Ugrás a tartalomra

 

Tzveta Sofronieva: Több nyelvet, több jövőt

A Berlinben élő, bolgár származású, többnyelvű szerzővel Domokos Johanna beszélget

Ön Európa egyik legtöbbnyelvűbb szerzője. Azt is lehetne mondani, hogy amikor és amiként egy újabb nyelvvel találkozik, jelentős önéletrajzi fordulatok is történnek. Mikor és hogyan kezdődik életében a többnyelvűség kora? 

Életem első két évében mindenképpen egynyelvű voltam – Szófiában a bolgár „sztenderdet” sajátítottam el anyanyelvemként. Majd ehhez jött nemsokára a transzki dialektus a Nyugat-Bulgáriába tett nagy családi látogatásoknak köszönhetően. Ez egy olyan nyelv, amely nagyon közel áll a szerbhez, és ami később lehetővé tette számomra, hogy gyorsan, elfogadható szinten megtanuljam a szerb és a horvát nyelvet. Négyéves koromban ez még több nyelvvel bővült. Édesapám egy ideig mérnökként dolgozott Líbiában. Bengáziban angol és olasz családokkal laktunk együtt egy külföldieknek fenntartott panelházban, én pedig sokat játszottam együtt az ottani gyerekekkel. Nem emlékszem a szavakra, amiket használtunk, de valószínűleg sok olasz volt köztük. Ezen túl sok arab szót hallottam édesapám munkaadóinak gyerekeitől, valamint a piacon, ahol hemzsegtek a finom, puha anyagok, illatok és szavak. Hamar észrevettem, hogy ők máshogy számolnak, és más betűkkel írnak. Máig szeretek arabul számolni és közmondásokat mondani. A görögöt se felejtsük ki, mely egy beházasodott, Serresből származó nagynéni által került be a családba. Ő beszélte a macedón nyelvet is, mely akkoriban a bolgár egy dialektusának számított, és a tőle hallott szólások, közmondások még izgalmasabbak voltak, mint az arabok.

Hogyan találkozott az angol nyelvvel?

Az angol Líbiában vált fontossá számomra. Szüleim ott franciául beszéltek, és ha valaki angolul szólalt meg, képződött egy űr. Már ötévesen eldöntöttem, hogy ezt az űrt a család érdekében ki fogom tölteni. Emiatt igyekeztem minél több szót megtanulni a brit gyerekektől, illetve megfejteni a különböző készülékek angol nyelvű leírásait és az élelmiszer-csomagolások angol feliratait. Mikor hatéves koromban visszatértem Szófiába, elmentem az akkori legjobb nyelviskolába, hogy tovább tanuljam az angolt, és itt levizsgáztam anélkül, hogy a szüleim tudtak volna róla (ők akkor még Líbiában voltak). A nagymamám jött rá, mikor megkapta a felszólítást, hogy rendezze a költségeket. Nyolcévesen a szüleim külön lakásba költöztek a nagyszülőktől, és az új panelházban élt egy orosz család is az akkori Gorkijból, a Szovjetunió egyik elzárt városából. A lány velem egykorú volt, így hamar összebarátkoztunk. Ő tanított engem oroszra, én pedig őt bolgárra, az édesanyja – aki nem dolgozott, miközben az enyém igen – gyakran főzött pelmenyit, leveseket és céklasalátát. Ráadásul Tolsztojt olvasott fel nekünk. Így jött tehát a többi nyelv mellé az orosz is. Harmadik osztálytól pedig az iskolában oroszul és angolul is tanultunk írni.

A következő években pedig számos nyári táborban járt, melyekbe a világ minden tájáról érkeztek gyerekek. Ezekbe hogyan jutott el?

Az akkori diktátor lánya, Ljudmila Zsivkova kulturális miniszter, egyébként Indira Ghandi barátnője, latba vetette a befolyását, hogy létrejöhessenek ezek a nemzetközi gyermektalálkozók. A táborban elvarázsolt a sok nyelv, a gyerekek különbözősége, sokfélesége. Így történt, hogy ezután olyan embereket kezdtem el keresni, akik beszélnek portugálul. Az iskolában rátaláltam egy lányra, akinek a szülei Mozambikban dolgoztak. Ő tudott portugálul. Finn és svéd tábori barátnőkkel pedig több éven át leveleztem. Mindenki a saját nyelvén írt, majd társított hozzá egy angol fordítást. Így kerültem kapcsolatba a finnel és a svéddel is.

Hogyan gazdagodott további nyelvekkel a gimnáziumi és egyetemi évek alatt?

A gimnáziumban elkezdtem svédül tanulni, többek között Lars Gustafsson könyveinek hatására. Az északi világ lenyűgözött. A finn nyelv nem különbözteti meg a nemeket, ezt különösen nagyszerűnek találtam. A fizika egyetemi szakomhoz kapcsolódóan újabb görög és német tudományos szavak, kifejezések jelentek meg a nyelvi horizontomon. Az egyetem első évében flamand és holland kurzusra is jártam. Ez annak köszönhető, hogy lett egy nagyon jó barátnőm, aki Dordrechtből származott, és bolgár filológiát hallgatott Szófiában. Őt a nagy költőnő, Blaga Dimitrova barátságának köszönhetően ismertem meg. Ez a holland lány, Marijke támogatott engem politikailag: bár nyugati szemmel nézve baloldali volt, de az emberi jogok és a méltóság fontosak voltak számára, és vele erősnek éreztem magam. Mivel nem voltam teljesen egyedül egy nagyon nem nyitott társadalomban, nem voltam annyira kiszolgáltatott. Az egyetemen franciául is elkezdtem tanulni, de sajnos ezt csak pár hónapig tudtam folytatni. Ezután kezdődött számomra a világkörüli utazások korszaka. Így lett az angol, majd később a német elsődleges nyelv számomra, és ezek háttérbe szorították más nyelv tanulását. Két éve, hogy a japán nyelv bűvöletében élek, de bárcsak egyszer többet is értenék belőle, mint csak az alapstruktúráját…

Ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz, tartja a közmondás. Mit gondol erről?

Sokáig úgy gondoltam, hogy a nyelvek más és más személyiséget hoznak ki belőlem, mintha a nyelvek párhuzamos univerzumokat nyitottak volna meg, melyek között ide-oda kellett ugrálni, váltani. Ma úgy gondolom, hogy nem a nyelvek tettek engem különfélévé, hanem nekem kellett megtanulnom, hogy miként hagyatkozhatom rá a saját világomra. A bolgár nyelv magával hozza, magában tartja a gyerekkor illatait. Olyan, mint amikor a nő felismeri volt kedvesét bőrének illatáról. Ötéves koromtól tanulok angolul. Az angol nyelv hosszú ideig magát a szabadságot jelentette nekem. Ez a nyelv azt sugallja, hogy úgy vagy jó, ahogy vagy, nem kell magadtól elkülönböznöd, ha mások igényeinek, elvárásainak meg akarsz felelni. Kanadába akkor érkeztem, mikor még kommunizmus volt Bulgáriában, és onnan átgyalogoltam a Niagara-vízesésnél az Egyesült Államokba. Azon a napsütötte napon a határőr kezében a bolgár útlevelemmel rám mosolygott, és azt mondta: „Welcome to America!”. Ezt az érzést, bármennyire is naiv, nehéz kitörölni. Ez volt egyúttal az első alkalom, hogy elhagytam a patriarchális balkáni társadalmat, mely egyfelől határos az iszlámmal. Szabadnak éreztem magam, és kíváncsi voltam mindenre a világban. Az orosz nyelv, melyet gyerekkoromban szomszédos gyerekekkel beszéltem, bonbonok illatát, kicsinyítő képzők bensőségét terjeszti ki minden más nyelvre. A szerb nyelv közel van kedvelt nagyapám nyelvjáráshoz, és régi történetek, legendák, hősi mondák rejlenek nekem benne. A francia nyelv maga az elmúlás íze. A német arra int, hogy mindig játékosan és szabatosan fejezzem ki magam, hogy a gondolatoknak már kész kell lenniük, mielőtt leírom őket, hogy a kezdet tudja a véget, hogy a nyelvtan már-már túlzott pontosságot igényel.

