Ugrás a tartalomra

Jelige: Katona – Jogszerű fegyverhasználat

Veress József tizedesnek már csak két hete volt a leszerelésig. Várta már, hiszen a szabolcsi falujából ahol egész addigi életét leélte, a nyugati határra került, őrkatonának, így két kezén meg tudta volna számolni, hányszor mehetett a két év alatt haza.  Szorgalmasan vágta a centit, de elfogadta, hogy akár az utolsó napig szolgálatba vezényelhetik. 

Ez a szolgálat se volt más, mint az eddigiek. Reggel felsorakozott a szolgálati váltás a körlet folyosóján, a századparancsnok végignézett a fiúkon, mindenki szerelvénye rendben van-e, majd eligazítás tartott – pontosan ugyanúgy, mint máskor. Felhívta a figyelmet az éberségre, mert hogy az imperialisták bármikor megtámadhatják a béketábort; a hazaáruló kémekre, akik a katonai titkainkat akarják külföldre juttatni. Elismételte a kötelező „Állj!” , „Állj, ki vagy?”, „Állj, vagy lövök!” formulát, és hogy amennyiben a behatoló nem áll meg, jogos a fegyverhasználat, de először figyelmeztető lövést kell leadni. – Nem a megsemmisítés a cél, elvtársak, hiszen nálunk a legfőbb érték az ember, hanem csak a harcképtelenné tevés, így lehetőleg a lábra kell lőni. – Aztán irány a fegyverszoba, felvenni a PPS géppisztolyt, betárazni, felmászni a Csepel teherautó platójára, majd ki a szolgálati helyre.

Szerencsére arra, hogy lőni kelljen, a tizedes szolgálati ideje alatt egyszer sem került sor. Volt olyan, főleg az első időszakos korában, hogy csőre töltött, de mindannyiszor kiderült, hogy a „határsértő” csak egy nyúl vagy vaddisznó volt.

Az éjszakai váltás tízkor ment ki, és kettőig kellett a határsávot biztosítaniuk. Veress tizedes már tudta, hogy a bokrok aljáról jövő, állandó zörgés és szuszogás egy ártatlan kis süntől jön, ismerte a hulló falevelek neszét, a vaddisznó csörtetését, a nyulak vagy őzek mozgását  az éjszakai erdő minden hangját.

Éjfél tájban viszont ismeretlen zajok keltették fel a figyelmét. Mintha valami nagyobb test közeledett volna az avarban kúszva, nagyon lassan. A zörgés pár másodpercre megállt, majd újra kezdődött. A szakaszban bevett szokás volt, hogy ilyenkor nótára gyújtottak. Nyilván tiltotta volna szolgálati szabályzat, hogy a határőr bármi módon is felhívja magára a figyelmet, de bevált: a közeledő állat elmenekült, ha pedig ember lett volna, hadd tudja, hogy ott az őrség. Legendák keringtek arról, mennyi hercehurcával jár egy határsértő elfogása, pláne, ha meg is sebesül az illető. A tizedes így kedvenc nótáját, a „Hideg szél fúj, édesanyám” kezdetűt kezdte halkan fütyörészni. Egy fa törzse mellé húzódott, és figyelt. A mocorgás nem állt meg, lassan, de folytatódott. Az a növő hold gyenge fényében ember nagyságú, sötét folt kezdett kirajzolódni. – A kurva anyját! – káromkodta el magát – ezt is most eszi ide a fene! – majd jött a három előírásos figyelmezetés, és, ahogyan a szabályzat előírta, a lövés. Rövid sorozat, három dörrenés, három torkolattűz. Dehogy is akart ő bárkit lelőni! Úgy gondolta, ha már muszáj, hát a határsértő feje fölé lő, de mire csőre töltött, az állítókart a sorozat állásba nyomta, az illető felugrott, hogy a kezét felemelve megadja magát. Sajnos épp a legrosszabb pillanatban. Mindhárom lövedék a mellkasát érte, esélye sem volt a túlélésre. A szerencsétlen felüvöltött, majd teljes hosszában elvágódott.

A fegyverropogásra odarohantak a többiek is. A zseblámpák fényében szőke, pattanásos kamasz-arc tárult elébük, a rémülettől tágra nyílt, kék szemmel A szája, amelyből keskeny vércsík indult lefelé az arcán, mintha folytatni akarta volna az utolsó, fájdalmas kiáltást. – Akár ismerhettem volna is ezt a fiút – villant meg a gondolat a tizedes agyában.

Mint kiderült, az áldozatot Tánczos Gábornak hívták, tizennyolc éves volt, és nyomdásznak tanult Budapesten. Mivel súlyosan hallássérült volt, a kéziszedő munkát javasolták neki. Hogy miért vágott neki a határnak, az nem derült ki.

A következő napok, hetek eseményeit  a tizedes szinte követni sem tudta. A holttestet elvitte a katonai mentő, őt a századparancsnok dzsipjébe ültették, majd a helyőrségi fogdába került. Onnan fegyveres őrök szállították a Katonai Ügyészség budapesti fogdájába, ahol a tárgyalást, majd az ítéletet várta.  Amolyan kábult, „minden mindegy” állapotban, mintha mindez nem is vele történne. Egyszerű ember volt, sohasem gondolkodott ez élet nagy, végső kérdéseiről, ahhoz szokott, hogy az előtte álló feladatokra, a napi munkájára koncentráljon. Azt viszont érezte, hogy valami nincs rendben, és ennek ő az oka. Valaki meghalt, akinek nem kellett volna.

A tárgyalást vezető főtisztek vallomásokat és jegyzőkönyveket vettek fel és vetettek össze, rekonstruálták a történteket, majd némi vita után megegyeztek abban, hogy a fegyverhasználat jogszerű volt, a tizedes a szabályzatok szerint járt el, és nem tehet az áldozat haláláról, aki amúgy is magának kereste a bajt. Felmentették, leszerelték, mehetett haza a falujába, traktorosnak a téeszbe, ahol bevonulása előtt is az volt.

Megpróbálta folytatni az életét, de sehogyan sem ment. Úgy érezte, mintha egy moziban ülne, ahol elszakadt a film, és sohasem tudja meg, hogyan folytatódott volna. Vagy, mint amikor a kultúrházban, a lemezjátszón elakad a tű, és a gép ugyanazt a taktust ismételgeti végtelenül. Inni kezdett, és a munkájában is egyre megbízhatatlanabbá vált. A téeszelnök, aki ismerte a történetét, megpróbálta figyelmezetni, orvoshoz küldeni a megyeszékhelyre, de hiába. Nem segített a szomszéd faluban lakó füvesasszony főzete sem, akitől édesanyja kért segítséget. Veress József, immár tartalékos tizedes érezte, hogy tennie kellene valamit, de nem jött rá semmire. Eszébe jutott még az is, hogy felkereshetné a halott fiú szüleit, de tudta, hogy ez sem segítene rajta.

Aztán egy borús, őszi napon, amikor a szövetkezetben már végeztek az őszi munkák nagyjával, jegyet váltott oda, ahol katonáskodott a Dunántúlon, és vonatra szállt. A laktanyát elkerülve, a határsáv közelében, és egy fa alatt üldögélve, megvárta az estét. Közelebb lopódzott az őrség szokásos útvonalához, négykézlábra, majd hasra ereszkedett, és szándékosan zörögve a vastag avarban, kúszni kezdett a drótkerítés felé. Pont ott, ahol az a fiú próbált átjutni a határon.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.