Ugrás a tartalomra

 

Jelige: Kerti pad melankóliafátyolban – Egy férfi sóhaja

Fátyolos tekintettel, tüdőből feltörő fájdalmas sóhajjal tekintett ki az idős férfi az ablakon; szemei megpihentek a padon. A kert végében, nyírfák ölelésében megbújó, gazokkal benőtt, rozoga padon. Ezúttal nem kapta el a fejét hirtelen, mint annyiszor, most engedte, hogy elé táruljon a látvány fástól, kertestől, padostól, emlékestől. Hosszú idők óta először mert emlékezni a férfi. A nőre, egy szerelemre. Utolsó találkozásukra. Közel három évtizede történt, mégis mintha csak tegnap lett volna. Egy búcsúzást asszisztált végig az a kerti pad. Élete legfájóbb búcsúzását. A férfi azután a találkozás után nem ült többé a padra. Pad és nő végérvényesen összenőttek a férfi emlékeiben, s ő minden erejével igyekezett kitörölni onnan padot, nőt egyaránt. Ennyi év távlatából is valami lággyá szelídült, mégis áthatolhatatlan melankóliafátyol vonta be az emlékképeket. Hiába érzékelték szemei a látványt – egy magányos kerti padot –, mégis mintha hamis percepció viccelte volna meg az idős férfit, mert azután a találkozás után ő a padot többé nem volt képes önmagában látni. Az a pad már csak a nővel együtt létezett. Ó, hányszor kívánta reggelente, amikor ébredés után kinézett házának ablakán, hogy bár készítette volna silányabb anyagból a mester, hogy mállott volna már szét, lenne végre az enyészeté az a nyomorult pad. S ha a pad semmivé válik, talán a nő sem jut eszébe többé. S akkor talán 27 év óta először nem úgy ébred reggel, hogy gyászol valamit. Akkor majd megszűnik a mellkasában az a tompa szorítás, oldódik gyomrában a görcs, s akkor talán majd jó lesz élni újra. De a pad – akármennyire is kényelmesebb lett volna úgy a férfinek – nem mállott szét. Az idő vasfoga kegyelmezett neki, s állt csaknem 30 éve a kert végében, égbekiáltó magányban, egy reménytelen szerelem mementójaként. Isten tudja, a férfi vagy a pad volt magányosabb. Állt most rezignáltan az ablakban a férfi is, és utolsó találkozásukra  gondolt. A beszélgetésükre, a nő arcára, mozdulataira, hangjára, illatára. Mindenre emlékezett, a legapróbb részletekig. Verőfényes október volt, melegrekordok dőltek meg akkoriban. Ők ketten ültek a padon, a férfi a háttámlának dőlve, a nő a férfi ölében, mellkasának támaszkodva, egészen egymásba bújva. A férfi, miközben átölelte a nőt, arcával hosszú, hullámos vörös fürtjeibe temetkezett, majd halkan azt mondta:

– Úgy szeretem ezeket a pici pihéket a nyakadon.
Felemelte a nő hosszú, bronzvörös haját, aztán először lassan, egészen elnyújtott mozdulatokkal végigsimított ujjaival a tarkóján, majd gyengéd csókot adott – inkább csak puszit – a bársonyos bőrre, a kedves kis pihékre. Most is érezte a nő bőrének illatát. Látta maga előtt szép arcát, a mozdulatot, ahogy összekulcsolt kezeiket elmerengve nézi, majd gyöngyöző hanggal így szólt:  
„Tudod, én mindig azt hittem, hogy az ősz, csak ősz. Évszak, ami aluszik vagy meghal. Egy évszak nyár és tél közé szorulva. 37 őszöm voltaképpen nyomtalanul telt el, míg elérkezett ez a mostani. Én nem tudtam idáig, hogy az ősz boldogság, amit a markunkba szoríthatunk. Miattad tudom ezt, azóta amióta vagy nekem! Nézd a kezeinket – rebegte a nő, majd így folytatta; a Te fél kezed és az én fél kezem összefonódása képes csak olyan fészket rakni, hogy a boldogság ott akarjon maradni öt meg öt féltő ujj közé zárva. Olyan a boldogság, mint a hit, ha most kíváncsian megkukucskálnánk, mi van a tenyerünkben, semmit sem látnánk – nem ölt az testet, nincsen téglalap vagy rombusz alakja –, de érezzük, hogy ott van, ott lüktet, benne a tenyerünkben. Lüktet, kalimpál, csiklandoz, beragyogja az egész lényünket. Hogy nevetésünk, mint egy harsona, visszhangozzon a világban. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy őrizzük féltve, mosolygó lélekkel.” Csak mesélt, mesélt a nő, hol a távolba révedve, hol hátrafordulva, a férfi szemeibe nézve. Gyöngyöző hangja nem is illett az őszbe, hiszen az a hang maga volt a feltámadás ígérete. Mintha nem is emberi hangszálak képezték volna, hanem valami különleges pengetős hangszer, aminek húrjai csak a születésről, a rügyfakadásról hajlandók dalolni.
– Tavaszhangod van, tudod? – mondta akkor a férfi a nőnek – és én azt hiszem, tavaszhang nélkül talán már élni sem tudnék. Úgy nézett rá, mint aki látja ugyan ezt az 56 kilogrammnyi bájt az ölében, hallja a hangját is, mégsem hiszi el, hogy itt van vele. Ővele. A karjaiban!
Ez a nő úgy tudott mesélni, hogy az élet legközönségesebb pillanatai is ünneplőbe bújtak. Lenyűgözte a férfit, nemcsak a szépsége, de egész lénye. Nem tudott betelni vele, hallgatta volna egész nap a nőt. Szerette, ahogyan szelíden megfűszerezett, mesévé szelídített, vagy épp grandiózus drámává fokozott egy egészen banális helyzetet. Úgy mesélt a harcsapaprikásról, hogy aki hallotta, mind harcsapaprikást akart enni. De úgy mesélt a hagymapucolásról is, hogy aki hallotta, nyomban hagymát akart pucolni. A férfi meg csak nézte ragyogó szemekkel ezt a kislánynőt, és érezte, bárhogyan is küzd az érzés ellen, beleszeretett a kis csacsogó tavaszhangúba. A tavaszhangúba, aki ha a közelében volt, a férfi úgy érezte, hogy a leghétköznapibb pillanatok is ünneppé magasztosodnak. Aztán hirtelen megijedt – mintha balsejtelme támadt volna, talán megérzett valami nyugtalanítót a jövőből –, mert kétségbeesetten húzta magához a nőt, és még jobban összeszorította a tenyerében féltve őrzött apró kezet, de olyan erővel, hogy a nő felszisszent.
– Kicsike! Mesélsz még nekem? – kérlelte a nőt, egészen ijedt tekintettel.
– Miről?
– Mindegy! Mindegy, bármiről! Csak hallani akarom a hangodat!
– Tudod mit? – szólt a nő. Gyere, járjunk inkább egyet itt, a kertben. A kertedben. Ha igazán elcsendesülünk, hallani fogunk valamit. Valami egészen misztikus dallamot – súgta a nő a férfi fülébe, majd huncut kis puszit adott a borostás férfiarcra, és hirtelen felpattant a padról. A férfi utána lépett, gyorsabban, mint azt a nő gondolta, az ölébe kapta és lágyan megcsókolta. Túlcsordult benne az érzés, nem tudta, hová lehet még fokozni ezt a boldogságpillanatot. Egyszer csak kibújt a nő a védelmező ölelésből, és futni kezdett.