Melyik volt az első többnyelvű verse? Milyen kérdések merültek fel általa?

Unknown word (Ismeretlen szó) című versem a nosztalgiáról szól, és 2005 júniusában írtam Kaliforniában. Egyszerre íródott bolgárul, angolul, németül, egyszerre jelent meg ezek kevert alakja. Dal szövegeként áradtak a nyelvek anélkül, hogy felmerült volna a fordítás szükségessége. A lányomnak szólt, aki könnyedén mozog e nyelvek között, és a gyerekek játékosak és pontosak akarnak lenni a szavakkal. És nagyapának szólt, aki szintén szabadon játszott a népdalszövegekkel, hogy éneke leképezze saját helyzetét. És azoknak az embereknek is szólt, akik nem hisznek a honvágyban. Mi az alapnyelve ennek a versnek? Német? Angol? Bolgár? Hogyan is lehetne elválasztani a forrásnyelvet a célnyelvtől, megmondani azt, hogy mikortól fordítás, vagy mi benne az eredeti? Amikor felkértek, hogy válasszam ki „az eredetit”, visszautasítottam, mert nem akarok mások szuggesztív kérdésére annak megfelelő választ gyártani. Nem azért hagytam el a kommunista Bulgáriát, hogy továbbra is áltatásokat, szelíd meséket gyártsak. Ennek semmi köze a kutatáshoz, esztétikához, kreativitáshoz, közléshez. Nem hiszem, hogy olyan egyszerű lenne beskatulyázni engem, de másokat sem. Erről szól a vers is. Hogy nincs olyan politikai erő, olyan kultúra, olyan nemzet, faj, nem, életstílus, mely jogosan rátelepíthető, ráerőszakolható lehetne egy másik életformára. Minden úgy létezik, hogy nem kell egymáshoz méregetni, egymással behelyettesíteni, egymáshoz hasonlítani vagy lefordítani. Bár a sokféleség létezésének felismerése, igenlése nem ment meg attól a kihívástól és szükségességtől, hogy ezek között mégis csak kommunikálni kell. És ha mégis egyszerűsítő dichotómiákat alkalmazunk, ne feledkezzünk meg arról, hogy a pragmatikus döntéseknek behatárolt látósugaruk van.

Mit jelent Önnek a reáltudományos képzése, az, hogy fizikát hallgatott az egyetemen?

Talán fizikai tanulmányaim általi „terheltségemet” mutatja, hogy amikor ki kell számítanom, mennyi idő alatt érek autóval Berlinből Frankfurtba, akkor az autó gyorsaságát és a kilométerben mért távolságot képletbe helyezem, hogy a hozzávetőleges időt megkapjam. Bár, ha a mozgásról gondolkodom, nem feledkezhetem meg a relativitáselméletről sem. Hasonlóképp, ha gender dolgokról gondolkodom, jobbnak látom félreállni a válaszokat osztogató „kész-feminizmustól”, és megengedni a sokféle válasz lehetőségét.

Egy esszéjében megjegyzi: életútja egyik fordulópontján érzékelte, hogy a kelet-nyugati tengelyen való elmozdulással a balkáni patriarchális dichotómiákból a liberális társadalmak dichotómiáiba érkezett, és az olyan párok, mint koloniális-posztkoloniális, kapitalista-kommunista, civilizált-primitív, nő-férfi stb. listája csupán tovább bővült, de a jelenségek megközelítése nem árnyalódott összetettségükhöz méltóan.

Valóban, amikor Berlinbe érkeztem, elfogadott volt anyukának lenni és a munkahelyi kihívásoknak is eleget tenni. Mindkét útra számos alternatíva volt kijelölve. Mindegy volt, hogy leszbikusként, heteroszexuálisan, partnerrel vagy sem, családban vagy kommunában, örökbe fogadott vagy saját gyerekkel, vagy gyerek nélkül állsz elkötelezetten a munka mellett. Csak az anya és a dolgozó nő szereppáros működjön. Engem ez a dichotómia is csupán a balkáni dichotómiákra emlékeztetett, és mindenképp megfosztott saját magam összetett igényeinek megélésétől. A dichotómiák polaritása túl egyszerű számomra, és talán mindenki más számára is. Statikus fogalmakkal operálnak, és a múlt narratíváiból jönnek, de a jelenre már nem érvényesek, ilyenek pl. nemzeti és világirodalom, a Közép-Európa és Balkán, az egy- és többnyelvűség, a kis és nagy nyelvek, a hagyomány és modern fogalmak párosításai. Ezek így nem elég rugalmasak például a mai irodalom feltérképezéséhez, kimondottan akkor, amikor a diaszpóra, exofón, többnyelvű irodalmakat vizsgáljuk. Sokkal izgalmasabb lenne a diaszporikus írást egy halmaz irodalmi, nyelvi, egyéni tényező számbavételével vizsgálni, amiként az exofón irodalmat pedig egy természetes hibrid, többrétegű, transzformatív térként szemlélni. 

Mi történik, ha kilépünk a leegyszerűsítő dichotómiákból?

Abban a pillanatban, hogy lemondunk a dichotómiákról, lemondhatunk az „áthidaló” gondolkozásról, és megnyílik egy egészen más dinamikájú tér. Mi sem természetesebb manapság, minthogy elhagyjuk szülőhelyeinket, és ezen senki sem akad fenn. De ha egyik politikai térből a másikba mozdulunk el, akkor azt már bevándorlásnak nevezzük. Elköltözhet valaki Münchenből Berlinbe, de egészen más a helyzete annak, aki Lengyelország Görlitz városában átmegy a híd másik, Németországba eső oldalára. Én magam vándornak, bérlőnek, mozgásban, változásban levőnek érzékelem. És a hely sokszor véletlenek összjátéka – hova születtél, hol találnak szüleid munkát, hol van a legközelebbi iskola, hol olcsóbb a lakbér, és honnan közelebb a munkahely, melyik hely bűvöl el a leginkább, kibe leszel szerelmes, hol tör ki újabb olajháború, hogy –20 vagy +20 C° van-e stb. Van, amiben dönthetünk, és döntéseink fontosak, de a „kínálatban” számtalan, általunk befolyásolhatatlan komponens van. És így könnyen megeshet, hogy valaki egészen más nyelven beszél otthon és ír irodalmat, mint a körülötte levő társadalom hivatalos nyelve vagy munkakörének nyelve.

Az Ön számára miért sokkal izgalmasabb a nyelvi és nem a térbeli elmozdulások szögéből vizsgálni azt, ami változik?

Az exofónia, azaz a más nyelveken való (irodalmi) írás/kommunikáció számomra izgalmasabb vizsgálati keret magunk és a világunk megértésére, mint a migráció fogalma. Nem ország, nemzet, földrajz dimenziókban kell gondolkodni, „hidakban”, hanem sokpólusú hálózatokban, szövetszálakban, és ez nagy különbség.

De az új helyzet tele van nyelvi kihívásokkal…

A nyelv tehetetlensége nagyobb, mint az ereje. Gyakrabban nem találjuk a megfelelő szavakat, mint ahogy igen. Nem véletlenül adódik mindenhol folyamatosan ilyen sok félreértés. A tehetetlenség hajtja, viszi a nyelvet tovább.

