A kerti kapálásnak a gyomirtáson kívül még egy nagyon fontos szerepe van. A talajban, ha kiszárad, nagy méretű repedések keletkeznek, melyekben az eső- vagy öntözővíz mélyre lefolyik, így a növények gyökerei már nem érik el azt. Ha megkapáljuk a földet, a nagyobb rögöket felaprítjuk, ezzel sok kicsi, apró hajszálcsövet hozunk létre. Ezekben a víz megmarad, a gyökerek pedig hozzájutnak az éltető nedvességhez.

Nagyon régóta nem esett az eső. Talán a lakosok nem is emlékeztek milyen az. Így mikor egy délutánon rázendített, mindenkit váratlanul ért.

– Ezt nem lehet elhinni! - szakította meg az esőcseppek monoton ütemét egy női hang – Károly! Tartsa már rendesen azt az ernyőt, rám esik az eső! Nem értem, miért nem lehetett megállni az épület előtt! Egészen felfoghatatlan!

– Elnézést Kornélia kisasszony, tudja, hogy a Fővárosi Büntetés-végrehajtási Intézet területére nem lehet behajtani – hallatszott egy meglehetősen alázkodó hang

– Ugyan már, hívja csak börtönnek, a bátyám drogos volt és sitten rohad, nincs mit szépíteni ezen!

Kornélia léptei türelmetlenek voltak, kapaszkodott az esernyőt tartó férfibe, rózsa illatú parfümje az eső illatával keveredett, selyem sálja pedig elnehezedett a ráesett cseppektől, nedvesen tapadt a kosztümjéhez.

Odaértek a limuzinhoz, amiben a sofőr várta őket.

– Károly, kapcsolja be a rádiót! – mondta, hátra hajtotta a fejét, lehunyta a szemét és elmerült a lassú dallamokban.

Csaknem egy órába telt, mire a belvárosba érkeztek. Hangos klubok kiszűrődő zenéje, színházak előtt várakozó tömegek moraja és nyikorgó villamosok mellett haladtak el. A kocsiban a fenyőillat akkorra már egészen eltöltötte a teret. Egy szűk utcába fordultak be a város egyik legrégebbi lakónegyedében. Amint megálltak, Károly rögtön a hátsó ajtóhoz ugrott, majd kisegítette Kornéliát a kocsiból. Az eső már csak csepergett. Kornélia belekarolt inasába és óvatos léptekkel haladtak a kapucsengőig. Ott beütötte a kapukódot, L alakú formát követett az ujjaival.

A kulcsokért nyúlt, de nem tudta igazán, hogy be akar-e menni a lakásba. Összeszorult a gyomra, de ahogy eddig is tette, visszanyelte a félelmét és benyitott. Amint beléptek megcsapta őket a cigaretta füst, ami az alkohol maró bűzével keveredett. Levegőtlenség volt és szaggatott csend. A fürdőszoba felől csöpögés hallatszott. Halkan és zavaró egyenletlenségben koppantak a vízcseppek a csempén.

– Károly, kérem zárja el a csapot!

– Azonnal! Maga csak maradjon itt!

Kornélia elővett a táskájából egy összecsukható vakbotot, kinyitotta, majd lassú léptekkel megindult a helyiségben. A szétszórt tárgyak miatt gyakran megállt és lábával odébb tologatta az éppen előtte lévőket. Érezte, hogy lépteivel felveri a port, közben pedig emlékezni próbált és igyekezett felidézni a szoba formáját, hogy falba ne ütközzön.

– Károly! Mondja csak, mekkora a baj? Ebből a bűzből és rumliból csak rémképek lebegnek előttem!

– Hát, nem is tudom hol kezdjem kisasszony! Minden fel van dúlva, verekedés nyomai látszanak, betört az ablak és a tükör is. Egyébként a zuhany folyt az imént. Nem is tudom elképzelni mi történhetett itt – mondta Károly, miközben egy széket porolt le az étkezőasztal mellett, majd a támlájára tette Kornélia kezét, hogy érezze, merre van – Ha gondolja, leülhet.

– Nem, köszönöm. De egy pohár vizet, ha lenne szíves!

– Máris!

