Úgy a húszas éveim végén elhatároztam, hogy csak olyasmit fogok leírni, aminek az igaz voltáról meggyőződtem. Nagyon kevés az, amit biztosan tudhat az ember, miközben én semmit nem akarok az utánam következőkre hagyni, aminek hiteléért személyesen nem tudom vállalni a felelősséget. Sok jeles szerző egész más poétikai alapvetést követ, de nekem ez lett a vezérfonalam. – Mezey Katalinnal költői és prózaírói munkásságáról beszélgetett Varga Melinda.

„Az alkotás, a legesendőbb is, boldogító érzés”

– Az első versed tizenegy évesen írtad az édesapádhoz, aki munkája miatt távol volt a családtól, imádkozás közben, éjszaka született meg a nyolcsoros költemény. Úgy fogalmazol ezzel kapcsolatban, hogy szinte készen kaptad a vers szavait. Gazdag, műfajában változatos életmű áll mögötted. Az Ajánlott énekek című összegyűjtött verskötetedet olvasva, úgy érzem, hogy ezeket a szavakat most is szinte készen kapod, ösztönös erő, tisztaság lakik bennünk. A vers kegyelmi állapot, az égiektől kapott ajándék?

 – Gyakran írsz este vagy éjszaka. Weöres Sándor – aki meghatározó volt a költői pályád alakulásában – szintén szeretett éjszaka írni. Több versed kapcsolódik az álomhoz, illetve az estéhez, a csillagokhoz, a Holdhoz, hogy csak néhány címet említsek: az Éjszakai kibeszélgetés, a Késekkel teli, a Vasy Géza születésnapjára írt A Hold arcán, az Álomversek, a Hőségfekete. Mit jelent az éjszaka természete a vers számára, volt-e olyan versed, amelyet konkrét álom ihletett, különleges jelentéssel bír a számodra?

– Visszakanyarodva a gyerek - és fiatal felnőttkorhoz: szinte egyszerre kezdtél el lírát és prózát is írni, nyolcadikos korodig megírtál négy-öt verset és egy elbeszélést is. Egész korán, nyolcévesen barátkoztál meg Petőfi összes versével, ami szintén meghatározó élmény volt. A többműfajúság hogyan működhet jól egymás mellett, van erre valamilyen recept? Hiszen más munkamódszert igényel a regény, az elbeszélés, a vers, a műfordítás, a dráma vagy az ifjúsági regény.

– A szenvedélyes olvasó, aki voltam és vagyok, minden műfajban megtalálta a maga gyönyörűségét. Egyformán szerettem és szeretek verset, prózát, de még drámát is olvasni. Valószínű’ ez hozta magával, hogy életem során rábukkantam témákra, amelyek versbe, de olyanokra is, amelyek novellába kívánkoztak, sőt, regényt, drámát vagy filmet inspiráltak. Minden a képzeletünkben kezdődik. Ott születnek meg a verssorok, ott indul el egy-egy történet elbeszélése, és ezek a képzeletünkben felhőző művek sokkal varázslatosabbak, mint amiket belőlük meg tudunk ragadni, amiket rögzíteni képes az ember. Az eufória, a felfedezés gyönyörűsége sem ugyanaz már, amikor le kell ülni a papír vagy a számítógép elé, mint amikor még az elme képernyőjén szinte maguktól peregnek a képek, a gondolatok. A legtartósabb élmény persze a regényírás: közben valami olyasmi vesz erőt az emberen, mint amit Bolyai  János fogalmazott meg: „A semmiből egy új, más világot teremtettem”. Tudom, hogy nagy merészség ez az összehasonlítás, de akár a rajzoló kisgyerekeken is láthatja bárki, hogy az eredmény értékétől függetlenül az alkotás, a legesendőbb is, boldogító érzés.

