Ilza levele

Nagyanyám csodaszép nő volt. Arca, mint a természete: kemény. Amolyan márványba vésett elegancia. Tekintete hideg és sebző, lelke lágy és simogató. A kudarcot nehezen viselte, igaz, sok része nem volt benne, valahogyan mindig megtartotta saját magára erőszakolt felsőbbrendűségét, amely az évek során ösztönössé vált. Így élte túl a világháborút, ötvenhatot, légópincéket és tanklövésektől leomló épületeket, megszállókat s felszabadítókat (utóbbi kettő között felnőttkori beszélgetéseink során sosem húzott éles ellentétet), s így lett majd az, aminek ismertem: az elegancia jégcsaphűvös márványszobra, de olyan szobor, ami kecsességével szinte könyörög alkotójának, hogy legalább a legfelső – és leghidegebb – réteget faragja le róla.

Nagyanyám alakítását egészen kis koromban kezdtem, mivel nyugdíjazása és az én születésem egy napra esett. Kölcsönösen függő viszonyunk óvodás koromban kezdődött, valahogyan úgy, hogy egyik reggel berontottam a szobájába (szalonjába, ha tetszik, polgári lakásunk őrá eső lakrésze több helyiségből állt, az egyikből egészen kiváló kilátás nyílott a Parlament kupolájára), és a nyakába kapaszkodtam. Valamiért arra gondoltam, hogy így nem tudnak óvodába vinni. Ettől kezdve ez minden reggel pontosan ebben a formában lejátszódott. Célomat csak ritkán értem el, akkor is csak kisebb mértékű hazugságok árán, mint egy sajgó gyomor vagy lábfájdalom emlegetése, esetleg a sajgó gyomor következményeként fellépő heveny hányinger, amely okoknál fogva időnként felmentést nyertem: megengedték, hogy otthon maradjak vele, s ne kelljen az óvoda kínjait kiállnom. Ezeket a napokat nagyanyám olyan hasznos információk átadásával töltötte, mint például a fura nevű Popocatépetl vulkán (melyet egyébként a köznapokban El Popóként emlegetnek, s mely minden bizonnyal kitűnő vulkán felemlítése ma is nevetésre ingerel) összes jellemzője, kitörésének dátumai, magassága, elhelyezkedése, és minden egyéb, amit egy ilyen szépen hangzó nevű hegytől elvár az ember. Tudom például, hogy fordításban az elnevezés Füstölgő Hegyet jelent, ami feleannyira sem mulattató, mint az eredeti név, de tény: a név a popoca (füstölög) és a tepétl (hegy) szavakból alakult. Aki nem hiszi, járjon utána.

Rövidre szabott fiatalkorom s hasonlóan kurta tanulmányaim során kiválóan elevickéltem a korán megszerzett ismeretanyaggal, melyet az iskolapadban nem nagy igyekezettel bővítettem, de annál nagyobb lelkesedéssel fordultam a könyvek, később pedig nagyanyám könyvszekrénye irányába. A szekrény alatti zárt részben (nem tudni, miért volt zárva, mert a kulcs mindig is benne volt, bárki kedvére nyitogathatta) érdekes dolgok rejtőztek: régi hanglemezek, képeslapok, melyeket utazásaik során gyűjtöttek nagyszüleim, foszlott térképek, pár korabeli pajzán kártyanaptár (úgy sejtem, nagyapám kizárólagos használatára), melyekre a nagymama örökké remegő keze filctollal „bugyogót” (ahogyan ő mondta) rajzolt. Itt tartottuk a „kulcsi kulcsot” is, a Duna-parti kisház kulcsait, amiket mindig otthon felejtettünk, és csak Budapest határán, az Osztyapenko környékén jutott eszébe megkérdezni nagyapámat, ugyan, a kulcsi kulcsot hozta-e, s ha nem hozta, azonnal forduljon vissza a belváros irányába. Nagyapám morogva sávot váltott, és a lomha, fehér Moszkvics, a Merkúr-szalon egykori újdonatúj bemutatódarabja meglódult Újlipótváros irányába. Én a hátsó ülésen nevettem, nagyanyám az anyósülésen cigarettázott, nagyapám a bal elsőn káromkodott, meglehetősen cifrán, ami engem mindinkább nevetésre ingerelt, s amit valahogyan mindig a nagyanyám juttatott tetőfokára a cigarettafüst fátylából érkező valamely megjegyzésével.