Kornélia a hálószoba felé vette az irányt, majd miután megtalálta az ágyat, leellenőrizte, hogy nem ül-e rá valamire, majd lefeküdt. Behunyta a szemét és elképzelte milyen volt, mikor még szerelmesen és boldogan feküdt abban az ágyban. Mikor még nem csak illatok és hangok léteztek számára. Hugó kék szemeit képzelte maga elé, a mosolyráncait, a kedvenc kék ingét, a piros csorba bögrét és a reggeli nap fényét, ahogy mindezt megvilágítja. Képzeletben végigsimított a kopottas, türkiz színű ágykereten, bejárta az apró lakás minden részletét. Elterült a nappaliban lévő piros bőrkanapén, mélyet szippantott kitárva az ablakot a friss tavaszi levegőből és még valamire kíváncsi volt, így gondolatban bement a fürdőszobába és megpróbált tükörbe nézni. Halvány vonások néztek vissza rá. Egy kontúr és karakter nélküli árny. Beletemette az arcát a párnába és Hugó illatát próbálta felidézni. Nem nyitotta ki a szemét, meghagyva magának azt az illúziót, hogy csak azért nem lát, mert csukva tartja. Felült és belemarkolt a párnába olyan erősen, amennyire csak telt tőle.

– Károly, a víz! - kiáltotta el magát.

– Igen, máris hozom, csak el kellett mosogassak, nincs itt egy tiszta pohár.

– Nem az, a zuhany. Mióta folyhatott?

– Gondolom mióta elvitték Mr. Velira holttestét. De kisasszony, nem kell ebbe sokat belegondolni, hiszen csak éppen, hogy csepegett.

– Igen. Tényleg – nyugodott meg egy kicsit. A hullámzó mellkasára kulcsolta a kezét és próbálta egyenletesen szívni a levegőt. Nagyokat nyelt és megnyugodni igyekezett.

Már éjfél körül lehetett, mikor a limuzin elhagyta az utcát és ráfordult a főútra. Az autóban halkan szólt a zene, mindenféle szerelmes dalok követték egymást, de Kornélia csak a dallamokra figyelt. Kedve lett volna sírni, de nem tette. A sírást gyengeségnek vélte, valami olyasminek, amit az ő helyzetében más minden nap csinálna. Ő a diagnózis óta eltelt év alatt egyszer sem tette.

Hajnali egykor érkeztek meg. A milliárdos villák, a méretre vágott fűszálak és a téglalap alakú fák minden levele igyekezett a lehető legmakulátlanabb benyomást kelteni. Kornélia álmosan, kimerülten, de az egész napos eső után valahogy mégis száraz szívvel vonszolta magát fel a széles lépcsőkön. Kikotorta a táskájából a kulcsot, benyitott és azonnal lerúgta a magassarkúját. A fehér botot az ajtó melletti tárolóba helyezve, mezítláb lépdelt előre hármat, kettőt jobbra, majd megállt az ágya előtt. Levette a sálját, a kosztümkabátját, a szoknyáját, lehúzta a harisnyáját és egy kupacban hagyva őket, fehérneműben mászott a paplan alá. A hűs takaró és a frissen mosott ágynemű egy őszinte mosolyt csalt az arcára. Mélyet szívott az éppen lesüppedő párnából, majd térdeit a mellkasához húzva hunyta le a szemeit.