– A hatvanas évek elején a fiatal költőknek publikációs nehézségekkel kellett szembenézniük, szinte mindenki éveket várt az első fontos folyóirat-publikációra, a debütkötetre. Az Élet és Irodalomban Nagy László közbenjárására fogadták el a hatvanas évek elején a verseidet, azokat, amelyeket előzőleg visszautasítottak. Olvashatók az első kötetedben, beválogattad az Ajánlott énekek című, összegyűjtött verseket tartalmazó kötetedbe; hogyan gondolsz vissza ezekre a versekre?

– Ezek a versek a hatvanas évek elején születtek, azaz immár több mint ötvenévesek. Ha egy-egy felolvasóesten kinyílik valamelyiknél a könyvem, felolvasom őket. Nem érzem, hogy mentegetődznöm kellene miattuk. Arra is következtethetünk ebből, hogy nem sokat fejlődtem az eltelt idő folyamán.

– Nőként még nehezebb volt pályakezdőnek lenni, hiszen akarva-akaratlan a fiatal és szép nő is előtérbe került, erre is felfigyeltek az idősebb pályatársak. Ez manapság sem változott sokat, most is a legtöbb szerkesztőségben és kiadóban férfiak dolgoznak. Az alkotónak viszont a szakmai visszacsatolásra van elsősorban szüksége, azért küldi el a verseit valahová, hogy onnan megerősítést, szakmai bírálatot kapjon, a női valójára egészen máshonnan vár visszacsatolást… Ki hitte volna című versedben írod: Hiába volt / könnyű a felfogásom, / a szívem jó, / szilárd a jellemem – / ha mindez együtt / kevesebbet ért, / mint a feszes / trikó a mellemen. Hogy élted meg, hogyan emlékszel erre vissza? Volt-e olyan nőnemű költő pályád elején, akihez fordulhattál, aki támogatott, elolvasta a verseidet? 

– Valóban mindig vannak és lesznek olyan emberek, akik visszaélnek a helyzeti előnyükkel. Férfiaknál, nőknél egyaránt előfordul ilyesmi. Nem kellemes a másik oldalon lenni, nem kellemes kiszolgáltatottnak lenni. De szerencsére, ha keres, talál az ember olyan „mentort”,  olyan jó barátot magának, aki a szakmai értékeire vagy hibáira is figyel. Aki tiszteli az emberi méltóságát. Pályakezdésem idején egyetemista költőbarátaim többnyire fiúk voltak, fel is szokták emlegetni, hogy az Elérhetetlen föld kilenc költője között egyedüli nő voltam. Ezt az antológiát főként az ötletgazdák szerkesztették: Oláh János, Utassy József és Angyal János, a későbbi irodalomtörténész.

Az akkori pályakezdőket figyelembe véve toborozták a csapatot, és mivel évfolyam-, sőt, csoporttársaim voltak az ELTÉ-n, valószínű maguk közé tartozónak éreztek. De „nőnemű költő” barátaim is akadtak, többnyire nálam jóval idősebbek, és valamiért erről a témáról nemigen beszélgettünk. Viszont elég sokat írtam erről, legtöbbször ironikusan, mint az idézett versben is. Nagyjában-egészében erről szól az Élőfilm című regényem is. Valószínű nem így és nem ez az élet fő kérdése, de nagyon sok más szereposztásban, a mikro- és a makroközösségekben is mindenütt megtalálható az erős és a gyenge viszonyának problematikája. És ha erre redukáljuk, akkor nyilvánvaló, hogy mennyire általános, mennyi mindent foglal magában ez a téma, és hogy milyen nagy a hatósugara.

– Mit gondolsz arról a „gyűjtőfogalomról”,  hogy nőirodalom, pejoratív, skatulyázó, vagy éppen hasznos például az olyan nő-alkotókat tömörítő antológia, mint a Szomjas oázis?

