Jelige: Kerti pad melankóliafátyolban – Egy férfi sóhaja

Fátyolos tekintettel, tüdőből feltörő fájdalmas sóhajjal tekintett ki az idős férfi az ablakon; szemei megpihentek a padon. A kert végében, nyírfák ölelésében megbújó, gazokkal benőtt, rozoga padon. Ezúttal nem kapta el a fejét hirtelen, mint annyiszor, most engedte, hogy elé táruljon a látvány fástól, kertestől, padostól, emlékestől. Hosszú idők óta először mert emlékezni a férfi. A nőre, egy szerelemre. Utolsó találkozásukra. Közel három évtizede történt, mégis mintha csak tegnap lett volna. Egy búcsúzást asszisztált végig az a kerti pad. Élete legfájóbb búcsúzását. A férfi azután a találkozás után nem ült többé a padra. Pad és nő végérvényesen összenőttek a férfi emlékeiben, s ő minden erejével igyekezett kitörölni onnan padot, nőt egyaránt. Ennyi év távlatából is valami lággyá szelídült, mégis áthatolhatatlan melankóliafátyol vonta be az emlékképeket. Hiába érzékelték szemei a látványt – egy magányos kerti padot –, mégis mintha hamis percepció viccelte volna meg az idős férfit, mert azután a találkozás után ő a padot többé nem volt képes önmagában látni. Az a pad már csak a nővel együtt létezett. Ó, hányszor kívánta reggelente, amikor ébredés után kinézett házának ablakán, hogy bár készítette volna silányabb anyagból a mester, hogy mállott volna már szét, lenne végre az enyészeté az a nyomorult pad. S ha a pad semmivé válik, talán a nő sem jut eszébe többé. S akkor talán 27 év óta először nem úgy ébred reggel, hogy gyászol valamit. Akkor majd megszűnik a mellkasában az a tompa szorítás, oldódik gyomrában a görcs, s akkor talán majd jó lesz élni újra. De a pad – akármennyire is kényelmesebb lett volna úgy a férfinek – nem mállott szét. Az idő vasfoga kegyelmezett neki, s állt csaknem 30 éve a kert végében, égbekiáltó magányban, egy reménytelen szerelem mementójaként. Isten tudja, a férfi vagy a pad volt magányosabb. Állt most rezignáltan az ablakban a férfi is, és utolsó találkozásukra  gondolt. A beszélgetésükre, a nő arcára, mozdulataira, hangjára, illatára. Mindenre emlékezett, a legapróbb részletekig. Verőfényes október volt, melegrekordok dőltek meg akkoriban. Ők ketten ültek a padon, a férfi a háttámlának dőlve, a nő a férfi ölében, mellkasának támaszkodva, egészen egymásba bújva. A férfi, miközben átölelte a nőt, arcával hosszú, hullámos vörös fürtjeibe temetkezett, majd halkan azt mondta:

– Úgy szeretem ezeket a pici pihéket a nyakadon.
