1.

A hír, hogy az apja haldoklik, még a tengerparton érte. Megírta már ezt az első levelében. A szezon után voltak már, a hotel kongott az ürességtől, a távirat a recepción egy kis felbolydulást okozott. Állt a bejáratnál, a vállával még kitámasztotta az ajtót, amelyet erős vihar lökdösött, és éppen az esernyőjéről verdeste le a vizet, amikor a recepciós megszakította beszélgetését a telefonos kisasszonnyal, és mindketten szinte egyszerre fordították felé a fejüket, kíváncsian nézték őt. Biztosan felnyitották és elolvasták a táviratot. Mindjárt megérezte, amikor a bámészkodók felett odakiáltották neki: „Uram! Bem úr! Távirata érkezett!”, és utána (noha a hallban csend volt, csak kívülről hallatszott a szél zúgása, ahogy behajtotta az ajtót, mintha csak fél szavakat hallott volna: „…ram Bem… irat az …nak”) az arcán derengett még valamiféle halvány remény, nem biztos, hogy rossz hírt hoz a távirat, nem szabad elcsüggednie, hátha üdvözlő távirat, vagy valami efféle. Fél percre megállt, a torkában gombócot érzett, mint amikor valami láthatatlan, ismeretlen és fenyegető veszély közeledik. De hát az első perctől tudta, mire számíthat. A borítékot vigyázva tartotta az ujjai között, mint valami kényes holmit. Amikor felbontotta és végigfutott a táviraton, arckifejezése mit sem változott. Kimérten, lassan újból összehajtotta, betette a zsebébe, és megkérdezte a recepcióstól, mikor indul a legközelebbi vonat P.-be, csatlakozással Z.-be, minden bizonnyal van ilyen, és a hangját teljesen közömbösnek álcázta. A recepciós bólintott, hogy igen, elérhet ilyen járatot, de a szemében kíváncsiság lapult. Teljesen nyugodt voltam – írta nekem –, bárhogy is nézem, nyugodt voltam, semmit sem éreztem – írta nekem, később.

Aztán a szobájában minden sietség nélkül összecsomagolta a bőröndjét. A keze szinte mechanikusan mozgott, gondolatban már a pályaudvaron járt, és a szélfúvásban beszállt a vonatba. Átfutott rajta, hogy értesítenie kellene Varsót, pár nappal később áll munkába, és az anyjának is telefonálnia kellene, miért is, nyilván hogy megkérdezze: eljön-e Z.-be, de feltételezte, hogy az anyja már végiggondolta, hiszen ő adta fel a táviratot a nyaralóhelyére, és sejtette, hogy az anyja nem megy el Z.-be, legfeljebb a temetésre. Aztán arra a magányos nőre gondolt ott Z.-ben, hogy mit is vár tőle, és hogy neki van-e valami kötelezettsége iránta (de ezt a gondolatot rögtön el is hessegette), aztán elmélázott rajta, hogy az utóbbi időben ritkán jutott eszébe ez a nő, vagy talán soha (de az arcára úgy emlékezett, mintha tegnap látta volna). És még a meleg ágynemű hiánya is felötlött benne, Z.-ben már hideg lehet, mihelyt odaér, gondoskodnia kell róla, és aztán még felidézte, hogy vajon a bátyja, aki külföldre távozása előtt meglátogatta apját a börtönben, mondott-e valamit az öreg egészségi állapotáról, de nem emlékezett semmire. Lehet, hogy nem is firtattam – írta nekem később. Lehet, hogy tartottam tőle, mert ekkor már a legrosszabbra gondoltam.

Már alkonyodott, amikor megcsörrent a telefon, a recepciós hölgy udvarias hangon megkérdezte, szólhat-e a jegy az első osztályra, mert a másodosztályú helyjegyeket már eladták, semmit sem tehet, talán a kalauznál kell próbálkozni, erre ő: nem, legyen inkább első osztály, s megkérte a recepcióst, hogy készítse elő a számlát. Aztán, ahelyett hogy lement volna vacsorázni, ott állt az ablakban és üres fejjel nézte a viharos felhőket, a távolban a vadkacsákat meg a feketéllő, viharos tengert.

Később, amikor a szomszéd szobában felsírt egy kisgyermek – olyan hangosan, mintha ebben a szobában lenne, egy férfihang azt mondta: „Levágom a fejemet, hogy ezt ne hallhassam”, az asszony némán próbálta elcsitítani a gyermeket –, egy pillanatra úgy tűnt neki, hogy amit a bátyja mondott neki az apjáról, eltűnt az emlékezetében, mintha nem lett volna apja, de bátyja sem, mert hiszen minden másra emlékezett, csak rájuk nem.

Nézte az ablakból a viharos tengert és az elnéptelenedett mólót, mely fölött a viharjelzés még jól látszott, és úgy érezte, hogy a jódszagú vihar itt tombol a szobájában, noha az ablak csukva volt. Végül az éjjeliszekrényen lévő telefon kétszer is csengett, már nem vette fel a készüléket, hanem gyorsan vállára kanyarította a kabátját, fogta a bőröndöt, elhagyta a szobát és lement a földszintre. Rendezte a recepción a számláját, meghagyta a címét, s megkérte őket, hogy a leveleit küldjék utána (noha nem gondolta, hogy leveleket fog kapni), fél füllel meghallgatta a recepciós hölgy udvariaskodásait, amellyel átnyújtotta neki a jegyet és a helyjegyet, néhányszor elismételte neki: „Köszönöm”, és megkérte még, hogy valami fontos dolgot intézzen el neki, de a taxiban már erről is elfeledkezett. Az egész nem úgy volt, hogy apa követelte volna, utazzam el hozzá – írta később nekem. – Nem gondoltam a muszájra, a kötelességre, természetesnek és érthetőnek gondoltam, hogy meglátogatom. Csak nem hagyott nyugton a kételkedés, hogy hiába megyek – írta nekem később levelében. – És későn megyek.

Állt a hideg szélben a pályaudvaron (a Gdyniából érkező vonat húsz percet késett, de ez a húsz perc egy órának tűnt), a szél beférkőzött a sálja alá, fagyoskodott. Nézte a szürke eget és a vágányokra leereszkedő ködöt, és arra gondolt, hogy amikor megérkezik hajnalban Z.-be, lehet, hogy ott hó is fogadja (bár még csak november eleje volt), a hegyek karnyújtásnyira vannak, és hogy konflist fogad, végiggurulnak az üres városon, és nézni fogja a lakásokban felgyulladó fényeket, látni fogja a konyhában forgolódó asszonyokat. Ennek így kell lennie, hogy az évek múlása után visszatérjek oda, ahonnan érkeztem – írta nekem később. – A kérdésekkel, melyek válaszra várnak – írta még.

Ott állt a peronon, nem mozdult, és egész idő alatt eszébe sem jutott, hogy a szél és az eső elől védett helyre húzódjon, csak akkor érezte, hogy teljesen átfagyott, átázott, amikor már bejött a vonat. Mindennek ellenére a P.-be vezető úton nem aludt el. Fejét oldalra hajtva, lábát előrenyújtva, félig fekvő helyzetben ült az üres fülkében majdnem hat órán át, csak az elsuhanó tájat figyelve, amíg lehetett valamit látni, felrémlett benne, hogyan várta órák hosszat a szállodaszobából a mólót bámulva azt a nőt, akit őrülten szeretett, és a telefonokra gondolt, amikor kérte a nőt, hogy jöjjön el hozzá legalább vasárnapra, de annak rendre valami sürgős dolga akadt, egy előadás, melyet nem halaszthat el, egy vizsga, melyet nem lehet más időpontra tenni, vagy egész egyszerűen túlságosan fáradtnak érezte magát. És az anyja is eszébe jutott, a távirat kézhezvétele után talán telefonálnia kellett volna. De éppúgy, mint akkor, most is biztos volt benne, hogy semmi értelme nem lett volna, szinte hallja, ahogyan anyja arra inti, gondolja meg, az apjával való találkozás csak árthat neki, hiszen már nincs mit tenni. De az is lehet, hogy a valóságban az anyja ki nem ejtett volna ilyesmit, a félelme, a pánik csak a hangjában érződött volna, vagy anyja szemébe nézve ismerte volna fel, anélkül hogy ő szóba foglalná. Nyugtázta, jó, hogy egyedül utazik, mert az anyjával csak civakodtak volna egész úton, anyja sírdogálna, ő álszent módon próbálná vigasztalni. Nagy megkönnyebbülés, hogy egyedül utazik. De az, hogy nem tudja felidézni, mit mondott a bátyja az apjukról (már abban a percben sem, amikor a borítékot felnyitva elolvasta a táviratot), nagyon nyugtalanította.

Hogy mindezt elhessegesse, a vihart hallgatta az ablak mögött, amely egyre erősödött, zúgása összeolvadt a vonatkerekek zakatolásával, már nem is tudta, hogy tengeri vihar-e, vagy a közelgő hegyekből zúdul le. Egész idő alatt eszébe sem jutott Z.-ben lévő apja. És az az asszony sem, aki ott van az apja mellett. Rájuk nem gondolt. P.-ben húsz perc múlva elérte a csatlakozást, újból egymaga volt a fülkében, és nem tudott elaludni. Csak gondolkodott.

2.

Óvatosan benyúlt a zsebre tett táviratért, és újból elolvasta. Elolvasta minden szavát annak a távoli asszonynak Z.-ből, akinek olyan ódivatú, idegenül hangzó neve volt: Faustyna, és akit régebben csak „az asszony”-nak nevezett, s akire olyan jól emlékezett. Tehát még egyszer szóról szóra elolvasta a táviratot, és megértette, hogy már régóta tudja, attól a perctől fogva, amikor az apját kiengedték a börtönből, hogy csak hónapok, talán fél év kérdése, és megkapja azt a hírt, ami most megérkezett, csak erre nem akart gondolni; és arra sem, hogy milyen volt a kapcsolatuk, mikor és miért idegenültek el egymástól.

Mert nem akkor történt ez, még az elején, amikor megtudta, hogy az apját nagybácsinak kell szólítani, mert apja a bátyja papírjaival élt, akit 1942-ben a nyílt utcán öltek meg egy német razzia során, és az okmányok néhány évvel később jól jöttek az apjának – ő ugyan a háború éveiben rövidnadrágos kisfiú volt; a felnőttek akarva-akaratlanul részt vettek az eseményekben, ő kimaradt belőlük, de a háború után, felnőttként megértette, hogy az apjának bujkálnia kell.

Vagy lehet, hogy mindez később történt? Amikor rájött, hogy az az asszony, aki apja gazdaságát vezeti (már akkor is ő vezette, amikor még apja az erdőben volt), nemcsak bizalmasa, de feleségként él vele, és először szerette volna megtudni, mi is a neve? Mert az apja egyszerűen csak Falnak szólította. Felfogta, hogy ez nem egy háborús álnév, amelyen nagyon sokan szólították egymást, megkérdezte hát: hogy hívják az asszonyt – így kérdezte: „az asszonyt”, hiszen akkor ő tizenhét éves volt, az asszony huszonöt-huszonhat, talán huszonhét –, de szájából ez a szó nem hangzott ellenségesen, noha nem kedvelte. Tehát amikor megkérdezte az apját, mi ennek az asszonynak a neve, az apja megérezte, mit rejt a kérdése, és megérezte a feléje irányuló gyűlöletet is. Felemelte a fejét a könyvből, fölállt a fotelből, és még azzal a háborúból hozott gesztussal, hogy ha fenyegetve érzi magát, felkészül a támadásra, kijelentette: Faustyna a feleségem, és hogy nem vagyunk összeházasodva, annak nincs jelentősége ebben a helyzetben, amikor nem a saját nevemen élek, hanem a bátyámén. Azt is hozzátette, hogy ne akarjon vele háborúságot kezdeni a jelenléte miatt.

És vajon mit jelentett ez, mit jelentett később? Amikor már 19 éves volt, és az érettségire készült, belépett a kommunista ifjúsági szövetségbe, de apjának ezt csak később mondta meg, apja pedig (a beszélgetés az étkezés alatt zajlott) abbahagyta az evést, eltolta magától a tányért, a vizeskancsó után nyúlt, és megkérdezte, hogy meggyőződésből tette-e; ő pedig habozás nélkül rávágta, hogy ebben az esetben nincs jelentősége a meggyőződésnek, mert nem tudja, mit is képviselnek ezek az új nézetek, nem volt ideje megismerkedni velük, és cinikusan megtoldotta, hogy e nélkül a szervezet nélkül nincs esélye az egyetemi felvételre, majd kivágta, hogy nem hagyja magát a rendszer által tönkretenni.

Hogyan is folytatódott, amikor a házból el kellett mennie? Aznap este, amikor Faustynával utóbb azt gondolták, hogy apját letartóztatták, azt mondta apjának: „Tata – először mondta neki azt, hogy tata, addig rendre apának szólította, de akkor tatát mondott –, mi lesz, ha téged elvisznek?” Apja felé fordította az arcát, és mondott néhány szót arról, hogy mi a hűség és a kötelesség, de ezek az ő számára valamikor kiürültek.

Kettőjük kapcsolata akkoriban feszült volt, és ez nemcsak szavakban fejeződött ki, hanem hangsúlyokban, összekoccanásokban, sőt a szemváltásukban is. Hiszen kezdettől fogva árnyék vetült ott-tartózkodására, és ez az árnyék közöttük anya volt, akitől az apja a háború után külön élt. Ő maga akart az anyjától az apjához költözni (anyja meggyőzte, hogy egyedül is meg tud állni, lehet, hogy azért tette, mert kötődését anyjához túl erősnek ítélte), és apja tárt karokkal fogadta, ezért érezte úgy, hogy mindent megbocsát neki.

De idővel, amikor már tizenhét éves volt, meg később, amikor tizenkilenc (már ekkor megfordult a fejében, hogy elköltözik, mert nem érezte a házat igazi otthonának; egy igazi otthonnál többre mellesleg sohasem vágyott), megérett benne a felismerés, hogy nem akar az apjához hasonlítani. Nem akartam, ahogyan az apám, vesztes lenni – írta nekem később. – Nem akartam, ahogyan ő, valahol egy mellékvágányon vesztegelni. Nem akartam mindig félni. – Ugyan az apja nem akarta azzal biztatni, hogy valami megváltozhat, hogy létezik valamiféle nemzetközi igazságtétel, vagy ha nem igazságtétel, legalább közös érdek. Sem az egyikről, sem a másikról nem volt fogalmam – írta nekem később. – De tudtam, még a háború idejéből, hogy az igazságosság, még az isteni is, kiábrándító. Ezt elhallgattam előle, ami kettőnk között feszültséget szított – írta nekem később.

Azon a napon, amikor apának egy délután meg kellett jelennie a járási államvédelmi hatóságnál, hazatérve sehogy sem tudott megnyugodni, állandóan az államvédelmis szavai csengtek a fülébe: igazán polgárháborút akar a lengyel jobboldal az ország romjain? Hát a népnek ez a reménytelen, elkeseredett önvédelme egy újabb megszállásra ad alkalmat?

