. Végkimerültségemben egyszer csak elterültem a szikrázó hóban, és felnéztem az égre. Egy puskadörrenésre ébredtem, felkaptam a fejem, de csak a mindent elnyelő csönd vett körül.
Édesapám visszatérő álma az első történet, amit életemben hallottam. A falubeliek szerint nagyon stramm fiatalember volt, amikor bevonult. Édesanyám irtó büszke volt rá. Az elkövetkező években belebetegedett az iránta érzett aggodalomba. Különösen azután, hogy a kezdeti eufóriát követően egyre több rossz hír érkezett a harctérről: halottak, sebesültek, nyomorékok, fogságba került szoldátok. Mivel édesapám a háború után sem került elő, anyám teljesen összetört. Azt mondják, egészen magába fordult, és hónapokig csak a jószághoz beszélt. Az istállóban lévő lovakhoz és tehenekhez, az ólban fetrengő disznókhoz, az udvarban kapirgáló baromfihoz, meg a kutyákhoz és macskákhoz.
Mint kiderült, édesapámat a spanyolnáthajárvány akadályozta meg abban, hogy a harctérről egyenesen hazatérjen. Útközben megfertőződött, és vesztegzárba csukták. Tíz hónappal a puskák elnémulása után tért haza meggyötörten. Nyár vége volt, sárgult már a kukoricaszár, édesanyám több falubelivel kint volt a réten. Apám letette a cókmókját, és gyalog kiment érte. A faluemlékezet úgy tartja, hogy amikor édesanyám megpillantotta a férjét, térdre borult, és elmondott egy Miatyánkot és egy Üdvözlégy Máriát. Utána pedig apám nyakába borult. Állítólag kézen fogva futottak hazáig, ahol aztán bezárkóztak, és napokig, egyesek szerint kerek három hétig ki sem dugták az orrukat. Felváltva szeretkeztek, és mesélték egymásnak élményeiket.
Kilenc hónapra rá megszülettem én. A történelem legszomorúbb napján. Pontosan száz évvel ezelőtt.
Felállsz, és hogy ne zavard az előadást, halkan kisomfordálsz a székek közt.

*
A szürke öltönyös előadó leállította az óriáskivetítőn a képet, megvárta, amíg a közönség feldolgozza a látottakat, majd megigazítva szemüvegét a pulpitushoz lépett.
– Amint arról e rövid ízelítőből is meggyőződhettek, mindenki, aki igényli a Trianon 100 elnevezésű multimediális programot, különböző helyszíneken és különféle élethelyzetekben, szinte váll váll mellett eleinkkel átélheti, s ami még fontosabb, közvetlen közelről átérezheti a száz évvel ezelőtti eseményeket, és minden vele kapcsolatos mozzanatot. Ám ez még nem minden! A programnak van egy olyan opciója, amelyben a felhasználó stratégiai játékosként újratárgyalhatja az ügyet. Ha ügyesen érvel, akár még a békediktátum elfogadását is megakadályozhatja, és megláthatja, hogyan zajlott volna Magyarország történelme a trianoni békediktátum nélkül. Elöljáróban elárulom: másképp alakul a második világháború! Nincs szocializmus! Nincs ’56-os forradalom! Nincs gulyáskommunizmus és legvidámabb barakk! Nincs ’89-es rendszerváltás! Nincs magyar kisebbség! Nincs haza a magasban! De akkor mi van?! Vegye meg a Trianon 100-at, lépjen be az elvarázsolt kastélyba – és tudja meg!

Oláh András 

szimultán 
             

                             Marie-Cécile le Luecnek 

az igeidőkkel a szereposztás is változott 
megnyúlt a csönd kifehérült a lélek 
megkoptak a jelentések és elkoptunk mi is 
de az a kép még ma is mosolyt 
fakaszt… látom Marie-t 
a fiatal francia segédtanárt… 
gyanakvón mustrál: 
„ugye nem mondod komolyan 
hogy a tűzoltószertár 
a legfontosabb magyar szó…” 
rezzenéstelen arccal magyarázom 
hogy nekünk ez a fogalom 
a hátországunk… biztonságot ad 
mert mi folyton izzunk forrongunk szikrát vetünk 
s hogy itt a Kárpátok alatt még a hamu alatt is… 
kétkedve ingatja fejét 
cselvetést huncutságot ugratást gyanít mindaddig 
míg az ópusztaszeri emlékpark egyik épületének 
homlokzatán föl nem villan a felirat: 
TŰZOLTÓSZERTÁR 