– Ha a „férfi-irodalom” kifejezést használjuk, az sem jelez minőséget, csupán a nembeli lényegre vonatkozó meghatározás. Ha valakinek épp a nemük alapján van kedve egybegyűjteni a szerzőket, tegye, szerkesszen kedvére csak női vagy csak férfi alkotókból álló gyűjteményeket, annak is lehetnek tanulságai. Előfordul, hogy szakmán belül vagy szakmán kívül is leszólásként használják a „nőíró”, „nőirodalom” fogalmakat. Tény, hogy a 20. század elejéig a nők legnagyobb hányada nem végezhetett sem középiskolát, sem főiskolát vagy egyetemet. Ezért a tudományokban és az alkotóművészetekben több ezer éves hátránnyal indultak nagyanyáink, és ezek a hátrányok máig sem egyenlítődtek ki teljesen, amikor pedig már szinte több lány és asszony tanul a felsőoktatási intézményekben, mint fiú, férfi. Valószínű, hogy a nemek versengése is örök téma marad a történelem során, egyhamar nem fog eltűnni az életünkből, ha az utóbbi évtizedekben sokat változott is a helyzet.  

– Hosszú ideje a Kárpát-medencei Középiskolás Irodalmi Pályázat és a Sárvári Irodalmi tábor szervezője vagy, és részt veszel a zsűriben is. Ez a pályázat fontos bázisa a fiatal irodalomnak. Évről évre figyelemmel kísérted, a középiskolás tollforgatók milyen témákról írnak, milyen olvasmányélményeik vannak, sokakat indítottál útnak, akik ma már közismert költők, írók. Felfedezhető valamiféle közös jellemző, generációs csoportosulásra törekvés a fiatalabbak körében?

 – A 14–18 éves korosztály két jellemzője révén nagyon közel áll az igazi szépirodalomhoz: egyrészt a középiskolában a magyar- és világirodalom klasszikusainak műveit olvassák, ismerik meg, bizonyos irodalmi műveltségre tesznek szert. Másrészt életkoruk, a kamaszkor változásai következtében felmerülnek bennük az élet fontos kérdései: „Mi az élet?” „Ki vagyok?” „Honnan jöttem?” „Hova megyek?” Könnyű felismerni, hogy ezek a kérdések a szépirodalom örök kérdései közé tartoznak, sőt, minden művészet valami módon ezekre igyekszik válaszolni. Így történhet meg, hogy minden évben a legjobbak legjobbjainak a pályázataiban mindig olvashatunk érvényes, publikálásra méltó írásokat. Ugyanakkor az is sokat jelent, hogy ezek a fiatalok az irodalmi táborban megismerkedhetnek egymással, nemzedékké érhetnek, hasonló érdeklődési körű barátokat találhatnak, az értetlenség és közöny oldódik körülöttük. 

 

A politikai hatalom kereszttüzében

– A legendás Kilencek csoport és az Elérhetetlen föld antológia meghatározta a pályainduló éveidet. Ugyanakkor a politikai hatalom kereszttüzébe is kerültetek, az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó jelentette meg kétezer példányban Darvas József írószövetségi elnök segítségével, Nagy László előszavával, Juhász Ferenc, Váci Mihály és Kormos István ajánlása nyomán. Milyen emlékezetes történetet osztanál meg az olvasókkal az antológia kapcsán? Milyen volt az első példányt dedikálni, emlékszel még, kinek írtad meg először?