Az idegen nyelvű sorok frusztrálják a legtöbb olvasót. Irritálnak a lyukak a jól ismert nyelv vásznán. Ezeken keresztül tudatalatti félelmek alakulnak ki, mint mikor ez ember új, ismeretlen területre lép. Serkentik viszont a bátorságot, hogy erőt vegyünk magunkon, a kíváncsiságot, a szándékot a kommunikációra, a megismerés utáni sóvárgást. Emlékeztetnek arra, hogy soha nem repül a sült galamb a szánkba – így a nyelv sem, hogy mindig újra ki vagyunk téve a nyelv tehetetlenségének, hogy mindig megérezzük a szavakat, és nekik kell legvégül kidolgozniuk minket, talán játékosan, mint gyermekkorunkban, vagy tudatosan, mint a későbbi életünk során. Egyébként én igyekszem nem egyedül hagyni az olvasóimat a lyukakkal, mivel mikor bátran továbbhaladnak, áttételesen megtalálják ezeknek a lyukaknak egy áthidaló változatát a versen belül. Különben az Ön kérdéseinek széles köre feltár még egy további felületet: szükségünk van az „egy nyelv”-ből való felszabadulásra? Én ezt ajánlom. Mindenki közülünk páratlan agyi struktúrával született, amely gyermekkorunkban erősen idomul az első nyelvünkhöz. Noha a későbbiekben az agyunk még nagymértékben változtatható, de már kevésbé plasztikus. Ennél fogva aztán már kevésbé alkalmazkodunk, és egy később megtanult nyelv által a lehető legközelebb kerülünk legsajátabb észlelésünkhöz és gondolkodásunkhoz. Közben integráljuk a korábban elsajátított nyelvekből már megszerzett tapasztalatainkat. 

„Vándorlunk a nyelvben, vándorlunk” – kezdődik az Eine Hand voll Wasser (Egy marék víz) című verse. Mit jelent új irodalmi nyelvek iránt nyitottnak lenni ezen az úton?

A nyelvváltás vagy a nyelvek közötti váltás gazdagság és önkifosztás egyszerre. Mindenesetre ez nemcsak nyelv, ez egy „több-nyelv”.

Mindig több-nyelvnek érzékelem, ha olyan szavakkal találkozom, melyek leírnak valamit, amire eddig nem ismertem szót. Lenyűgöző élmény. Ezek lehetnek régi, elfeledett szavak, nyelvjárásban használt szavak, kifejezések, más kiejtések. Lehetnek különböző nyelvekből jövő szavak, számomra is ismeretlenek. Amíg a hangzásokat és a jelentéseket hallom magamban, ezek találkozások. Még ha soha többé nem is fogom használni pont ezeket a szavakat, a felfedezett szavak megmaradnak. Amikor a Balti-tengernél vagyok, szabályosan magamba szívom a fényt, amely a pasztellszínű tájból árad. A Földközi-tengernél azonban átölelem a tiszta vonalakat és a ragyogó színek intenzitását. A szemeim nem felejtik el a másikat, még ha éppen távol is vagyok. Az átélt biztonság megmarad. Mindig emlékeztetem magam arra, hogy az új megtalálása csak veszteségek által történhet, és hogy az, amit állítólag elvesztünk, mindig jelen marad. 

És mindez az irodalom esetében?

Hátrányról vagy előnyről beszélni egy cél elérésénél jelentkező hasznossággal kapcsolatban érdemes. De az irodalom nem egy cél, hanem minden más, amit az ember a célhoz vezető úton talál. Az irodalom a megfigyelés és a nyelvhasználat egyediségén keresztül jön létre, és nem csupán az anyanyelv és -kultúra cserélődésére vezethető vissza. A nyelven belüli vándorlásról szólván szerintem arról is beszélni kell, hogy alapjában véve mindig felfedezünk és kommunikálunk, a természettel (az univerzummal) és saját magunkkal is (az emberiség részeként). Jelenleg Németországban sok mindent a migrációra vezetnek vissza, de a migráció mint „rosta“ megakadályozza a felismerést, hogy a nyelvi és gondolkodási struktúráknak az én német irodalmi munkámban több közük van a természettudományokhoz, mint az anyanyelvhez. Az interkulturalitás és a többnyelvűség az irodalomban tágabban értendő, mint csupán a nemzeti nyelv cseréje a migráció-biográfiával együtt; ezek az irodalom bennfoglalt részei. Az általános migrációkontextus nem magyarázza meg, miért hordoznak erőt és jelentést a „kultúrák között létrejött“ versek.

Hogyan éli meg a több-nyelvet?

A nyelvcserének tudományosan értelmezhető kontextusa van. Mindenki egy picit másként érti a szavakat, más gondolkodásmintával vagy képpel kapcsolja össze, más-más dolgokat társítunk hozzá, melyekről nem ugyanúgy gondolkodunk. Nyelvtanilag vagy az ismerőshöz csatlakozunk, vagy valami teljesen mást keresünk, ami még egy nyelvben sem létezik. Ehhez jön az is, hogy egy költő az anyanyelvén is teljesen máshogy gondolkozik és ért, mint a honfitársai. Mindannyiunknak megvan a saját módszerünk, ahogy használjuk a nyelvet, mindegy, melyik nyelvet beszéljük.

„Köztes nyelv, mint a szabadság állapota: így olvasom legtöbbször Tzveta Sofronieva verseit“, mondta Ilma Rakusa a Chamisso-díja átadásakor 2009-ben. Ön hogy érzi ezt? Hogy dolgozik több nyelven egy vers létrehozásakor?

A kettő vagy több nyelv „közötti” tér nem üres tér. A többnyelvűség köztes terek sokaságát jelenti. Ezek csakugyan a szabadság több fokát kínálják, amíg az ember a székek közé padot, vagy az egyes terek közé hidat épít magának. Amíg az ember a terek kereszteződéseit belakja, és a határvonalakat kiszélesíti. Mikor magam kormányzom a csónakot a folyón át, mert van jogosítványom és csónakom is, akkor szabadabb vagyok, mint amikor a kompra vagyok utalva. Az ember kevésbé függ attól, hogy melyik utat válassza. Nyitottabb is, többet tud átadni és találni is, többet tud megérteni. Kevésbé kiszolgáltatott a visszaéléseknek. Többnyelvűen dolgozni lehetővé teszi, hogy az ember valóban testileg érezze, amint megtanul kérdezni és saját magát megkérdőjelezni.

Az Antroposzcénában nyelveken átívelően dolgozott. Mi indította erre?

Ezelőtt néha klónoztam verseket különböző nyelveken. Ha bolgárul a водно конче (tükörfordításban: „vízihal”; valódi jelentése: szitakötő) szót, németül pedig a Seepferdchen (jelentése: csikóhal) szót használom egy ugyanolyan című versben, akkor két teljesen különböző vers születik. Időnként szeretem klónozni a verseket. Döntés kérdése, hogyan akarjuk szemlélni a nyelvet, hogyan használjuk, hogyan fejlesztjük tovább, és magunkat is vele együtt. A nyelvek egymásba folynak. A nyelveken átívelés (Translingualität) inkább egy norma, mintsem kivétel. Néhány nyelvjárás Nyugat-Bulgáriában közelebb áll a szerbhez, mint az irodalmi bolgárhoz, a német nyelvjárások az Északi-tengertől Tirolig jobban eltérnek egymástól, mint a nyelvek a Fekete-tengertől az Adriáig. De még az egymástól lényegesen elkülönülő nyelvek is használják más szavak gazdagságát, mivel a nyelvek folyamatos változásban, cserélődésben vannak. Igen, a nyelvi határok porózusak, de másfelől nagyon is szilárdak. Nekünk kell eldöntenünk, mit csinálunk a határokkal – porózusnak vagy szilárdnak tekintjük-e őket. Mint az életben minden, ez is nagymértékben kontextusfüggő.

„Csak a kút ölén / fogja be szemem a teljes eget” írja A gyerek című versében. A természettudományos meglátások sajátos metaforavilágot nyitnak verseiben. Miként fontos az egzakt tudás a versnek?

Fontos számomra, hogy összehozzam a paradigmákat a tudományterületekkel. De nem akarom a tudományt kifejezéseken és a technológián keresztül a versekbe lopni. Meg szeretném találni azt a költői módszert, amelyben egyesíteni tudom a tudományt és a költészetet. Például A gyerekben is ez látható. Nem könnyű naggyá válni – és itt nem a nagyszerűségre és a fontosságra gondolok –, nem könnyű elbúcsúzni a gyermekkortól. Olyan sok a tisztázatlan dolog, olyan sok a bizonytalan, ám mély érzés és a vágyódás a szeretet és a jó iránt, olyan nagy a zavarodottság. Végtelen távolságok, nyílt horizontok, ragyogó fények, és mindezek közepén az Én. Az embernek meg kell találnia önmagát, ki kell találnia önmagát. A fizikából tudjuk, hogy mikor felfelé nézünk, a szemünk nem képes a teljes égboltot befogadni, ám ha egy kút tiszta vizébe tekintünk, ott visszatükröződik az egész. Egy kép az összes látható csillagról, a saját körünk biztonsága, a tükröződés gazdagsága, a határ tisztasága, az álmok tökéletessége, a bizalom mélysége.