Esténként abban a szobában tartózkodtak, ahol a rádió állt. Apa inkább az Amerika Hangja közleményeit hallgatta volna, ő viszont a keresőgombot New York-i dzsesszzenére tekerte, Tangert kereste meg, mert olyan idők jártak – Duke Ellington Take the „A” Train, Willis Conover játszotta a Jazz and Songsot –, de azért megpróbáltak apával alkalmazkodni egymáshoz. Akkor este másként történt. Apa nem húzódott vissza a szobájába, hanem azt mondta: – Hagyd abba! Kapcsold ki! Ettől meg lehet süketülni! – Olyan feldúltan, mintha az egész kihallgatásért a fia lenne a felelős. Indulatosan kijelentette: nem lehet, hogy mindig a rossz uralkodjon el, márpedig amit ők, a kommunisták csinálnak, az az országot romba dönti. Ha már akkora árat fizetett érte, nem akarja az eszméit elveszíteni, nem tudja elviselni a jelszavakat és a harsány plakátokat a falakon; és amikor az összes érvből kifogyott, megjegyezte: elvégre a veszteseknek is lehet büszkeségük. És kifejtette, hogy ez a büszkeség (ezen állhatatosságot, hűséget és elszántságot értett) valamikor a jövőben, lehet, hogy két vagy három nemzedék után, még hasznukra lehet.

Apa szavait a (győztes vagy vesztes) katona önérzetessége diktálta. Ezek a szavak (az ő képzeletében) Grottgerowsky rézkarcait juttatták az emlékezetébe, melyek valamikor a gyermekszobában függtek a falon, valamint a versekre emlékeztettek, amelyeket régen a nagymamájától tanult, meg a nagybácsik első világháborús elbeszéléseire még a bolsevikokkal való győztes háború idejéből, továbbá apjának a németekkel való későbbi összeütközéseire meg az erdei partizánharcokra, amelyeket saját szemével ő sohasem látott, de amelyek néhány év óta az álmaiban szerepelnek, amikor esténként valamifajta meghatározatlan bűntudatot és lelkiismeret-furdalást érez. Noha már apjával élt, felnőtt fejjel, ezeket az álmokat nem tudta legyőzni.

Aznap este a szobában fel-alá járkáló apjára először nézett ellenségesen. De közben érezte, hogy nem neki, hanem apjának van igaza, és ezért valami meggondolatlan lázadás sarjadt benne. Eltekerte a rádió gombját, a zene ismét felerősödött, ő pedig hallgatta. Azt érezte, hogy az apja is hallgatja, és mintha büszkén tenné. Nyugtalanul figyelte a sovány, aszketikus férfit, aki alig múlt ötven, s nem akarja letenni a fegyvert (meggörnyedve is gyakran figyelmezteti, hogy húzza ki magát, bár erről mind gyakrabban megfeledkezik), mi az ő lázadása az ellen, amit apja mond, amiben felnőtt? Szentül hitte, hogy az apja szavai, az apja elvei, erényei és ideáljai semmire sem valók, használhatatlanok abban a helyzetben, amiben ők vannak. Még nem enyésztek el, még élnek, de olyanok, mintha be lennének taposva a földbe, csak az erőtlenségük kiáltó. És a benne feszengő lázadás valamiféle gonoszsággal is párosult. Ezért mondta az apjának: „Na jól van, de mi hasznod ebből a hűségből? Bujkálnod kell.” Apja hűvös nyugalommal válaszolt: vannak dolgok, amelyekből semmi hasznunk, nem is azért vannak, hogy valami hasznunk legyen belőlük, hanem azért, mert ezek önmagukban a legnagyobb értékek, és számunkra sohasem fognak elveszni. Halkan visszakérdezett: „Nem kellene ezeket eldobni? Nem kellene túltenni magunkat rajtuk, hogy élhessünk?” És mintha ugyanilyen szilárdan tudná, hogy az elveket, amelyeket nemrég még hangoztatott, könnyű beledöngölni a földbe. Apja föltett neki két rövid kérdést, amelyeket nem is értett rögtön, csak ösztönösen érezte súlyukat. „Nem félsz attól, amit mondasz?” – kérdezte apa visszafojtott hangon. Aztán, még csendesebben: „Nem gondolod, hogy valamikor mindezekért meg fogod gyűlölni magad?” És erre ő azt válaszolta keményen: „Nem.” Aztán kutató pillantásokkal méregették a másikat, egyre távolabb kerülve egymástól (s köztük a kínos hallgatás). Azt mondta nevetve: végül is mitől féljen, milyen rossztól? Mert még hitt a büntetlen ifjúságban, az ifjúság sikerében, és megtette az első lépéseket azon az úton, mely a hazugság, az önáltatás és a lelkiismeret elhallgattatása felé vezet. De még azt mondta az apjának: „Nem akarod beismerni, hogy eladtak benneteket. Hogy mindannyiunkat eladtak. És hogy a veszteseknek soha sincs igazuk, csak a győzteseknek.”

Így váltak el. Noha még egymás mellett laktak majdnem egy évet, ugyanabban a házban, nemegyszer beszélgettek, és beszélgetéseik nem voltak sem barátságtalanok, sem hamisak, sem pedig kétértelműek, de a szív hallgatását tükrözték, ami aznap este állt be közöttük, amikor a New York-i rádió dzsesszzenét közvetített, és amikor apa rá sem nézve kiment a szobából, egy hang nélkül, úgy, ahogyan olyan helyet hagyunk el, ahol valami meghalt, és az arca halottsápadt volt, a zene hangosan szólt, ő pedig ott ült az elárvult csöndben a fotelben.

3.

Elhitette magával, hogy gyűlöli az apját. A valóságban azonban csak apja szenvedéseit gyűlölte. De lehet, hogy másképp volt: gyűlölte azt a gondolatot, hogy apja szenvedései megismétlődhetnek, hogy üldözött vad lehet ismét. Tehát amit csak tett vagy tenni akart, azt szolgálta, hogy egoista módon megkönnyítse az életét. Hogy a nehéz időket átvészelje és a kutyaszorítóból szabaduljon? Alighanem ezeknek az éveknek a megítélése közben nem mérlegelte kellő súllyal a rettegést. Egy lengyel néha könnyebben beismeri, hogy vesztett, mintsem azt, hogy félt – mindez a vonatkerekek zakatolása közben futott át rajta. Mert általában egyszerűbb meglelni a magunk igazságát, mint más emberekét, főképp ha nincs rá befolyásunk, gondolta. De be kellene ismernünk legalább a saját egoizmusunkat, amely a félelmet szüli, vagy a saját félelmünket, amely az egoizmust szüli, hogy a szívünk ne váljon ismét közömbössé, érzéketlenné, hideggé.

Tudta, mit fog mondani Faustyna. Azt mondja majd, hogy apa sohasem félt. Már régóta nem gondolt rá úgy, ahogy régen, amikor még „az asszony”-nak nevezte, de a neve soha nem állt volna a szájára, mint most, Z.-be tartva, hangosan ki is mondta. És nem azért, mert apja élettársa volt akkor, amikor Z.-ben együtt laktak, majdnem három évig, és nem azért, mert amikor az apját letartóztatták és elhurcolták, sorsközösséget vállalt vele, és azért sem, mert amikor apját kiengedték, nyomban ott termett mellette (csak azért engedték ki, hogy azt a látszatot keltsék, saját ágyában fog meghalni), hanem azért, mert apja társa volt mindvégig azokban az időkben, amikor ő, egyetlen fia hátat fordított neki, elhagyta az apját. Tudván, hogy Faustyna mit fog mondani, megjelenik szeme előtt a kapuhoz vezető út, látja az asszonyt, amint lassan lejön a lépcsőn, már nem olyan vékony, nem olyan kisportolt, mint régen, inkább anyja régi képmásához hasonlít, anyjához, akihez az apja nem tért vissza, látja Faustyna kemény tekintetét, látja a szeme körüli ráncokat, látja az asszonyt, aki hosszabb ideig volt apja társa, mint a saját anyja, azt az asszonyt, aki a táviratot küldte neki, hogy apja haldoklik.

Hidegen hagyta, amikor a hotel halljában, a táviratot elolvasva felvetődött, szeretné-e látni az apját a halálos ágyán, de most az egész felzaklatta. Átvillant rajta, amit bátyja mondott neki az apjánál tett látogatása után.

És valami ismét távolabbra sodorta.

Igen, Faustyna azt mondta neki egyszer, hogy az apja sosem veszíti el a reményt. És a reményt sohasem szabad elveszíteni. Ez valamikor a Z.-i évei közepe táján történt. Az apjához való közeledés akkoriban már reménytelennek tűnt – levelében boncolgatta is, mi lehet eltávolodásuk oka, hiszen nem viszonyult ellenségesen az asszonyhoz. Inkább kíváncsiság élt benne Faustyna iránt (minél tovább laktam ebben a házban, annál erősebben, írta nekem később), nem apja befolyásolásának mikéntjét vizsgálta, nem is vonzereje nyitját, hiszen ez az erő csak az ifjúsága lehetett, hanem azt kereste, mi a titka az asszony és apja kapcsolatának, Apját nem olyan fából faragták, hogy egy asszony az ujja köré tekerje.

A töretlen reményről beszélt neki egyszer az asszony, amikor egyszer Faustyna kérésére együtt mentek el a vásárba. Szeptember vége felé, tanári gyűlés miatt elmaradtak az órák, nem térhetett ki előle. – Én sem veszítem el soha a reményt – egészítette ki az asszony azt, amit apjával kapcsolatban mondott, mintegy alátámasztva, hogy rokon lelkek. Ő csak értetlenségének adott hangot, hogy az apja mire számít. Minden, ami az apját addig éltette, romokban hever, így mondta: romjaiban hever. Hogyha apja a háború előtti Lengyelország feltámadására számít, abból sohasem lesz semmi. Lehet, hogy szép volt, de mi van akkor? Ami pedig a reménykedést illeti, semmi jóra nem lehet számítani, mondta ugyanazon a hangon.

Már délre járt az idő. A városon keresztül hazafelé tartottak, segített cipelni a bevásárlószatyrokat, eközben fejtette ki Faustyna, hogy az apja nagyon jó szakember, csak hagynák dolgozni, de ezeknek nem jó szakemberekre van szükségük, nekik gondolat nélküli robotok kellenek, nem emberek, és benne ott motoszkált, hogy neki is ugyanaz a véleménye, mint Faustynának, de ezt sohasem vallotta volna be, mivel fölényben akarta érezni magát.

A piactér környékén még ott voltak a szekerek, rajtuk a gorálok a termékekkel, melyeket kis gazdaságukból hoztak hajnalban: sajt és tej, baromfi, gyapjúholmi, bőrök, irhabundák és posztócipők, papucsok, miközben gyűltek a gorálok által a városban vásárolt használati cikkek is, a szekerek tele voltak, a lovak a melegben izgatottan fészkelődtek kötőféken, néha fel-felnyerítettek.

Néhány gorál tartózkodóan köszöntötte Faustynát mint régi ismerősüket, ő pedig visszabólintott. Hiszen majdnem öt éve élt már közöttük, éppúgy mint a párja, megváltoztatott család- és keresztnévvel, állandó félelemben (mert sokan közülük, rokonok is, az erdőkben rejtőzködtek, német fegyverekkel, vagy a csendőrségre lecsapva elkobzott puskákkal, apa és barátai javították nekik a fegyvereket, és bekészítették, amire szükségük volt). Noha már senki sem szólította közülük az apját „kapitány úr”-nak és Faustynát „kapitányné asszony”-nak, viszonyulásukban nem sok minden változott. Ezt az időt felidézve a gorálok diszkrét és barátságos köszöntései elevenednek meg előtte. Lehet, hogy ezek voltak a reménység napjai – írta nekem később a levelében. Vagy akkor még nem láttak át a nagypolitika ármánykodásán, s nem vesztették el a reményt egy jobb jövőben?

Tehát Faustyna erről a reménységről azt mondta: „Nem is értem, mire számítasz. Apát hagyjuk békén, más nemzedékhez tartozik. De te mire számítasz?!” Ezt felháborodottan mondta. „Mert mit jelent bizakodni? Minek kell ezeknek a népszavazás? Hogy megváltoztassák a szavazás eredményét? Hogyan megy tovább? Minden így megy tovább. Mint a lavina. Kérlelhetetlenül. Senki sem tartóztatja fel őket azon az úton, amelyet kitűztek maguk elé, s amelyről tudják, hogy végig kell menniük rajta. Vagy mész velük, vagy eltaposnak.” Nagyjából így szónokolt, lehet, hogy még más érvei is voltak, nem emlékezett rá később, de efféléket mondott. Faustyna a kőhídnál megállt, letette a bevásárlószatyrát a híd széles korlátjára, mondván hogy elfáradt, megpihen egy kicsit. „Nem lehet az egész nemzetet földbe döngölni” – mondta. Ő is letette a szatyrát a földre, Faustynára nézett örömtelen, ironikus mosollyal, nem is tudva, mit mondjon, annál is inkább, mert az asszony arca nagyon határozott volt. Ismerte mindkettőjük múltját. Tudta, hogy akárcsak apja, az asszony is terhet cipel, a háborús éveket valahol egy hegyi erdészházban meg egyéb ismeretlen helyeken vészelték át, állandó feszültségben, a német spicliktől való állandó félelemben, razziák és deportálások között, életveszély és megpróbáltatások között, majd a háború után ez a másfél év, melyet különböző kisvárosokban vagy a vajdaság központjának külvárosában, rosszabbnál rosszabb lakásokban töltöttek, az állandó költözések, a hamis lakcímek, a rendőrség és a hivatalnokok megvesztegetése, a megszállás tapasztalatainak felhasználása a már szabad országban, a szovjet szervek által támogatott államvédelmi hatóság, mely a helyi hivatalokat szervezi, tevékenységüket formálja, és lám, megint földalatti mozgalomban találják magukat, és rögtön a januári választás után (melyben csalatkoztak, mert bár a parasztok földet kaptak, a munkások műhelyeket, a nép nem akarta őket), aztán elkezdett égni a talaj a lábuk alatt, és Z.-be menekültek, a turistaközpontba, ahol mindig sok idegen turista fordul meg, és ahol a helyi lakosok tudnak hallgatni, meghúzódtak abban a városszéli házban, melyet Faustyna valamelyik, később Lembergben elpusztult nénikéje íratott rá, s melyet apja a pár éves elhanyagoltságból hamar rendbe hozott, mert már nagyon vágytak a rendezett életre, arra, hogy saját ágyukban aludjanak, saját asztaluknál egyenek, hogy ne ugorjanak fel, ha valaki megnyomja a csengőgombot, és mindezt Faustyna akarta jobban, mert nem is lett volna igazi nő, ha nem ezt akarja, és az életük lépésről lépésre efelé formálódott Z.-ben, felbukkantak régi barátaik a házban, vendégeikkel suttogtak, titokzatos gesztusokkal beszélgettek hosszú éjszakákon át az elsötétített ablakok mögött. Az a tény, hogy Faustyna mindenbe belement, végképp titokzatossá tette előtte.