Egy visszatérő álma kezdődött el újra. Egy olyan napról álmodott, ami nagyon meleg és nagyon száraz volt. A nap olyan erősen és olyan kitartóan sütött, hogy látszódott, ahogy hétről hétre nagyobb gödröket hagynak a kamionok a felforrósodott aszfaltban és ahogyan a füves pázsitok elkezdenek felrepedezni, a növények levelei pedig sárgulni. Öntött egy kanna vizet az előtte lévő pázsitra, majd már a lakásban volt, az ágyban feküdt. Reggel volt, tűzött a nap, ott volt a kék ing, a piros bögre, csurig töltve viszkivel, az ágyban ott feküdt Hugó is. Átölelte és azt mondta szereti, majd a kanapén ültek és egy képet mutatott neki. A képen önmagát látta, ahogy meztelenül alszik, a haja kócos, az ágynemű gyűrött és ő álmában mosolyog. Csókolóznak, aztán egy pofont érez az arcán. Egyre nagyobb ütéseket. Betörik az ajtót, a bátyja arcát elönti a vér, feléjük rohan és Hugóval ordít. „Utolsó söpredék, a jó kurva anyádba!” Nem önmaga, cikázik a tekintete. Véreresek a szemei és remegnek a kezei. Kornélia érzi az ütéseket, de a bátyja Hugót veri. Hugó pedig teljes erőből gyomorszájon rúgja, majd megint, de a bátyja kitér. A tükörben látja magát, retteg és tehetetlen, betöri a tükröt, nem akar tehetetlen lenni! „Hagyjad abba, megölöd!” Hugó véres arcát látja, majd a zúzódásokkal teli mellkasát, a rendőröket, a fekete zacskót, amivel leterítik. Sír. Ordításokat hall és összemosódott arcokat, önmagát véresre vert arccal és törött bordákkal. Megint sír. „Megérdemelte!” A bátyját látja kiszaladni a szobából. Utána fut, az emeleteknek nincsen vége. „Erik!” A bátyját már nem látja, de a lépcsők már nem lefele, hanem felfelé tartanak. Megáll és megint meglocsolja az útmenti virágot, de az még jobban elkókad. Kitépi a virágot és Hugó sírjára teszi. A bíró kalapácsolásának szava sokáig visszhangzik. „Életfogytiglan!” Rohan fel a lépcsőkön, de elfogynak az emeletek, elfogynak a tárgyak, a fény is és már a vaksötétben fut. „Maradandó vakság.” A trauma okozta. A virág már nem is sárga, hanem színtelen. A kamionokat elsodorja a folyadékként örvénylő aszfalt. Ordít a jazz zene, kiabálnak a betűk majd süket csend. „Kisfiú”

A szomszéd szobából babasírás hallatszott. Kornélia azonnal felébredt és felült az ágyában. Az éjjeli szekrényéhez nyúlt, amin egy másik vakbotot tartott, ilyen esetekre. Kibotorkált a szobából, át a gyerekszobába, ahol rögtön megérezte Károly jelenlétét.

– Szeretné átvenni a kisasszony?

– Igen. Kérem – nyújtotta ki maga előtt a két kezét.

Amint Károly a karjaiba tette a kis Hugót, érződött az apró testén, hogy nagyon megijedt, nagyokat rugdalt és hangosan sírt. Kornélia a szívéhez közel húzta és ringatni kezdte, addig míg egyenletesen nem szuszogott. Megsimogatta az arcocskát, lassan tapintotta végig a vonásait és gyengéden törölte le a könnycseppeket. A pici kézhez érve, az azonnal marokra fogta a mutató ujját. Kornélia nem akarta elvenni az ujját, így fél lábbal tapogatta ki a babaágy melletti fotelt és leült. Abban a pár percben úgy tűnt, hogy minden rendben van. Rózsaszín babaillat lengte körül őket, a résnyire nyitott ablakon friss hajnali levegő áramlott be, a kis Hugó pedig lassan újra elaludt.

– Károly, ha lenne szíves! – suttogta Kornélia

– Máris!

– És még valami!

– Mi lenne az kisasszony?

– Holnapra vegyen fehér tulipánhagymákat, a temetőbe megyünk!

Másnap Kornélia, először a temetés óta, ellátogatott Hugó sírjához. Mikor odaértek elkérte az apró ásót, a tulipánhagymákat és a palack vizet. Végig simította a márványba vésett nevet, a dátumot, majd az előtte lévő ágyás földjét. Gazolni kezdett, közben a kis ásóval igyekezte felkapálni a földet. Lendületesen mélyesztette bele, majd húzta ki a földből. Egyszer sem vágta el a kezét, egyik éles levelű gazzal sem, mintha látná őket.

A kerti kapálásnak a gyomirtáson kívül még egy nagyon fontos szerepe van: sok kicsi, apró hajszálcsövet hozunk létre, amelyekben a víz megmarad, a gyökerek pedig hozzájutnak az éltető nedvességhez.