hitetlenkedő döbbenettel 
tárja megadásra karjait 

ám a nyugtalanság erősebb 
s a történet még korántsem kerek 
lázban ég tisztázni akar 
megérteni e fura rajzolatú világot 
– megkér jegyezzem le a tíz 
legfontosabbnak vélt magyar szót 
ő is leírja franciául s vessük össze 
találunk-e közös pontokat 

szeretet… szerelem… barátság… 
remény… édesanya… szív… csók… 
ezeket mindketten feljegyeztük 
„az alapok azonosak” – konstatálta elégedetten 
de hiányolta a listámról Istent 

„Isten nem listázható – érveltem –
ott rejlik mindenben 
és mindenek fölött” 

nyomban fordított a kérdésen: 
akkor a békét miért nem emeltem be 
a tíz legfontosabb közé 

„ott van az is” – erősködtem 
és mutattam a tizedik szót 
„Trianon” – ezt firkantottam a lapra 

a kör bezárult 

érthetetlen vöröstérképes graffitiket 
bámultunk… onnantól lábujjhegyen járt a csönd 
megfeneklett a mosoly és egyetlen rejtekajtónak 
a sorstalanság bizonyult 

persze könnyű diagnózist felállítani 
békétlennek nevezni az emlékezőt 
pedig már rég nem két gyerek civódik 
a homokozóban egy játékvödör fölött 
s olykor bizony eljár a kéz 
repül a kavics robban a szélvédő 
pattan az üveg 
de Isten búvóhelyét azóta sem 
tudjuk felderíteni 
 