Felemelte a nő hosszú, bronzvörös haját, aztán először lassan, egészen elnyújtott mozdulatokkal végigsimított ujjaival a tarkóján, majd gyengéd csókot adott – inkább csak puszit – a bársonyos bőrre, a kedves kis pihékre. Most is érezte a nő bőrének illatát. Látta maga előtt szép arcát, a mozdulatot, ahogy összekulcsolt kezeiket elmerengve nézi, majd gyöngyöző hanggal így szólt:  
„Tudod, én mindig azt hittem, hogy az ősz, csak ősz. Évszak, ami aluszik vagy meghal. Egy évszak nyár és tél közé szorulva. 37 őszöm voltaképpen nyomtalanul telt el, míg elérkezett ez a mostani. Én nem tudtam idáig, hogy az ősz boldogság, amit a markunkba szoríthatunk. Miattad tudom ezt, azóta amióta vagy nekem! Nézd a kezeinket – rebegte a nő, majd így folytatta; a Te fél kezed és az én fél kezem összefonódása képes csak olyan fészket rakni, hogy a boldogság ott akarjon maradni öt meg öt féltő ujj közé zárva. Olyan a boldogság, mint a hit, ha most kíváncsian megkukucskálnánk, mi van a tenyerünkben, semmit sem látnánk – nem ölt az testet, nincsen téglalap vagy rombusz alakja –, de érezzük, hogy ott van, ott lüktet, benne a tenyerünkben. Lüktet, kalimpál, csiklandoz, beragyogja az egész lényünket. Hogy nevetésünk, mint egy harsona, visszhangozzon a világban. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy őrizzük féltve, mosolygó lélekkel.” Csak mesélt, mesélt a nő, hol a távolba révedve, hol hátrafordulva, a férfi szemeibe nézve. Gyöngyöző hangja nem is illett az őszbe, hiszen az a hang maga volt a feltámadás ígérete. Mintha nem is emberi hangszálak képezték volna, hanem valami különleges pengetős hangszer, aminek húrjai csak a születésről, a rügyfakadásról hajlandók dalolni.
– Tavaszhangod van, tudod? – mondta akkor a férfi a nőnek – és én azt hiszem, tavaszhang nélkül talán már élni sem tudnék. Úgy nézett rá, mint aki látja ugyan ezt az 56 kilogrammnyi bájt az ölében, hallja a hangját is, mégsem hiszi el, hogy itt van vele. Ővele. A karjaiban!
Ez a nő úgy tudott mesélni, hogy az élet legközönségesebb pillanatai is ünneplőbe bújtak. Lenyűgözte a férfit, nemcsak a szépsége, de egész lénye. Nem tudott betelni vele, hallgatta volna egész nap a nőt. Szerette, ahogyan szelíden megfűszerezett, mesévé szelídített, vagy épp grandiózus drámává fokozott egy egészen banális helyzetet. Úgy mesélt a harcsapaprikásról, hogy aki hallotta, mind harcsapaprikást akart enni. De úgy mesélt a hagymapucolásról is, hogy aki hallotta, nyomban hagymát akart pucolni. A férfi meg csak nézte ragyogó szemekkel ezt a kislánynőt, és érezte, bárhogyan is küzd az érzés ellen, beleszeretett a kis csacsogó tavaszhangúba. A tavaszhangúba, aki ha a közelében volt, a férfi úgy érezte, hogy a leghétköznapibb pillanatok is ünneppé magasztosodnak. Aztán hirtelen megijedt – mintha balsejtelme támadt volna, talán megérzett valami nyugtalanítót a jövőből –, mert kétségbeesetten húzta magához a nőt, és még jobban összeszorította a tenyerében féltve őrzött apró kezet, de olyan erővel, hogy a nő felszisszent.
– Kicsike! Mesélsz még nekem? – kérlelte a nőt, egészen ijedt tekintettel.
– Miről?
– Mindegy! Mindegy, bármiről! Csak hallani akarom a hangodat!
– Tudod mit? – szólt a nő. Gyere, járjunk inkább egyet itt, a kertben. A kertedben. Ha igazán elcsendesülünk, hallani fogunk valamit. Valami egészen misztikus dallamot – súgta a nő a férfi fülébe, majd huncut kis puszit adott a borostás férfiarcra, és hirtelen felpattant a padról. A férfi utána lépett, gyorsabban, mint azt a nő gondolta, az ölébe kapta és lágyan megcsókolta. Túlcsordult benne az érzés, nem tudta, hová lehet még fokozni ezt a boldogságpillanatot. Egyszer csak kibújt a nő a védelmező ölelésből, és futni kezdett.
