Ugrás a tartalomra

 

Távolságtartó szentimentalizmus

„A világ nem arra teremtődött, hogy elszórakozgassunk benne.”  A fényűzés, a kellemes dolgok keresése, a kényelem szeretete, az élet élvezete egyenes út az elhülyüléshez: pontosan ezek azok a dolgok, amelyek már eddig is az emberiség elkorcsosulásához vezettek. Szerencsére az ilyen típusú katasztrófa megelőzhető, ha kötelességeink betartásával, megfelelő rituálékkal, a rend mindenek feletti tiszteletével példamutatóan élünk. Ha minden pont olyan, mint amilyennek kívülről látszik. A regény főszereplőjének anyja szerint így megvalósítható az élet tökéletes megszervezése. „A babaház idillje.”  

A történet kiindulópontja a narrátor anyjának halálhíre, ebből a veszteségből bontakozik ki az emlékek felidézése. Az anya elvesztése vegyes érzelmeket hoz felszínre: a magányhoz és a szomorúsághoz irónia és felindultság is keveredik. Nem alaptalan ez az emocionális sokszínűség, ugyanis a mesélő felmenőjét a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük egyszerű esetnek. Dragan Velikić regényének elbeszélője maga az író, aki egész felnőttkorában próbált megszabadulni a józanság béklyójától, amit az anyja aggatott rá.  Erről a józanság-fogalomról a történet előrehaladtával egyre részletesebb képet kapunk, de minél jobban kibontakozik a természete, annál inkább kedvünk támad körültekintően és akkurátusan alapos káoszt teremteni magunk körül. Nehéz egy olyan anyával élni, akit valósággal nyugtalanított a fesztelenség, akinek a fejében minden be volt sorszámozva, be volt szegve, körül volt varrva, be volt keretezve.

Mindent előre megtervezni, az élet minden területén erős és átlátható struktúrát teremteni, mindenből levonni valami tanulságot akkor is irritáló, ha valaki csak önmagáért teszi, ám ez a fajta kényszeres attitűd azt kívánja meg, hogy a játék több szereplős legyen, legalább a család részt vegyen benne. Merő jóindulatból persze. „A mindennapok egész tartományát anyánk vigyázó szeme uralta.”

Azonban ne gondoljon senki egy őrült anya aprólékos lélekrajzára: nem lesznek drámai jelenetek, sem mesterien kidolgozott idegfeszítő atmoszféra; Velikić sokkal kifinomultabb eszközökkel dolgozik, leírásai tényszerűek, csupán a legszükségesebb lélektani mozzanatokat emeli ki. Álljon itt példaként a gyermekkort végigkísérő szekrény, amely tele van előre megvásárolt ajándékokkal majdani menyegzőkre, születésnapokra, lakásavatókra. Az anya mindig akkor vásárolt, amikor erre kedvező alkalom kínálkozott – tegyük fel, egy árleszállítás –: ilyenkor a szerzett portéka bekerült a szekrénybe, felcímkézve leendő birtokosának nevével. Ahogy az anyát ábrázolja, amint a kirakat előtt áll, és azon töpreng, ki is kapja majd a féláron vesztegetett porcelán étkészletet, annyira érzékletes, hogy filmként elevenedik meg előttünk a jelenet.

A történetben fontos szerepet kap egy elveszett füzet, melybe az anya nyilvántartást vezetett a hotelekről, ahol az utazások során megszálltak. Később az író pont ezt a füzetet kelti életre, oly módon, hogy folytatja a szállodai tartózkodások családi kronológiáját, s ez fejlődés-lélektani vonatkozásában meglehetősen beszédes. „Magával ragadott annak fontossága, hogy nyilvántartást vezessen az ember a saját otthonán kívüli éjszakázásairól. Első irodalmi munkám egy rövid jegyzék azoknak a hoteleknek a neveivel, amelyekben megaludtam…” Amikor valamelyik szerettünk egy szokását elevenítjük fel, amelyet korábban elutasítottunk, vagy értelmetlennek tartottunk, talán elfogadjuk azt, amiről addig tudni sem akartunk: hogy bizonyos vonatkozásokban mennyire hasonlítunk hozzá. Így vezethet el a másik ember megértésére, elfogadására törekvés önmagunk jobb megismeréséhez is. A fiú dátumfeljegyzései meghitt kései vallomások az anyához.