– Kapj el, ha tudsz! – kiáltotta pajkosan a férfinak, aki meglepődött ugyan, de azonnal nekiiramodott, és még mielőtt a nő befejezte volna a mondatot, már újra a karjaiban tartotta. Önfeledt, szívben sarjadt nevetésüktől visszhangzott a kert. Nevetett velük a kerti pad, a nyírfák, az aprócska fűszálak, és nevetett velük még valami. Ahogy kéz a kézben sétáltak a kertben, hallani lehetett ezt a tökéletesen megkomponált dallamot, az avarszimfóniát. A dallamot, ahogyan lábaik alatt az avarszőnyeg frissen lehullott levélkéi ripegve-ropogva, reccsenve, zörrenve szétmorzsolódtak, majd néhány levélke felkacagott. A levélkék szívből kiáradó, felszabadult kacagása olyan volt, mintha átélték volna a teljességet. Mintha születésük óta erre a pillanatra vártak volna, hogy jöjjön egy pár, akik ott viszik összekulcsolt kezeik között a boldogságot, miközben az avarszőnyeg millió és millió lehullott levélkéi közül épp őrájuk lépnek. Kiváltságnak érezték a falevelek, hogy nem csak úgy közönségesen morzsolódnak szét, egy akármilyen emberi láb alatt, hanem így, énekelve, örömtáncot járva, épp ennek a két embernek a lába alatt. Minden korhadni készülő levélke erről álmodozott, ilyen elmúlásról. Boldog pár súlyának terhétől akartak ők végleg semmivé válni. Próbálták ezt a maguk módján elmondani, valahogy így: „Köszönjük nektek! Ha tudnátok, ti, emberek, milyen fontos ez nekünk. Egész létünk így nyer értelmet, ez a mi eszményi fejlődéstörténetünk; megszületni, ékességévé válni egy fának, majd ha eljön az idő, búcsút venni az ágtól, lehullani a földre, és összeroppanni a boldogság súlyának terhe alatt” – de ezt a különleges suttogást nem képes meghallani bárki. Ők ketten hallották. A magas, szemüveges férfi és a tavaszhangú. Nekik megadatott. Csak álltak tétován, egymásba kapaszkodva – mint akik maguk sem hiszik el egészen, hogy részesei lehetnek a csodának –, s hallgatták révületbe esve a bronzvörös levelek önfeledt kacagását.
Csaknem harminc esztendeje nem hallotta a férfi a levelek kacagását. Az ősz csaknem harminc esztendeje csak ősz, nem több. Egy évszak. Mint ahogyan a nő érkezése előtt volt. „Bárcsak sose tapasztaltam volna meg, milyen az, amikor élettel telik meg egy ősz, boldogsággal, ami képes beragyogni mindent: utcát, teret, kertet, padot, lelket, férfiarcot.” Így, hogy átélte, megtapasztalta, elviselhetetlennek érezte a hiányát. Hiába teltek az évek, 27 esztendő után is ugyanolyan élesen mart szívébe a fájdalom, ha a Tavaszhangúra gondolt. „Lehet, hogy semmi más nem számít az életben, csak a szerelem? – tette fel önmagának a kérdést a férfi. „Bárcsak soha ne jött volna ide ez a nő, a kertembe. Ne tette volna be a lábát a házamba. Ne ült volna a padomon” – mondta keserűen. „Vagy ha bejött, ha már egyszer itt volt, legalább maradt volna itt végleg. A kertemben, a padomon, az életemben.” És az idős férfi nem tudta tovább feltartóztatni könnyeit. Nincs annál fájdalmasabb felismerés, mint amikor az ember túl későn jön rá valamire. Olyan későn, amikor már nincsen lehetőség a változtatásra. Most már tudta; rosszul döntött, amikor hagyta elmenni a nőt. „Szép, közös életünk lehetett volna. Vele boldog lehettem volna!” Csak állt az ablakban, nézte a kertet, a fűvel benőtt padot – rajta az elképzelt nőt – és zokogott, mint egy kisgyerek. Huszonhét év elfojtott könnyével, minden fájó emlékével és egy hiábavaló élet elkeseredettségével zokogott.     

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.