Jelige: Szavak – A felnőttek „játékai”

A kislány váratlanul ébredt, nyomasztó, különös álomból szabadult. Hosszú percekbe telt mire felocsúdott annyira, hogy tudja, saját ágyában van. Érezte a matrac kis horpadását, amibe esténként belekucorodott, párnája melegét, a saját illatát, de azt is, hogy az ijesztő álom még ott ólálkodik egészen közel.
Felült, emlékezni próbált a már biztonságos környezetben, hogy mi lehetett, ami úgy megrémítette. Hiába erőlködött, a lényeg zárlatos maradt. Nem emlékezett semmire, ami átszivárgott, csak egy megnevezhetetlen, lappangó félelem. Nem mert visszafeküdni, félt, hogy az álom azonnal lecsap rá, amint becsukja a szemét.
 Hamar megszokta a félhomályt, a fehér ágynemű tompán világított. Szülei ágya felé lesett, legszívesebben közéjük bújt volna, mint régen. Azt hitte rosszul lát, apja a szőnyegen térdelt az ágy emellett, anyja oldalán.
– Mit csinálsz apa? – akarta kérdezni, mikor meghallotta a hangját.
– Bocsáss meg Magda! – a hang, reszelős, halk volt. Félig az ágyra borulva, karjával feleségét ölelte, aki mereven feküdt, álláig húzva a takarót. Nem értette mi történik, moccanni sem mert, félt, hogy észreveszik. Újra hallotta apját – Könyörgök Magda – ennyit értett tisztán, a többi érthetetlen mormogásba fúlt.
Mi rosszat csinált apa töprengett, de rögtön meg is cáfolta, apa nem csinálhatott semmi rosszat. Imádta óriás termetű, kék szemű apját, aki mikor esténként hazaért, még most tizenkét évesen is felkapta őt és a levegőbe repítette, mint kiskorában. Tőle kapta első mesekönyvét is, amit egy év alatt olvasott ki. Vastag könyv volt, a Magyar népmesék. Alig mert levegőt venni, tudta, ha észreveszik, bajba kerül.
- Magda, hidd el, nem jelentett semmit – apja hangja felerősödött, majd elcsuklott újra – nem lehetsz ilyen kegyetlen - anyja néma maradt. Maga elé képzelte arcát, szorosan összezárt, keskeny, kérlelhetetlen száját. Egyre rosszabbul érezte magát, elég nagy volt már ahhoz, hogy megsejtse, aminek véletlen tanúja, az nem tartozik rá, az a szülei magánügye. Legszívesebben újra a paplan alá bújt volna, hogy ne halljon többet, de nem mert, félt, hogy az álom nem tágít. Valamit csak elkövetett apa, keletkezett kis rés eddig töretlen bizalmán. Az ágy széléről fenéken csúszva a falig hátrált, olyan szorosan simult a szövött falvédőre, mintha ő is a tájkép része lenne.
– Szeretlek – hangzott tisztán, érthetően az ágy felől, de a többi szenvedélyes, rekedt hadarásba fulladt. Megrémült, ez egy ismeretlen apa volt, vagy nem is apa, hanem egy férfi, egy ismeretlen férfi. Olyan, mint azokon a filmeken, amiket titokban megnézett, ahol az apák váratlanul szerelmes férfiként viselkedtek, és elmentek. Lehet, hogy anyának van igaza, hogy haragszik? – Egész teste egyetlen fül lett – Adrien - szűrt ki egy nevet a szavak sebes áradatából. Anyja hirtelen felnevetett. Nagyon rossz nevetés volt. A kislány borzongani kezdett, mint akit hirtelen hideg levegő csap meg. Adrien, ismételte magában hangtalanul, ismerős volt valahonnan a név. Igen, emlékszik már a szőke, nevetős lányra, apja munkahelyén futottak össze vele. Kedves volt, csokival kínálta. Feltűnt, hogy apja akkor annyira más volt, mintha hirtelen éveket fiatalodott volna, sokat nevetett. Az is eszébe jutott, hogy anyja mennyit faggatta mikor hazajöttek, nem értette, hogy miért nem apját kérdezi. Az a bizonyos fátyol most hullott le, anyja féltékeny volt, gyanakodott.
Az ágy felől, ismét apja elkínzott szavai jutottak el hozzá töredékesen.
– Hiányzol, olyan régen… - nem értette, a mondat csonka maradt, a külön-külön lézengő szavakat megpróbálta összerakni, de anyja határozott, éles hangja, mint a kés kettévágta a könyörgést.
– Nem!
A szobában hirtelen csend lett, nagy, nagy csend. Visszafojtotta még a lélegzetét is. Sem apja, sem anyja nem szólt többet. Egy idő múlva óvatosan odalesett, apja továbbra is a földön ült, de most anyjának háttal, szaggatottan lélegzett, majd zihálni kezdett.

Nem értette, mi történik. Mikor a zihálás felerősödött, visszabújt az ágyba és magára rántotta a takarót..