Hogyan látja, milyen világban élünk, és milyen világba akarunk eljutni?

Gyakran rettegünk nyilvánvaló, közeli veszélyektől, melyektől alapjában véve könnyen megvédhetnénk magunkat. A felnőtté válás során látja az ember, milyen nehéz távoli veszélyeket felismerni, olyanokat, melyek nem létezőnek tűnnek, olyanokat, melyek vigasztalva csábítanak a tévútra. Néha a dolgok se nem jók, se nem rosszak, csak létezők. A romantikus képzetek lelepleződnek, amint lerántjuk a szemünkről a fátylat. Ez gyakran fájdalmas, és néha hosszú ideig zavarosnak tűnik minden. Az embert megszállja a zsibbadtság csőlátása, hogy a világ más, mint amilyennek gondoljuk. Nem akarjuk elfogadni ezt a csalást, mert önkéntelenül meg vagyunk róla győződve, hogy varázslat kizárólag a csalásban rejlik. Nem a Télapó hozza az ajándékokat, hanem a szülők, de a varázslat a Télapón, az csillagporon, a feltörő izgatottságon keresztül jön létre. És nem éppen ez az, ami naggyá tesz minket: naggyá abban az értelemben, hogy többé már nem gyerek, és naggyá abban az értelemben, hogy humanista és nagyvonalú, tehát nagyszerű? A hit a varázslatban, amely nem jár kéz a kézben a csalással.

„Pislákolás nélkül ragyognak a csillagok / túl az atmoszférán, levegő kell nekik, / hogy zavarossá váljanak…”, írja a versben.

A fénytan azt mondja, hogy az atmoszféra megtöri a csillagok fényét, és csak ezáltal kezdenek el vibrálni, ragyogni, míg a háttérben, a világmindenség mélységében tiszta koncentrált fénypontok. A fényük a levegő miatt remeg, de levegőre szükségünk van, hogy lélegezzünk, hogy éljünk. Újra és újra manifesztálódik bennünk a légzés, az élet közvetlen megtapasztalása és a nékülünk is létező világ közötti mozgás. Talán éppen ezért találjuk a csillagokat pont akkor varázslatosan szépnek, amikor ragyognak. De nem éppen abban áll a csillagfény varázslata, hogy nem remeg, nem vibrál? Abban, hogy a csillagok félelme csak megtévesztés? Nem helyeselni akarjuk-e ezt a varázslatot, és síkra szállni érte, megérteni és szeretni, élvezni, megbízni benne? Csillagfény, amely sugárzóan bátor általában, és csillagfény gúzsba kötve a kutunkban: két egymást kiegészítő varázslat.

Milyen poétikai stratégiákkal próbálja a többnyelvűséget közelebb hozni a monolingualitáshoz szoktatott irodalmi olvasóhoz?

Gyakran úgy dolgoztam például, hogy magához a szöveghez is fordítást készítettem, hogy még akkor is kikövetkeztethető legyen, ha valaki nem érti az idegen nyelven írott sorokat. Mintha egy folytonos vezérfonál vagy híd lenne a szövegben. Az ember megakad, de azután tovább olvashat. Az olvasó nyer vele, ha utánanéz a számára ismeretlen, idegen nyelvű sorok jelentésének, de enélkül is el tudja olvasni a verset. Kontextuálisan többnyelvűen alkotok például azokban a versekben, amelyekben különböző országok népdalait és gyerekdalait használom fel. Az olvasó a saját tapasztalatain vagy a saját anyanyelvének történetén keresztül is kapcsolatot teremt. Az Egy ismeretlen szóban például felhasználom a Wer kommt in meine Arme és a Kommt ein Vogel geflogen című német gyerekjátékot és gyerekdalt, a bolgár Я кажи ми облаче ле бяло [Ja kazhi mi oblache li bjalo] és a Гугутка гука в усои [Gugutka guka v usoi] című népdalokat, valamint az angol James Royce Shannon (1881–1946) Too Ra Loo Ra Loo Ral (That's an Irish Lullaby) című dalát. A verset párhuzamosan három változatban írtam. Tehát így létezik például egy angol változat a 11 9 Web Streaming Poetry (Auropolis Supernova: Belgrade, 2010) című antológiában, és egy Chantal Wright által németből fordított angol verzió az A Hand full of Water (White Pine Press, 2012) című kötetben.

Az Anthroposzene (Antroposzcéna) című kötettel viszont megint másként „többnyelvez“…

Igen, az Antroposzcéna című kötetben ez másként van. Az olvasó szembesül azzal, hogy gyakran nem lehetséges a megértés, annak ellenére, hogy minden egymásba olvad. Egyes versek hangzásbeli és szemantikai nyelvasszociációkból állnak, különböző nyelvekből származó szavakból. Ilyen a mi világunk, mindig is ilyen volt. Mihez kezdjünk vele? Mindenki maga dönti el. Egy szakadékot felderíthetünk úgy, ha lassan haladunk át rajta. Egy szakadékon átrepülhetünk. A szakadék felett át lehet siklani, vagy figyelmen kívül hagyhatjuk, abban reménykedve, hogy a megmentésünkre sietnek, ha belezuhanunk. Élvezhetjük a szakadék látványát, majd hátat fordíthatunk neki anélkül, hogy tovább foglalkoznánk vele. Egy szakadékot nagy erőfeszítések árán feltölthetünk földdel. És így tovább. Így van ez a transzlingvális versekben is: megkeressük a jelentését minden szónak, vagy átugorjuk őket, vagy… De minden esetben tudatosítanunk kell, hogy ott vannak.

Honnan jön az antropcén fogalma?

Az antropocén fogalma néhány évvel ezelőtt alakult ki a geológusuk körében. A kifejezés arra utal, hogy a Föld éppen elmozdul az aktuális földtörténeti korból, az úgynevezett holocénből, az emberi tevékenység pedig nagymértékben felelős azért, hogy a holocénből kilépünk. Továbbá arra, hogy az emberiségnek nemcsak ökológiai, hanem globális geológiai hatása is van. Emellett szóló érvként említik például, hogy nagy földtömegeket mozgatunk meg, hogy radioaktivitást használunk, hogy a legtöbb biomasszát a táplálkozásunk során termeljük, hogy globális felmelegedést okozunk, és így tovább. Valóban komoly nyomokat hagyunk a Földön, melyek egy része tartósan érezteti hatását. Azonban a természeti erők hosszútávon jól gondoskodnak a többségükről. A bányákban megmozgatott hatalmas földmennyiség az ókori Egyiptom piramisaihoz hasonló emlékműveket hoz létre, habár azoknál nagyobb méretben. Az erózió, a vulkánok, és a szelek egyre nagyobb mértékű munkát végeznek, így a piramisok és a mai hegyvilágok egy idő után jelentőségüket vesztik majd. Sok mesterséges radioaktív anyag nem létezne nélkülünk, de 100 millió év múlva sem léteznek majd. Tönkretesszük az éghajlatunkat, de a globális felmelegedés a Föld ciklusainak természetes folyamata is, geológiai szempontból valójában most egy hideg időszakban élünk. Bár a tömeggyártás és a táplálkozás révén sok biomasszát termelünk, valójában mégsem mi járunk az élen, ugyanis a pókok, akárcsak a bálnák, évi 400-800 millió tonnával még az embereknél is többet termelnek. Egyrészt tiszteletben kell tartanunk, és vállalnunk minden olyan kísérletet, amely a világunk transzdiszciplináris és transzkulturális megértésére és a magunkról való gondolkodásra irányul, másrészt figyelnünk kell arra is, hogy nagy óvatossággal kezelendő az emberiség jelentős globális geológiai erőként való feltüntetése. Felelősséget istenszerűvé válás nélkül is vállalhatunk.

