Jelige: Csillanó – Nézőpont

Irma izgatottan öltözködött. Kék mintákkal dúsított fekete ruháját rántotta magára. Időre mentek a férje hívta meg ebédre, évfordulós ünnepségre. Igyekeznie kellett, hisz mindjárt visszajön érte az embere aki a közeli benzinkúthoz ugrott el tankolni. Autó állt meg a ház előtt. Aprót lebbentett a függönyön és már szaladt is a lifthez. 
Reménykedve álldogált miután megnyomta a hívógombot. Géza biztosan elájul a bombanő feleségétől. Majd végigméri aztán átölelve egy cuppanós csókot nyom a szájára. 
– Nekem van a legcsinibb feleségem! - mondja majd jókedvűen. Nem olyan lesz, mint jó egy hónapja a nyaraláson. Irma összecsomagolta ruhatárának kedvenc darabjait, kedves kisruhákat, színes, kényelmes öltözékeket. Mégis Géza azt mondta az egyik szeretett összeállítására, hogy miért jött otthonkában. Irma azt hitte rosszul hall, vagy félreértett valamit, nem neki címezte embere ezt a mondatot. Otthonka?! Soha nem volt neki olyan ruhadarabja. Illetve mégis, talán az anyja vett neki kislánykorában valami lila nylonförmedvényt. Gyűlölte már akkor is. Miután maga dönthetett az öltözködéséről próbálta kialakítani a saját stílusát. Ami közel sem nevezhető otthonkásnak. Mit akart ezzel mondani Géza?! Talán nem felel meg neki. Ohhhh, biztosan így van. Már nem jó, megöregedett, meghízott, ráncos lett a bőre. A ruházatát firtató mondatok sokat rontottak amúgy is kevés önbizalmán.
Korához képest jól tartja magát, ezt szokták mondani a kevésbé roncs nőkre. Igen, de az idő múlik, feltartóztathatatlanul. A hús, izom, bőr, ami egykor feszesen domborodott, petyhüdté vált. Persze lehet küzdeni, de a kiszáradt tóba sem költözik az az élet ami előtte volt.
Aztán, meg ha feladjuk a küzdelmet a hájhurkákkal,  akkor meg felesleges kikelni az ágyból. Menni kell előre, tenni a dolgunkat, mozgásban lenni, amíg lehet. Mire ezt végiggondolta, leért a földszintre.
Géza az autó csomagtartójában rendezgette a dolgokat. A nő csillogó szemekkel állt a járdán. Férje futólag ránézett. 25 év az nem kevés idő, gondolta Irma, most van az, hogy nem kap levegőt, szedi össze a szavakat, hogy fogalmazza meg a dicséretet. Csinosnak érezte magát, vágyott egy kis gyengédségre. A férfi visszafele is átnézett rajta, valahova mögéje. Elszontyolodott az érdektelenségen. Erőt véve magán, megpróbálta neki tetszetős irányba fordítani a jelenlegi némaságot. 
– Tetszik a ruhám? - fordult a férfihez .
– Új?
– Dehogy, már tízéves is van!
– Mi van, belefértél?
Irma egy másodperc alatt mirelitpulttá változott. Érezte a fagy gyors kúszását, ahogy jéggé dermeszti minden testrészét. Csillogott a szeme, még mindig, de már a könnyektől. Minden hiába. Már nem tud megfelelni, most már biztosan mehet a süllyesztőbe. Megtehet ő mindent, akkor sem kaphat egy kedvderítő mondatot. 
A minap fodrásznál festette a haját amikor bejött egy negyven körüli házaspár.
A férfi vitte a szót, arra kérte a szakembert, hogy valami extra frizurát készítsen a feleségének, mert eddig mikor a friss vágással jött haza, szinte semmilyen változást nem vett észre rajta. Irma megsajnálta az idegen nőt. Szegény nincs vele megelégedve az embere. Most ugyanúgy szánalmat érzett, csak saját maga iránt.
Talán lehetne más is, de minek erőlködjön a semmiért, a nulla kedvességért. Géza a gyárban főkönyvelő, az igazgató jobb keze. Rengeteg csinos, fiatal titkárnő veszi körül. Persze, hogy nem érdekli a százéves feleség. Visszanyerte könnyeit, mielőtt megkapná a “ - Most meg miért bőgsz?” - kérdést. 
– Ezt most miért? - dadogta.
– Mit miért?!
– Miért mondtál nekem ilyet? 
– Mert mit mondtam?- értetlenkedett Géza bosszúsan.
– Hát, hogy a ruha, meg hogy belefértem- e ? Nekem ez nagyon rosszul esett! Ez bántó mondat volt.
– Micsodaaaaa, hisz én dicsértelek! Azt jelezve, hogy fogytál. Ez kedves mondat, nincs igazad! - azzal a férfi elégedetten beszállt a kocsiba.
Irma sajgó gondolataival követte a példáját. Elindultak megünnepelni a negyedszázados házassági évfordulót.