„Csak fel akartam rá hívni a figyelmedet, hogy milyen kilátástalan ez a helyzet” – szólalt meg, mintha egy ismeretlen emberrel társalogna. Nem mondta azt, hogy „a helyzetünk”, ez a szó nem állt a nyelvére, de persze épp ezt kerülgette. És nem lát esélyt a változásra. „Apával együtt vissza kell térnetek a legális életbe” – tette hozzá, de nyomban elhallgatott, mert látta, hogy szavai Faustyna arcán megdöbbenést keltenek, szigorú arca még szigorúbbá vált, megmerevedett Az asszony nem is nézett rá, úgy szólt: „Ezek nem akarják, hogy visszatérjünk a legális életbe, csak kényszeríteni lehetne őket rá.” A fiú elmosolyodott: „Hogyan? Földalatti eszközökkel?” És az asszony a kérdésre kérdéssel felelt: „És te hogy gondoltad, hogyan? Térden állva könyörögjünk?” A fiúra emelte szemét, egy pillanatra rámeredt, s az meglátta az asszony szemében a kétségbeesést, azt hitte, elállt a szívverése. Noha amit a szemében látott, csak büszkeség volt. Hozzá is tette: „A felszínen a szocialisták mozgolódnak. A PSL is tartja még magát. És a földalatti mozgalom sem veszett még el.” De érezte, hogy az asszony csak bátorítani próbálja magát. A fiú feltételezte, sőt tudta is, hogy az asszony tisztában van vele, mindaz, amiről beszél, amire számít, amit apjával együtt olyan nagyon várnak, ebek harmincadjára került, kis emberek hamis ambíciókkal besúgták, és minden elveszett. A fiú azt mondta: „Minden csak idő kérdése.” Hogy azokat előbb vagy utóbb legyőzik, kinyírják. Akkor még nem hitte volna, hogy apja is megjárhatja, de szívében hideget és félelmet érzett. Az asszony azt mondta gyorsan: „Lehet, hogy csak idő kérdése.” És a fiúnak úgy tűnt, hogy megvonja a vállát. (Vagy csak egykedvűen lerázta.) Nem mozdult. „Lehet”, ismételte meg, és a csípőjére tette a kezét. „Lehet”, ismételte meg még egyszer, dacosan. „De nem lehet földbe döngölni az egész nemzetet. Megpróbálták 1920-ban.” „Mit is tudhatnék én arról…”, mondta egy vállrándítással a fiú. Az asszony visszhangozta: „Mit is tudhatsz te róla!” A fiú, bár hallgatnia kellett volna, hiszen látta, hogy Faustyna halottsápadt lett, azt mondta: „Egyelőre ennek a nemzetnek egy része elégedett és nyugodtan néz a jövő elébe. A parasztok földet kaptak, a munkások gyárakat, és sokaknak jobbra fordult a sorsuk.” Mondott volna még valamit a nép megvalósult álmairól, noha tudta, hogy ez úgy hangzik, mint egy utcai plakát jelszava. De az asszony csendesen közbeszólt: „Hagyjál békén, hallgass inkább, jobban teszed, ha hallgatsz.” És így az utolsó pillanatban elharapta a mondandóját.

Az asszony nem mondott semmit, de még nem vette fel a híd peremére rakott bevásárlószatyrot, és még nem adta semmi jelét annak, hogy indulnának. Mozdulatlanul állt ott. Már nem olyan feszülten, mint az imént, de valami halálos fáradtsággal, és krétafehér arccal nézte a hegyeket. Az asszony tekintetét követve a fiú is a hegyeket bámulta. Úgy kéklettek, mint az ég, néhol ultramarinban, néhol hóval födve, mintha egy képeslapon látnák őket.

Hogyha hebegett volna is valamit, kiigazítva azt, amit a megvalósult emberi álmokról mondani talált, mert azokat nemcsak az újságokban lobogtatják, de komoly könyvekben is okos emberek, hogy az ember már maga sem tudja, kinek higgyen, Faustyna meg sem hallotta volna. A fiú elnémult, mert rájött, hogy minden magyarázkodás bután hangozna. Az asszony még mindig a hegyeket nézve végül fásultan megállapította, hogy a fiú a helyzetet nem a szívével, hanem az eszével ítéli meg. Arcát elfordította, mintha terhére lenne a jelenléte. Amikor kisvártatva (a fiú hallgatását értelmezve) feléje fordult, kényszeredetten hozzátette: „Nem akartalak megbántani. Hiszen szeretlek. Lehet, hogy nem tudtad megbocsátani, hogy elfoglaltam az anyád helyét.” A fiú elhárította, nem erről van szó, és nem szép, hogy Faustyna erre tereli a szót. Az asszony szinte észrevétlen lemondó gesztussal, kissé haragosan (már ha tényleg harag volt) azt mondta: „Igazad van, hogy szóra sem érdemes.” És még hozzátette: „Tudom, hogy azt akartad mondani, nem látsz más kiutat. De apáddal mi már kétszer megpróbáltuk feladni az illegalitást, és akkor a bejelentett lakásunkra néhány nap múlva kijött a rendőrség. Állandóan lestek ránk. Újból el kellett rejtőznünk. Néha én sem látok kiutat. De nem látok okot rá, hogy megadjuk magunkat.” Felkapta a bevásárlószatyrot, és azt mondta, ideje hazamenniük, mint aki választ nem is vár. Ez különösen érintette. Olyan volt, mintha a sötétségben fénysáv nyílt volna a jövőbe. Úgy érezte, hogy az őt környező világról többet tud, mint az asszony és az apja együttvéve. Kétségbeesés fogta el. Felismeréséből nem fakadt semmi büszkeség, csak kétségbeesés – írta. Ezt a tudást nem lehetett elviselni. Mert annyit jelentett, hogy az apja menthetetlen – írta nekem még.

4.

Még este meg akarta kérdezni, mit kíván tenni az apja, hogy elkerülje a legrosszabbat. Általában ezek a próbálkozások kudarcba fulladtak, egyikük sem tudta meggyőzni igazáról a másikat. (Amikor sokáig nem találkoztak, emlékeiben apa még a háború előtti apja volt, amikor is nyári vasárnapokon a folyóparton sétáltak, apja fogta a kezét, és hallgattak, hogy meg ne zavarják a halakat, jelekből megértették egymást, emlékszik rá, hogy megtalálta a medve vackát, apa állítólag látta is a mackót a szlovák oldalon, és szavai szerint könnyen megjárhatta volna, mert ő húzta volna a rövidebbet; vagy a biciklis és kajakos kirándulásaik az Augustovi-tavaknál; aztán a kajakozások Suwalszczyznál és messzebb, Wilna környékén, az erdőkben, a tábortüzeknél, a lehulló sötétség, amelyben apja elbeszélésében megelevenedtek a legendák alakjai, a folyó feletti ködből kibontakozva, elalvás előtt mindig őket látta, de az apja azt mondta, hogy ez csak a fény és az árnyék játéka; a folyóparti madárcsicsergések, a tábortűzön főzött kávék, majd a füvön kiterített térképek az új útvonallal, az őszi kirándulás a Gorgána köveihez, ahol eltörte a lábát, és aztán az apja vonszolta magával a völgyben egy fél napon át… mintha az örökkévalóságig tartott volna.) De azon a napon az apja később jött haza a munkából, mint szokott, és már a küszöbön a gyűlésről beszélt, amelyen minden bejelentés nélkül mindent felforgattak, a gyengébb szervezetűek megsínylik a vegyi anyagokat, egészségügyi óvintézkedésekből semmi sincs, az emberek veszélyeztetve vannak, sztrájkolni akarnak, az igazgatóság megpróbálja megfélemlíteni őket; a vacsoránál apja még megemlítette a primitív agitátort, aki a vajdasági központból jött – így minden kérdés, amit apjának feltenni készült, későbbre halasztódott.

De nyomban a vacsora után Faustyna beszámolt apjának kettejük beszélgetéséről a vásárból hazafelé jövet. Biztosan apja értésére akarta adni fia egyetértését, lehet, hogy Faustyna ezzel jobb kedvre akarta deríteni az apját, de fordítva sült el. Mert a férfi végig sem hallgatta, a munkahelyéről hazahozott bosszúságokon fortyogott tovább. Vörös arccal kiabált a zsúfolt börtönökről, arról, hogy transzport transzportot ér a Bugon túlra, hogy az emberek egyik napról a másikra nyom nélkül eltűnnek otthonról, az utcákról, a munkahelyekről, és ő, az ő fia azt akarja, hogy önként tegye a nyakát a hurokba, s mindezt keserű iróniával mondta, nem is a fiához, hanem Faustynához intézve szavait, mintha tőle várna megerősítést, vagy talán még részvétet is, amiért neki ilyen fia van. Egy idő után szó nélkül felállt az asztaltól, és magukra hagyta őket. Sohasem tudta volna meg, hogy apja megbánta a kitörését, ha Faustyna nem néz be a szobájába, és nem kéri meg, hogy menjen vissza, az apja megbánta, ki akar vele békülni. Faustyna hosszasan álldogált határozatlanul az ajtóban, vékony árnyéka a lámpafényben a lépcsők fölött rávetült a viseltes tapétára. A fiú akkor sem fordította el a fejét, amikor hallotta az asszony lépteit, és kialudt a villanykörte a lépcsők felett.

Egy ideig még ruhástul hevert az ágyon, meg sem mozdult, de aztán lentről, mintha a lépcsők hajlataiban szivárognának felfelé, felhallatszottak a gyűlölt külföldi rádió hírei, az aznapi aktualitásokat taglalták, amelyekből, mint kivehette, semmi sem következik rájuk és az országra nézve, és akkor elkezdte hajtogatni magában: tegyenek belátásuk szerint. Legyen, aminek lennie kell. Mit érdekel engem? Az ő dolguk, nem az enyém. Tegyenek, amit jónak látnak. De tudta jól, hogy áltatja magát. Csak saját megnyugtatására szólt, hogy aminek jönnie kell, az úgyis eljön előbb-utóbb, és úgy érezte, hogy nem kap levegőt, mindjárt megfullad. Felkelt az ágyból, kiment a szobából, csendesen lement a földszintre, és halkan kilépett a házból a kertbe.

Az egész napos hőség után a csillagtalan éjszakában, a hegyekből kapott ugyan a város egy kis hűvösséget (szeptember közepe volt), pára lepte be a kertet, minden sarkába behatolt, a rádió hangja nem hallatszott el ide, már nem is gondolt rá, hogy az imént még hallotta, leült a kőre a kertben, a térdére könyökölt, és úgy érezte, hogy egyfolytában az apja jár az eszében, nemcsak hogy nem tesz semmit saját védelmében, ellenkezőleg, maga állít magának csapdát, csak arra várnak, hogy beleessen. Amit Faustyna mond a megerősödésükről, az természetesen igaz, következésképp apának külföldre kellene szöknie, nem igaz, hogy nem tudná megoldani, a szomszéd szobából nemegyszer hallotta, hogy apa a házukban megjelenő idegenekkel a szlovák oldalra való átjutás módozatairól beszélt. Ő is vállalkozhatott volna rá. Miért nem teszi meg? Megtiltotta neki valaki? Mi tartja itt? Lehet, hogy Faustyna? De amikor egyszer csak felrezzent, rájött, hogy elszunnyadt, és csak álmában tűnődött apján és Faustynán. Egyenletesen szuszogott, szemhéja nehéz volt.

Eszébe jutott, hogy már régóta írnia kellett volna anyjának, két levelére is elmulasztott válaszolni, a másodikban kérlelte, költözzön vissza hozzá, nem igaz, hogy egy évvel az érettségi előtt nem lehet iskolát változtatni, neki az lenne a legjobb, ha visszamenne. Megérezte, hogy anyjából a féltés beszél. Persze a bátyjának is írnia kellene, neki még több levelét hagyta megválaszolatlanul. Nekiállt fejben összerakni a válaszokat, a megnyugtató szavakat, de egy idő után hagyta az egészet, mert érezte, hogy ez nem az, amit írni szeretne, hiszen amit írni szeretne, azt nem tudja kifejezni. Amikor anyja képe megjelent előtte, érzelmei a sajnálat és a kedvetlenség között ingadoztak, és ezzel nem tudott mit kezdeni, mert szerette az anyját.

A hegyek felől szél fújt, a völgyre csend borult. Madár röppent el nem messze tőle, még érzi suhanását. Nem tudja legyőzni a szánalmat anyja iránt, sem a kedvetlenséget, addig egyik sem tört rá így. Amikor a városka házainak ablakaiban kigyúltak a lámpák és a völgybe köd telepedett, felállt.

Párás és fullasztó volt a levegő, hallotta a szél susogását, a madarak elcsendesedtek, megállt a kert közepén és feszülten figyelte a házat. A dixieland ideges ritmusa ütötte meg a fülét kedvenc rádióállomásán, és mindaddig ott cövekelt egy helyben, amíg a zene el nem halkult, maga sem tudta, kikapcsolták-e a rádiót, vagy a szél erősödött fel. Sokára indult el befelé, és az ajtónál kiderült, hogy belülről ráfordították a kulcsot (nem csodálkozott rajta, hiszen senki sem látta kijönni), állt a küszöbön, még az előbb hallott zene bűvöletében, keze az ajtókilincsen, tanakodva, hogy csöngessen vagy sem. Végül visszament a kertbe, körüljárta a házat, és rájött, hogy a szoba ablaka, ahol a rádió áll, nyitva van. Felkapaszkodott az ablakba, átmászott az ablakpárkányon, és a szoba közepén találta magát.

Hallja a szél lökéseit, most már a csukott ablakon át, és megint úgy rémlik, hogy szól a rádió, noha csak a rádió zöld varázsszeme világít a sötétben.

Kikapcsolja a rádiót, visszafojtott lélegzettel hallgatja a csendet, és jeges didergés fogja el. Továbbra sem tudja, hogy a rádiót hallotta-e vagy a szélfúvást, de úgy érzi, kiabálnia kellene, és egy szó sem jön ki a torkán. Mert a két ember forró zihálását hallja, a férfiét és a nőét, akik egymással vannak elfoglalva, akik nem hallották, hogy beugrott a szomszéd szobába. Nem hallották a lépteit, és azt sem vették észre, hogy kikapcsolta a rádiót. A lábába ismét visszatért a vér (fel sem fogta addig, hogy ott áll és hallgatózik), pár lépéssel a következő szoba ajtajáig ért, s akkor úgy érezte, nemcsak hallja, hanem szinte a szagukat is érzi: ez a férfinak és az asszonynak az illata volt, és a lélegzésük oly közeli, hogy már-már érezte forróságát. Hangjuk szinte beburkolta, a férfi és az asszony csendes nevetése, és amikor az asszony nevetése elcsendesedett, hallotta, hogy a férfié még jó ideig tart. És akkor a tüdeje olyan hevesen kezdett el hullámozni, úgy érezte, mindjárt szétreped. Kezét előrenyújtva, hogy a sötétségben nehogy a bútorokba ütközzön, hátrálni kezdett, magára húzta a fürdőszoba ajtaját, és elhányta magát.