Szilágyi-Nagy Ildikó

Életmentő Trianon

A lélegeztetőgépek monoton zaja megszűnt, amikor Ani szorosra húzta az izolált kórterem ajtaját, miután a hozzátartozó kilépett. A férfi azonnal levette a maszkot, majd Anihoz fordult:
– Hogy tud így élni?
– A lélegeztetőgép tartja életben. Amíg anyagcseréje van, nem lehet elengedni őt – válaszolta Ani.
– Nem az anyám. Maga. Ebben a földi pokolban.
– Dehát látja, hogy minden rendben van. Stabil az állapota.
– És a magáé?
– Nem pokol az egész világ? A Hospice-ban vagy kint, ugyanaz – mondta Ani, mert rossz napja volt.
– Családja van? – forszírozott tovább valamit a férfi.
– Nincs.
– Na látja!
Ani ebbe nem akart belemenni, ezért visszakérdezett:
– És magának?
– Nekem sincs.
– Na látja! – nevetett Ani. – Nem olyan könnyű párt találni, pedig maga nem is dolgozik elfekvőben! Mivel foglalkozik?
– Hajózással. De kukázással kezdtem.
– Akkor a Balatonnál lakik?
– Gyerekkoromat Füreden töltöttem. Aztán emigráltam. A Balatonnak, meg persze Trianonnak köszönhetem, hogy élek.
Ani kíváncsi tekintetére a férfi belekezdett a történetébe.
– Tizenhat éves voltam ötvenhatban. Utána úgy éreztem, reménytelen. Svájcot vettem célba, tudtam németül. Át akartam úszni Olaszországba. Jugoszlávián átkelni semmiség volt, egyeztettem egy ottani magyar barátommal, aki jól ismerte a partot. Utána nem a tervek szerint alakult a dolog. Szürkületben akartam úszni. De megcsúsztam, és mire a partra értünk, már mindketten feszültek voltunk. Miután a barátom vízbe bocsátott engem, megkönnyebbülten elsietett. Nem tudom, a zajra figyeltek-e fel, de határőrök jelentek meg, és rögtön kiszúrtak. Úsztam teljes erőmből, azok meg lőttek rám. De csak a partról. Utána nyugodtan haladtam tovább. Olaszországban is volt egy magyar barátom, ő várt a ruhákkal. Késtem, és be is sötétedett. Gondolom, segíteni akart a tájékozódásban. Tudtam, merre vegyem az irányt, de ő elkezdett egy zseblámpát lengetni. Ezért nem mertem ott kiszállni a vízből. Nehogy megint konfliktusom legyen. A part mentén úsztam lassan és csöndesen, így viszont fáztam, muszáj volt kiszállnom. A sötétben is látszott, hogy meztelen vagyok. Elindultam, de belebotlottam egy párocskába. A nő rémülten felkiáltott:
– Jézusmária!
Hála Istennek, hogy magyar vagy – gondoltam –, velem van a gondviselés, meg a szórványmagyarság. Tisztáztam magam, meghívtak, hogy adnak ruhát. Nem volt teljes bizalmam, de más választásom sem.
Ani figyelme végigpásztázta a férfit. Bár a haja már festéktől volt barna, a bőre rugalmas volt, és a szeme élettel telin csillogott, sőt, fekete kontúrceruzával ki is volt húzva. A férfi észrevette a hitetlenkedést:
– Nálunk a férfiak is adnak magukra. Látom, itt a nők sem – majd zavarba jött, és javított. – Úgy értem, láttam az utcán. Maga csinos smink nélkül is!
Ettől azonban még inkább zavarba jött, így gyorsan folytatta:
– Másnap keltem át a zöldhatáron. Az időt figyelve úgy gondoltam, már Svájcban vagyok, felszabadultan gyalogoltam az erdőben, aztán egy kerítéshez értem. Majdnem agyvérzést kaptam! Mert nem tudtam, most a határ olasz vagy svájci oldalán vagyok-e. Elbizonytalanodtam, jól tájékozódtam-e, hiszen már máshol hittem magam. Szó sem lehetett arról, hogy átmásszak a kerítésen, és kitűzzem magam a drótok tetejére, hogy „ide lőjetek”. Bár inkább öljenek meg, mint visszatoloncoljanak! Be voltam rezelve. Faágak segítségével átástam magam a kerítés túloldalára. Kimerültem, de tudni akartam, hol vagyok. Beértem egy faluba, gyerekek jöttek szembe. Lestem, milyen nyelven beszélnek, pedig tudtam, hogy ez sem lesz bizonyosság, hiszen mi van, ha épp olaszul beszélnek? Az egyik kiskölyök megszólalt németül. Soha ekkora megkönnyebbülést nem éreztem, illetve még egyszer később, Indiában.
– Ott is élt?
– Nem, oda csak fesztiválozni mentem. A hetvenes években megérintett a Woodstock, de nem a fősodor, hogy könnyen lehet csajozni a világbékés szósszal, engem a spiritualitás érdekelt. Akkor komolyan jógáztam, ma is gyakorlok, és úgy gondoltam, hogy visszatérek a forráshoz, Indiába. Svájcban először lomtalanításról szedtem össze bútorokat, azokat felújítottam, és eladtam. Vettem egy kis hajót, fuvaroztam, aztán elkezdtem kiépíteni ezt az üzletet. Nem hagyhattam ott az épülő hajózási vállalatomat hosszabb elvonulások miatt, úgyhogy csak a kilencvenes években mentem Indiába egy „jógafesztiválra”. Mint kiderült, a rendezvény természetközelisége azt jelentette, hogy a semmi közepére visznek minket, ahol se rendes víz, se vécé, és sátrakban alszunk. Ha már ott voltam, végigcsináltam, annál is inkább, mert közlekedés is csak a szervezett buszjárat volt. Az utolsó éjszaka úgy kimerültem, hogy reggel elaludtam. Arra eszméltem, körülöttem lebontottak mindent, és egyedül fekszem a semmi közepén. Nem értem, miért nem ébresztettek föl! Fogtam a hátizsákom, és megindultam. Egyébként jól tájékozódom, de főképp vízi ember vagyok. Ott nyomorult szárazföldi patkánynak éreztem magamat, amikor rájöttem, hogy eltévedtem. Egy ösvény dzsungelszerű erdőbe vezetett, és távolról kunyhókat pillantottam meg. Mikor odaértem, megláttam néhány meztelen szádhut. A testüket a hagyomány szerint hamuval kenték be, de ezek a megvilágosodás felé vezető utat másképp képzelték, mint a tradíció, mert szanaszét fetrengtek, valamitől jól beszíva, és megváltozott tudatállapotban motyogtak felismerhetetlen nyelven. Használhatatlanok voltak! Rettenetesen szomjasan és elcsigázottan összeomlottam, és káromkodtam: „A kurva életbe! Itt fogok megdögleni!” Mire az egyik aszkéta arcán értelem gyúlt, és felnézett: „Magyar vagy, bazdmeg?” Így menekültem meg a dzsungelből. Később kiderült, amerikai magyar, a családja Trianon után emigrált Erdélyből. Nekem többször életmentő volt, hogy a világon mindenhol vannak magyarok, és ez Trianonnak is köszönhető.