Egy új geológiai korszakról van szó, vagy mégsem?

Az antropocén kifejezés a Galilei és Kopernikusz, valamint a Darwin, Schrödinger és Einstein előtti időre emlékeztet. Mi emberek, ismét a fontosság és az értelem alapján mérjük magunkat, az érvényesülési vágy rabjaivá válunk. Ezért számomra nem a földtörténet egy szakaszát jelenti, hanem az emberiség újfajta, intenzív önreflexiójának a kezdetét. Felelősséget vállalunk, mert belátjuk, hogy a Föld ökoszisztémájában betöltött pusztító szerepünk mértéke gyorsan növekszik; hogy kárt okozunk, hogy ölünk. Talán legyőzhetnénk a technológiai, ám valójában ugyancsak primitív elménkbe ívódott dominium terrae gondolatát. De erre nem igazán alkalmas az antropocén kifejezés, mert ismét az ember teremtés koronájaként betöltött felsőbbrendű szerepét sugallja, s így nem a kívánt hatást tükrözi vissza. Ráadásul divatba is jött, többek között azért, mert a kormányok felvették politikai napirendjükbe a klímaváltozás témáját, amely emiatt fokozott figyelmet és finanszírozást kapott. A jelenlegi emberi tevékenység egész ökológiai rendszerre gyakorolt, kiterjedt hatásának, valamint az utóbbi évtizedekben a jövő generációira és a földi életre jelentett veszélyének lekicsinylése nélkül akarjuk elkerülni a kifejezés divatos csábítását. Az antropocén nem természettudományos fogalom, és nem a holocén utáni földtörténeti korra utal, hanem inkább egy önreflektív és egymással teljes összeköttetésben álló világ hiperperformatív, kvantitatív multiverzum-orientált időszakának leírására.

Hol és hogyan találkozott az anrtopocénnel? Hogyan értelmezi fizikusként a jelenlegi klímaváltozást?

Az a tény, hogy mi, emberek, elpusztítjuk otthonunkat, és az a tudat, hogy megfontoltabban kellene eljárnunk, mivel a jövő generációitól lopjuk el a levegőt, a vizet és még sok minden mást, nem jelent újdonságot. Úgy vélem, hogy az antropocén fogalma azért került forgalomba, mert a tudomány valójában már nem tudta, hogyan hívja fel a politikusok és a lakosság figyelmét a pusztító következmények hatására és gyorsaságára, a források kiaknázásának és az életkörülmények átalakításának ésszerűsítése érdekében. Nemcsak a globális felmelegedésről és a levegőszennyezésről van itt szó, hanem a vízkészletekről, a gazdálkodásról, az erdők kiirtásáról, melyek helyén azután ültetvényeket alakítanak ki, nemcsak a trópusokon, hanem itt Európában is, bányászatról és rablóbányászatról van szó, a tengerek szennyezéséről műanyaggal, főleg mikroműanyaggal, olajjal és gyógyszerekkel, az állatok birodalmának és a talajnak a szennyezéséről vegyi anyagokkal és más egyébbel, állatfajok kipusztításáról, és és… Az egész az antropocénhez tartozik, a bolygónk mint otthonunk elleni lassú erőszakhoz. Mindez óriási fontossággal bír, és nem a Marsra induló járatok mentenek majd meg minket ezektől, hanem az ésszerűbb és mérsékeltebb, megfelelő fogyasztás. De láthatóan nem elegendőek a 60-as évek óta elhangzó figyelmeztetések. Az embernek félelemre van szüksége, hogy szünetet tartson, és körülnézzen. Bárcsak elég lenne…

Mit jelent az Ön számára az antropocén?

Számomra az antropocén a jövő tényleges kihívásának az észlelése. De nem szeretem, ahogyan beszélünk róla, így azon fáradoztam, hogy a visszatükrözéséhez járuljak hozzá. Mindennek pontos megnevezést kell adnunk, érvényes megnevezést. Erwin Schrödinger szerint különbség van az elmosódott és az életlenül beállított fénykép, valamint a felhőkről és a ködfelhőkről készült felvétel között. A föld éghajlata egyébként is változik, és a földtörténetünkhöz viszonyítva meglehetősen elenyésző a hatásunk. Meleg földfázisba lépünk, és ez nemcsak rajtunk múlik. De éppen e kozmikus helyzet miatt kellene jobban odafigyelnünk, hogy minimálisra csökkentsük mindazt, ami a felmelegedéshez hozzájárul, és azon is el kell gondolkodnunk, hogyan tudnánk erre jobb megoldást találni, tovább kutatni. Nagyon kellemetlenül érzem magam, amikor látom, hogyan veti bele magát mindenki a Jeges-tenger meghódításába, meglátogatásába, filmezésébe stb., pedig egyértelmű, hogy ez csak tovább ront a helyzeten. Az írók elutaznak az antarktiszi pingvinekhez, hogy a gleccserek olvadásról írhassanak (EisTau és más egyéb könyvek…), de ha valaki igazából törődne a problémával, akkor például nem utazna oda, nem háborgatná a helyet. Eleget beszéltek és mutattak már erről. De az emberek valójában nem törődnek az éghajlat védelmével.

Az Antroposzcéna versciklusban olvasható: „A nagyszerűek lógó nyelvvel lihegnek / a virsli után / az anyaország és a demokrácia nevében. / A kevésbé nagyszerűek az antropocént szaglásszák.” (27. vers). Tudna valamit mesélni a két pólusról?

Az antroposzcéna az emberek performansz iránti mohóságáról szól, az önkifejezésről, a fontoskodásról, a fogyasztásnak, a háborúnak, a visszaélésnek, a tudatlanságnak és a tétlenségnek az élvezetéről. Arról szól, hogy elpusztítjuk a világunkat. A Földet nem érdekli, hogy kihasználjuk-e. Akkor is teszi tovább a dolgát, ha nem létezünk, és simán megtisztítja magát a tetteink nyomától. A Föld minden pillanatban köhinthet egyet, és elpusztíthat minket, a mágneses pólusok átfordulásán, egy szupervulkánon vagy valami máson keresztül. Ezért szórakoztató számomra az antropocénre gondolni; áhítatosnak és önhittnek tűnik, hogy földrétegeket nevezzünk el magunkról. Még mindig a késő holocénben vagyunk, de túlzásba visszük a kizsákmányolást és rablást. Így elpusztítjuk saját magunkat és a földi életet. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy emberré válunk-e valaha is, mert – Rilke értelmezésében – még csak törekszünk rá.

Nemcsak az antroposzcéna fogalmát vezette be, hanem az „Anthropozähne” szót is, melyben a korszak jelentésű ’-zän‘ utótagot ’Zähne’-re (jelentése: fog/azat) cseréli.

Ezzel a fogalommal a látható és láthatatlan politikájára, a Föld és különösen az önmagunk ellen irányuló, túlzásba vitt, látható és lassú erőszakra szeretném felhívni a figyelmet. Ismételni tudom, amit a kötetben is hangsúlyozok, hogy a performansz utáni vágyunk, színpad iránti igényünk, valamennyi szociális konfliktusunk – amely abból a kétségbeesésből születik, hogy az élet fenntartásának feltételei pusztulnak – építő kritikával egybeszőtt vigasz, elbeszélés, fantázia, művészi képességek és analitikus belátás után kiált. Már tudjuk, hogy a statikus dolgokat nem, csak a folyamatokat és a mozgást lehet megfigyelni. Üledékrétegek helyett, abból meríthetnénk ötletet, amit tönkreteszünk (ami a Földnek bolygóként jelentéktelen, de a Földnek otthonunkként létfontosságú), amit megőrzünk, s ahogy kifejezzük magunkat ahhoz, hogy az Anthropozähne és az antroposzcéna együttműködését felderíthessük.

Mi a költészet szerepe ebben a krízishelyzetben?