Az elbeszélőt gyerekkorában a szigorú nevelés gúzsba kötötte, teljesen megbénította: a pincébe menekülve a mosókonyha menedékében olyan anyáról álmodott, mint az anyja legjobb barátnője, Lizeta. Mindössze egy hetet töltött vele, de ez is elég volt ahhoz, hogy Lizeta örökre beépüljön a fiú életébe, és a szabadság oázisaként aposztrofálja ezt a hét napot. Ő volt a feltétlen jóság, mellette annyira szabadnak érezte magát, hogy utána egész életében ezt az élményt kereste.

Lizeta története párhuzamos az anya történetével: számtalan az egyező momentum a két nő életének korai szakaszában, továbbá az események ugyancsak korrelálnak a regényíró nyomozásának történetével is, hiszen ebben a regényben mindenkinek a gyerekkora a meghatározó.

Az egykori közös utazásokról olvasva ismerjük meg a legteljesebben az anya-fiú kapcsolatot, ellenben a családi kirándulások leírásában nem tudunk meg túl sokat az apáról, vélhetően a családban játszott szerepe is éppoly súlytalan, mint regénybeli megjelenése. A húgnak szintén csak epizódszerep jut, ugyanakkor a történetmesélés közben bepillanthatunk a volt Jugoszlávia népeinek sorsába. A múltidézés nemcsak a családot, hanem az őket körülvevő embereket, városokat és korszakokat is érinti. Minden szereplő különböző aspektusból jeleníti meg a történelem egy-egy szegletét, hogy az események a regény végére mozaikszerűen összeálljanak az első világháborútól egészen a huszadik század végéig. Hangsúlyos szerepet játszanak ebben a Jugoszláv Vasutak vonatai, amelyeken a szereplők állandóan utaznak, és bátran kijelenthetjük, hogy társadalmi jelentőségük nagyobb volt, mint ma akármelyik közösségi médiáé.

Mindenkinek megvan a saját változata a valóságról, a megtörtént eseményekről, ahogy Velikić fogalmaz a regény utószavában: „…lineáris mederben haladó egyetlen élet nem létezik, hanem csak interpretációi. És ahogy egy-egy életútnak vannak interpretációi, a társadalmi korszakokkal is így van.”

Persze bármely személyes élettörténet teljesen érdektelen marad, ha a mesélőt (és hallgatóját-olvasóját) nem változtatja meg valamiképpen. Ha elmarad ez a szembesülés, akkor nélküle csupán saját életünk statisztáivá válunk. Ebben a regényben nem marad el, mi több: fejezetről fejezetre megvalósul, és gyakran zavarba ejtően személyes formában jön el az a pillanat, amikor a szubjektivitás felszabadítása és a lelki történések szabad kifejezése után az olvasó is átértékelheti szüleihez fűződő viszonyát. Amit a szemükre vetettünk, saját hibánkként látjuk, a szemrehányás helyét átveszi a megértés.

Kifejezetten izgalmas a történetben a narratív perspektívaváltás, amikor az író egyes szám első személyből harmadik személyre vált, ezzel a technikával felszabadultabban mozgunk a mesélővel múlt és jelen között. Az pedig különösen érdekes, hogy az események felgöngyölítése mellett megismerkedünk magának a regénynek a keletkezésével is.

„Mi más a regény, mint kísérlet, hogy a mindennapok néhány képét ok-okozati összefüggésbe helyezzük…” Mindenkinek lennie kell valahol, a világ pontosan arra való, hogy elszórakozgassunk benne.

A nyomolvasó nem vált ki szélsőséges reakciókat az emberből, távol áll tőle minden hatáskeltés, ez a regény egy megindítóan őszinte és végtelenül letisztult elbeszélés az anya-fiú kapcsolatról, utazásokról és történelemről.

 

 

Dragan Velikić: A nyomolvasó. Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2018.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.