Szóval a szekrény ilyesfajta titkokat rejtett, de némely komorabb dolgok is előkerültek belőle bizonyos alkalmakkor, mint például a borítékba zárt hajtincs, melyet nagyanyám halála után találtam, s amelyről megtudtam, hogy nagyapám a frontra vitte magával. Neje halála után az örökké vidám nagyapám csak a szomorú emlékek között engedett kutatni, ami engem egyfelől elkedvtelenített, másfelől viszont megismertetett az életük egy olyan szakaszával, amiről korábban fogalmam sem volt, nem a dolgok titkossága miatt, hanem inkább azért, mert meggyőződésük szerint az eltemetett, szomorú emlékeik egészen egyszerűen nem voltak fontosak, legalábbis – mint kiderült – addig nem, amíg mindketten életben voltak, és a mindennapjaikat kitöltötte az, hogy nagyapám állandóan otthon hagyja a kulcsi kulcsot, nagyanyám pedig az összes televíziós vetélkedő minden egyes kérdésére bemondja a helyes választ.

Az ilyesfajta, szomorú emlékek közötti kutatómunkám eredményeként jutottunk el nagyapámmal a Levélhez is, melyet Ilza írt, saját kezével, s akiről a családi krónika soha nem ejtett egy szót sem, így aztán nem is tudtam, ki ő. Ezért, amikor a kezembe került Ilza levele, rögvest adódott a kérdés: kicsoda Ilza, s miféle levél ez? Mert a levelet németül írták (írta Ilza), s abból én egy kukkot sem értettem. Liebe Franz, így kezdődött, ezt azért nem volt nehéz kikövetkeztetni, nagyapámat Ferencnek hívták. Ich vermisse dich, folytatta – szótárból tudtam meg, azt jelenti: hiányzol. Ez az intimitás felkeltette az érdeklődésemet. Személyes volt a levél, de egyszersmind titokzatos is, hiszen nagyanyámat nem Ilzának hívták, s bár németül úgy beszélt, akár magyarul, mégsem feltételeztem, hogy nagyapámnak álnév alatt németül írt volna levelet. Így a haloványkék, gondosan összehajtogatott papirost nagyapám gyűrött kezébe adtam. – Ki az az Ilza? – kértem számon. Nagyapám csak nézett rám hatalmas, mélybarna szemével, majd megjelent egy halvány mosoly a szája szegletében, amint széthajtotta a levélpapírt. A mosoly azonban inkább keserű volt, semmint afféle, amit akkor lát az ember a másikon, ha az szívesen emlékezik valamire. Mindenképpen másféle volt ez a mosoly, mint amikor a nagyanyámról mesélt valami régi történetet, vagy a saját fiatalkoráról. De mivel az arcán semmi elutasítót nem láttam, tovább feszegettem a kérdést.

– Kicsoda Ilza? Él még?

Az utóbbi kérdés csak kicsúszott a számon, fogalmam sincs, miért. Igazából mindenekelőtt annak van jelentősége, hogy ki ő.

– Nem tudom – mondta, és belemerült a levélbe. Látszott rajta, hogy régen volt a kezében. – Mármint, hogy él-e – tette hozzá. A szokásos, szobormerevségű olvasópozícióba merevedett, azaz hátradőlt a fotelban, egyik kezében a papírt fogta, másik keze mutatóujja pedig kinyújtva hozzáért szájszegletéhez, éppen ott, ahol nem sokkal korábban a keserű mosoly rejtezett. Ebből tudtam, hogy bármit is kérdeznék, úgysem hallaná meg, így inkább magára hagytam Ilzával. Mire visszatértem a szobájába, már aludt a fotelben. A levél a földön hevert, keze ernyedten lógott a karfán, ő maga ütemesen szuszogott. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy kiszótározom azt az átkozott levelet, de nem tettem.

Pár órával később pohár bort töltött, leült velem szemben az étkezőasztalhoz, letette a levelet, és azt mondta: – Az élettársam volt. – Sóhajtott, majd hozzátette: – Ilza az élettársam volt a hadifogság alatt.

