Hámozottak

Láncot alkot köztünk a túlélő vágyakozás. Mindenki máshova gondol, mégis ugyanoda: haza. A haza idővel egyre soványabb lesz. És diszrofikás. Mint mi és a betegség szó, melyet botolva ejtünk. Majd oszlásnak indul. Akár a girbegörbén, grimaszokba merevedett, ruhátlan, mosdatlan, csontbőr fogolytárs-tetemek. Melyeket négyesével kapartatnak velünk, alig fél méterre, a föld alá. Kettőt fejjel erre, kettőt amarra. Egymásra. A hullaelkaparás fedőneve krumplihámozás. A hámozott, mosatlan krumpli érzelmi jelentése ettől fogva mosdatlan, csontbőr fogolytárs-tetem. A krumpliföldé tömegsír. Borzalomundor. Émelygek. Az őr is látja, s belátja: beleszakadásig dolgozom, csak ezt ne. Ne kelljen húznom a hámozottakat. A temetőben kezembe ad egy ásót. Mintha maradék hámozatlanságomat szorongatnám. Minden erőmmel az ásónyélbe kapaszkodom. Ha kilátásaimat hámozottságba vezeti, akkor is. Elfogadom, hogy nem vagyok kivétel. Engem is elővehet egy nap a disztrófia. Visszaadni a földnek, ami a földé. Lazítom a rögöt. Lazul bennem a röghöz kötöttség. Kihányom a földet. Kiokádom az élni akarást. A gödörrel együtt mélyül fanyar szabadságom. Egy méter mély túlvilág. Félméternyi földtakaró. Fölötte 180 centinyi végességtudatom. Mellettem várakoznak az élő és élettelen társak. Hogy belehányják. Belehányattassanak. Koporsó nélkül. Szentbeszéd nélkül. Siratóasszonyok nélkül. Rezesbanda nélkül. Ceremóniák nélkül. A némaság kegyeletével. Fölöttünk gyertyák gyanánt a csillagok.

Münköt az Uz-völgyibe fogtak el. Magyarok s németek harcoltak oroszok ellen. Ott nem vót romány. Mikor mán jöttek az oroszok, akkor híttak erősittésnek. De mán vége vót. A csata el vót vesztve. Vonultak vissza a katonák. Magyarország, s vissza Németországig. Bévonultak az oroszok, s mi ott marattunk a helyszínen, s megattuk magunkot. Békeritettek, s osztán el vótunk fogva. A fegyvereinket elvették. Münköt vittek tovább. Késértek. Vagy négyen megszöktünk. Nem vettek észre. Jöttünk haza. A felső-háromszéki ejsze haza es jutott. Mü a báttyámmal s Ferikével, egy másik falubélivel, a bölöni erdő szélin halattunk. Ferike olyan gyenge vót, hogy nem tudott a lábára állani. Mü jól bírtuk magunkot. Átöleltük. Vonszoltuk. Ha tudott vóna járni, mán rég bémentünk vóna az erdő közi. De hárman egymás mellett a rakottya- s gyertyánhajtások között nem tértünk. Vártuk, hol van gyéresebb.

Egy kaptatónál osztán találkoztunk nehány romány katonával. Nekik vót fegyverik. Nem szállhattunk szembe. Foglyok vótunk esmét. Legalább barátságosok vótak. Aszonták, hogy át kell vigyenek Magyarósra. Ott megírják a levelet, s engednek haza. Bölönbe a főúton mentünk átal, ahol Imre lakott. Nálik épp disznyóvágás vót. Megállottunk. Ettek-ittak a késérőink es. Azzal hitegettek: véget ért a háború. Csak még nincs kikiátva. S miután hazaengednek, azt az egy-két napot lebújkájjuk, szabadok vagyunk. Vagy két-három napig ott tartottak Magyaróson. De nem hazaengettek, hát vittek esszegyűttő táborba Brassóba. Esszegyűttötték, innet s onnét, németeket s magyarokot.

Tudtad, háborgok Imrének, mégis szó nélkül tűrted, hogy leadjanak orosz heringnek. Még meg is vendégelted őket. Nemes! Apánk most aztán tényleg meglobogtathatná a 164. oldalt. Ezúttal vigyoroghatnál is hozzá, mint a fakutya!