– Kapj el, ha tudsz! – kiáltotta pajkosan a férfinak, aki meglepődött ugyan, de azonnal nekiiramodott, és még mielőtt a nő befejezte volna a mondatot, már újra a karjaiban tartotta. Önfeledt, szívben sarjadt nevetésüktől visszhangzott a kert. Nevetett velük a kerti pad, a nyírfák, az aprócska fűszálak, és nevetett velük még valami. Ahogy kéz a kézben sétáltak a kertben, hallani lehetett ezt a tökéletesen megkomponált dallamot, az avarszimfóniát. A dallamot, ahogyan lábaik alatt az avarszőnyeg frissen lehullott levélkéi ripegve-ropogva, reccsenve, zörrenve szétmorzsolódtak, majd néhány levélke felkacagott. A levélkék szívből kiáradó, felszabadult kacagása olyan volt, mintha átélték volna a teljességet. Mintha születésük óta erre a pillanatra vártak volna, hogy jöjjön egy pár, akik ott viszik összekulcsolt kezeik között a boldogságot, miközben az avarszőnyeg millió és millió lehullott levélkéi közül épp őrájuk lépnek. Kiváltságnak érezték a falevelek, hogy nem csak úgy közönségesen morzsolódnak szét, egy akármilyen emberi láb alatt, hanem így, énekelve, örömtáncot járva, épp ennek a két embernek a lába alatt. Minden korhadni készülő levélke erről álmodozott, ilyen elmúlásról. Boldog pár súlyának terhétől akartak ők végleg semmivé válni. Próbálták ezt a maguk módján elmondani, valahogy így: „Köszönjük nektek! Ha tudnátok, ti, emberek, milyen fontos ez nekünk. Egész létünk így nyer értelmet, ez a mi eszményi fejlődéstörténetünk; megszületni, ékességévé válni egy fának, majd ha eljön az idő, búcsút venni az ágtól, lehullani a földre, és összeroppanni a boldogság súlyának terhe alatt” – de ezt a különleges suttogást nem képes meghallani bárki. Ők ketten hallották. A magas, szemüveges férfi és a tavaszhangú. Nekik megadatott. Csak álltak tétován, egymásba kapaszkodva – mint akik maguk sem hiszik el egészen, hogy részesei lehetnek a csodának –, s hallgatták révületbe esve a bronzvörös levelek önfeledt kacagását.
Csaknem harminc esztendeje nem hallotta a férfi a levelek kacagását. Az ősz csaknem harminc esztendeje csak ősz, nem több. Egy évszak. Mint ahogyan a nő érkezése előtt volt. „Bárcsak sose tapasztaltam volna meg, milyen az, amikor élettel telik meg egy ősz, boldogsággal, ami képes beragyogni mindent: utcát, teret, kertet, padot, lelket, férfiarcot.” Így, hogy átélte, megtapasztalta, elviselhetetlennek érezte a hiányát. Hiába teltek az évek, 27 esztendő után is ugyanolyan élesen mart szívébe a fájdalom, ha a Tavaszhangúra gondolt. „Lehet, hogy semmi más nem számít az életben, csak a szerelem? – tette fel önmagának a kérdést a férfi. „Bárcsak soha ne jött volna ide ez a nő, a kertembe. Ne tette volna be a lábát a házamba. Ne ült volna a padomon” – mondta keserűen. „Vagy ha bejött, ha már egyszer itt volt, legalább maradt volna itt végleg. A kertemben, a padomon, az életemben.” És az idős férfi nem tudta tovább feltartóztatni könnyeit. Nincs annál fájdalmasabb felismerés, mint amikor az ember túl későn jön rá valamire. Olyan későn, amikor már nincsen lehetőség a változtatásra. Most már tudta; rosszul döntött, amikor hagyta elmenni a nőt. „Szép, közös életünk lehetett volna. Vele boldog lehettem volna!” Csak állt az ablakban, nézte a kertet, a fűvel benőtt padot – rajta az elképzelt nőt – és zokogott, mint egy kisgyerek. Huszonhét év elfojtott könnyével, minden fájó emlékével és egy hiábavaló élet elkeseredettségével zokogott.