Abafáy-Deák Csillag

Mozaik

Beszaladok az udvarról, hogy kérdezzek valamit nagymamámtól. Ül a fotelben, ahol olvasni szokott, bóbiskol, szemüvege lecsúszott, ölében nagyméretű könyv. Az ajtó csikorgására felriad, öléből lecsúszik a könyv, talán lexikon, amiből nekem gyakran mutatott képeket. Ahogy tanítottak, ugrom, és miközben felkapom a földről, kicsúszik belőle egy lap. Ezt is felveszem, színes rajz van rajta, és ahogy átnyújtom, kérdezném, mit ábrázol, de ő kikapja a kezemből, beleteszi a lexikonba, és csak annyit mond, ez nem neked való. Ő ritkán mond ilyet, ellentétben a nagynénémmel, akinek ez az egyik kedvenc szavajárása. Hideg borogatást kellett tennie a fejére, amikor a múltkoriban meglátta, nagymama megengedte, hogy az anatómialexikont nézegessem, és a nagy, színes képek bizonyos részeiről kérdezzek. Most is ő, Vali nagynéném nyit be a szobába, nem lát semmi gyanúsat, csak szól, menjünk azonnal ebédelni.
Szokás szerint ímmel-ámmal eszek, itt, az asztalnál aztán végképp nem szabad beszélni, magyar ember evés közben nem beszél, tehát kérdezni sem illik, nekem meg az a színes rajz jár a fejemben, ami állítólag nem nekem való, és engem általában az izgat a leginkább, ami nem gyereknek való. Már jól tudok olvasni, ötéves koromban tanultam meg, most másodikos vagyok, és titokban főleg azokat a könyveket olvasom, amire azt mondják, nem nekem való. Csak másnap adódott alkalom, hogy észrevétlenül keresgéljek a könyvespolcon, hogy megtaláljam a kötetet, amiben nagymama elrejtette a színes lapot. Láttam szöveget is a lap alján, akkor ez olyan lehet, mint az anatómialexikonban a képek, ott mutatták be a belső szerveket, amit nem lehet kívülről látni. Éppen a női szerveknél tartottunk, amikor Vali néni rajtunk ütött, és idegrohamot kapott, miközben, ha nem is látható, de biztosan neki is vannak olyan szervei, és nekem is, bár van, ami még nem alakult ki, mondta nagymama, de mire felnövök, meglesz.
Sorba veszem a nagyméretű köteteket, de hiába lapozom, rázom, hogy kihulljon a nem oda való lap, nem történik semmi. Nyílik az ajtó, nem merek hátranézni, csak amikor nagymama hangját hallom, mit keresel, kérdi. Hallgatok, tudnék hazudni, gyakran mondja nagynéném, túlzottan erős fantáziám van, ennek nem lesz jó vége. Én meg örülök, hogy olyan dolgokat is kitalálhatok, amit eddig nem láttam, sőt történeteket is, de ezt az örömöt nem közlöm senkivel. Talán ha majd író leszek, mert mostanában ez foglalkoztat. Izgalmas foglalkozás. Nem kell hozzá semmi, csak papír és ceruza. Nagymama nem kérdez többet, tudja, mi érdekel. Kihúzza az íróasztal fiókját, sok kacat és papír alól kihúzza a színes lapot. Most látom, hogy a sírhanthoz hasonló rajz egy térkép, sok színnel, mozaikszerű részekre osztva, a belső részt összefüggő, vörös vonal keríti be. Egy idegen szón akadt meg a szemem, Trianon, de még mielőtt kérdeznék, újból Vali néném jött be, nagymama nem tudta elég gyorsan becsukni a fiókot. Kiabált a nagynéném, minek tömi a gyerek fejét ilyesmivel, csak bajt hoz ránk, ha kibeszéli, aztán minket is elvisznek. Nagymama csak annyit mondott, nem beszéli ki, túl sokat is hallgat.
Kimenekültem a szobából, a Trianon szó járt a fejemben, mi lehet ez, ami ennyi vihart kavar. Ha akkor lett volna internet, egyszerű lett volna tájékozódni, de mi most az ötvenes években járunk. Néhány nap múlva nagymama elővette a fiók mélyéről a térképet, és elmagyarázta, újrahúzták a határokat, ezen a piros vonalon belül van a jelenlegi Magyarország, és itt élünk mi, a körön kívül, nagyon sok vármegyénk ment el. Most sem volt nyugtunk Vali nénitől. Azon gondolkodtam, hogy megy el egy vármegye, a szó nekem ismeretlen, benne van a ’vár’, ami aztán tényleg nem mozdul, és vajon a ’megye’ szónak köze lenne a ’menni’ szóhoz? Ez a határhuzigálás nevetségesnek tűnt, mint amikor mi azt játsszuk, hogy mi lenne, ha… − de közben tudjuk, hogy az nem valóság, annyira a gyerekek sem hülyék. De ez itt nagyon komoly, és főleg titkos. Azt meg miként lehet titokban tartani, hogy nem az eredeti hazánkban élünk, miközben mi is magyarul beszélünk?
A sok kérdésből, ami a fejemben kavargott, este a vármegye szóban rejlő vár szóval rukkoltam elő: akkor törökök csinálták ezt a sok várelvevést? Ügyesebben, mint az Egri csillagokban, amit én már olvastam kétszer, csak most nem sikerült megvédeni a várakat? Vali néni kiabálni sem bírt, csak égre emelte a szemét, mama, mondtam, hogy ez a gyerek bajt hoz ránk, és ha ez így megy, mindnyájunkat elvisznek a kanálishoz. Most itt nincsenek törökök, mondtam diadalmasan. Vali néni ölébe ejtette a kezét, nagymama meg annyit mondott, a kommunisták vannak itt. Ők húzták a vörös vonalat ide-oda?, kérdeztem. Nagymama csak rázta a fejét, és a szeme homályos volt, mintha homokszem került volna bele.
Abbahagytam a kérdezősködést. A vörös vonal maradt a helyén, évekig nem léphettem át, nem kaphattam útlevelet. A hetvenes évek végén lettem határátlépő, családommal együtt, hontalanútlevéllel Németországban leltem ideiglenesen otthonra, a mozaiktérképen kívül. A 90-es évek elején érkeztem Magyarországra, a piros vonalon belülre, ahol immár harmadik állampolgárságként megkaphattam végre a magyart.

