A régi magyar irodalom jelentős lírikusának élete és életműve – csupa talány. Ha igaz, a 16. század első felében élt és alkotott Nyugat-Magyarországon, jelen volt Kőszeg ostrománál is. Egyik versében Sylvester Jánossal közös leleményének tulajdonítja a klasszikus időmérték meghonosítását. Nyilván ezért is eshetett rosszul neki, hogy Sylvester, immár újszigeti nyomdászként – pajzánságukra és istentelenségükre hivatkozva – megtagadta verseinek kinyomtatását. A kortárs nyugati líra formáit meglepő magabiztossággal felhasználó Névtelen költeményeit így kéziratos formában kellett felfedeznem egy, a nirgendsbrunni egyetemi könyvtárban lappangó kódexben, amely ki tudja, hogyan keveredett oda.
Mármost, hogy ezek a versek a felfedezésük közben születtek-e – alkalmasint mind közül ez a legkülönb talány.

Kiben egy pénzsóvár leányhoz beszél

Hány bőrt húzol le hány kikent-kifent, beképzelt úrfiról,
Kit végül minden pénzéből kifosztol?
Vesd rám magad! Szegény s rücskös vagyok, akár egy karfiol.
Rólam csak egy bőrt húzhatsz le. De sokszor!

Kiben fát adna, csak enmaga átfűlhessék

Anyád, mondod, zavart hozzám fáért?
Négy éve sincs tán, még ő maga jött el.
Most sincs dolga. Beállt a fagy, ráér.
De szemednél mosolygóbb bögyöddel
Lám, egyszerre téged küld ő,
Takaros, de mafla süldő.

Úgy hitte hát: ez volt a fa ára,
Fizetségképp ha másra nem tellik:
Fél kezemmel tapadok farára,
Fél kezemmel markolom a mellit.
S lerántom ahelyt a tönkre –
Ez egy nőt sem tett még tönkre.

S ma attól fél: nem ér tűzifát már,
Mert megcsúnyult? Oda hetyke melle?
Új fagy támad, és a szépség hátrál,
Dacolni már, ha bírna, se merne?
A vén kályhát fölhevítni
A te dolgod, félős csitri?

Most a félszet firtatom szemedben:
Friss korodról vall, vagy agg koromról?
Csak bámulsz rám. Pupillád se rebben.
Bár nem fúj a macska: nem dorombol.
Ijeszt a ránc, az ősz üstök –
Tipródsz dolgod közt és köztük.

Vigyél csak fát, amit bír a puttony,
S könnyen-fürge kezemtől se rettenj,
Ne költs mesét hosszú hazaúton,
Inkább mondd meg anyádnak: szerettem.
Nem ínsége, csak a csábja
Lökte akkor fahasábra.
Fűtsetek csak, míg tavaszba olvad
A komor tél, s vígan csörög a hólé!
Szétnéztek majd, s látjátok: rossz, horpadt
Tetőtök rogy – a házé s az ólé.
Adok akkor födni nádat –
Küldd át érte jóanyádat.

Kiben vén tornyában borong

Vén tornyunkban ülünk, a gerendán bőregerek bő
Tábora les friss kéziratunkba, mit – úgy tünik – unnak.
Bezzeg, amíg szép lányok után járunk, a zugokban
Megjelenő hús-vér egerek falják, amit írtunk!
Fönt meg alant: szőrös dögök. Olvassunk soraik közt!
Mint ők bánnak nagyrabecsült, gyönyörű szavainkkal,
Úgy un el és fal fel bennünket az élet is – épp úgy.
Elfogy az árkus, elhagy a kedvünk, földbe enyésznek a lányok,
Porlad a kézre sovárgó hús meg a húsra sovár kéz.
Lám, csak a perc a miénk, versünk, ami jön, kitalálni,
És aki jön, lánynak betalálni, csak perc a sajátunk –

Dobjuk a többit jussául denevérnek-egérnek!

Kiben lelkét fecskéhez hasonlítja

Te, fecske lelkem, bal tájon köröztél!
Napfény zuhog, s mégsincs fénynek helye.
Ki itt kibírja, lásd be: mind hülye,
Vagy, mert hülye, vagy, mert hülyék között él.