A líra elenyésző érdeklődést kelt mai mediális, látványra és képekre kihegyezett világunkban, miközben nem kell, hogy hamis, pszeudovallásos terminológiát használjon. Max Bornnal folytatott beszélgetésében Erwin Schrödinger rámutatott annak szükségességére, hogy az új koncepciók terminológiájáról megfelelő döntéseket kell hozni. Azt is megemlíti, hogy fizikusként néha támadások érik, mivel időnként eléggé „forradalmi” és „reakciós”, ő azonban egyszerűen csak „racionálisnak” nevezné magát, mert ez a szó egyaránt jelent „megfontoltat” és „érzékelhetőt” is, és éppen ilyennek kell lennie az embernek, ha új fogalmakról kell döntenie. A végén található egy angol szöveg az általam vezetett workshopról, amit Dijonban már megtartottam. Talán érdekel valakit Magyarországon, hogy a könyvemmel kapcsolatban meghívjon egy ilyen kurzusra, ki tudja…

Az antropocén esztétikája című workshopjában diákok, egyetemisták, felnőttek vesznek részt. Mire helyezi a hangsúlyt a velük való kreatív munkában?

A túlzásba vitt látható erőszak, valamint a látható és a láthatatlan lassú erőszak politikája érdekel minket. Milyen keretet teremt az antropocén a művészet és az irodalom felfedezésére? Különböző témákat vitatunk meg, hogy végül ugyanarra összpontosíthassunk. A sötét anyagra, a radioaktivitásra, az égre, a vízre... Az ég, mint téma például narratívák és képek garmadáját kínálja: időjárási jelenségek, madarak és méhek, bolygók és csillagok, űrhajósok és idegenek, Isten és sötét anyag, fény és Ikarosz-mítosz, drónok és bombák, repülőgépek és internet, GPS és így tovább. Különböző anyagokat használunk, és legfőképp sokat beszélgetünk.

Úgy tűnik, Európában ismét egyre fontosabbá válnak a határok. Ismét az identitás egyértelműségét követelik. Ön azonban szeretetteljesen ironikus önéletrajzában és elbeszéléseiben is megjegyzi, hogy az ember nem veheti mindig olyan komolyan az identitást. A Hajó jön megrakodva című verse két kérdéssel ér véget: „Ki nemzi a történelmet? / S kinél az elbeszélés egyedüli hatalma?” Van erre válasza? Lát kapcsolatot az identitás kérdése és az elbeszélés monopóliuma között?

Sosem tekintettem magam válaszok tudójának. Fontosabbnak gondolom, hogy kérdéseket tegyünk fel, és megkérdőjelezzük önmagunkat. Ahogy azt a Levelek Kappusnak versciklusban írom, megtanulom „az észrevétlent szeretni, mindinkább átadom magam a válaszok nélküli kérdéseknek és kérdéssé válásomnak”. Felteszem magamnak például a kérdést, mi szükség van Észak-Macedóniára, miért nincsen egyszerűen egyetlen Macedónia, teljesen függetlenül a korábbi földrajzi és történelmi viszonyoktól. Mert nem úgy van, hogy minden egyébbel csak a nacionalizmust tápláljuk, mert minden ország, amelyet észak-, dél-, kelet- vagy nyugat-valaminek neveznek, egyszer majd egyesülni akar állítólagos önmagának másik égtájbeli részével? A visszaéléstől való félelem táptalaja a visszaélésnek. A válaszok nem önmagukban adott dolgok. Először kérdéseket kell feltennünk, és minden szempontból meg kell kérdőjeleznünk a dolgokat. Ezt kellene gyakorolnunk. Egyben biztos vagyok, még ha válaszokkal nem is szolgálhatok: csak az segítene az embereknek békésen továbbvinni dolgaikat, ha közös erővel megfosztanák a történelmet a mítoszoktól. Csak az igazságos felosztás állítaná meg az emberek szükségtelen mozgását és adna szárnyakat a szükségesnek.

Egyes elbeszéléseiben Nyugat-Bulgária történelméről mesél: a rengeteg testvérháborúról, ami az utóbbi évszázadban arrafelé zajlott, és az ott élő emberekről, akik nem értik, hogy mi miért történik.

Igen, ahogy korábban említettem, a családom egy része Transzkóból származik. Az ottani nyelvjárás alig különbözik attól, amit a határ közvetlen túloldalán, Szerbiában beszélnek. A dél-szláv népek nyelveit is értem, mert tudok szerbül és oroszul, és mert az óbolgár minden szláv nyelv közös nyelvi alapja, ahogy a latin a nyugati nyelveké. Bár a határokról szóló vitákat meg tudom érteni, mégis fájlalom, hogy ezek olyan fontosak az emberek fejében. Bizonyára minden helynek különböző történelmi tapasztalatai vannak, és ezáltal saját kulturális jellege is. Nagyban különböznek egymástól azok a területek, amelyek török, orosz, osztrák vagy olasz történelmi befolyást éltek át. Mégis a modern kori rabszolgaság egyik formájának tartom, mikor az embereket olyan módon manipulálják, hogy ellenségként tekintsenek szomszédjaikra. A történelemből sajnos semmit sem tanulhatunk. Az emberek csapdába kerülnek amiatt, hogy a tapasztalatok nem örökíthetők. Ezért olyan fontos az irodalom szerepe. Rajta keresztül könnyebben érthetővé, érzékenyebben megfigyelhetővé válnak, és érzelmileg közelebb kerülnek az idegen látásmódok. Az irodalom kézzel foghatóvá teszi mások tapasztalatait.

Hogyan hidalhatjuk át a megértésben húzódó szakadékokat?

Az embernek először önmagának kell lennie ahhoz, hogy elhatározhassa, másvalaki lesz. Meg kell születnie egy bizonyos helyen, hogy más helyeket megismerhessen. És persze közben a saját, teljesen egyedi története kellős közepén él. Nem is veszélyes egyedül időzni benne, hiszen az egyedüllét gyakran valaminek a kiterjesztését jelenti, olyasvalaminek, aminek helyre van szüksége, kreativitást. Mindenesetre, ha kommunikálni akarunk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a kommunikációról kell kommunikálnunk, metaszinten. Átvezetésre van szükségünk, inspirációra, hogy miként tudjuk a megértést akadályozó szakadékokat áthidalni.

Nemcsak a nyelvek és az országok határainak átívelése foglalkoztatja – szemmel láthatóan szereti az átmeneti műfajokat. Ayran, boza és gyümölcslevek című versét szándékosan elbeszéléseket tartalmazó kötetében jelentette meg.

Igen, ahogy ebben a versben közvetlenül ki is mondom: engem a folyamatok érdekelnek, a szálak, a mozgás. Éppúgy, mint a kvantummechanikában, a szöveg lehet egyszer részecske, másszor hullám. A szövegrészek interferálhatnak, de diffrakción is átmehetnek. Időben is. Elke Erb például csodálatosan csinálja ezt, és én is szeretem.
Amikor 2010-ben a Saga über den abgerissenen Hof (Szága a lebontott udvarról, e kötetben: Egy lebontott beludvar képei) című színházi elbeszélésem, amelyet 1988-ban Bulgáriában írtam, megjelent a grazi Lichtungen folyóiratban német nyelven, nagyon innovatívnak találták. Majd később, 1996-ban is, amikor a szöveget a Landestheater Tübingen és az Akademie Schloss Solitude közreműködésében színpadra vitték, hangsúlyozták, hogy mennyire aktuális és innovatív a szöveg. Ennek először nagyon örültem. Aztán felrémlettek Rafik Schami szavai Die Sehnsucht fährt schwarz című kötetének 1996-os kiadásából; a könyv utószavában elmondja, hogy az emigráció miatt micsoda kerülőutakon és milyen megkésetten kerültek szövegei az olvasók elé. Azt a megjegyzést, hogy valamely szöveg semmit sem veszített az aktualitásából, Schami a következőképpen kommentálja: „Ezáltal – így reméltem egy pillanatig – olyan érzése támadhat az olvasónak, hogy klasszikussal van dolga, hiszen azok a könyvek és történetek, amelyek napjainkban képesek tíz évnél is tovább talpon maradni, túlélni az újdonságok lavinájában és a vizuális ingerek áradatában, már klasszikusnak számítanak. Aztán mintha villám csapott volna belém, rádöbbentem, hogy a kiválóság csak az egyik ok, amiért a könyvek nem évülnek el, a másik, ha a bennük leírt állapot huzamosan fennáll. És arra egyetlen értelmes ember sem lehet büszke, hogy Németországban, sőt az egész Földön semmit sem javult az őslakosok és az idegenek viszonya”; vagy az én esetemben, hogy Bulgáriában, sőt az egész Földön alig javultak a társadalmi és a politikai viszonyok. Ehhez még annyit fűznék hozzá, hogy meglepőnek és irodalmi szempontból elkeserítőnek tartom, hogy az akár formailag, akár témájukban határokon feszülő és határokat feszegető szövegeket a mai napig újszerűnek érzékelik. Amikor tavaly a berlini Kafka-kiállításon azt olvastam, hogy az ember úgy érzi, magyarázkodnia kell, hogy a regénye miért nem szokványos lineáris szerkezetű, szabályszerűen rosszul lettem. Nagyon szeretem például Lars Gustafson Egy méhész halála című regényét, amit 13-14 évesen olvastam. Ezután és hasonló könyvek után a posztmodernnek nevezett dolgok furcsán régimódian hatottak. Meglep, hogy a műfajokról még mindig szükségszerűként beszélünk. Kandinsky fejezte ki a legjobban: a szükség teremti a formát. Nem azzal kezdem, hogy döntök a formáról. A folyamattal kezdem.

