Ugrás a tartalomra

 

Nyitott záridő – A köztes és a túlcsordult idő

Csurka Eszter
A mi időnk
című kiállítása
2019.02.27.–2019.03.24.
Ybl Budai Kreatív Ház
1013 Budapest,
Ybl Miklós tér 9.

 

 

Abafáy-Deák Csillag

 

Nyitott záridő                             

Énidő, sulykolja már a média is ezt a felkapott divatszót. Az önmagadra szentelt minőségi idő, amelyet önfejlesztésre szánsz. Keresed a saját utad? Építenéd az énmárkádat, legyen énidőd, indul be a vulgárpszichológia, botcsinálta életvezetési tanácsadók osztják az észt és az időt. Felüdülés olvasni Csurka Eszter kiállításának címét: A mi időnk! Névelővel. Eljött (végre) a mi időnk? Lekéstük a mi időnket? A mi időnk visszatér? Közös idő? Mit jelent itt a többes szám: mi? Kik tartoznak ide? Milyen együttélést (közös időt) takar A mi időnk?

Egy és oszthatatlan lenne az idő? A most, a pillanat nem megfogható, az állóképben is benne rejlik az előző mozdulat, de már kilép önmagából és minket is magával visz. A mi időnk a mozgás, a változás, a fejlődés, vagy akár pusztulás is, ami szükséges az új keletkezéséhez. A mi időnk szürreális, mert egymásra rakódnak az idők, a képek, a tapasztalatok. Milyen gyakran hallottuk azt is, hogy a mi időnkben (nem teszem hozzá, hogy bezzeg), a múltba révedünk, valami érzelgős nosztalgia, a visszahozhatatlan siratása, a változás kirekesztése, önigazolások, miért nem megy nekünk valami most, mintha nem lenne mi időnk. Az időt (az elfolyó időt, a sosem volt időt, az álom-időt) szólítja meg Csurka Eszter, a saját idejét, de művészetével mások idejét is. Kortársaiét, a múltban létezőket is. Az idő számít, számolunk vele, néha elherdáljuk, olykor gyűlöljük is, mert öregszünk, a halál felé araszolunk, elkerülhetetlenül. Az időt akarjuk kicselezni, megtréfálni, gúnyolódunk rajta, megvetjük, letagadjuk. Kitérünk az idő elől, vagy korán az idő foglyaivá válunk, néha türelmetlenül vesszük tudomásul, mintha nem akarna múlni. De múlik, hiába mondják, nem lehet ugyanabba folyóba kétszer belelépni. Belelépünk, mintha semmi sem változott volna, mintha semmi tapasztalatot nem szereztünk volna életünk során, elkövetjük ugyanazt a hibát, de életünk minden pillanata megismételhetetlen.  

Megismételhetetlen lehetőségeket biztosít a művésznek a kiállítás helyszíne, az Ybl Budai Kreatív Ház, nagyméretű festmények, víz alatt készült szobrok, videómunkák és úgynevezett helyspecifikus installációk láthatók. A hely szelleme megidézi a vizet, az épület korábbi nevén Vízház, ahonnan 1905-ig gőzgépek juttatták fel naponta a szűrt Duna vizét a királyi palotába. A víz szerepe nemcsak áttételesen jelenik meg a kiállításon. Látjuk az alkotás folyamatát filmen, a víz alatt és az elkészült műveket. Csurka Eszter búvárként száll le a vízbe. Egyik hatalmas szobra a plafonról lóg be a térbe, mintha aranyrögöt talált volna.  Nem találta. Nem igazgyöngyöt keres vagy eltűnt kincset, maga alkot. A víz alatt alakuló és a szobrász által is forró viaszból alakított forma hiába merevedik alkotássá, következik a viaszveszejtés technikája, elfolyik a viasz, mint az idő, és helyet ad a bronznak, amiről mondhatjuk, hogy stabil. De nem így van, itt is benne van minden mozdulat, a víz legapróbb hullámzása, a szobrász kezének, ujjának lenyomata. A kiállított szobor ágas-bogas, felfele törő formája minden alkalommal, amikor ránézünk, más arcát mutatja, a szemünk teszi mobilissá, mert érezzük belső lüktetését. Eszembe jutnak Vajda Lajos halála előtt készített szénrajzai, a gyökértől a kozmikusig, melyeket akár Vajda testamentumának is nevezhetnénk. Csurka Esztert nem az elmúlás közelsége ihleti, hanem a megfoghatatlan, elszálló pillanat milliónyi lehetősége, ahogyan a számsor is végtelen.