Eszteró István

Trianon-országban

otthonom, hűs lomb levélbiccentése,
fáradt idegnek fűbe süppedő
haladék, amíg kisimulhat mégis
a homlokon a gyűrődő redő,

egymásba nyíló érvek szobáin
karosszék himbálja szótlan szavam,
mely szívdobbanásokkal feleselve
csak önmagába lapozgatva van:

komor világrészem örömtisztása,
fény, árnyék hegyvölgye, fátumfolyó
Trianon-országban, félelemhegylánc,
imádatózon, közönybe fogyó,  

ahol mint lehelet gyöngyharmatában
zöldellne éden, mint részben egész,
sívóhomokot serényen bejárva
égig érő fáknak hitéhez érsz,

mely kiforgatott terekbe hatolva
magához ölel elveszett talajt,
amíg a hajszálgyökerek imája
valamely csillagjárással kihajt,

akár a törékeny gyermeki jókedv
viszályt békévé sugárzó szeme,
ki tudja összhang kezdetét és végét,
hogy oltalmában jót cselekszem-e…

a Kárpát-medence égő zugában
ágyúdörejtől rengett a plafon,
otthonba otrombán tört világérdek,
nézzük a képernyőt hülyén, vakon

karnyújtásnyira leomló falaktól,
mintha más bolygó lenne, más világ,
pedig otthona léleknek csak egy van,
s körötte kavargó halálszilánk…

Oláh János

Katonák 

Fiatal fűzfák és régi facsonkok vázai őrzik a rétet,
mint mikor a végső küzdelemben leomolnak a várak.
Keserű szájízzel szélednek szét a vesztes katonák,
s kóborolnak zsold nélkül, idegen sátrak alatt.