Színdarabját színházi elbeszélésnek nevezi. A nézőpontok váltakozása a szövegen belül is nagyon élénken jelen van.

Így van, színházi elbeszélésnek nevezem, és nem színdarabnak, és a címe sem véletlenül kapcsolódik egy szágához. A kelet/kommunizmus, avagy egy fiatal ember szellemi nyitásáról szóló szágához. A kísérlethez, hogy megszabaduljon a kerítésektől. A forma újrakeresi önmagát. Mint mindenben, amit írok. Nézzük a kvantummechanikát, a részecskéket és a hullámokat, a relativitáselméletet és az időt, a DNS-t, vagy akár már a görög mítoszokat és az újszövetségi könyvek sorát -- sosem csak egyetlen formáról van szó. Mindegyikben formák multiverzumával találkozunk. De önkény nélkül, nem mindent szabad és nem minden megengedett, olyan mozgásról van szó, amelyből közben a magunk és mások iránti felelősség sem tűnik el. A szabad akaratról van szó, és a társadalmi kényszerek ledobásáról, hogy átélhessük a változást, az utat.

Említene néhány színházi személyiséget, aki inspirálóan hatott Önre?

Életem legmeghatározóbb színházi személyisége Tábori György. Kedélyességgel és humorral tudott közelíteni olyan témákhoz, mint a tehetetlenség, a kétségbeesés és a halál. Élénken él az emlékezetemben Rekviem egy kémért című darabja, amelyet az 1990-es években egy berlini színházi találkozón láttam. Kedvelem a vermonti Bread and Puppet Theatert, a konyhámban a mai napig ott lóg egyik előadásuk plakátja az 1980-as évek végéről. Pina Bauscht is lenyűgözőnek találom. Nagyon szerettem Peter Handke darabjait Luc Bondy rendezésében a berlini Schaubühnén a 90-es években, pl. Az óra, amikor semmit sem tudtunk egymásról című előadást. De a 90-es években alakult Sfumato színházi labor zseniális rendezőpárosát, Ivan Dobcsevet és Margarita Mladenovát is nagyon szeretem, vagy – hogy a jelenből is merítsek – barátaim, Javor Gardev és Georgi Tenev előadásait. Ami a régi mestereket illeti, Szophoklész Antigonéja és Shakespeare Sok hűhó semmiért című darabja is inspirált. Említhetném Tenessee Williams-et és a Macska a forró bádogtetőnt, Csehov szinte összes művét vagy Ivan Vazov Hashove című darabját. Szeretem Max Frisch Andorra című drámáját, a Don Juan avagy a geometria szerelmesét, de Dürrenmattot is… Nagyon szeretem az ausztrál őslakosok színházát. A japán no színház szinte megvilágosodásként hatott rám. Ami idén nagyon tetszett Németországban, az Ulrich Rasche Schiller feldolgozása volt, a Rablókat vitte színre a müncheni Residenztheaterben.

Igen, a halál és az emberi lét örök költői téma, klímakatasztrófáról és antropocénről szőtt gondolatok nélkül is. Elias Canetti, akit szintén nem lehetne egyetlen identitással jellemezni, és aki ugyanabban az országban született, mint Ön, gyűlölte a halált, és élete végéig küzdött ellene írásaiban. Mi az Ön válasza a halálra?

A halál és a szeretet, mint egyetlen kiút belőle, mint egyetlen kapocs ahhoz, ami vele jár: igen, ezek a költő témái. Én nem a halál ellen küzdenék az írásaimban, hanem az ölés ellen. Az elmúlt években elveszítettem számomra legkedvesebb embereket és legjobb barátokat, és a halál folyamatával való szembenézést életem egyik embert próbáló tapasztalataként tartom számon. De bele tudok nyugodni abba, hogy minden állandó mozgásban van. Megtanulom megérteni, hogy a dolgok jönnek és mennek, hogy multiverzumok léteznek és bizonytalanságok, hogy az élet gyors és visszavonhatatlanul törékeny. A halál elfogadásában inkább az segít, ha értékelem, ünneplem, szeretem és élem az életet. Amibe nem tudok belenyugodni, az az ölés. Miért kell a galaxisoknak más galaxisokat bekebelezniük, miért mérgezik meg a vulkánok a levegőt, miért falják fel a rókák a nyulakat, a macskák a madarakat, a madarak a rovarokat, miért öljük meg egymást és minden mást is a földön, a keletkezésben miért van mindig jelen a megsemmisülés is? Ebbe nem tudok belenyugodni. Ezt bután találta ki a feltaláló. Na, igen, és ha mindezt meg is értjük, de nem tudunk igazán változni, bármennyire is igyekszünk … az a valódi tehetetlenség.

És nincs kiút a tehetetlenségből? Akkor sem, ha a tudományt és a költészetet egyesítjük? Mi legalábbis ezt olvassuk ki a verseiből, amelyek, jóllehet, gyakran elégikusak vagy ironikusak, de mindig a dolgok mögé kérdeznek, elsősorban pozitívak és igenlőek, bátorítóak.

A varázsszó a kíváncsiság, amely mozgásba lendít, a mozgás pedig az a varázslatos állapot, amelyben elevennek érezzük magunkat. A mozgás által tudásra teszünk szert, így képessé válunk a cselekvésre, és arra, hogy mozgásban maradjunk, egyensúlyban a természettel és önmagunkkal. A lírában a varázslat a mozgás sebességéből fakad, emellett a szellem lassú útjából, amellyel a sebességre felel. A mozgás képes megtörni a végzet uralmát, ez minden élőlény szabad akaratának forrása, írta több mint kétezer évvel ezelőtt Lucretius De rerum natura című lírai művében. A biológusok ezt a mai napig tanúsíthatják. A tudomány tárgya mindig a mozgás, a tudósok nem tudnak dolgokat megfigyelni, csak a dolgok közötti kölcsönhatást. A lírát is a kölcsönhatás jellemzi, amely a szavak, a szó és a hangzás, a hangzás és a jelentés és a többi között létrejön. Mindkettő – egymással nem lineáris kapcsolatban – bővíti a nyelvet, felderít és megnevez, és sosem áll meg ezen az úton.

Hogyan látja, a költészet és a tudományok közeledhetnek egymáshoz?