– Az első példányokat egymásnak dedikáltuk, majd mindannyian dedikációval láttunk el jó pár kötetet, amelyeket elsősorban az általad is említett négy ajánlónknak, a kötet előszavát is jegyző Nagy Lászlónak, továbbá Juhász Ferencnek, Kormos Istvánnak és Váci Mihálynak szántunk. De többi segítőinknek is, pl. az antológia kéziratát az Írószövetség elnökéhez, Darvas Józsefhez eljuttató Kiss Ferenc irodalomtörténésznek is és Darvas Józsefnek is, és mindazoknak a jeles költőknek és íróknak, akik az antológia kiadását támogatták, akik az évek során mellénk álltak. Amikor a nyomda elkészült a kötetekkel, valami okból az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó már nem akarta vállalni a terjesztését. Rám telefonáltak, hogy még aznap vigyük el a példányokat a nyomdából. Az első ezer példányt így egy taxis segítségével, két fordulóban én szállítottam el a nyomdából a Fiatal Művészek Klubjába (ma KOGART-ház). Azért oda, mert a kiadó azt is közölte, hogy a klub fogja az antológia további sorsát intézni. A második ezer példányt már, ha jól emlékszem, Oláh János és Angyal János szállította be a klubba, miközben ott összegyűlt mind a kilenc szerző, és elkezdődött a tiszteletpéldányok szétosztása és a dedikálás. A legszebb az volt, hogy mindez a névnapomon, 1969. november 25-én történt. 

(Oláh János József Attila- és Babérkoszorú-díjas költő, az Elérhetetlen föld címadó versének szerzője, 1971-ben házasodtak össze, három gyermekük született: Lackfi (Oláh) János (1971) József Attila-díjas és Prima Primissima-díjas költő, író, Oláh Katalin Kinga (1974) szobrászművész, Oláh Mátyás László (1975) szobrász- és festőművész. A költő több verse és prózai munkája kötődik családjához, férjéhez, gyermekeihez. Szerk. megj.)

– Amíg a buszra várunk című debütköteted verseit az Ajánlott énekek című összegyűjtött verseskönyvedben olvastam. Legfeljebb a témaválasztás utal arra, hogy ezek a versek egy fiatal költő művei. Érett hanggal, teljes fegyverzettel érkeztél az irodalomba. Mégis mintegy három évet várt a kéziratod a két létező kiadónál (a Szépirodalmi és a Magvető Kiadónál) a megjelenésre. Milyen munkafolyamat előzte meg az első kötet kéziratát, őrzöl olyan verseket, amelyeket nem tettél be az összegyűjtött verseskötetedbe?

– Sajnos, elég rendetlenül tárolom a kézirataimat, másrészt gyakran előfordul, hogy valamely aktuális jegyzetfüzetembe, levél hátára vagy más cetlikre felírok szövegeket. Így hát vannak kéziratok, amelyek akkor nem kerültek elő, amikor 2015-ben összeállítottam a kötetemet. Mai napig nagyon sokféle munkán dolgozom egyszerre, úgyhogy eddig csak konstatáltam ezeket a hiányokat. Talán majd, ha könyvvé állnak össze az utóbbi három évben írt verseim, akkor sikerül ezt is megoldani.

 

Öt évtized verstermése

– Amikor az összegyűjtött versesköteteden dolgoztál, milyen szempontok alapján válogattál? Mi határozta meg, hogy például az ének jelképes jelentéssé nője ki magát?

– Igyekeztem betakarítani öt évtizedes verstermésemet. Ez volt a legfőbb célom, szerettem volna egyben látni, és egyben asztalra tenni mindent. Az Ajánlott énekek egyik versem címe, de kötetem élére kicsit ironikusan emeltem ki. Afféle: „ajánlom magamat”-ként, ez, mint tudjuk, egy régi elköszönési formula volt.

– A címadó vers, a kezdő-  és a záróvers keretbe helyezi a könyvet, s óhatatlanul úgy értelmezi az olvasó, hogy kicsit arra is reflektálni akarsz, a vers és zene egy tőről fakadnak. Jól látom?

–  A vers és a zene valóban egy tőről fakad, és Kodály Zoltán szerint a vers, a szöveg volt előbb, annak ritmusa ihlette, keltette a hozzá kötődő zenét. Ugyanakkor kötetem összeállításakor nem foglalkoztam ezzel, lehet, hogy a Véletlen keze van a dologban.