Én nem hagyhatom el bármily iszonyú vágtával se e földet,
ideláncoltak a fehér por, az alkonyi felhők meg a falvak.
Emlékeim férfias büszkesége előtt
megroppan a háborús paripák rohanása,
belemarkol hajamba a szél.
Felhők nyájai ballagnak az égen,
nomád szívemet megvadítja minden tavasz,
a furcsa föld, a vakító napok.

A béke iszonyú pillanata ez, ne feledjétek
a győztesek gyilkos mámorát!

Dupka György

„A szerencse úgy forog…”
Avagy öt állampolgárság forgatagában

A székely családból származó, de Ungváron letelepedett Fülöp Árpád (1863−1953) költő, gimnáziumi tanár versének részlete találóan érzékelteti az impériumváltozást Kárpátalján. A vers keletkezésének ideje ugyanis egybeesik „négymegyényi” régiónk elcsatolásával Magyarországtól Csehszlovákiához. Azóta Vári Fábián László versnyelvén szólva a „felnégyelt haza” trianoni keresztjét nemzedékeken át cipeljük.
Kárpátalja megtartásának reménye családomban is teljesen szertefoszlott, amikor 1919. január 12-én a csehszlovák hadsereg bevonult Ungvárra. A cseh légiósok egyik gaztette örökre emlékezetes maradt, ugyanis március 7-én, Masaryk névnapján a nyílt utcán cseh katonák „elvakult dühének esett áldozatul” az ártatlan, dunántúli származású Pós/Posch Alajos újságíró. Az orvosok megállapítása szerint „28 halálos szúrást és számos zúzódást ejtettek rajta”. Óvintézkedések közepette temették el az ungvári Kálvárián, utolsó útjára ezrek kísérték el, akik néma tiltakozással ítélték el a területhódítók túlkapásait. Még a rendszerváltás előtt megígértem a mártír hírlapíró budapesti hozzátartozójának, hogy nagybátyja sírját gondozni fogjuk. Az alkalmanként megejtett sírszemlén, ha ránézek a brutálisan meggyilkolt lapszerkesztő fejfájára, akaratlanul ökölbe rándul a kezem, hiszen megalázott közösségünknek ő volt az első trianoni áldozata.   
Így kerültünk Trianon túszaiként egyik államból a másikba, miközben az Anyaország szeretetét sugárzó ölelésére vártunk. Ezt még a fentebb idézett Fülöp Árpád is megélte, amikor az első bécsi döntés következtében párjával együtt könnyes szemmel és virágokkal üdvözölték az Ungvárra bemasírozó magyar honvédeket. 1938. november 2-án írta a Csonka dal második versszakát, melyet megtalált naplójából vettem át:

„A szerencse-kerék úgy jár:
Uzshorodból lett már Ungvár;
Azt kiáltja úr és munkás:
Mukacsevó ismét Munkács!”

Akkortájt a megismételhetetlen örömujjongásban még a költő sem gondolta, hogy öt év múltán a reményteljes visszatérés bevégeztetett, és újra leszakadunk az Anyaország kebeléről. Sőt, a győztesek a kollektív bűnösség elvét alkalmazzák a legyőzöttek ellen, mert egyetlen bűnünk a származásunk volt. 
1944. október végén a tatárdúlásra emlékeztető oroszdúlás a zsigeréig megrendítette a dalnokot is, fájdalom szorongatta szívét, miközben a naplójában az első, fentebb idézett versszakot drámai hangzású refrénként a Csonka dalhoz illesztette:

„A szerencse úgy forog:
Ungvárból lett Uzsgorod,
Munkácsból lett Mukácsevo;
Isten látja, egyik se jó!”

Hozzátartozóitól tudom, hogy a 41 544 sorból álló, gigászi Hunyadi-eposz szerzője, a helyi magyarság lámpásembere ezt követően a szemeteskosárba dobta a tollát. A szovjet népirtást látva az úgynevezett „trianoni búskomorság” áldozata lett, örökös magányba temetkezett, többé egy sort sem írt. A négy impérium- és állampolgárság-váltást átélt költő 90 éves korában halt meg Ungváron, ahol 60 esztendőt élt „az Ung vize mellett”. Barátom, Ivaskovics József zeneszerző a Csonka dalt azóta megzenésítette, és a Credo verséneklő együttes felvette programjába. 