Míg a hagyományos felfogás szerint a költészet és a tudomány sokáig egymás ellenpólusának számított, „két kultúrának“, amelyek közül egyik a valósággal, másik a fikcióval foglalkozik, az utóbbi időben valósággal virágzik a kettő közeledése, főként a metaforákról és a terminusokról szóló párbeszédekben. Időközben vannak szerzők, akik a határmezsgyén dolgozva lírailag megkérdőjelezik a tudomány által használt fogalmakat. Tőlem nagyon távol áll a „két kultúra“ gondolata, de a szókészlet felcserélhetőségével kecsegtetők táborával sem tudok azonosulni. Foucault A szavak és a dolgok című művében feltételezi, hogy a tudás párhuzamosan jön létre, hogy a kultúra különböző területei egymást határolva alakulnak ki. Én főként a lírában rejlő tudást, a lírát mint tudást tartom érdekesnek. Jóllehet a tudástörténetben – úgy tűnik – a tudás fogalmát lefoglalták a természettudományok számára, de a tudás információ, igazság, know how és világot látottság csakúgy, mint rálátás és tapasztalat, megértés és széles látókör. Galilei és Kepler számára a világ legtermészetesebb dolga volt az irodalmi kifejezésmód. A brit viktoriánus kor előtti hagyományban is szoros a líra és a tudományos kutatás kapcsolata, lásd a verseket író Humphry Davyt és az ő kémiai kísérleteiért lelkesedő Byront, Shelley-t és Keatset, csak hogy néhány példát említsek a sok közül. De ahogy beköszöntött a fokozott specializáció kora, megszakadt ez a szoros kötelék.

A 20. század elején aztán ismét drasztikusan megváltozott a kép.

Igen, a kvantummechanika hirtelen rányomta a bélyegét a világunkra, gondoljunk csak az internetre, az MRT-re és a GPS-re. Nagy szerepet játszott az angol nyelvű modern költők, Yeats, Eliot és Pound műveiben. De mindenekelőtt: a kvantummechanikának köszönhetően minden korábbinál világosabban kirajzolódtak a nyelv határai. A kulturális háttér és a líra az ötletek legfőbb forrásává vált a tudósok számára. Ami a német kvantumfizikusok poétikus műveiben történt, éppen olyan fontos volt, mint a képletekkel teletűzdelt tudományos cikkeik. Közvetlenül hozzájárult például a DNS felfedezéséhez.

De vajon itt, a big data kellős közepén még inkább besűrítjük a tudásunkat, vagy a végén bezárkózunk?

Talán azért kerülik manapság az emberek mindkettőt, a lírát és a tudományt is, mert feldühíti őket, mondja Marc Strand. A bizonytalanság felingerli őket, mert a halált juttatja eszükbe, a veszteséget, a saját tapasztalatokat, vagyis az időben nyert tapasztalatokat és magát az időt. A fizikai Nobel-díjas Erwin Schrödinger, a hullámegyenlet atyja is írt verseket, bízott a kortárs költészet és a tudomány együttműködésében. A lírában az ember azon legnagyobb belső képességét látta, hogy le tudja küzdeni a tévedéseket, a líra az egyetlen, amely rendelkezik „az erővel, amely a görbét kiegyenesíti”.

A líra nem utolsó sorban a nyelvi terek tágítása, az univerzum és az ember felfedezése.

Eredetileg, egészen a 18. századig németül minden írásban rögzített szöveget „Gedicht”-nek, költeménynek hívtak. Az irodalom és a tudás átörökítése elválaszthatatlan egymástól – az ókor ritmikus, könnyen megjegyezhető verssoraitól kezdve egészen azokig a lírai szövegekig, amelyeket a kvantumköltészet produkál. De maga a tudás átörökítése vagy annak ösztönzése is szorosan kapcsolódik az irodalomhoz. Erwin Schrödinger irodalmi művei, csak hogy egy példát említsek a sok közül, a kvantummechanika terén tett új felfedezései és a DNS felfedezése szempontjából is nagyon fontosak voltak. A tudás a megőrzött és továbbadott tapasztaltok összetett leírása. Ideális esetben segítségünkre van, hogy leküzdjük a félelmet (a halállal szemben), hogy kialakítsuk (minden)napjainkat, hogy megértsük a (bennünk létező és a minket körülvevő) világot. Az élet egyik legnagyobb kihívása a ránk hagyott tapasztalatokat úgy átvenni, hogy a sajátjainkról sem mondunk le. Nyelv nélkül nem boldogulnánk e téren.

Miért fontos több oldalról megközelíteni a valóságunkat?

Multiverzumban élünk, különböző álláspontokra van szükségünk, a felfedezés, az észlelés különböző módjaira és módszereire, mégpedig mindig másféle összefonódásban, és folyton változó önszerveződési és interferenciafolyamatokban. Ez a legtermészetesebb dolog a mindenségben és a történelemben is. A világ összetett. Erre nem szabad túl nagy kihívásként gondolnunk, nem szabad félnünk, jobb, ha szűkebb keretek között gondoljuk újra a dolgokat, fiókok, válaszfalak nélkül, először áttekintve, majd mélyre nézve, de ha ez nem elég, akkor a látómezőnket megint kiszélesítve, újra és újra. Én mindkettőt, a kereséssel és a felfedezéssel szembeni rettegést és félelmet is, elveszítettem. Valószínűleg csak a szabadságon keresztül érhetjük el, hogy ne adjuk fel, ne csüggedjünk. Bármelyik formára szükségünk lehet egy adott keresési folyamatban. Mint mondtam, ha el akarok jutni Berlinből Budapestre, az ehhez szükséges időt nem a húrelmélettel számolom ki, mert az ebben az összefüggésben teljesen értelmetlen lenne. Amikor azt akarom elmesélni, hogy milyen az, ha valaki, aki a határszélen él, és az első, a balkáni, az unión belüli, a második, majd azután a hidegháborút és a háborúhoz mérhető átalakulást is átélte, képtelen megérteni a világot, akkor valami örökérvényűre gondolok, és a lelkembe is Jordan Joffkov vagy Victor Hugo meleg elbeszélői hangja költözik be, és fejet hajtok a történetben szereplő karakter előtt, ilyenkor „klasszikus” elbeszélésformát kell választanom. Az ember, akivel felfedezőútra indulok, így kívánja. Talán túl sok szellemmel élek együtt…, a „klasszikus” próza nagyon intenzív, teljes regény helyett csak egy kompakt, tömény elbeszélés, maximális sűrűség az adott terjedelemben. Ha regényt írok, azt viszont több szálon futtatom, épp úgy, ahogy az atomok oszlanak szét a trajektóriákban. Vannak rövid történetek, amelyek egyszerűek, és ezáltal szellemesek, ironikusak és viccesek tudnak lenni, amit szeretek. Az egyszerű azonban nem is olyan egyszerű, magában rejti a biztos külső megfigyelés gazdagságát, a nem-értintettséget, hogy az ember egyszerűen lát, és megért valamit. Ettől aztán rendkívül bonyolulttá válik, ez gyönyörű.

Miért konceptuális művészet? Miért versinstallációk?

A verstrajektóriákat a vers tárgya és médiumai közötti feszültség inspirálja. A megmutatkozó interpetációs irányok lehetőséget adnak valami összetettebb, nem egészen a konkrétumokból származó kimondására. A nyelv és a tárgy pályagörbéje rámutat arra a látószögre és jelentéshálóra, mely a nyelveket és tereket átszövi. Így recepciójuk során az olvasó újabb és újabb formákban, fogalmakban, eseményekben próbálhatja ki magát. A versinstalláció pedig szintén a lehetséges kifejezési módok egyike, olyan, mint egy könyvnélküli könyv, egy másfajta kommunikációs mód az anyaggal, az emberekkel, a nyelvvel. Erre szükségem van. Muszáj beszédbe elegyednem az anyaggal és egyidejűleg a nyelvvel, hogy az észrevétlent észre tudjam venni, át tudjam élni.

Köszönöm a beszélgetést. Izgatottan várjuk ez évben megjelenő magyar fordításkötetének fogadtatását (A föld színén. Fordította Csörgő Viktória, Kovács Ildikó Eszter és Katzenbach Klaudia. L’Harmattan-KRE).

Szívesen. Én is várom júniusra tervezett budapesti látogatásom.

*

Tzveta Sofronieva újabb verseiből itt olvashatunk.

Az interjút fordította Csörgő Viktória, Katzenbach Klaudia és Kovács Ildikó Eszter.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.