– A nyitóvers, az Ének egy önarckép-vers, a záróvers pedig a transzcendenshez köthető. Mindkettő meghatározó téma a költészetben. Gondolom, nem véletlen, hogy mi kerül a kötet elejére és mi zárja a könyvet…

– Véletlen abban az értelemben, hogy az egész kötetben a versek születésének kronológiáját igyekeztem követni. (Ez alól csak a gyermekversek fejezete, a Holdének kivétel). Az Éneket 1960 őszén, 17 éves koromban írtam, nem álmomban, jól emlékszem a születésére. Az Énekeljenek a csillagok viszont álmomban született vers, amelynek a végén szerepel is ez: Éber gondolatokkal álmodott, / és felébredve a tiszta papírra írta: / „Parancsomra énekeljenek a csillagok.” (A könyvben még az szerepel, hogy „utasításomra”, de azóta visszatértem az eredeti szöveghez.)

 

Csak olyasmit fogok leírni, aminek igaz voltáról meggyőződtem

– Oláh János hívja fel a figyelmet a Parnasszusban megjelent esszéjében az önarckép-verseidre. A portré inkább belső portré, még ha külső jegyekből is indul ki néha. A vers önismereti tükör?

– Nagy meglepetés és egyben nagy visszaigazolás volt számomra János tanulmánya. Ilyesmit nem lehet megérdemelni, legfeljebb meghatottan, hálával – és kétségekkel tele – elfogadni. Úgy a húszas éveim végén elhatároztam, hogy csak olyasmit fogok leírni, aminek az igaz voltáról meggyőződtem. Nagyon kevés az, amit biztosan tudhat az ember, miközben én semmit nem akarok az utánam következőkre hagyni, aminek hiteléért személyesen nem tudom vállalni a felelősséget. Sok jeles szerző egész más poétikai alapvetést követ, de nekem ez lett a vezérfonalam.

– Számomra a legkedvesebb ilyen önarckép-vers a Rigó. Engedd meg, hogy idézzem:

a bodzafán. Mint madárkönyvekben,
Bogyótányér fölött, zöld levelek között
behúzza nyakát.
Sárga csőr, kémlő fekete szem.

Laza szárnyak, kerek tollmadár,
Biztosan létezik.

Melyik könyvben vagyok
– tőlem függetlenül –
ilyen pontosan rögzítve én?

A  Holdénekben, a gyerekverskötetben is feltűnik ennek a kedves madárnak az alakja. Van szándékos, jelképes jelentése  annak, hogy más madarak is gyakran megjelennek a versekben? A varjú például már-már visszatérő motívum…

– Nagyon közel állnak hozzám a madarak, az állatvilág tagjai közül talán a legtöbbet velük találkozom, foglalkozom. Valószínűleg szentimentális és gyerekes ez a vonzalom, de létezik. (Mondjuk nem a varjak iránt, szegények általában vészjósló szerepet kapnak a verseimben.)

 

Az istenes líra

– Izgalmas volt olvasni a fiatalkori istenes verseket és az idő(nk)ben hozzánk közelebbieket. Kezdetben a kétkedő, lázadó fiatal és a hitében megerősödött, biztos ponthoz megérkező érett költő rajzolódik ki, akár egy életút, olyan. A legszemléletesebb ilyen szempontból talán A fekete Mária és a Hívtál, hiába nem hallottalak verseid. Mindkettő Mária-kegyhelyhez kötődik. Milyen jelentősége van a Mária-kegyhelynek és ennek a két versnek? Mi kapcsolja őket össze? 