Csurka szobrai és főleg képei több értelemben is szellemesek, szellemképekkel teliek, de nem ezoterikus módon, a szellemképpel láthatóvá teszi azt, amit nem látunk, nem láthatunk, de mégis ott van, az időben, ami a másodperc tört részére sem állítható meg. Az installációk is ezt sugallják, a megállíthatatlanságot, a fekete és fehér kupac a földön. A fekete, hullámzó anyag a pernyét juttatta eszembe, mintha itt valaki tűzön járt volna, és már csak ez maradt, de ez sem mozdulatlan, bomlik tovább, talán majd szétporlik, és a légmozgás szétteríti a levegőben, ezerfelé, ennek is lesz, illetve van szellemképe. A fehér, csillogó alufóliás anyag, mint egy jégpáncél vagy sarkvidéki domborzat hökkent meg. Ezek a formák sem mozdulatlanok, a jég és hó rakódik egymásra, olvadni is fog, és akkor víz lesz belőle, ami szintén maga a mozgás. A természet körforgása mindkét installáció.

Csurka Eszter kiállítása él a show és színpadi látványterv eszközrendszerével. A képi impulzusok a földalatti és az emeleti termekben a mágikus megvilágítással az éjszakai karneválok, kalandok, kirándulások, éjszakai tájfutások hangulatát idézik meg. Bolyongunk a tágas termekben, mintha keresnénk valamit, talán önmagunkat, az öröm és szabadság levegőjét szippantjuk be. Felismerünk valamit, amit nem is kerestünk, rácsodálkozunk a tájra, a képre, a színekre, a víz alatti világra, a sosem látott formákra, halandóságunk végzetére, miben is különbözünk mi a tárgyaktól, formáktól, anyagoktól.

Csurka Eszter a sorssal, az idővel néz szembe, önmagával és a világgal, amelyben az emberek félelmeikkel harcolnak, ösztöneiktől vezérelve keresik a kiutat a labirintusból. Igen, a földalatti labirintusban vagyunk, a Kreatív Házban. Nincs Ariadné fonala a kezünkben, ha tudjuk is, hol lehet, hol van a kijárat. Két helyről is megközelíthető a kiállítótér, az épületből és a külső térről. Szimbolikus vonás ez az alászállás, mintha Poszeidón világába szállnánk alá, a furcsa szobrok is jelzik, olyan világba léptünk, ahol szellemalakok néznek ránk, táncolnak, ülnek, játszanak, beszélgetnek, rituáléjuk a bemozdulás, a befelé, de kifelé is történő mozgás, a lélek láthatóvá tett mozgása. Mintha Csurka azt akarná elhitetni velünk, nézőkkel, hogy az élet szebb is lehet annál, mint ahogy átéljük, ahogy számunkra megjelenik. Mintha e művek láttán minden rosszat el lehetne feledni. A pernyeformát magára öltő, szőnyegszerű test azonban jelzi, valami sötét erő is létezik, amely az elmúlás fondorlatos idejéhez láncolja az embert, és hiába az ellenpont, az alumíniumszínű test csillogása, a két véglet között múlik-telik az idő, amelynek álarcát mutatja meg Csurka.

A pillanat szépségét látjuk, a fények is csapdába ejtik a tekintetünket, a sejtelmes, homályos fénynyalábok, pászmák a képre-tárgyra fókuszálnak, feledtetve a földi élet kihívásait, panaszait, bajait. Fénytől éled minden élet (Carmina Burana). A csend, az álom világában járunk. Mintha fölénk egy búvárharang borulna, kiszakadunk a mindennapunk idejéből, egy show részeseivé válunk. A pillanat nagyságát érezzük, hogy itt lehetünk, közel a pokolhoz, a menny ígéretével. Kísértés ez, megkísértés, az emlékezet felfüggesztése, az időbe merülve időn kívül kerülünk, az időtlenségben járunk.

Csurka az életörömet, a természet változását, megújulását állítja művei középpontjába. Mi mozgatja a világot ezeken a képeken, tárgyakban? Az energia, amely sohasem szűnik meg, csak átalakul. Alkotásai zenei minőséggel, rokonsággal, ritmussal, dallamokkal rendelkeznek, mintha hallanánk őket. Számára a mi időnk jelentése nem közhelyes megállapítás, hanem annak felismerése és megvallása, hogy számára lehetett idő, hely és tér. Szólhat egy olyan reprezentatív helyen és térben, amely műveihez méltó, és show is. Csurka művészetének eddig ismert vonásait emeli ki, és teszi hangsúlyozottá. Valamit újra látunk, de most másként jut el hozzánk a mű, mert más arcát látjuk. A befogadót keresi, hívja táncba, minden öncélúság nélkül. Könnyű minket táncba vinni. Szobrai élnek, miként festményei is. Megközelíthetők, elidegenedett világunkban is a befogadó vizuális érzékenységét mélyítik.