Tehát most már tudom, gondolta később, a falnak támaszkodva rogyadozó testtel. Tudom, hogy apa miért nem menekül külföldre. A villanykapcsoló után tapogatózott, hogy felgyújtsa a villanyt, de rémülten vissza is húzta, mert nyitva hagyta a szobában az ajtót, és a másik szobába vezető ajtók is nyitva voltak, észrevehették volna, hogy ott van. Most már tudom, most már tudom, lüktetett a fejében, ilyen egyszerű. Miért nem jutott eszembe korábban? Mert jóllehet, amióta velük lakott ebben a házban, tudhatta, mi köti össze őket, de mintha csak most eszmélt volna rá. Belesajdul a nagy csend. Eszébe jutott gyermekkora, amikor apja még az anyjával élt együtt, tudatosult benne, hogy szülei hálószobájából sohasem szüremlettek ki ilyen hangok, és ráeszmélt, hogy amikor külön aludtak, és éjszaka átment az apja hálószobájába, amikor felriadt, akkor sem hallott soha ilyet. Olyan gondolata támadt: hogy ha hallott volna, biztosan más ember lenne – és ettől elkezdte rázni a hideg.

A ház belsejéből újból meghallotta az apja és Faustyna hangját, és noha bátorsága elpárolgott, nem mert közelebb kerülni, jól hallotta beszélgetésüket, nem értette világosan, mit mondanak, de érezte, hogy hangjuk nem indulatos, hanem békés, nem villódzó, hanem nyugodt, nem sietnek vele, szüneteket tartanak, vagyis értik egymás gondolatait, mindenben egymáshoz illenek. Hosszú csönd következett, biztosra vette, hogy elaludtak, ám még egyszer halk asszonynevetést hallott (ezúttal csak egy percig tartott, vagy még kevesebb ideig, nem olyan, amilyet már hallott, egyáltalán nem volt vidám, bár öröm bujkált benne), de az apját nem értette. Befogta a fülét, hogy semmit se kelljen hallania, de odaát már újból csend volt. A fejében minden összekuszálódott, homályos félelem fogta el, és egy perc múlva már az emeleten volt, a saját szobájában, ismét ruhástul hevert le az ágyra, alig tudta visszafojtani a feltoluló sírást, saját maga megnyugtatására elhatározta, hogy felkel, felöltözik, megmosakszik, és előkészíti másnapra a füzeteket, könyveket az iskolába, de csak feküdt továbbra is összezavarodott gondolatokkal, arccal az ablak felé, hallgatva a kint tomboló szelet, és csak ők jártak a fejében, odalent, ketten. Nyomasztotta, hogy gondolatai nem tudnak tőlük elszakadni, de ahelyett, hogy felkelt és felöltözött volna, elaludt, álmában pedig velük volt.

5.

Faustynát ezek után nyugodtan gyűlölhette volna, tudatosan, harag nélkül, mint akkor, amikor még nem talált rá magyarázatot, milyen módon rabolta el ez az asszony az apját, anyjától a férjét, csak annyit érzékelt, hogy apjával ezt az asszonyt alig néhány közös év fűzi össze, költözés költözés után, idegen lakások, veszélyeztetettség, félelem, mindannak az emléke, amit átéltek, a kitaszítottság és kiszolgáltatottság, a függőség, mely olyan emberek között jön létre, akik együtt rohannak a vesztükbe. Szomorúan kellett belátnia, hogy ennél több fűzi össze őket, amit ő nem érthet meg, hiszen tizennyolc évével efféle tapasztalata nem volt. Ez a felnőttes megvetés valamilyen formában megértést is szült, egy kicsit tisztelni kezdte, távolságtartóan, Faustyna azonnal felfigyelt a bekövetkezett változásra, és tűrhetően meg is magyarázta magának, hiszen biztosan tudta, a fiú nem száll harcba vele az apja melletti helyért, hiszen tudta, hogy vesztett és semmi esélye sincs.

Ez volt a legrövidebb korszaka a náluk eltöltött majdnem három évnek, és a legnehezebb. Nem sokat társalgott Faustynával, csak amennyit muszáj volt, kerülte, amikor csak lehetett, árnyéknak tekintette (amit Faustyna az apjának azzal magyarázott, hogy ezek a serdülőkor nehéz évei, s ennek a magyarázatnak ő alapjában véve örült), és az asszony megkönnyítette neki a hallgatást, elkerülve vele minden konfliktust, ami gyűlöletét táplálhatta volna. Tehát ez egy viszonylag jó időszak volt, illetve az lehetett volna, ha nem keletkeznek bajok hétről hétre, melyek ugyan őt nem érintették, de pontosan tudta, hogy ha apját és Faustynát elviszik, neki nagyon rossz lesz.

Azzal kezdődött, hogy a rendőrök egyre-másra betoppantak hozzájuk a helyi rendőrőrsről, állandóan ellenőrizték, hogy apának és Faustynának rendben vannak-e a papírjai, körülszimatoltak a lakásban, hátha felfedeznek valamilyen tiltott dolgot, aminek ürügyén tovább faggatózhatnak, aztán apát behívták még vagy kétszer a vajdasági kapitányságra, és a második kihallgatásról csak másnap jött haza. Később, amikor bement az iskolába, az igazgató a szünetben behívatta az irodájába, azt firtatta, mivel foglalkozik a nagybátyja, és mivel foglalkozott a háború alatt. Apja ugyebár a nagybátyjaként volt nyilvántartva. Az igazsághoz híven azt mondta, hogy a nagybátyja a háború alatt tanított. De én tizennyolc éves fejjel nem is gondoltam volna, hogy mivé fajulnak a dolgok – írta nekem később a levelében.

Ezek addig nem nyugszanak, míg az ellenségeiket a földbe nem döngölik. Először gondoltam arra, hogy apától el kell mennem – írta nekem később.

De ezt az elhatározását akkor még nem tartotta szökésnek. Csak azt mondta magában: miért járjon egyetemre a szomszéd vajdasági városban, nem pedig úgy, ahogyan az anyja javasolja, az ország másik végében? Hiszen ott nem kellene diákotthonban laknia, lakhatna az anyjánál. Persze megérezte, hogy ez egyszerűen elpártolásként magyarázható (akkor még nem lépett be a pártba), mert csak egy ilyen átállás árán lehetne sikeres. És nem telt hosszú időbe, hogy ez az érzés megszilárduljon.

Rögtön ezután másodszor is behívatta az igazgató, és a vajdaságból érkezett két ismeretlen faggatta a nagybátyjáról, arra is mindjárt rákérdeztek, mi okból lakik a nagybátyjánál, s ő az igazsághoz híven azt felelte, azért, mert az anyja szegény, és a nagybátyja így akar nekik segíteni, de tudta, hogy nem hisznek neki. Először fordult meg a fejében, hogy meg kell szöknie, komolyan arra gondolt, hogy megszökik. Mert akkor még ezt a nevén tudta nevezni – írta később levelében. – Mert akkor még a magatartásomat nem tanultam meg hazugsággal magyarázni, és még nem szoktam hozzá, hogy minden hazugságot meg lehet magyarázni, ha valaki nagyon akarja. Hittem, hogy bizonyos helyzetekben semmit sem kell magyarázni – írta nekem ugyanabban a levélben. Egy ideje tudta, mi akar lenni, minden családi kötelékkel szakítva milyen utat választ, otthona hagyományaival dacolva, környezete normái és neveltetése ellenére, sőt saját magával szembefordulva, bár akkor még egy kicsit szégyellte (nem sokáig, mert ezt egykettőre legyőzte magában – írta), és ez a szégyenkezés akadályozta meg abban, hogy megmondja az apjának: belépett a pártszervezetbe.

Este történt, asztal mellett. Úgy vélte akkor, komolyan azt hitte, hogy apját ez közömbösen hagyja vagy félvállról veszi, de apja, noha még nem fejezte be az evést, eltolta a tányért maga elől, és hogy jól meggondolja, mit mond, gondolom, azért – írta levelében –, a vizeskancsó után nyúlt, Faustyna felkelt az asztaltól, természetellenes sietséggel elkezdte leszedni az asztalt, és rövid időre magukra hagyta őket. Apja letette a vizespoharat, és kurta mozdulattal letörölte a száját, mintha pár vízcseppet törölne le, noha szája száraz volt, mert hiszen a szájához sem emelte a poharat, és megkérdezte: „Mi is hát a te meggyőződésed?” A kérdésre kérdéssel felelt: „Mi köze ennek a meggyőződéshez?” Apja tétovázott: „De hiszen magad mondtad, hogy beléptél a pártba.” „Igen, beléptem” – mondta hetykén. Mire az apja: „No és miért?” Ő pedig kijelentette: „A meggyőződésnek ehhez semmi köze. Fogalmam sincs, mit jelentenek az új elvek, nem volt sem időm, sem alkalmam megismerni őket, csak azt tudom, hogy párttagsági könyv nélkül nincs esélyem bejutni az egyetemre.” Apa igyekezett elkapni félreforduló tekintetét, földre szegezett pillantását, és ráripakodott: „Neked csak ez számít?” Azt felelte: „Igen, nekem csak ez számít.” Maga is csodálkozott rajta, milyen kemény a hangja. Pont olyan, mint az apjáé. „Nem hagyom magam földbe döngölni – mondta aztán. – Nem hagyom, hogy utamat állják. Hogy megfosszanak a lehetőségtől. Csak azért, mert nem megfelelő a származásom. Mert nem jó helyről jöttem.” Akkor az apa megszólalt újra, ezúttal nagyon csendesen. Azt mondta, hogy van ennél sokkal rosszabb is. Az, hogyha hamis választásokkal mi magunk tesszük tönkre az életünket. És ha egy lépést tettünk, meg kell tenni a következőt, majd az azt követőt is. Pontosan így mondta. De már nem kereste a fia tekintetét, rá sem nézett. Szájához emelte a tele poharat, és egyszerre kiitta, aztán az asztalterítőt igazgatta, mert nem tudott megnyugodni, s tudta, hogy a fia látja ezt. Amikor ezt a beszélgetést elkezdtem Apával – írta nekem később a levélben –, nem tudtam még, hogy olyan döntést hozok, amelynek nyomán az apámhoz vezető út bezárul. Ezt csak akkor tudtam meg, amikor a kezét az abroszon megláttam. Ahogyan megpróbált magára nyugalmat erőltetni – írta nekem később.

Nem képzelte, hogy az apja továbbra is meg akarja győzni, most már biztosan nem látott rá esélyt. De azt sem gondolta volna, hogy az apja árulónak fogja tekinteni. Továbbra is egy fedél alatt éltek, egy asztalnál ettek – hogyha apa időben hazaérkezett vagy még nem utazott el –, találkoztak a lépcsőkön, a kertben, de nem váltottak szót egymással, vagy csak olyasmiről, amit nyomban el is felejtettek. És biztosan ezért megpróbált tüzet szüntetni Faustynával szemben, amennyiben kettejük viszonyát valaha is háborúnak vagy harcnak lehetett nevezni (bár érzelmei iránta, úgy tűnik, nem változtak, éppúgy haragudott rá, mint addig), minden alkalommal, amikor Faustyna őhozzá vagy ő Faustynához próbált közeledni, áttörve a falat, amely elválasztotta őket egymástól, tudta, hogy bármit is mond, legalább Faustyna meghallgatja, nem szakítja félbe, nem veszi semmibe, megpróbálja megérteni, és ami a legfontosabb, hogy biztos volt benne: noha hangjában néha apja hangjára ismer, melyet úgy vágyott hallani, de bántó éle nélkül, beszélgetésükről Faustyna nem számol be az apjának. Akkor már meg volt győződve róla, hogy nem mindenestül a férfi-nő kapcsolat határozza meg kettejük közös múltját, bármennyire is drámai az, továbbá nem is az a tény, hogy mindent tudnak egymásról, és nemcsak a kettejük közötti testi kapcsolat, hiszen az elhalványulhat egy idő után, Faustynának valami ennél is erősebb hatóerő van a kezében, amelyről nem tud semmit. Faustyna a kapcsolatukban beállt változást, a fegyverletételt, vagy aminek nevezzük, olyan természetesen fogadta, mint ahogyan korábban az ellenségeskedését. Életében először jutott eszébe, hogy Faustynát alig ismeri.

De alighanem félt volna beismerni, hogy meddig fajultak a dolgok apjával, és az asszony nem is feltételezte, hogy az ügy így elmérgesedett. Lehet, hogy szólnia kellett volna neki azokról az ügynökökről, akik meglátogatták az iskolában, és az első és a második alkalommal is lelkére kötötték, hogy ezt egy szóval se említse odahaza. Lehet, hogy meg kellett volna említenie, hogy az igazgató lesütötte a szemét, amikor valamelyik szünetben összefutott vele, nyilván mert ő is fél. De hallgatott róla. Persze ha szólt volna, az sem változtat apja helyzetén, legfeljebb őt segíti abban, hogy apjával megértesse saját helyzetét.

6.

Közeledett a november vége: a hidegek, hajnali fagy a kertben, reggelenként a deres háztetők, ablakpárkányok, apja épp hazatért Faustynával a templomból alkonyatkor. Szobájából kilépve (mert meg akart valamit kérdezni tőle) látta, hogy apja a bundáját le sem vetve bement a konyhába és feltette a teát, és mihelyt elkészült, máris itta, hangosan szürcsölte, Faustyna tanácstalanul, erőtlenül odalépett hozzá, és megsimogatta apja arcát: „Ne menj ki ma, rossz előérzetem van, ne menj el itthonról!” De apja, mintha nem is hallaná, semmit sem szólt, csak ránézett, olyan tekintettel, hogy az asszony szava elakadt, aztán félretolva Faustynát elment, otthagyva a konyha közepén. Nehogy találkoznia kelljen valakivel, az oldalsó bejáraton ment ki, nem az az utca felé, hanem a kerten keresztül.