– Mindkét vers ugyanannak a Mária-kegyhelynek a Madonnájához szól: a svájci Einsiedel csodatévő Fekete Máriájához. Fiatalon, svájci tartózkodásom idején elvittek a rokonaim Einsiedelbe, és én hitetlen szemmel néztem, láttam mindent ezen a gyönyörű és akkoriban igen látogatott szent helyen, a versem is ennek a hitetlen jelenlétnek a jegyében született. Hozzátartozik ehhez, hogy mélyen hívő családban nőttem fel, de 18 éves koromban, egyetemre kerülve, valamiféle késő-kamasz lázadásként hátat fordítottam a családomnak is és a hitnek is. Ebben a korszakomban találkoztam tehát először a Fekete Máriával. Majd 1978-ban Máriaremetére költöztünk, azóta is a híres budai kegytemplomra néznek az ablakaink. Ezt a templomot egy, a sváb telepesek által a 18. században Einsiedelből Magyarországra hozott, csodatévő Mária-kép tiszteletére emelték: Fekete Mária kegyképe ma is ott látható a főoltáron. Úgy érzem, és erről szól a Hívtál, hiába nem hallottalak című versem, hogy Istenhez való visszatalálásomban ennek a véletlennek is fontos szerepe volt. 

​

Történelmi és közéleti versek

– Fontos beszélnünk a történelmi témákat, az egyén és a közösség viszonyát, az identitásunkat érintő versekről is. Az Októbert, az első kötetből politikai okok miatta kicenzúrázott művet és az Október hazalátogat című, a 2006-os magyarországi, szintén a tragikus eseményekhez kötődő alkotást mindenképpen meg kell külön is említenünk. Mintha semmi sem változott volna, mintha nem lenne okunk reményre, s a történelem minduntalan megismételné önmagát. 

ötven év múltán sem látni, hogy enyhült a düh, netalán kihűlt.
Börtönfolyosón, véres fal előtt még mindig hihetetlen gondolat:
én állok itt, nem tévedés. Dobog a föld a kövezet alatt – írod.

A versnek identitásformáló, erkölcsi megtartó szerepe is kell legyen? Amikor például a Határaink, a Nacionálé, A fehér ember, a Recept című verseidet olvasom, úgy hiszem, hogy a költőnek szerepe van abban is, hogy a közösségét formálja, megerősítse az identitásában, elgondolkodtassa. Mit gondolsz a közéleti költészetről, az Édes hazám című antológia kicsit másabb, közéleti hangú verseiről?

– Más felfogásban szólnak a közéletről, de mégiscsak a közösség életéről szólnak ennek az antológiának a versei, ami a korábbi, divatos esztétikai irányzatok által sulykolt, individualista elzárkózáshoz képest előrelépés. Karácsony Sándor, a 20. századi nagy magyar pedagógus, pszichológus és bölcselő szerint az emberi élet minden vonatkozásában társas létet jelent, Karácsony Sándor művei középpontjában a társaslélektan áll. Munkásságának egyrészt nagyon is kihasznált, másrészt elhallgatott gondolata az, hogy az ember nem önmagában álló valaki, nem „Ding an sich”, ahogy Platon nyomán Kant fogalmazott, nem érthető meg, nem szólítható meg annak a kapcsolatrendszernek az ismerete nélkül, amelybe beleszületett, amelyben él.

– Egyik nagyszülőd erdélyi, az erdélyiség is megjelenik a verseidben, olyan játékos szófordulatoknál, mint a Katáng című versben a ’murok’ vagy az Ars poeticában az ’eszibe’ szócska. Biztosan nem véletlen, és nem csak a poétikai játék, a szép hangzás miatt használtad ezeket a szavakat…

– Valóban nagy zarándokhelyünk Erdély, nélküle nem létezik a magyarság ma sem. Anyai nagyapám Szatmárnémetiben nőtt fel, ami a Partiumban található, de manapság minden területet Erdélynek hívunk, ami a román határ túloldalán fekszik. Apai nagyanyám viszont a felföldi, mátyusföldi Nádszeg szülötte volt, apai nagyapám pedig a Duna–Tisza közén, a Kiskunságban született, de vannak a bácskai Szeremléről származó felmenőim is. Bár szüleim már Budapesten születtek és nőttek fel, a beszédjükben ott voltak az otthoni hangok, hangsúlyok, szavak és szólások, amelyek anélkül ragadtak ránk, hogy tudtuk volna, honnan is kaptuk őket.