Katalógust is kap a látogató, Fitz Péter művészettörténész bevezetőjével, aki a megnyitón tárlatvezetést tartott.

 


Fotók: Az Ybl Budai Kreatív Ház jóvoltából

 

Csurka Eszter

 

Kölüs Lajos

A köztes és a túlcsordult idő

A születésünkre nem emlékszünk, a halálunkra sem. Amikor már megy a film, de / agyad késik valahol (Lackfi János – Köztes idő). Életünk ideje köztes, pereg a film, közben halmozódik az idő, és túlcsordul, a valóság és az álom, jelen és múlt határai egybefolynak. A mi időnkben is. A termeket járva azon gondolkodom, hogy Csurka Eszter miként is ejti foglyul az emberi testet és a néző tekintetét. Miként használja fel, hogy az emberi agy képes önmagát becsapni, azt látni, amit látni akar, és nem látni azt, amit látnia kellene? A test, a mozgás mint tükör, számtalan változatban. Testképzavarok, mintha minden alak egyensúlyát (helyét) keresné, hogy kapcsolatot találjon, hogy kapcsolatban maradjon a másik emberrel, önmagával. Ady még arról írt, hogy Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, / Éhe a Szépnek hajt titeket (Csák Máté földjén). Csurkánál a test a kenyér, test a szó, a test mozgása a szépség. A test ördögét keresi, kutatja, víz alatt és víz fölött. A test ördöge több mint viszony, szerelem. Az élet maga, hely- és időhiányaival együtt. Határtalan élet. Mindennapi, már-már közhelyes, gömbökkel és gömbök nélkül. Látjuk a szorongást, a másoknak megfelelni vágyást, a másik iránti közönyt, az üres pillanatokat, ahogy az idő elrepül.

Látjuk az elnyomott, meg nem élt vágyakat, a függőséget, a nyugtalanságot, dühöt, valamiről lemaradunk, de nem szeretnénk lemaradni. Sietünk. Sietősen eszünk, szeretünk, sietősen távozunk. Gépiesen mozgunk, gépiesek a viszonyaink, közben sóvárgunk is valami, valaki után. Csurka a mozgás kiszámíthatatlanságával jelzi, ebben a gépies világban is jelen van a véletlen, a váratlanság, az emberi gesztusok sokasága. Valami mindig elcsúszik, nem illik a megszokott rendbe. Ez az elcsúszás (első lépés és az utána következő lépés, az ismétlődés) adja meg műveinek báját, légiességét és drámaiságát, és annak eldöntetlenségét, hogy most akkor figyeljünk önmagunkra, másokra vagy nem, eléggé motiváltak, energikusak, kitartók vagyunk-e, vagy lemondunk a változásról, úgysem sikerül majd, de szabadulni szeretnénk kötöttségeinktől, következmények nélkül.

Paradox felvetésem, hogy Csurkánál a mozgás egyúttal a hiány kifejeződése is. A mozgás hiányt pótol, valaminek a hiányát. A mozgás  mint jutalomfalat. Mintha testképei nem tudnák, hogy mire vágynak, mitől is függnek. Szabadok, végre azt csinálhatják, amit akarnak, úgy hiszik, hogy nincs kontroll. Nincs, szellemalakká válnak, egymásba úsznak, áttünnek egymáson. Nincs uralmuk a másik felett, de önmaguk felett sem. Puszta létükért küzdenek, a test és a lélek harcát látjuk, hajlandók-e a változásra. Mintha Ádám szavait hallanánk az Ember tragédiájából: A cél halál, az élet küzdelem, / S az ember célja e küzdés maga.

Fényképeket alakít át számítógépen, vászonra nyomatja, majd átfesti, vöröses-rózsaszínes-lilás színűre. Csurka nem sprektumelemzést végez, nem egy távoli égitest helyzetét akarja meghatározni. Közelebbre tekint, a földi világ jelenségeire, az emberi test formáira, hangsúlyaira és mozgásaira (táncára) figyel. Testművész. A mozgás szentségét keresi. Vízben is alkot (teremt). Alászáll, mint Damien Hirst, de vele szemben Csurka nem hiteti el nézőivel, hogy régészeti tárgyakat talált a tenger fenekén. Csurka alaktalan, de mégis formált, alakított tárgyakat hoz létre. Ezek a szobrok nem hasonlítanak sem Kronoszra, sem Minótauroszra, sem Hydrára, sem a tengeri szörnyre, sem Neptunuszra. Az idő kezdetét, a kihalt őslények világát idézik fel a csavaradott, üreges, sérülékeny formák (mintha csigák, korallok, szivacsok, növények csontvázai lennének), amelyek Fortuna istennő bőségszaruját is eszembe juttatják.

