Jelige: Totem – BLOOMSDAY 2003 – tudósítás Dublinból

James Joyce ünneplésének napja Írországban: június 16. Sandycove-ba készülünk hármasban, – ír barátunk, Pat, a férjem és én – az Ulysses-regényből ismert Martello-toronyhoz, ahol az ünnepségek kezdődnek. Az időjárás pazar: ragyogó napfény és meleg van!

Útközben feltűnik, milyen sokan viselnek Edward korabeli öltö­zéket: a hölgyek fantáziadús, csodálatos, nagy kalapokat, leheletvékony, fehér szarvasbőr kesz­tyűket, csipkés napernyőket, lenge, pasztellszínű nyári ruhákat, lebbenő, szivár­vá­nyos muszlinsálakat, kecses, régimódi cipőcskéket, apró ridi­kü­löket. Nagyra tornyozzák a hajukat, mint Ady meg­annyi Lé­dája, vo­nulnak nevetgélve az utcán. A karcsúb­bak magas derekú, hosszú, fi­nom, harang­sza­bású, sötét vá­szon­­szok­nyákban illegnek, patinás kámeákkal megtűzött álló­galléros, világos csip­ke­blú­zokban. Aki nem akar egészen beöltözni, az is feltesz legalább egy csi­nos, régimódi ka­lapot.

A férfiak sötétszalagos Girardi szalmakalapokban virítanak, ingük fehér galléros, sötétkék vagy piros cérna­csíkos. Csokornyakkendővel, fehér vagy homokszínű öltönyben, mel­lénnyel, vi­lágos cipővel, kamáslival, a gomblyukakban piros szegfű, rózsa­bimbó… Az idő­seb­bek sötétkékben, feketében, szintén díszesen, hosszú zakóval, arany óraláncokkal. Né­hányan a Joyce-hoz hasonlóság kedvéért (sze­gény­nek huszonöt szemműtétje volt, szinte meg­vakult élete végére…) üveg nélküli, fekete szem­üvegkeretet viseltek. Szinte minden­ki­nél akad egy szamárfülesre olvasott Ulysses-kötet.

A Martello-toronyban megőriztek néhány a tárgyat abból az időből, amikor az írópalánták, Joyce és barátai ott vendégeskedtek. A hadseregtől bérelte potom pénzért Oliver St. John Gogarty, aki orvosnak ta­nult, de írt is. Buck (Malachi) Mulligan néven nyerte el az örökkévaló­ságot az Ulysses-ben. A kiállítás anyagához tartozik a Joyce-műveknek egy szekrényre való nemzetközi kiadása. Meg­találtuk köztük a magyar Ulyssest és a „Dublini emberek”-et is.

Maga Joyce 22 évesen csak néhány napot töltött itt. Ugyanis a másik vendég, egy angol fiatalember egyik éjjel rémálmából felriadva óriási fekete pár­ducot vélt látni a kan­dalló előtt, és vaktában lövöldözni kez­dett. „Bízd rám!” – ordította a házigazda, elragadta tőle a fegy­vert, és szintén félálmában szétlőtte a Joyce ágya felett lógó réztá­nyé­rokat… Joyce úgy dön­tött, ezek után nem marad tovább a toronyban.

Ekkoriban találkozott viszont Nora Barnacle-lel, élete szerelmével és későbbi nejével. Első sétájuk napját, 1904. június 16-át felejthetetlenné akarta tenni. A hősét, Bloomot az író ezért éppen ezen a napon, reggel nyolctól éjjel ket­tőig utaztatja Sandy­cove-tól Dublin 18 kiválasztott helyszínén (ma a járdákba süllyesztett rézlapok mutatják őket), 29 kilométert meg­téve, ebből 8-at gyalog. Való­jában ő maga volt az, aki mindezt megtette, részben a másik fősze­rep­lő, Stephen Dae­da­lus nevén. Ez a saját első írói álneve volt. E nap és éjszaka történései, a helyszínek leírásai, a szereplők beszélgetései, az ő gondo­la­taik, sza­bad gondolattársításaik, majd az utol­só feje­zetben Molly Bloom szenve­dé­lyes monológja al­kot­ja a mintegy 900 oldalas re­gényt. Nora – a regénybeli Molly – nagyon szegény családból szár­ma­zott, a nevelte­tése hiányos volt. Férjének egyetlen sorát nem olvasta soha, viszont állandóan ostromolta, hogy hagyjon fel az írással, és legyen éne­­kes, mint ő maga… De Joyce mindennek ellenére félelmetes, végletes szen­ve­déllyel ragaszkodott a feleségéhez. Regényével persze nemcsak a napot, hanem a helyszínt, Dublint, szeretett városát is halhatat­lan­ná tette.