 

A képversekben, talált versekben, abszurd szövegekben leginkább a játék vonzott

– Az Anyagtanulmány című köteted megjelenésére is hosszú időt kellett várnod, végül Nagy László közbenjárására a Szépirodalmi Könyvkiadónál látott napvilágot. A kötet egyik különlegessége a prózaversszerű költemények, a formával való kísérletezés, a képversek, az avantgárd, az absztrakt jelenléte, amelyet aztán a harmadik kötetben is, az Újra meg újra címűben is folytatsz. De erről mintha kevesebbet beszélt volna a kritika. Pedig fölöttébb érdekesek. Mi az oka, hogy végül is nem folytattad az avantgárdabb stílusú verseket, kevesebb képverset, prózaverset írtál később?

– Fiatalon talán nagyobb szerepe volt az írásaimban a játékosságnak. A képversekben, talált versekben, abszurd szövegekben leginkább a játék vonzott. A későbbi évtizedekben jobban hajlottam Tolsztoj figyelmeztetésére. „Írni csak akkor szabad, ha nem lehet nem írni!” A gyermekverseimben azért maradt a formai játékokból, a tréfás szövegekből mutatóban valami, ilyesmit mostanában is szívesen írok.

– Hogyan kerültél közel az avantgárdhoz, milyen szerepe volt ebben Kassáknak, a képzőművészeti alkotásoknak? Kassák: Képarchitektúra, 1967 című versednek mi a története?

– Azt hiszem, ebben szerepe volt Oláh János Cézanne-rajongásának, egyáltalán a modern képzőművészet iránti érdeklődésének is. 1964-ben, svájci vendéghallgatóként már nagy lelkesedéssel jártam a zürichi Kunsthaus és más kiállítótermek avantgárd tárlatait is. Az irodalmi avantgárdot is ekkor ismertem meg, a könyvtárakban sokat forgattam a német nyelvű kortárs irodalmi folyóiratokat, az Akzentere még elő is fizettem. A német naturalistákról és a modern angol drámáról hallgattam az egyetemen előadásokat. Hazajövet ismerkedtem meg az Új Symposion című újvidéki folyóirattal, és fedeztem fel, hogy van magyar nyelvű neoavantgárd is. Kassák Lajos is nagy hatással volt rám, az Egy ember élete ma is az egyik kedvenc könyvem. A hetvenes évek elején a MA című folyóirat történetéről írtam az államvizsga-dolgozatomat a MÚOSZ Akadémián. Ekkor ismerkedtem meg Kassák második feleségével, Klárával, aki mindenben segített.

– És a Csontváry című vers? Megihlet a képzőművészet?

– Középiskolás koromtól érdekelt a képzőművészet, rajziskolákba jártam, keramikusnak (is) készültem, ezek a vonzalmak és élmények aztán megjelentek a verseimben is. Csontváry felfedezése az 1963-as székesfehérvári nagy Csontváry-kiállításhoz kötődik, és Németh Lajos akkoriban megjelent albumához. Akartam én is – Kassákot követve – egy olyan albumot készíteni, amelyben a festmények mellett ott szerepelnek a róluk írt verseim. Ennek az elképzelésnek a jegyében született a Csontváry vers, ez volt az első, aztán írtam egy Renoir-képről és Kassák képarchitektúrájáról. Az albumból, az akkori kiadási viszonyokat ismerve, nem csoda, hogy mégsem lett semmi.

– Az Újra meg újra című verskötetedet Weöres Sándor és Határ Győző ajánlja, ’85-ben Füst Milán-díjat veszel át a könyvért. Több versed ajánlod nekik. Hogyan találkoztál Weöressel, Határ Győzővel, van olyan emlékezetes, hozzájuk kapcsolódó történet, amit szívesen megosztanál az olvasókkal?