Addig nézte apját az alkonyatban szobája ablakából, míg szálfaegyenes alakja el nem tűnt a szeme elől, s az utca túloldalán fel nem gyulladtak a lámpák. Kitartóan hallgatta a felhallatszó ideges járkálást, Faustyna a konyha egyik sarkából a másikba rohangált, fel s alá, majd abbahagyta. Nyilván bement a hálószobába és lefeküdt. Nem tette fel magának a kérdést, kitől félhet, de az asszony egész viselkedését félelem hatotta át, apját most biztosan valamilyen próbatétel fenyegeti. Elgondolkodott a félelem természetrajzán, mely hínárként befon mindent körülöttük, és minél jobban törte a fejét, annál kevésbé tudott volna az osztálytársai vagy az ismerős felnőttek között olyat találni, akiben ne lakozna félelem, olyan időkre vissza sem tudott emlékezni, amikor nem kellett félni, s végül azon morfondírozott, egyáltalán volt-e valaha félelem nélküli idő. De Faustyna nem tért nyugovóra. Hamarosan ismét meghallotta lépteit, bement a fürdőszobába, majd egy idő után háziköntösben kijött, és a lámpát meg sem gyújtva eltűnt a legnagyobb szobában, melyben csak vasárnaponként terítettek meg, amikor nem a konyhában ebédeltek, hétköznap üresen állt, ajtói tárva-nyitva. Itt nem is fűtöttek, meleget a ház többi részéből kapott. Látta, ahogyan mozdulatlanul ül az ablaknál, néz ki a fekete ablakkereten át, lehet, hogy a kert ama darabját nézte, mely kapott egy kis fényt az utcai lámpáktól, de lehet, hogy csak nyugalomra volt szüksége, találgatta, mire gondolhat Faustyna, mi jár a fejében, de nem mert közeledni hozzá, noha érezte, hogy ez lenne a megfelelő pillanat, amikor megkérdezhetné tőle, mi az, ami az apját valóságosan fenyegeti, beleártotta-e magát az apja olyasvalamibe, ami veszélybe sodorhatja, és mi az, de nem merte háborgatni. Faustyna nekifogott kifésülni a haját, felváltva fésűvel és kefével, hallotta hajának pattogását, és nyomasztó veszélyérzet fogta el. Úgy tűnt, hogy ha semmi rossz sem történne, ha semmi rossz nem fenyegetne senkit náluk, ha nem lennének rossz előérzetei, ha semmi sem gerjesztene félelmet, ez az esti ház akkor is el lenne választva a világtól. És átvillant rajta, hogy milyen jó lenne megsimogatni Faustyna haját.

Meghallotta Faustyna hangját, odaszólt neki: „Tudom, hogy ott vagy. Fel vagyok öltözve, bejöhetsz. Bújj elő! Hallottál mindent? Igen, biztosan hallottál. Tehát most már mindent tudsz, gyere!” Noha a nő hangja tökéletesen nyugodt volt, érezte, hogy csak színleli a nyugalmat. Elindult hát, átvágott a sötét és hideg szobán, leült Faustyna mellé, kezét a térdére tette, mint egy jó tanuló, és elfelejtette, mit is akart kérdezni. Faustyna egyre csak fésülte a haját, szemét összehúzta, arca fájdalmas volt és gondolkodó. Noha nem tudta, mit feltételez Faustyna, mit hallhatott volna a beszélgetésükből, mégis megkérdezte: „Mit csinál apa?” És rögtön kijavította: „Miért csinál ilyeneket apa?” Faustyna azt mondta csendesen: „Apának ez a dolga.” Mire ő: „Te is egyetértesz vele?” Az asszony válasz helyett megrázta a fejét, szétfésült haja ráborult az arcára, a fiúnak úgy tűnt, hogy mindjárt elsírja magát, de az asszony szeme száraz volt, csak szikrázott, amikor ezt mondta: „Annak nincs semmi jelentősége, hogy én mit akarok és mit nem, neki ez a dolga. Ebből áll az élete. Valakinek csinálnia kell. Ez már mindig így lesz.”

Megkérdezte, miért nem próbál élni apa az amnesztiával. Hiszen volt már belőle kettő vagy három. Faustyna kijelentette, ő tudja, hogy az apja semmi olyat sem tett, amivel vádolják. „A tény elismerése visszatérés lenne a legalitásba. Meg kéne tennie.” Az asszony visszavágott: „Na látod, magad mondod, hogy fel kellene adnia magát. Föladni, azaz elpusztulni.” És ironikusan elnevette magát. Összefogta mellén a köntösét, mintha fázna, az arca komollyá vált, zárkózottá, nyugtalanná. „Elfelejtetted, hogy az apád öt éven át harcolt.” „Sohasem felejtem el.” A nő a fejét csóválta: „Na igen.” Tovább érvelt: „De nem lehet örökké feszültség alatt élni. Most forradalom van. Ne feledkezzünk meg arról, hogy egy csomó embernek ez valamit adott. Hiszen apa bekapcsolódhatott volna, beállhatott volna ebbe a sorba.” Mire az asszony, változatlan gunyorossággal: „Úgy gondolod?” „A legfontosabb, hogy hagyja abba.” Az asszony, a fejét csóválva: „Úgy gondolod?” Hangja mélyén ugyanaz a mosoly bujkált, és ugyanazzal a meggyőződéssel hozzátette: „Úgy beszélsz, mint egy görény, de tudom, hogy nem vagy görény.” S metsző tekintete előtt nem talált semmilyen értelmes érvet, amivel ellentmondhatna, csak ennyire futotta: „Nem mindenki görény, aki fél.” „Igen, vannak, akik abbahagyják, és nem járnak a végére, mások meg, noha szintén félnek, végigcsinálják, amit végig kell csinálniuk.” Csendesen azt mondta: „Kockáztatva a pusztulásukat.” A nő kezét széttárva felelt: „Jó ügyért elpusztulni nem hiábavaló áldozat.” Érezte, hogy Faustyna tenyeréből delejes áram sugárzik, az asszony mondta, csak mondta – hangját nem emelte fel, nem is beszélt indulatosan, csupán metsző élességgel –, és ő közben rájött, hogy az asszony nem érti meg, hiába próbálta ő megérteni Faustynát, két különböző világot képviselnek, szavaik elmennek egymás mellett, nem létesül köztük párbeszéd. Faustyna arról szónokolt, hogy a nemzetet bénultságba lehet taszítani, de egy ilyen állapot nem tarthat örökké, és azoknak az emléke, akik most elpusztulnak, felébreszti ezt a nemzetet a letargiából, miközben a fiú gondolatai messze jártak (Apa, Tata, mi lesz veled, ha érted jönnek és elvisznek?), úgyhogy Faustyna majdhogynem kiabálva ráförmedt: „Vagy nem is hallod, mit beszélek!?” Csendesen azt válaszolta: „Hallgatlak. És te engem?” „Hallgatlak” – felelte elcsendesedve, és mindketten kibámultak az ablak mögötti sötét kertbe. Egyszer csak Faustyna felpattant és az ajtóhoz futott. A hangja megváltozott, amikor azt mondta: „Apád hazajön!” Mihelyt apát meglátta, róla teljesen megfeledkezett.

Látja, ahogy apja nyakába ugrik, és apja mond neki valamit, nagyon haragosan és idegesen, átfut rajta, hogy milyen keveset tudott Faustynáról és az apjáról, meg kettejükről együtt, milyen keveset tud a nőkről és általában a titkaikról, anyja titkát sohasem fejtette meg, sem a lányokét az iskolában. Legyőzöttnek érezte magát. Végre megértette, hogy ha valaha gyűlölte is Faustynát, ez bágyadt érzés volt, csak egy lépést kell tennie, hogy rajta keresztül közelebb kerüljön az apjához. De azt a lépést még nem tette meg. A saját ügyeivel volt elfoglalva, a félelemmel, hogy az apja világa ne semmisítse meg, ne károsítsa, miközben ez a világ vonzotta is, taszította is egyszerre.

Az anyja újabban többször írt neki, mint azelőtt, és ő is gyakrabban válaszolt, és sokszor gondolkodott rajta, mi lesz vele, ki akart keveredni a bizonytalanságból, meg kellett emberelnie magát, hiszen az apja semmit sem tett azért, hogy a helyzetén változtasson, hogy egy kicsit is javítson, újból eltünedezett esténként, sokszor szombat délután vagy vasárnap reggel elutazott Z.-ből, soha nem mondta meg, hova megy, noha Faustyna biztosan tudta, mert várta a hazaérkezését, mint azon a bizonyos estén, rettenetes feszülten. Már december volt, közeledtek az ünnepek, közeledett az iskolai félév, nem tudott apjával őszintén beszélni ezekről a dolgokról, és vonakodott Faustynát felkérni a közvetítésre.

7.

Az egyik vasárnap Faustynával együtt ment haza a városból. Megkérte ugyanis, hogy kísérje el az állomásra az apja elé, de apja nem érkezett meg azzal a vonattal, amellyel várták, és Faustyna rögtön elhadarta, hogy éjszakáig még két vonat érkezik abból az irányból, de hangjában csak színlelt nyugalom volt. Nagy lendülettel ecsetelt valami jelentéktelen otthoni apróságot, ami összefüggött a síszezonnal, közölte, hogy elmegy dolgozni mint síoktató, az egyik helybeli klubba, nem sokat fizetnek, de kezdetnek jó lesz ez is, hiszen itt, a közelben épül egy új szanatórium, szeretné, ha ott alkalmaznák ápolónőnek, hiszen a megszállás alatt egészségügyi iskolát végzett („Tudtad? Nem? Hiszen sokszor részt vettem az akciókban”), már alkonyodott, ragyogott a hó, kékesfehéren, és Faustyna az alkonyatban nem vette észre, hogy egyenetlen a járda, elesett, a vállánál fogva fölsegítette, és nem eresztette el, mert egész testében reszketett, arca fájdalmas fintorba torzult, a fiú pedig gyorsan, mert félt, hogy soha többé ilyen alkalom nem adódik rá, hogy megmondhassa, amit kitervelt, közölte: „Elutazom az anyámhoz. Csak befejezem a félévet, és elutazom az anyámhoz.” Faustyna gyorsan elhúzódott tőle, fuldokolva kérdezte, meg is válaszolva kérdését: „Megfutamodsz?” És mivel a fiú nem válaszolt, megismételte: „Megfutamodsz? Igen? Miért nem mondasz semmit? Megfutamodsz! De apádnak ezt nem mondod meg?” A fiú azt válaszolta: „Nem, nem mondom meg, félek, jobb, ha te mondod meg neki.” Faustyna elhárította: „Nem, én ezt nem mondom meg neki, nem mondom meg, hogy megfutamodsz, nem tudom, ez semmin sem változtat.” Gépiesen megismételte Faustyna szavait: „Nem, nem változtat semmin.” Kisvártatva: „Megmondom apának, hogy anya azt írta, ez az ő óhaja.” Faustyna nem méltányolta igyekezetét: „Igen, így jobb lesz. Hogy anyád akarja. Így lesz a legjobb.” És otthagyta a fiút a járdán, szigorú arccal előresietett. Már a házban, még mielőtt levette volna a bundát, és a fiú ott állt a küszöbön, az utca felé fordulva, a kapu előtt megálló ismerős teherautó láttán azt mondta: „Apa! Apa visszajött!” Faustyna nem ment apja elé, hogy köszöntse, helyette szigorú arccal megismételte: „Mondd azt, hogy anyád kért meg rá, térj vissza hozzá. Hogy ő akarja ezt. Semmi többet, csak ezt. Hogy ő akarja ezt.” A fogas előtt állt, a tükörnél, és amikor apa megjelent az ajtóban, lassú mozdulatokkal levette magáról a bundát.

Aztán minden másként történt, mint ahogy elképzelte, és másként, mint ahogy Faustynának megígérte, mert ott állva apja mellett, a kályha melegétől már kissé oldódva azt mondta: „Tata…” Már rég nem szólította így az apját, talán csak rögtön a háború után, amikor hosszas távollét után először találkoztak. „Tata, tudod, hogy mi történik veled, ha ezek elvisznek?” Noha álmában sem hitte volna, hogy valaha egy ilyen mondat elhagyja a száját. „Tata, hiszen tudod, mit művelnek ezek az emberekkel, azokkal, akik a kezük közé kerülnek…” Apja nagyon lassan feléje fordul, figyelmesen nézi, és egész testével szembefordulva mondja: „Tudom, mit tesznek azokkal az emberekkel, akiket elfognak. Jobban tudom, mint te, apróra.” Mintha a kérdésére régóta készült volna válaszolni, megerősíti: „Tudom. De hát ez annyit jelent, hogy hűek vagyunk a magunk által választott úthoz. És erről az útról nincs letérés. Ha nem akarod magadat szembeköpni.” Az olyan ember határozottságával szögezte rá tekintetét, aki szentül hisz az igazában, aki biztos benne, hogy az igazság mindig az ő oldalán állt, és bármi történjék, a jövőben is így lesz. Megértette, hogy az apjával nincs vita, hogy bármit mondana, úgyis az apjának van igaza, és így adódott, hogy kimondta, elutazik, nem is hivatkozott anyja akaratára, mert apjának a legkisebb kétsége sem lett volna afelől, hogy ez szökés. De az apja azt mondta: „Igen, tudok róla, anyád írta nekem, hogy utazz el hozzá, jobb lesz így.” Ő pedig jól tudta, meg volt győződve afelől, hogy az anyja semmi ilyesmit nem írt az apjának, mert az anyja még soha az apjához nem intézett egyetlen levelet sem.

Tehát néhány nap múlva elhagyja ezt a házat, és sohasem tér vissza. De persze úgy volt, hogy csak az ünnepekre utazik el, elutazását nem is hozták szóba otthon, noha a kartondobozokat, amelyekbe a könyveit és más holmiját pakolta, az apja maga vitte ki – amikor még az iskolában volt – a pályaudvarra, és utas nélküli csomagként feladta. Aztán befejeződött az iskola, másnap utaznia kellett, este a házuk előtt újra megállt az ismerős teherautó, apa megint nélkülözhetetlen valamilyen fontos ügyben, lényegében búcsú nélkül váltak el, hatalmas sietségben, anélkül hogy jó egészséget és karácsonyi ünnepeket kívántak volna egymásnak. Később, az anyjánál, igyekezett a lehető legkevesebbet gondolni az apjára, teljes egészében arra koncentrált, ami most rá vár: iskolát változtatott, az új környezetben az új tanárokkal kell megbirkóznia, és készül az érettségire. Január közepén tudta meg, hogy apját karácsony harmadnapján letartóztatták, de azt, hogy Faustyna is osztozott sorsában, csak majd’ egy év múlva tudta meg, amikor valaki Z.-ből hozta a hírt, hogy mindkettejüket többéves börtönre ítélték.