Az ifjú Joyce annak idején megsértődött, mert szülővárosa az első írásait nem fogadta elég nagy elismeréssel. Főművét, az Ulyssest Pá­rizs­ban, 1922-ben adták ki először, a honi kiadók ehhez nem voltak elég „bát­rak”. De Joyce-nak haláláig mégis Írország, Dublin maradt a témája, az öröme, a kínja. Azt írja az Ulyssesről: „Ha valaha úgy alakul a világ sorsa, hogy Dublin netán egyszer teljesen eltűnne a helyéről, azt akarom, hogy az én könyvem alapján tökéletesen újjá lehessen építeni”. Így lett Bloom, a magyar zsidó barangolásainak napja 1904. június 16-a, és a későbbi Joyce-ünnep­ségek napja is.

Joyce szinte egész életében Írországon kívül élt. Bár húszévesen már tudta, író akar lenni, azért Párizsban megkezdte orvosi tanulmányait. 1903-ban csak anyja haldoklásának hírére tért vissza egy rövid időre. 1904-ben végleg kitelepült, először Pulába, majd Triesztbe. Valószínűleg ott találkozott magyarokkal, magyar zsidókkal. Majd később is csak röpke látogatásokat tett hazájában.

A Martello-torony alatt – melyből belátni az egész Dublini-öblöt – van a Forty Foot-nak nevezett öb­löcs­ke, mely állítólag a hadsereg 40-es gyalogosairól kapta nevét. A regény­beli itteni reg­geli für­dőzésre az igazi Joyce-rajongók és hagyománytisztelők 8 és 9 óra kö­zött szintén sort kerítenek, ha esik, ha fúj. „Happy Blooms­day!” felkiál­tásokkal, és „Úsztál-e már?” kérdésekkel üdvözlik egymást az Edward-kori jelmezben sétá­lók. Sokan kö­zülük frottír köntöst vagy fürdőlepedőt visznek a hónuk alatt, íme a bizo­nyíték! Sze­rencsére, idén ragyogó az idő, a most fürdőzők talán nem fáznak meg.

Egy egész gimnáziumi lányosztály ballag fel a torony tetejére, a felolvasások megkezdődnek. Egy fehéröltönyös, szemüveges férfi (színész, mint utóbb kiderül, gomb­lyu­kában piros rózsabimbó) olvas fel az Ulyssesből, nagy élvezettel. Amikor befejezte, el­bú­csúzik, másik helyszínre megy. A közönség soraiból egy hölgy jelentkezik, hóna alól előkapja a saját, viseltes példá­nyát:

– Kérem, meghallgatnák az én kedvenc fejezetemet is? – vidoran bólintgatunk, a hölgy ol­vasni kezd, látható örömmel, szép kiejtéssel.

Utána barátunk, Pat szólal meg:

– Én is felolvasnék egy kedves részletet! – és úgy tesz.

Mindenki figyelmesen hallgatja, néha nevetnek, néha elábrándoznak, látszik, pon­tosan tud­ják, mi következik. Nekünk is odatartják a példányukat, hadd fi­gyeljük az írott szöveget is egy­­idejűleg, hátha az idegennek úgy könnyebb. (Igazuk van.) Egészen meghat ez az enyémhez annyira hasonló olvasásmánia!

Pat a felolvasások után Fitzgerald kocsmája felé vezérel bennünket. De útközben Sandycove összes népszerű kávéházában és előttük az utcán is nagy élet van! Nem győzöm bámulni az Edward-kori ruhába öltözött, jókedvűen nyüzsgő sokadalmat. Az utcán a nap örömére ingyen osztják a Bailey’s likőrt, mi is iszunk a kávénkhoz. A kocs­mához közeledve a Sole mio, majd a Santa Lucia hangjait ismerjük fel: odabent nagy a vidámság.