– Határ Győző már 1970-ben, első verseskönyvemről szép recenziót írt, el is küldte nekem írását, ami elhangzott a Szabad Európa Rádióban, és megjelent a müncheni Új Látóhatárban is. Ettől kezdve levelező kapcsolatban voltunk, és könyveimet általában mindig sokra értékelte, méltatta különböző nyugati magyar orgánumokban. Nagy szeretettel és hálával gondolok rá ma is, hiszen azokban az években értő és méltányos kritika alig jelent meg írásaimról. 1989-ben, Weöres Sándor temetésén láttam őt először, de találkozni csak a kilencvenes évek elején találkoztunk, jó barátok lettünk, feleségét, Piroskát is megszerettem. Utolsó éveiben verseskönyvei kiadója is voltam, nagy fájdalmat jelentett a halála. Weöres Sándorral és Károlyi Amyval a hetvenes évek végén találkoztunk, amikor két évig a Szovjet Irodalom című folyóirat megbízott versszerkesztője voltam, és orosz versek fordítására kértem fel őket. Meghívtak magukhoz, nagy szeretettel és érdeklődéssel fogadtak minket Oláh Jánossal és a gyerekeinkkel együtt. Annyi megbecsülést és figyelmet kaptunk tőlük, amennyi elég volt a pályánkon mutatkozó nehézségek, a szakmai visszhangtalanság elviseléséhez.

– A Magyar Napló életműsorozatában jelent meg a Régi napok rendje című elbeszélésköteted, amelynek első fejezete, a Bonyolult történet, 1987-ben született hét elbeszélést tartalmaz, ami nem jelenhetett meg, a második rész nyolc új elbeszélést. Hogyan tekintesz vissza régebbi könyveidre? Szoktál átértékelni, újragondolni régi műveket? Az Élőfilm és a Levelek haza című regény kapcsán is ugyanezt kérdezném, hogyan rezonál újraolvasva?

– A Magyar Napló Kiadó vállalta az életműsorozatom kiadását, amiért nagyon hálás vagyok. Így került sor a Levelek haza és az Élőfilm újabb megjelenésére. Jó volt szembenézni ezekkel az évtizedekkel korábban született regényekkel, örömmel érzékeltem, hogy nem ártott meg nekik az idő, nem kellett miattuk szégyenkeznem. A Levelek haza című regényben néhány szót, az Élőfilmben néhány oldalt húztam ki, ahol úgy éreztem, hogy nem elég feszes a szöveg. Alapjában véve változatlan kiadásban jelentek meg. A Régi napok rendje régi és új, kiadatlan novelláimból állt össze. Korábban Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó igazgatója jóvoltából jelentek meg a versesköteteim, regényeim. Halála után, 1987-ben azonban a kiadó visszaadta előkészületben lévő novelláskönyvemet, és nem kívánt a továbbiakban foglalkozni írásaimmal. Az akkor fiókba került hét elbeszélésemet és az Ismernek téged című elbeszélés- és kisregénykötetem megjelenése, azaz 2014 óta írt novelláim egy részét rendeztem össze új könyvembe. Úgy éreztem, hogy méltatlanul maradtak a fiókban: minden változtatás nélkül jelentek meg az idei Könyvhétre.

– Ha sarkítani szeretnék, a különféle műfajban írott könyveket két nagy téma kapcsolja egymáshoz: az idő és az emlékezés. De javíts ki, ha nincs igazam… Ha egyetlen versidézettel, prózai mondattal kellene összefoglalnod az eddigi életműved, mit ragadnál ki, mi az, ami egyfajta mottóként, ernyőként összefogná a könyveidet?

– Az elmúlás ellen dolgozom. Az idő a leghatékonyabb múzsám.