Amikor ez a hír megérkezett Z.-ből, már kitörölte apját az életrajzából. Annál is könnyebben tette, mert apja hivatalosan már a háború alatt eltűnt, így szerepelt minden rá vonatkozó személyes iratban, először az iskolaiakban, majd az egyetemi kérdőívekben, amelyeket, mint minden polgára ennek az országnak, különböző alkalmakkor köteles volt kitölteni. A szülők rovatba beírta az anyját, valódi korát, foglalkozását, címét (más részletekkel együtt, amelyeket meg kellett adnia), apja nevének helyére, foglalkozása megjelölésének helyére, lakhelye és minden más adat helyére csak annyit írt be: „elesett a háború alatt”, de minden eshetőségre a kérdőívekben feltüntette azt is, hogy szülei már régebben elváltak, anyja nevelte, mindig az anyjával élt. Kilelte a hideg a gondolattól, hogy egy nyomozás fényt deríthet apja igazi kilétére, és hogy apja Z.-ben élt a halott bátyja papírjaival, el sem merte képzelni, milyen bajt hozhat rá, a fiára. El akarta végezni az egyetemet a háború utáni nehézségek között, mindenáron. Semmit sem tehetett volna az apjáért, még ha akart volna, akkor sem. De élt-e benne a szándék? Nem tudta felidézni. Gondolhattam volna rá – írta nekem. – Nem gondoltam rá – írta nekem később.

8.

A vonat nehezen kapaszkodott fel a hegyre: az volt az érzése, egész testével érzi, hogyan küszködik a széllel a mozdony. De amikor félretette a kabátját, amelyet magára terített, és amikor az úton az egyik nagyobb állomáson megtelt a fülke, a fekete ablak mögötti sötétségbe bámulva úgy tűnt neki, hogy puszta vidéken haladnak át. A pusztaság érzése nemegyszer kísérte az utazás során. A pusztaság legmélyén félelem lakott. De amikor azon törte a fejét, hogy mitől is fél, nem tudott pontos választ adni. Hiába próbálta egy ideje megfogalmazni félelmét. Mert lehetséges, hogy be kell ismernie (és teljesen mindegy, hogy ki előtt, az apja előtt, Faustyna előtt vagy saját maga előtt – írta nekem), nem az, akinek negyvenhatban, negyvenhétben és negyvennyolcban tartotta magát. Amikor odahagyta az apját, olyan embernek tartva, aki vesztes, saját magát meg a jövő emberének tekintve. De lehet, hogy be kell majd ismernie, amit Z.-ben és később fontosnak tartott, a történelmi determinációk igazságai, a kikezdhetetlen tekintélyek fabatkát sem értek és sehova sem vezettek, éppúgy, mint amit hajdanában hazulról magával hozott, apja és számos rokona példája, a könyvek és a felkelések, amelyek között a gyermekkora telt. A történelmi igazság erőszaknak bizonyult – írta nekem később. A kikezdhetetlen tekintélyek később hamis prófétáknak bizonyultak. Be kell végül ismernem, hogy szánalmas kis görény voltam – írta. A könnyedségen tűnődik, amellyel az emberek köpönyeget fordítanak. Hiszen hat vagy hét évvel ezelőtt félreállították, úgy tűnik, örökre. Szarkasztikusan fogalmazta meg magának, így is érezte, hogy most a nagy változások, amelyek hatására Gomulka is kiszabadult a börtönből, hidegen hagyják, fikarcnyit sem adnak vissza a hitéből. Ha lehetne még valami kívánságom – írta ugyanabban a levélben –, csak azt szeretném, hogy ami velem történt, történt volna meg sokkal korábban.

Amikor felállt az ülésről és lábait nyújtóztatta, kiment a folyosóra, hogy cigarettára gyújtson, újból azt észlelte, milyen nehezen araszol a vonat a hegyoldalban, nagy zajt hallott, amely nem a vonattól származott. Szeme hozzászokott a sötétséghez, úgy sejtette, hogy a szerelvény most a völgyben zakatol. Amikor kinyitotta az ablakot, metsző levegő tódult be. Az ég fekete volt, a fekete ég alatt hófödte hegyek, de nehezen lehetett kivenni körvonalaikat.

Cigarettára gyújtva, érezte, hogy erőt vesz rajta az álmosság. Egy óra múlva hajnalodik, egyáltalán aludt-e valamit, tűnődött el. Meg volt róla győződve, hogy egész éjszaka gondolkodott. Egy óra múlva a vonat befut Z.-be – amikor ez jut eszébe, ujjai görcsösebben fogják a cigarettát, figyeli, hogy reszket-e a keze: nem reszket. Újból felhúzta az ablakot, a szél a vagon közepébe vágott, gránátkéken kanyargott a völgyben a folyó, távíróoszlopokat látott, melyek fekete huzalai különböző irányokba futnak. Visszatért a fülkébe, újból behúzódott a sarokba, fejére húzta a kabátját, rövid időre tényleg elszunnyadt, olyan mélyen aludt, hogy nem is hallotta az útitársait, akik korábban felébredtek, összeszedték a csomagjaikat és társalogtak. Arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza, mikor a vonat már Z.-ben állt, ez a végállomás, persze tudja, de mire magához tért, egyedül maradt a fülkében. És amikor a bőrönddel a kezében leszállt, olyan volt, mintha álmában mozogna a kiürült peronon. A levegőben érezte a hajnal leheletét, mely jeges volt és ködös.

Baktatott kifelé az üres peronon, majd a kihalt utcán át a gyalogátkelőn, megtorpant, érzések és gondolatok nélkül elrévedt, taxi közeledett (biztosan a következő vonat utasai közül pályázott utasra), gyorsan leintette, és bemondta a címet, amelyre el szeretne jutni. A sofőr hátrafordult, jól megnézte magának, két-három másodpercig meredt az arcába, de az autó elindult. Akárcsak a vonatfülkében, ismét elnyomta az álom, csak az a benyomás ébresztette fel, hogy a taxi megállt, és már nappal van.

Máris ott állt a kapubejárat előtt, mely, valamikor úgy tűnt, örökre becsukódott mögötte, ahol a bőröndjével hajdan felszállt a fiákerre és a pályaudvarra utazott. Ugyanaz a nehezen nyíló kapu. Megnyomta a csengőt, de rögtön eszébe jutott, hogy a kertkapu csengője nem jó, és rátette a kezét a kilincsre. Rátettem a kezem a kilincsre, és belöktem az ajtót – írta nekem később. – Nehezen mozdult, mint régen – írta. Kiment a kerti útra, tizenöt lépést számlált meg a lépcsőkig (pontosan emlékezett rá, hogy tizenöt), fel a lépcsőkön (emlékezett rá, hogy hét lépcsőn kell felmenni), és máris a nehéz tölgyfa ajtó előtt áll. Ott a névtábla apja családi és keresztnevével, majd a másik csengő, amely egykor szeszélyesen viselkedett: hol megszólalt, hol nem. Megnyomtam a csengőt – írta később. – A ház mélyén valahol felhangzott az éles, ismerős csengetés – írta nekem. – Ott álltam az ismerős ajtók előtt, fülemben a csengő ismerős, régi hangja, azokból az időkből, újra az a régi csengetés. És vártam az ismerős lépések zaját – írta. Olyan feszülten várt rájuk, mintha tényleg meghallotta volna őket. Amikor valahára meghallotta, sehogy sem akarta elhinni, hogy nem az apja jön ajtót nyitni, hanem Faustyna, lehunyta a szemét, hogy ne rá essen a pillantása. Nem akartam látni a figyelmes töprengést az arcán, amelyre olyan jól emlékeztem, s amelytől úgy rettegtem – írta nekem később. Tehát ott állt a bőröndje mellett behunyt szemmel. Meghallotta, hogy valaki szól hozzá – mert az ajtónyitást nem hallotta, és felkapta a fejét, mert ez egy másik nő hangja volt. Ott állt a küszöbön egy asszony, töppedten, mint az őszi alma. És ebből a vénséges arcból két élénk, szénfekete szem villogott rá. Így volt – írta. Alacsony termetű asszony fogadta, napégette bőrű, de lehet, hogy a munkától volt olyan bronzszínű. Beljebb tessékelte. Zavarodottsága láttán elmondta, hogy már várta, biztos volt benne, hogy eljön, és hogy ő Faustyna nagynénje, Weronika, a háború alatt eltűnt, biztosan hallott róla a családban, de arra biztosan nem emlékszik, hogy őt kivitték Oroszországba, most pedig hazatért, ripsz-ropsz elmondta egész élettörténetét, mintha ezzel el akarná terelni a figyelmét arról, mi történt ennek a háznak a lakóival. Biztatta, helyezze magát kényelembe, rögtön jön a reggeli. Úgy látta, az asszony arca nem is olyan barátságtalan. Amikor végre Faustynáról kérdezhette, az asszony kijelentette, hogy Faustyna nincs itt, rögtön felvezette az emeleti szobába, és szólt, hogy harapnivalót talál a konyhában.

Az asszony távolodó léptei, a ház csendje mind azt sugallta, hogy az asszony úgy kezeli, mint egy idegent (noha most éppen az egykori szobájában tartózkodik), utazótáskájából kipakolva eltűnődik felette, hogy az asszony miért nem mond semmit az apjáról, és ő miért nem kérdezte, újból elmerül a ház csendjében, már tudja, hogy az apja nincs itt, öntudatlanul, mintha álmában történne mindez, kiveszi a bőröndből a szvettert, ledobja az öltönyt, s a szvettert ölti magára. Egész idő alatt úgy tesz-vesz, mintha álmodna, attól a pillanattól kezdve, amikor elaludt a taxiban, de lehet, még korábban, amikor elaludt a Z.-be érkező vonaton, s úgy kellett fölrázni. Ez az érzés kíséri végig, amint lemegy a konyhába, a földszintre, és ahogy Faustyna nagynénje kérte, leül az asztalhoz valamit enni, és kortyint a forró kávéból, Faustyna nagynénje (eszébe jut, hogy Weronikának hívják) egész idő alatt saját magáról beszél neki, néha a lengyel szavakat oroszokkal keverve. Egyszer csak elhallgat, a különös csend miatt felemeli a tekintetét a tányérról, és meglátja a konyhaajtóban a fekete kabátban ácsorgó Faustynát. Feláll, elindul Faustyna felé, az asszony is tesz néhány lépést. „Hát megjött?”, mondja furcsa, csodálkozó hangon, mintha ő a nagynénivel ellentétben nem számított volna érkezésére. „Fejezze be, kérem, a reggelijét!” Engedelmesen visszamegy az asztalhoz, de nem ül le, felemeli a félig teli kávéscsészét a szájához, de nem meri a szájához érinteni, mert fél, hogy a porcelánon megkoccannak a fogai: „Tehát megérkezett…” Ismét ezen a furcsa hangon szólt hozzá, noha észrevehetné, hogy tud uralkodni magán, bár ezer gondolat gomolyog a fejében. Nézi Faustynát, mintha most látná először, furcsállja, hogy csodálkozik. Valaha semmin se csodálkozott – írta nekem később. – Valaha tegeződtünk, és most a küszöbön magázott – írta később. Ez a „valaha” lényegében néhány évvel korábban volt, de mindketten megváltoztak, a megszólítás megváltozott viszonyukat jelezte – írta nekem később.

Mintha nem is üdvözölték volna egymást, csupán néhány szót váltottak, még csak kezet sem fogtak. Faustyna hátat fordított, befelé indult, és valamit motyogott, amit ő nem értett, mert olyan halkan mondta, mintha csak magának beszélne. Utána ment (de mintha álmodna, minden olyan volt körülötte, mint egy álomban, jobbra az emeletre vezető lépcsők, balra a kertbe nyíló ajtó, az ablak előtt a két kerti lámpa himbálózik a szélben, Faustyna is mintha álmában járna; magas, egyenes tartású, akárcsak régen, de mégis más; megigazítja magán a sötét kabátot, amelyben úgy fest, mint egy fiatal lány), és amikor apja felől kérdezte, felfogta, hogy Faustyna már beszélt róla, csak abból semmit sem értett, apja a klinikán van, ő is ott volt vele, vásárolt ezt-azt, vele tarthat az apjához; és biztosan semmit sem jelentett az a csend, ami hirtelen közéjük telepedett. Először nézett az asszony szemébe. A reménynek szikráját sem találta. Másodszor is azt mondta, hogy ha akarja, elvezeti az apjához, és látta, hogy ajka remeg, észlelte, hogy szavaiban egy csepp reménység nincsen. Így írta később nekem küldött levelében. Ment mellette az utcán, a szélben, összehúzva magán a kabátot, arca fehér és fiatal, mint ahogy már előbb is felfigyelt rá (talán azért tűnik olyan lányosnak, mert olyan vékony), hallgat, kérdéseire nem válaszol, arca büszke és komor.

Már a klinika halljában jártak, amikor Faustyna halkan azt mondta: „Ehol e, itt van.” Odalépett a nővérhez, pár szót váltottak, észrevette, hogy a nővér végigméri. Némán vezették végig a folyosón (ment velük, mintha álmodna, az járt a fejében, hogy valaminek történnie kell, ami felébreszti), egészen apja szobájának ajtajáig. Azt hitte, együtt fognak bemenni, még félre is húzódott, hogy Faustynát előreengedje, de az asszony félreállt, egyenesen a szemébe nézett és megrázta a fejét. Aztán lenyomta a kilincset. Majd hátralépett, utat adva neki. Állt még egy helyben, de Faustyna már nem volt sehol.

Először meg kellett szoknia a sötétséget, mert a zsalugátereket leeresztették, és ahogy az ágyra és az ágyban fekvő férfira esett a tekintete, először nem tudott megmozdulni. Eltelt egy perc, vagy több is, amíg közelebb mozdult a lába. Biztos volt benne, hogy azt fogja mondani neki, amit régente: „Tata” – mint utolsó beszélgetéseik egyikén vagy épp az utolsón, tudta ugyan, hogy az apja nem hallja, egy idő után mégis, az ágya mellett állva, elnézve apja ezer ránccal átszőtt arcát, hallgatva gyenge lélegzését, végül ki is mondta: „Tata”, és eszébe jutott, mit mondott akkor, mi lesz, hogyha elviszik, mit fognak vele művelni, és a tegnapi nap óta, azóta, hogy Faustyna táviratát kezébe adta a tengerparti hotel recepciósa, először érzett fájdalmat, és a fájdalom olyan erős volt, olyan váratlan, hogy megszédült, meg kellett fognia az éjjeliszekrényt, hogy el ne essen. Valójában mintha most ébredne fel álmából, úgy érezte, hogy az előző napi távirat üzenete csak most ért el a tudatáig. Hogy az egész napja félálomban telt, és csak a fájdalom ütése térítette magához. Addig ez az egész nem érintett meg – írta nekem később. – Általánosságban is messze volt tőlem. Csak most kólintott főbe – írta. – Most pedig már késő, hogy apával kapcsolatra lépjek – írta ugyanabban a levélben. És újból az emlékek zakatoltak a fejében, újból a talány, mit mondott neki a bátyja, mit mondott neki apa, amikor a bátyja kevéssel a szabadulása előtt a börtönben meglátogatta. Mert hiszen ő eltaszította az apját.