Az ősi alaktalanság, mint egy néma beszéd, rejtjelekkel kommunikál, titokzatosságot sugároz. Giccset látunk? Blöfföt? Korántsem, inkább dizájnt, a forma váratlanságának tökélyét, a befejezettség örök vágyát, a mozgás szétáradó lüktetését, kiismerhetetlenségét és görcsét, a végső összerándulást. Ezek a szobrok a nézőt a mindennapiságból mozdítják ki, a teremtés szentségét hordozzák, a kreatív ember lelkét, spiritualitását és érzékiségét. Sem kéz, sem láb, fejet sem látunk, csak nyúlványokat, az ég felé törve, az anyag és mozdulat (az alkotó kéz) csodáját észleljük, miként is érvényesülnek a fizika törvényei, vagy miként is függesztődnek fel.

Csurka a mozgás szerelmese, a mozgás tükörképét festi meg, mintha Platón kérte volna meg, hogy nézzen utána, a barlang falán megjelenő árnyak miként is néznek ki a barlangon kívül. Sajátos helyzet, hogy a Kreatív Házban a föld alatt is lehetünk, mintha ki sem kellett volna lépni a barlangból, a sejtelmes fények bűvkörében állunk, mozdulunk, beszélünk. Csurka folyton egybemossa a mozdulatfázisokat, mintha semmi sem lenne a helyén, mintha egy tündérvilágban lennénk, ám közben valamit kiemel, valamit részletez, felismerhetően, sejtetően. Mintha a sebesség csapdájába esne, a folytonos dimenzióváltások és átalakulások révén (festmények és víz alatt készült bronz szobrok művészeti kavalkádjával) az idő dimenzióját, a tér negyedik elemét venné górcső alá. Mintha Camus híres mondatát idézné, parafrazálná a víz alatti világban született műveivel: Nőül veszem a tengert.

Csurka Eszter nem állítja, hogy most szép-új világ van. Az objektjei, installációi mondanak ellent ennek a felfogásnak. A rút szépség ideje van, de ideje van az árnynak, a sötétségnek is, a bizonytalanságnak, a ’nem tudom, mi van most’ gondolatnak, érzésnek is. Festményei bizonytalanságot is sugallanak, valamiről nincs tudomásunk, valamit már nem foghatunk fel, túlnőtt rajtunk. Művei nemcsak az idő filozófiai kérdéseit vetik fel, hanem az életfelfogásunk módját is, egy média uralta (tükröződő) világban miként is éljük meg önmagunkat, másokkal való kapcsolatunkat, saját látszatunkat. Tudunk-e önmagunkhoz, másokhoz közel kerülni, vagy nem, marad a rohanás, a suhogás, a sejtelmes bemozdulás, kimozdulás, marad a ki nem mondott csend, a be nem vallott vakság. Szükségem van a tisztességre, mert nem vagyok elég nagy ahhoz, hogy boldoguljak nélküle! – írta Camus. Csurka Eszter művészete (az idő és a mozgás ellentmondásainak feltárása, egyedi megformálása) is lázadás, önmagán túlmutató, tisztességes, mert konok következetességgel alkot, hozza létre mintázatait.

Csurka műveiben a káoszt is megjeleníti, az emberi lélek békétlenségét, formátlanságát. A folytonos változás, átalakulás állandósága közepette kell szilárdnak, következetesnek maradnia az embernek. Csurka víz alatt formálja az anyagot, könnyedén, de szigorú rendben, az alakítás lehetőségeivel, szabályaival számolva. Az emberi lélek ilyesfajta alakítása lehetetlen, de az, hogy mi rögzül belül, az emberi lélek mélyén, az már függ az időtől, a sorstól, az életünk eseményeitől, a látott és tapasztalt világtól. Felismerjük-e a ránk vonatkozó lehetőséget és szabályokat, olyan kérdés, amely már a kiállítás által érintett világon is túlvezet. Csurkánál fontos az anyag (a természet) és az idő tisztelete. Mondhatnám, hogy Istené is, mert  a művek légiessége, anyagtalansága megengedi ezt az értelmezést is. Rejtetten, minden hívság nélkül. Tudva, hogy holnap, de már ma is, innen kilépve, más világ vár ránk. Emelt fővel léphetünk a felszínre, nézhetünk át az üvegablakon a Duna túlpartjára, esti fényeire, Pestre. Ybl obeliszkre emlékeztető szobrának klasszicizmusa, az első világháborút idéző homokzsákok is az időt jelzik, a múltat és az emlékező jelent.

Kerékgyártó István a Rükverc című könyvében az idő visszafelé halad, a haláltól a születésig. A kisemberek (pincérek, kocsikísérők, bolti eladók, biztonsági őrök), a senkik világát írja meg. Csurka világa is érinti a jelenben élők világát.  Nyakig benne vagyunk. A mi időnk (is).

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.