A hazamindenekelőtt elmérgesedik bennem. Vagy én iránta. Még az éves fogság első időszakában. Akár a méhen kívüli terhesség, úgy duzzadok halálos el- lenségévé. Lófaszt anyaország! Mostohaország! Lősz, aknavető! Utasít. Abban a kiállhatatlan kijelentő felszólításban, mely ridegebb a nyílt parancsnál. Emberekre lősz, akiknek arcát sem látod. Akikben ugyanúgy tombol talán a saját, vérszemet kapott hazájuk iránti indulat, mint benned. Csak mert két bajtársaddal együtt az a neved, hogy aknavető. Miközben nyakadba akasztva, dögcédulán hordod önmagad. Alakulat. Rendfokozat. Név. Szülők neve. Foglalkozás. Vallás. Bevonulás ideje. Lakcím. Születési hely és idő. Védőoltások (himlő, tífusz, kolera) beadásának dátumai (üresen hagyva). És Borbála. A halál esetén tájékoztatni kívánt személy.

Rosszalkodjunk, kacsintottam Borbálára, miközben elkaptam a derekát, és magammal húztam a szénaboglyába. Felhevült. De nem a vágytól. Ez a fülledt, sunyi szó, sisteregte. Megfosztott az odaadástól. Mint őt ízetlenségem attól, hogy odaadó lehessen. Csak a képpel maradok. Ahogy meglesem a konyhaablakon keresztül, fürdés közben. Karcsú teste. Izmos lába. Pimasz dombjai. Elmelegedem.

Kiderült, hogy eljárogatok az olyan lányokhoz. A vadangyalokhoz. Mintha villám sújtotta volna, egy nap belecsapott a megérzés. Faggatózni kezdett, hát elmondtam. Előbb-utóbb meg kellett tudnia. Inkább tőlem, mint mástól. Miért kellene egyformák legyünk. Fogadd el, hajtogattam, legalább őszinte vagyok. Tény, mint a földrengés, morogta maga elé szigorúan. Csak közben senki se várja el tőlem, hogy örvendjek is annak, ami elpusztít. Kényelmetlen volt. Szikrákat vetett a tekintete megint. Minden kitelt ettől az arctól. Minden, amire nem számíthat az ember. Amire felkészülni sem lehet. Olyasmi, hogy képes elvágni a torkod álmodban. Majd félholtodból zokogva rázna fel, hogy bocsáss meg, nem gondolta komolyan. S miután felélesztett, megfojt a párnával. Mert mégis.

Tudtam, hogy egy ilyen heves pillanatban egyszer képes végleg hátat fordítani. Bármit is mondhatnék utána. Mik az elvárásaid, kérdezem. Elvárások! Újabb vérlázító szó. Várakozás inkább. De nincs. Lemondtam rólad, kongatja konokul. Tudom, hogy még nem. Egyelőre csak a düh beszél belőle. És beszél: Gyűlölöm a mégsincset; a bizonytalanodat; az egyenletünk ez: én utánad, te utánam is; mindent elront ez az is, dohog. Nem, ha nálad is, idomítanám. Menj a pokolba, harsogja. Ha más is, te már nem mindenért egészen. Sarkon fordul, és otthagy. Mielőtt azt mondhatnám, ne legyünk ilyen végítéletszerűek. Másnap mozgósítanak. Én meg elmegyek a pokolba. Ahogy kívánta. Talán jobb is így. Hogy nem mondtam végig. Az érzéketlenségem megölné maradék ragaszkodását. Mire hazakerülök. Ha egyáltalán.

Alulról szagoljuk az életet. Sípolva lélegző csontbőr tetemek. Egymáshoz tapadva. Hogy legalább a fagy- haláltól védjük a nagy fogolycsontvázat, Hámozottat. Olyan mélységből, amelyről nem tudtam eddig. Disznóink is fennebb élnek otthon. A jóltartottság magaslatában. A barakk földjéről megváltoznak az arányok. Távlataink. Az emberszagnak innen melege van inkább, mint neheze. A testeknek is közelsége, semmint terhes zsúfoltsága. Befogni a meleget. A kíméletlen éhsége kényszerít. Hátamban mellkas. Mellkasomban hát. Egyszerre lélegzünk. Egyszerre fordulunk. Mint egy tökéletlen zenekar. Horkolásunk összhangzat, melyet meg-megzavar egy erősebb köhögés. Ilyenkor kártyavárként omlik össze az álom. Emberről emberre. Elcsendesedésig. Míg újra el nem terjed köztünk a káprázat ragálya.