Lehajolt. Olyan közel hajolt hozzá, hogy apja arcát, vörösesbarna szemöldökét (amelyet oly gyakran vont össze szúrós tekintettel, és mintha még most is azt tenné) szinte nagyító alatt látta. Lelkiismeret-furdalást érzett, kérdések tolultak fel benne, és halkan azt mondta: „Tévedtem, Tata. Semmit sem tehetünk. Én tévedtem, Tata.” Halkan, de határozottan beszélt hozzá: „Bocsáss meg, Tata!” Amikor felegyenesedett, úgy érezte, hogy ez alatt a pár perc alatt minden harag és fájdalom elenyészett benne, a kétségbeesés, a könnyek és a bánat is, és ahogyan arcát tenyerébe temette, tapintása száraz volt és érdes a vihartól, amelyben a klinikáig haladtak. Csak szomorúságot érzett. Megállapította, hogy apja már öreg ember. Nemrégen még a tettek embere volt, mozgékony, erélyes, de a feladatok, melyeket a szívére hallgatva vállalt magára, felőrölték minden erejét, és most öreg ember, elérhetetlen távolságban tőle, és őtőle is messze van minden.

Ott állt az apja ágya mellett szótlanul, a félhomályban nem látta a beteg ember szemét, csak szaggatott lélegzését hallgatta. Elbizonytalanodott. Látta, hogy apja keze megmozdul a paplan felett, tudta, hogy apja szenved. Hallgatva ezt az egyenletes lélegzést, gondolatban töredelmesen hajtogatta: „Tévedtem, bocsáss meg! Tévedtem, bocsáss meg!” Aztán már csak: „Bocsáss meg, bocsáss meg…”

Vénséges vén embernek láttam – írta nekem később a levelében.

9.

Faustyna kihívta a folyosóra, míg apja szobájába bementek az ápolónők, hogy kicseréljék az ágyneműt. Ahogy kiléptek, apja dolgait hozta szóba, de úgy, mintha apja nem is a kórházi ágyon feküdne, hanem valaki más volna, úgy beszélt, mintha apja odahaza várna rájuk, s mindketten oda igyekeznének. Amikor az ápolónők végeztek, rászólt, menjen haza, így mondta Faustyna, menjen haza, feküdjön le, hiszen egész éjszaka utazott, biztosan álmos; úgy szólt hozzá, mint anya a fiához vagy mint nővér az öccséhez, tudja ő, milyen megerőltető az utazás, és még nem egy ilyen utazás vár rá – ezzel az utolsó mondattal talán valamit tudomására akart hozni, amit félt hangosan kimondani. Most érintette meg először. Vállához érve noszogatta, induljon már, és ő megadóan indult a kijárat felé, Faustyna egyedül maradt a folyosón, apja szobája előtt.

Már az utcán haladt. Megtorpant egy pillanatra, mert olyan élesen tűzött a nap, mely mégsem égetett, úgy hasított a szél, hunyorgott és kitárta a tüdejét, hogy beszívhassa a fenyőfák illatát, mely elnyomja a kórházszagot. Ment tovább, nem is sejtve, hogy rossz irányba tart, egyre jobban távolodik a háztól, kezét a kabát zsebébe mélyesztve, arcát a nap felé tartva, hogy átjárják a napsugarak, semmire sem gondolt. Villák és erdészházak, majd fakunyhók mellett haladt el, már a sípályák közelébe ért. Az egyik hegyi vasútállomásnál turistákkal zsúfolt társas gépkocsikat pillantott meg, és akkor a völgy felé vette az irányt.

Még mindig üres fejjel indult az állomás irányába. Megvette a jegyet, az állomás falának támaszkodott, hallgatta a szél zúgását, az állomáson várakozó turisták beszélgetését, és nem gondolt semmire. Kiült a teraszra, ahonnan az egész környék belátható, kirajzolódnak a hófedte csúcsok. De nem azokat nézte, hunyt szemmel, mozdulatlanul üldögélt (Faustyna szavaival ellentétben nem volt fáradt, álmos még kevésbé), arcát süttette a nappal, mintha csak napozna, azt a benyomást keltve, hogy egy a sütkérező turisták közül. Később a kisvasúttal új kíváncsiskodók érkezhettek, mert hirtelen sok hangot hallott, kivált közülük az idegenvezető hangja, ahogyan magyaráz, ez a hang valahogy nagyon ismerősnek tűnt. Elkeserítette, hogy újra rátört a bánat és a szomorúság, mint a kórházi szobában, apja ágyánál, feszengésre késztették a gyász hullámai, mert azt a gondolatot táplálták, hogy ezután mindvégig vele maradnak, sohasem feledkezhet meg róluk. Mert bűnös voltam – írta nekem később. – Görény voltam. Ártottam – írta nekem később.

Eszébe jutottak a sok évvel korábbi beszélgetések az asztalnál. Hogy miket mondott az apjának. Ahogyan az apja (noha még nem fejezte be az étkezést) eltolta a tányérját és a pohár után nyúlt. Faustyna rögtön felállt, leszedte az asztalt, és félrehúzódott a konyhába, mert nyomban felmérte, hogy amiről beszélnek, az csak kettejükre tartozik. Apja megkérdezte: „És mi a te meggyőződésed?” Ő pedig vállat vont, mi köze ennek a meggyőződéshez, tudja ő jól, hogy az új eszméknek mi az értelmük, még nem sajátította el őket, de a világ ebbe az irányba tart, apja pedig másfelé, és már nyilvánvaló, melyiké a jövő, ő pedig be akar jutni az egyetemre, párttagság nélkül nincs sok esélye, nem akar a peremre szorulni, nem hagyja magát, nem tesz le az érvényesülésről, ahogyan az apja tette, aki saját magának sem vallja be, hogy fél, és tönkreteheti a fiát is, apja akkor a választásról beszélt, arról, hogy van valami rosszabb annál, mint ha elgáncsolnak bennünket, ez pedig a hamis választás, mert a hamis választással az egész életünket tönkretehetjük. Újból maga előtt látta apja kézmozdulatát, ahogyan vizet tölt a pohárba, a poharat a szájához viszi, majd leteszi az asztalra, és az abroszt egyengeti saját megnyugtatására.

Egy világos gondolat – mintha a ködből a hegyi szél kapta volna elő, melynek felkavaró erejét egész testében érezte –, lepereg előtte, ahogy egykor fiákeren kiment a pályaudvarra és elhagyta Z. városát, majd nyomban az, ahogyan taxival tér vissza Z.-be, az otthonába.

Emlékezete mélyéről most sok minden felszínre került, amitől már eltávolodott, amivel egyre kevesebbet foglalkozott, fanyalogva, úgy hitte, eltemetődtek – tegnap óta újra elevenek, tehát az emlékezet megőrizte őket, nem merültek feledésbe. Nemcsak az első pártszervezet jutott eszébe, amelybe sietősen iratkozott be még Z.-ben, hogy biztosan bebocsáttatást nyerjen az egyetemre, de a későbbi is, amelybe nem lett volna muszáj beiratkoznia, de amelyben gyorsan ott találta magát, amikor minden szervezetet bekebelezett az egyetlen üdvözítő, hogyha nem akart sokat kockáztatni (és nem akart), aztán a párt, amelybe azért kellett belépnie, hogy a hovatartozását – kötődését nem is a szervezethez, de egy bizonyos kaszthoz – megerősítse. Pontosan úgy, ahogyan apja ott az asztalnál megmondta. Ha tesz egy lépést, meg kell tennie a következőt is, majd az azt követőt, és így tovább. És akkor már nincs megállás.

Elvégezte az egyetemet, megírta első tudományos munkáját, közölt vagy tizenvalahány fontos szakcikket, összekötötte a sorsát azzal a nővel, aki pont azon az úton haladt, amelyen ő, más területen építve hasonló karriert, megelégedésére kapott egymás után munkákat, és az intézetben szilárd helye volt. De fel kellett magának tennie a kérdést, hogy az az út, amelyet valamikor választott, valóban szükséges volt-e, nem ért volna-e el mindent anélkül is, hogy Z.-ben belép a pártszervezetbe, nem boldogult volna-e anélkül is, hogy apjától elfordul, anélkül hogy elhiteti magával, okvetlenül részt kell vennie „a valóság alakításában”. Most sem tudott válaszolni erre a kérdésre.

De nem feledhette az évekkel korábbi taggyűlést, amikor felvették a pártba, amikor az egyetemi kar sötét, cigarettafüstös termében rá került a sor. Amikor elmondta az életrajzát. Amikor kiemelt néhány részletet, másokat meg mellőzött (ezt a fortélyt már az ifjúsági szervezetben elsajátította), azután kérdéseket tettek fel neki (mert az volt a szokás, hogy a jelöltet tüzetesen „átvilágítják”), és be kellett vallania, hogy kispolgári származású, bár iparkodott úgy fordítani, hogy apja tanár volt, vagyis a dolgozó értelmiséghez tartozott (nem elég valamit kijelenteni, meg is kell győzni értelmezéséről a bizottságot), persze ők jobban tudták, hogy a kispolgárság sohasem tevékenykedett helyesen, nem tartozott a jó oldalhoz, nem harcolt, csak sötétben bujkáló ügyeskedőknek tartotta őket a Párt. Csak az volt a fontos, hogy az apján kívül ott volt még a nagybátyja, akit a háború alatt elfogtak, és szökés közben agyonlőtték. Soha életében nem reszkettek még úgy az inai, soha nem rettegett úgy, mint akkor ott, a bizottság előtt, mert kérdezői nem tudhattak mindent. Főleg azt nem, hogy a nagybátyja valójában az apja. Nem törölhette el a gyökereit. Néha álmából felriadva, a legváratlanabb napszakokban, egy beszélgetés közepén, valamilyen elmerült vagy mindennapos ténykedés, újságolvasás, előadás közben, egyre gyakrabban, egyre erősebben dobolt a halántékán, hogy akkor bizony felvett magára egy olyan köteléket, amitől képtelenség megszabadulni. Választottját idézte fel, szerették egymást, elgondolta, mibe kezd, miután visszatér Varsóba, a pályán mi a következő lépés, talán amit tett, azért nem fogja megdicsérni; de mindaz, ami hozzá kötötte, most olyan távol volt tőle, mint az az út, amelyről valamikor azt hitte, hogy valamilyen világos cél felé vezet, és hogy ő fogja a valóságot formálni, amiben csalatkoznia kellett.

Odakapta a fejét, amikor a vezetéknevét hallotta, jól érthetően, a kis vonat újabb fordulójával érkező turisták közül. Meglátott egy férfit viharkabátban, síruhában, sícipővel, az szólította meg: „Bem úr, ön az, ha nem tévedek!” Biccentett és felállt, az ismeretlen tegezésre váltott. „Eljöttél meglátogatni a beteg nagybátyádat?” És rögtön: „No igen, kiengedték, mert ő sem ellenkezett… Most, a plénum után az ilyen dolgokat megértjük. Ha nem makacskodik, korábban is szabadulhatott volna.” Majd témát váltott: „Felfelé mész, hallottam. Tudtad te, hogyan kell ezt csinálni. Hamis arannyá váltál?”, és rögtön: „Régóta készülök hozzád a fővárosba, hogy a régi barátságot felidézzük. Egy útlevelet, gondolom, el tudsz intézni. Nem akarok idegeneket vezetgetni… Hallottam, hogy van súlya a szavadnak…” Végre szóhoz jut, közli, hogy effélékhez nincs köze, de a fickó nem tágít: „Hogyan? De hát a Nemzetközi Intézet közel áll a Párthoz, a Párt közel a biztonságiakhoz, mindenki kéz alatt intézi.” Aztán pedig áttért a turisztikai „lehetőségek” kipuhatolására, ahogyan ezt ő nevezte, úgy vette, hogy a régi barátság révén már el is van intézve minden, meghívta egy vodkára; gépiesen ingatta a fejét, igen, majd egyszer, nem jött rá, kivel beszél, noha a férfi arca ismerős volt, mentegetőzött, hogy most siet, mert ugye a nagybátyját (hiszen vele példálózott, jó, hogy a nagybátyját kiengedték, de ez várható volt), és ő azt mondta csendesen: „kiengedték, hogy ne a börtönben haljon meg, mert rontaná a statisztikájukat” – a síruhásnak torkára forrt a szó. Majd rosszkedvűen búcsút vett tőle. A kis hegyi vonattal leereszkedett a városba, és hazament. Faustyna nővére mondott valamit a telefonról: hogy a bátyja… De ő mondta neki, hogy az apja állapota változatlan. Mert ha most haza talál jönni az apja miatt, ezzel az útlevéllel nem fogják többé visszaengedni. Így mondta, és így írta meg nekem a levelében. Fönt a szobájában feküdt a hideg ágyneműn (noha már befűtöttek a szobába), a kikeményített ágynemű minden mozdulatától ropogott, nem tudott elaludni, nem is volt szándékában, kavarogtak a fejében a gondolatok: élete folyása attól a perctől, amikor a fiákerrel örökre elment hazulról, majd amikor most taxival visszaérkezett, egyre csak ez járt a fejében. Újból eszébe jutott a tagfelvétele, aztán az, ahogyan összefutott a síruhás férfival, aki protekcióért folyamodott. Álmában is ekörül jártak a gondolatai; s akkor is, amikor felébredt, és az ablakon át a lenyugvó napra esett a tekintete.

10.

Felvette a kabátját, illetve még csak félig öltötte magára, amikor Faustyna kilépett a nagyszobából és megállította, hova készül, el ne menjen, most Weronika nagynénje van az apjánál. „Menjen be hozzá inkább éjszakára vagy holnap reggel…” Mindezt nyugodtan mondta, határozott hangon, de volt annak valami jelentősége, hogy az apjához éjszaka vagy reggel menjen. Nem válaszolt rá semmit, csak elszorult a torka, mély levegőt kellett vennie, Faustyna a kabátjáért nyúlt, és miután a kezébe adta a kabátját, visszaakasztotta a fogasra, és egy kézmozdulattal betessékelte abba a szobába, ahonnan kilépett.

Hellyel kínálta a ablak melletti fotelban. Megvárta, amíg letelepszik. Szó nélkül kifordult a konyhába, csendes motoszkálás hallatszott be; úgy érezte, az idegességtől újból elfogja a reszketés. Hamarosan visszatért a konyhából a teával, szemmel láthatóan, már előre előkészítette, a csészékkel együtt, melyeket az asztal két sarkára helyezett, közelebb tolta a cukortartót, és csak akkor ült le vele szemben a fotelba.