Joyce, aki élete nagy részét töltötte különféle vendéglátó intézményekben, ma­ga is szívesen és jól éne­kelt –, a szülei egy templomi kórus tagjaiként ismerkedtek meg, mindketten szépen énekeltek, volt kitől örökölni – meg gitározott és mandolinozott. Tizenegy évet töltött Triesztben, gyer­me­kei olasz keresztne­veket kap­tak (Lucia és Giorgio), felesége énekesnő volt, az olasz dalok sze­relmesei voltak mindnyájan…

Fitzgeraldnál burgundi vörösbort és olasz gorgonzola sajtos szendvicset kapunk a nap hagyományainak megfelelően. Körbe jár egy Joyce-nak öltözött, magas férfi, Girardi-kalapban, szemüvegben, vékony bajuszkával, és szép, erős hangján csodálatosan jól énekli az olasz meg ír népda­lokat az öreg harmonikás kíséretével. A sarokban mintegy húszfős társaság dalol vele lelkesen, középkorúak. A nők Edward-korabeli ruhákban, magas nyakú, csipkés blúzokban, még a nagyra tornyozott frizurájuk is korhű. Remek a hangulat!

Délután bemegyünk Dublinba várost nézni, majd elindultunk a Joyce Centre felé. A kiállításon az egyik fénykép felirata szerint politikusok megkérdik Joyce-ot:

– Te mit csináltál a világháború alatt?

– Én megírtam az Ulyssest. És TI mit csináltatok?

(Gondolom, arra célzott, hogy háborút, halált, szenvedést, pusztulást, ínséget, jár­ványt hoztak Európára…)

A  Bloomsday és – ahogyan megállapítottuk utólag – az egész utazásunk fénypontjaként várt ránk az esti program a Bewley’s Café-ban. Egy irodalmi műsor: „Songs of Joyce”. Szellemesnek találtam a szójátékot is… Ismert és ismeretlen, régi és mai európai szerzők dalai­ból, Joyce szerzeményeiből, illetve kedven­ceiből, operarészletekből Joyce életét vé­gig kísérve állí­totta össze és adta elő Aidan Cole­man a szöveges-zenés-énekes programot a fia, az édesanyja és még három másik hölgy közreműködésével.

Aidan az előadás motorja, főszereplője, zeneszerző és szövegíró is. Pufi és kockafejű, nem valami elő­nyös meg­jelenésű, de zseniális színész és énekes. A hangja mély, sokszínű és meggyőző, akár énekel, akár pró­zát mond. Artikulációja pontos, jól érthető. Bármely nyelven, legyen az angol, francia, latin, olasz, német, arab vagy gael, egy­formán ma­gá­val ra­gadóan, szug­gesz­tíven énekel, komédiázik vagy drá­mai. Olyannyira rá épül az előadás, hogy – bár négy nő van a társulatban – a Molly Bloom monológjából általa meg­­zené­sített részletet még­sem a hölgyek egyike énekli, hanem Coleman. Követte Joyce életútját, a maga választotta vagy kényszerű vándor­lá­sainak állo­másait korai haláláig: 59 évesen halt meg. A hányatott életű írónak és család­jának tör­té­nete a sok drámai és lehangoló epizód ellenére sem volt elszomorító. Az egész műsor a kissé ironikus pró­zával és a ki­vá­lasztott dallamokkal tökéletes és felejthetetlen.

Coleman narrációja drámai: a Joyce család életébe mind­két világháború beleszólt: elő­ször Triesztet kellett mene­külés­sze­rű­en el­hagyniuk, másod­szor Párizst. Az író végül – szinte vakon – a semle­ges Zü­richben halt meg 1941-ben.

Megrá­zó­an fájdalmas volt, ahogy Coleman a temetési bluest jajongta: „Hozzá­tok ki a holt­tes­tet, engedjétek be a gyászolókat!…” De az epilógus mégis optimista kicsengésű és felemelő. Coleman azzal zárja a műsort: „A Nap Neked süt, igen, igen, igen.”

Felkavaró, élvezetes, emléke­zetes este, mely egyaránt hatott az értelemre és az érzelemre. Egy rövid szünettel csaknem három órát tartott, de észre sem vettük az idő múlását… Méltó be­fejezése a napnak, amelyet a Martello-toronynál kezdtünk a felolvasásokkal. Felejt­he­tetlen elő­adás volt, a Joyce-ünnep koronája.

***