Az Anyaországban és szerte a nagyvilágban ki hitte volna akkor, hogy ennyire fáj Trianon! Ilyenkor a magyar királyi csendőrre, majd az amerikás nagyapámra és sorstársaira gondolok, akik az Osztrák−Magyar Monarchia területén beleszülettek a magyar állampolgárságba, majd megkérdezésük nélkül csehszlovák állampolgárok, utána pedig újra magyar állampolgárok lettek. Kérészéletű volt a boldogságérzetük. A háborúvesztés miatt következett a szovjet megszállás. Ezúttal a szovjet állampolgárságot kényszerítették a költő népes családjára, melynek férfitagjait kegyetlenül meghurcolták.
A Gulág-Gupvi lágert megjárt apám és nemzedéke szintén volt csehszlovák, újra magyar, szovjet és ukrán állampolgár, miközben jószerével ki sem mozdult tiszaháti fatornyos szülőfalujából. Úgy született és úgy halt meg, hogy Tiszabökényben élve naponta hallhatta a vasfüggönyön át is az anyaországi Liget, Uszka, Tiszabecs templomainak tornyából üzenetként szétáradó harangzúgást, amely kitartásra ösztönözte a „nem-adom-fel-hitű” embereket. Aztán fiaimmal is megismertük ezt a kisebbségi lélekbe kódolt érzést, mert mi már a szovjet állampolgárságban láttuk meg a napvilágot. A kommunista birodalom összeomlása után, megkérdezésünk nélkül családom tagjait ukrán állampolgárrá nyilvánították. 
Ha Kárpátalja tragédiáját a családok szintjén szemléljük, meg kell állapítanunk, hogy azóta sem hevertük ki, hiszen az eltelt évszázadban többször megtizedeltek, megaláztak és kifosztottak minket. Egyet azonban nem tudtak elvenni tőlünk: nyelvünket és hitünket. Mert a felmenőink belénk nevelték az anyanyelvi kultúrát, a mélységes istenhitet, amely megtartó erővel bír.
Ki hitte volna, hogy a rendszerváltás után újabb történelmi mérföldkőhöz érünk? A sokkoló megaláztatások után köszönet és hála illeti az anyaországot és a jóakaratú embereket. A többségi nemzetek tiltakozása ellenére megnyitotta nekünk a megmaradáshoz szükséges reális lehetőségek tárházát. Így a nemzethez tartozást magyar igazolvánnyal, majd magyar állampolgárság megszerzésével is tanúsíthattuk. Az én családom is élt a törvény adta lehetőséggel, nagyapáink, apáink nevében felvettük a magyar állampolgárságot. Tettük ezt elszántan és bátran, annak ellenére, hogy a totális asszimilációnkra törekvő mostoha-országunk vezetése üldözi a kettős állampolgárokat. Az is megfordult a fejemben, figyelembe véve a történelem tanulságait, eddigi eseményeit, hogy vajon melyik lesz a negyedik állampolgárságunk… 
A fentiek is bizonyítják, hogy a határokat ugyan meghúzták a fejünk felett, de az összetartozás érzését nem tudták elvenni. Ez megmaradásunk, hitünk, jövőképünk igazi titka. Ma sem kérünk mást a többségi nemzet politikai elitjétől, mint amit száz évvel ezelőtt nagyapáinknak megígértek és szerződésbe foglaltak Európa győztes államai. Közösségi kultúrát, nyelvhasználatot, oktatást és területi önigazgatást kérünk, amit száz évvel ezelőtt már írásban is garantáltak. 
Ha kell, újabb száz év tudatában vívjuk tovább nyelv- és kultúramegtartó küzdelmünket! 

Ungvár, 2020. február 11.

József Attila

Nem! Nem! Soha! 
  

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége 
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! 
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! 
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett! 
  
Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel, 
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel, 
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk, 
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk! 
  
Majd nemes haraggal rohanunk előre, 
Vérkeresztet festünk majd a határkőre 
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! – 
Szembeszállunk mi a poklok kapuival! 
  
Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár, 
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ 
Teljes egészében, mint nem is oly régen 
És csillagunk ismét tündöklik az égen. 
  
A lobogónk lobog, villámlik a kardunk, 
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk! 
Felhatol az égig haragos szózatunk: 
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk. 
  
Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem, 
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen, 
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át: 
Nem engedjük soha! soha Árpád honát! 
  
                                                1922 első fele