Természetesen tudott dolog volt a családban: nagyapám mintegy másfél évet töltött amerikai hadifogságban, valahol az osztrák vidéken, a hegyek között. És bár a hadifogság megfogalmazás talán kissé túlzó, ha azt tekintjük, hogy az úgynevezett fogva tartása alatt kétszer találkozott amerikaival – egyszer, amikor elhelyezték egy osztrák gazdaságban, és egyszer, amikor ugyanaz a tiszt közölte vele, hogy hazamehet –, mégiscsak az a helyzet, hogy másfél évig ott volt. Bár azt sosem értettük, hogy miért nem jött haza, ha nem őrizte senki… Most azonban kezdett felderengeni az indok. Ilza ugyanis a gazdaságot fenntartó parasztcsalád egyetlen gyermeke volt, aki természetesen azonnal beleszeretett a jóképű magyar tisztbe, akit az őrzésükre bíztak. Részleteket nem tárt fel nagyapám, de arra azért fény derült, hogy a nagymama tudott erről az egész dologról, sőt gyakran javította nagyapám gyér német tudásával – már itthonról írt – leveleit, melyeket kisebb-nagyobb rendszerességgel, de évtizedekig küldözgetett Ilzának, aki válaszaiban szintén beszámolt élete további alakulásáról. Így tudtam meg, hogy Ilza a későbbiekben nagyanyám nagy tisztelője lett, tudott apámról, aki a nagyszüleim egyetlen gyermeke volt, és rólunk, unokákról szintén.

Azután egyszer a levelek elmaradtak. Nagyapám rám nézett, és kortyolt egyet a borospoharából.

– Nem tudom, hogy melyikünk nem válaszolt a másiknak – mondta. – Nem emlékszem. De tény, hogy évtizedek óta nem járt a kezemben ez a levél.

– Él még? – kérdeztem ismét.

– Azt nem tudom – vonta meg a vállát. – Később férjhez ment, és jó darabig Amerikából küldte a leveleit.

– Talán lecsapta a kezedről egy amerikai tiszt.

– Talán – merengett. – Végül is én hazajöttem nagyanyádhoz.

– Tulajdonképpen hogy jöttél te haza? – kérdeztem, mintha nem ismerném a történetet. Tudtam, hogy mennyire szereti mesélni azt a pillanatot, amikor ismét találkozott a nagyanyámmal.

– Hát úgy – kezdett bele –, hogy egyszer csak jött a fiatal amerikai tiszt, és meglepődött, hogy én ott vagyok még, hiszen senki nem őrzött. Erre közölte, hogy menjek haza. Persze nem tudtam, hogy mitévő legyek, hogyan jutok el bárhova is. Szerzett valami teherautót, ami elvitt az állomásig, adott egy karton cigarettát, és kieszközölte, hogy a vonatra felszállhassak. Valami szállítmányt hozott Budapestre a szerelvény.

– És mit csináltál?

– Elcseréltem a cigarettát kenyérre… és rövidesen a Keletiben találtam magam. Onnan egyenesen rohantam a nagyanyádékhoz. A nálam lévő ejtőernyőből a te dédmamád nagyon szép menyasszonyi ruhát varrt a nagyanyádnak. Másnap össze is házasodtunk.

– Szép nő volt Ilza? – kérdeztem.

– Szép. De nem úgy, mint a nagyanyád.

– Biztosan ez az amerikai csapta neki a szelet.

– Biztosan. Végül is én hazajöttem – legyintett ismét.

– És miért Ilza nélkül jöttél?

– Megbolondultál te? Én a nagymamádhoz jöttem haza!

Fürkésztem, hogy a felháborodása valódi-e.

– Fel sem merült, hogy ott maradsz?

– Soha. Mindketten tudtuk, hogy amint vége a háborúnak, vége ennek is, és elválnak útjaink. Akkor együtt éltünk, ott, a gazdaságban. Két fiatal paraszt: egy legény és egy lányka. Ennyi volt, semmi több. Ilza tudott a nagyanyádról, hiszen ott volt a holmim között az a hajtincs – mutatott a szekrény felé. – Soha nem volt ez kérdés egyikünk részéről sem.

– A nagymama mikor tudta meg?

– Nem sokkal azután, hogy hazajöttem. Mikor Ilza először írt, elmondtam mindent. De elmondtam azt is, hogy nekem eszem ágában sem lett volna maradni, és ha tudtam volna, hogy hazajöhetek, azonnal jöttem volna, mint ahogyan jöttem is, amikor végre az amerikai szólt, hogy lehet.

Többet nem nagyon mondott, én meg nem kérdeztem. Felsejlett előttem, ahogy a szolgalelkű nagyapám egész életét azzal töltötte, hogy mindenféle szidalmakat eltűr, amiért a kulcsi kulcsot otthon hagyja, és állandóan vissza kell fordulni az Osztyapenkótól. Felsejlett, ahogyan vigyázott egész életében a nagymamára, ahogyan a kedvét kereste. Előttem volt, hogy a teraszon ette a sajtot, mert a nagymama nem viselte a szagát. Eszembe jutott, hogy mennyire alárendelte magát nagyanyám karrierjének. És eszembe jutott az is, hogy milyen ügyetlenül próbálta megérteni, amikor az orvos közölte vele, hogy a felesége meghalt…