Azt hitte, hogy az apja állapotáról akar beszámolni. De Faustyna csak hallgatott. És ült mozdulatlanul. A teáját nem cukrozta meg (noha a cukortartót magához húzta), hozzá sem nyúlt a teáscsészéjéhez, és amikor a csend olyan hosszúra nyúlt, hogy a férfi úgy gondolta, most már meg kellene szólalnia, és lehet, hogy az asszony is erre vár, és már el is gondolta, hogy mit fog mondani, Faustyna elkezdett beszélni. De egy szóval sem említette az apját, saját magát sem, hanem előadta, hogy min ment keresztül Weronika néni Kazahsztánban, a kolhozban (mintha ő épp erre lett volna kíváncsi). Elmondta, hogy előbb egy fémbányában dolgozott, akkor nem volt módja levelet írni, de később a kolhozban már sok levelet írt, csak egyet sem küldtek el belőlük, valóságos csoda, hogy egyáltalán hazaengedték, a transzportok nagy titokban Medykába érkeznek, néhány embert rögtön továbbvisznek, másokat széttelepítenek, de erről nem szabad beszélni, régen eltűntnek, eltemetettnek hitt emberek kerülnek elő, és milyen jó, hogy előkerülnek – és Faustyna újból elhallgatott. Fölvette a teáscsészét, egy ideig a levegőben tartotta, apró kortyokban félig kiitta, és várta, hogy a lány folytatja a történetet. Emlékezett rá, hogy Weronika néni rokon volt, aki Faustynát nevelte (talán nővére vagy unokatestvére a mamájának), és hogy tőle maradt rájuk ez a ház, emlékszik rá, hogy amikor ő itt lakott, már azt hitték, nincs életben. Úgy gondolta, az asszony csak azért meséli mindezt neki, hogy megtörje a hallgatását, de hogyha tízszer annyit beszélt volna, ezt a hallgatást akkor sem lehet megtörni, ami biztosan az ő hibája, nem az asszonyé, mert valaha gyűlölte, és ezzel Faustyna tisztában volt, később pedig apjával együtt kitörölte az emlékezetéből. Töprengett, mégis hogyan könnyítse meg a dolgát, mert hiszen biztosan szeretne közölni valamit, máskülönben nem tartotta volna vissza, nem készített volna neki teát, de nem tudta, mit tegyen. Iszonyatos nikotinéhség szállta meg, de tudta, hogy ebben a házban nem dohányoznak, nem akart szabályt szegni, és nagy erőfeszítéssel uralkodott magán.

Faustyna a csésze után nyúlt, a teát meg sem cukrozva, felhörpintette, s mintha megérezné sóvárgását, azt mondta: „Rágyújthat, hiszen dohányzik, nemdebár?” Nem szólt egy szót sem, nem is nyúlt a cigaretta után. Az asszony azt mondta: „Tizenegy napja lesz annak, hogy nekem azt mondták, mindent meg kell tenniük azért, hogy életben tartsák. Ez a mi kötelességünk, mondták, és elkezdték morfiumozni.” Az alkonyatban, amely egyre mélyebb homályba vonta a szobát is, a lány arca egyre gondterheltebb lett, talán sápadtabb is, mint nappal volt, sápadt és mozdulatlan, kezét sem mozdította, mozdulatlanul hevert a szoknyáján, olyan volt, mint egy élettelen baba. Nem tudta mire vélni, hogy ez minden, amit Faustyna mondani akart, de az asszony újra beszélni kezdett, halkan, nyugodta, tárgyilagosan, mint ahogy az elején. Hogy az igazságot, a teljes igazságot már két hónappal ezelőtt megmondták neki, még a nyár végén. Szinte látja maga előtt az orvost, aki zavartan a nyakát nyújtogatva, furcsa arckifejezéssel kerülgette a közlést, nem emlékszik rá, hogy mit is mondott, csak általánosságokban körvonalazta, mi esedékes, ő pedig nekitámadt, mint egy fúria, azt sem tudja, mit vágott a fejéhez, nem is várt az orvostól választ a kérdéseire, nem kért haladékot; az orvos csak annyit mondott, hogy minden tőlük telhetőt megtesznek, semmi többet, és hogy nem sokat lehet tenni, így mondta, az orvosi eszközök korlátozottak, de természetesen a legjobb körülményeket fogják neki biztosítani, amilyenek csak a klinikán lehetségesek, így mondta, és Faustyna biztos lehet benne, hogy azok után, amit azokban az években az apjával műveltek, annál is inkább a legjobb ellátás jár neki, de az orvos arról nem beszélt, hogy végül is mi vár rá.

Következtek a kölcsönös áltatás hetei. Mert ő nem mondta meg apjának, hogy az orvos mit mondott neki, és az apja nem árulta el Faustynának, hogy sejti, miről van szó, és az orvosnak nem kell hazudnia, mert ő mindig katonának tartotta magát, nem bírta elviselni, ha becsapják, és saját magát aztán végleg nem fogja áltatni. Amikor először tette próbára a betegség, Faustynának beszélt a fájdalomról, megmondta, hogy előtte nem titok, miről van szó, és akkor az asszony bevallotta, hogy ő is tudja. A roham megszűntével hosszan beszélgettek erről egymás mellett ülve az ágyon, a következő napokban is visszatértek rá, mintha valaki másról szólna az egész, vagy távoli lenne, valószerűtlen. A rohamok sokasodtak és napról napra erősebbek lettek, és nem segítettek már az addigi orvosságok, sem az alkohol. Apa egy napon közölte, jobb lenne, ha átvinnék a klinikára, Faustyna most már tudja, azért mondta, hogy ne lássák, amikor már nem tud uralkodni a hangján, a tekintetén, az arckifejezésén, az egész testét betöltő fájdalmon. Azt válaszolta, természetesen jobb lesz, apa megerősítette, biztosan jobb lesz, és az orvosa is azt mondta, hogy így jobb lesz. Faustyna elmesélte, hogy aznap reggel hallgatagon ment haza a kórházból, görcsbe rándult gyomorral, az egész világot gyűlölte, amiért ott kellett hagynia, mert hiszen ez nem volt jobb sem neki, sem Faustynának. Hiszen mindkettejüket újra és újra, vég nélkül az foglalkoztatta, amit együtt éltek át, ami éveken át összefűzte őket, ami számukra a legfontosabb volt, a konspiráció, a veszélyek, a háború utáni ellenállás, s mindaz, ami ezzel járt, majdnem elfeledve, hogy mi számukra a legfontosabb: a saját életük, hogy szerették egymást, hogy veszekedtek, egyetértettek vagy vitatkoztak, hogy elbűvölték egymást, hogy haragudtak egymásra, hogy örültek egymásnak, és amikor a börtön elválasztotta őket, aggódtak egymásért, mindaz, ami az életük volt, amit sokkal jobban kiaknázhattak volna, ha tudják, milyen gyorsan véget ér. Miután az apjának nem javult, hanem rosszabbodott az állapota, megengedték neki, hogy mellette virrasszon. Nappal többnyire a nagynénje vigyázott a betegre, éjszaka ő. Attól kezdve, hogy tudta, nem javul az állapota, és nem is fog javulni, gyakran beszélgettek a halálról. Apja tiszta pillanataiban, amikor még tudott beszélni. Ott ült az ágya szélén, fogták egymás kezét, pontosan úgy, mint amikor megismerkedtek, a háború első évében, és amikor nagyon szerelmesek voltak egymásba. Faustyna elmondta, hogy apja akkor hosszú évek óta először beszélt Istenről. Valamikor, nagyon régen hitt Istenben és abban, hogy a háború után ez az ország, amelyért annyit harcoltak, s amelyért annyit szenvedtek, szabad lesz. De miután a szabadsággal minden máshogy alakult, és nem sikerült, Istenről már nem beszélt. Most újból megemlítette. Járt nála a pap. Érezte apja halálfélelmét és az erőfeszítést, hogy legyőzze. Küzdött ellene, hogy a fájdalom legyűrje, és a gondviselést kereste. Lehet, hogy ezért hívatott papot. Utána apja könnyáztatta arccal feküdt a párnán, arca idegen volt és távoli. De amikor Faustyna tenyerét a tenyerébe tette, és apja megsimogatta és ránézett, derült volt, a tekintete világos és teljesen nyugodt. Faustyna tudta, hogy valami történt benne, hogy valami továbbra is történik, amelyben ő már nem vesz részt. Az asszony végül közölte vele, hogy az orvosok azt mondják, semmit sem tehetnek érte, csak beadják a morfiumot. Azt is csak olyankor, amikor a fájdalomtól jajveszékel. Ezt egy orvosnak is nehéz elviselni. Ez esetben menjen a nővérek szobájába és kérje a morfiumot. Korábban ne. Az orvosok szerint nem lehet sem többet, sem gyakrabban beadni, mivel a beteg szíve nem bírná ki. Úgy mondják, hogy a beteg szíve nem fog együttműködni. Ez a helyzet. Így mondta Faustyna. És így írta meg később a levelében.

A szobában már sötét volt. Faustyna nem állt föl, hogy lámpát gyújtson, és ő is veszteg maradt. Már régóta nem látta az asszony arcát, sziluettjét is már csak alig. Bevilágítottak az utcai lámpások, időnként a felhők mögül előbukkanó hold, Faustyna az ablakkal szemben ült, nagyon sápadt volt, merev, komoly volt a hangja is, úgy tűnt, senkitől sem vár reménykeltő szavakat, tőle sem.

Egy idő után mégis felállt. Olyan volt, mintha álmában járna. És felemelte a kezét. Megemelte a haját, hallotta a hajszálak susogását, hallotta a lány lélegzetvételét. Aztán újból a hangja, de ez egy teljesen más hang. „Sohasem hitte, hogy maga mindazt, amit tett, szimpla karriervágyból teszi.” Akkor csendesen, tagoltan megkérdezte: „Szerinte miért tettem?” „Sokat gondolkodott rajta… Végül arra a meggyőződésre jutott, hogy mindannak, amit végrehajtott, valami mélyebb értelme kell legyen.” Ezt ki is fejtette: apja később arra jutott, hogy valakiknek ezt az országot a romokból ki kell emelni, valakinek tanítani is kell másokat, és ami legfontosabb, a legpiszkosabb munkákat is el kell végezni, és lehet, hogy van annak is értelme, hogy nem külső, hanem belső erőkkel, és ebben a szegény, tönkretett országban nehéz tiszta kezűnek maradni, a tiszta kezek néha fölöslegesek. „Azt is mondta, hogy most maga ezt jobban tudja, mint ő…”, mondta a lány, hangjában bizonytalanság és túlfűtöttség remegett, el is hallgatott, és az asztal fölött felé fordult, mintha megerősítést várna.

Felnevetett. Faustyna nem reagált, sötét volt, végül a nevetést megpróbálta köhögésbe fojtani. Aztán valóban elkezdett köhögni, és megint nevetni, nem tudott úrrá lenni a nevetésén, maga sem tudta, mi olyan nevetséges, természetesen az váltotta ki, amit az asszony mondott, de hogy pontosan miért nevetett, nem tudta volna meghatározni, valamitől védekezett, lehet, hogy maga sem akarta tudni, zsebkendőjét a szájához emelte, és nehezen, mélyen lélegzett. Nem tudom, hogy Faustyna hitte-e, amit mondott – írta nekem később. – De lehet, hogy komolyan hitte, hogy ez így van – írta nekem ugyanabban a levélben.

Már nem látott semmit a lány arcából, mert a hold előjött a felhők mögül, s egyenesen a szemébe világított (pár pillanatig káprázott a szeme, nemcsak a lány arcát nem látta, a körvonalai is eltűntek a szeme elől), csak a neszeket hallotta a szemben levő fotel felől, és megértette, hogy a lány felállt, azt már látta is, hogy elmegy mellette szótlanul. A ház belsejéből meghallotta az ajtók csapódását.

11.

Egy ideig ült még a félhomályban, gondolattalanul. Hallgatta a ház zajait, a víz csöpögését a csapból, a padló nyikorgását, az ajtók csapódását, de igazából arra várt, hogy meghallja Faustyna lépteit, mert hiszen azt mondta, hogy éjszaka ő virraszt az apjánál, a nénje meg nappal, a hold néhányszor előbújt a felhők mögül, és a szobában világosabb lett, várta, hogy történjék valami. Egyre sötétebb lett, és már nem gondolt sem Faustynára, sem az apjára, csak a saját ügyeire Varsóban, arra, hogy muszáj telefonálnia, meghosszabbítania a szabadságát, és vajon miért nem tette meg ezt eddig. Az járt a fejében, miért is töltötte egyedül a szabadságát a tengerparton, mi történt közte meg a párja között, a Varsóban hagyott asszonyra gondolt, de a valóságban Faustyna járt az eszében, felkelt, magára öltötte a kabátját. És rövidesen már a klinika felé tartott.

Fenn a magasban vihar készülődött, de az utcán gyalogló még nem érzi előszelét: az utcán a fasorok csendesek. Nagy csend volt, mintha az egész város rég aludna, ránézett az órájára, még csak tizenegy óra múlt pár perccel. Már oda is ért. A kapus nővér csak felnézett, és tekintetével a folyosó felé mutatott, meg sem kérdezte, kicsoda, noha nem az a nővér volt, akit már látott, hanem egy másik, ismeretlen. Belépett a szobába, becsukta maga után az ajtót, Faustyna nagynénje felpattant a fotelből, mintha már régóta várt volna az érkezésére s mintha sietne valahova, csöndben odamutatott a fotelra, és ő végül, noha valamit kérdezni szeretett volna, nem szólt semmit, a néni sem, csak idegesen összekapkodott néhány apróságot az asztalról, és kivitte a mosdóba. Nem akart a néni jelenlétében az apja ágyához lépni, odament az ablakhoz, és óvatosan kinyitotta, mert úgy tűnt, hogy a szobában elég meleg van, a betegség különös szaga mindenfelé, úgy érezte, ez neki túl sok, miután kiszellőztetett, becsukta az ablakot. Hallotta a néni hangját, éles volt és kellemetlen, noha csak annyit mondott, hogy minden rendben van.

Aztán még hallotta egy picit a matatását. Amikor az ajtók becsapódtak, nem fordult meg, hogy ellenőrizze, elment-e, de továbbra is ott állt az ablaknál, a holdat nézte, ahogyan eltakarják a felhők, a kórház kertjét, és úgy tűnt neki, hogy a föld őszi illatát érzi, meg a hegyekből lejövő hó szagát. De ez csak képzelődés. Az ablak csukva, a betegszoba nehéz levegőjében keveredik az izzadság, a gyógyszerek és a haldoklás. Hallja apja lélegzetvételét, és csak most fordul felé. Semmi sem történik.

Óvatosan közelebb lép apja ágyához. Úgy rémlik, hogy a feje megbillent, a párna lejjebb csúszott. Megemeli a párnát, érzi apja hajának csatakosságát, visszateszi a fejét a párnára, miközben kezével feléje nyúl, a mellkasában hullámokban tör fel az együttérzés, az irgalom, az erőtlenség és a harag. Hallja az infúzió csöpögését. Az ágyat háló veszi körül. Hogy le ne essen. Nyilván ezért, mert: „kötelességünk mindent megtenni, hogy életben tartsuk”, mondták Faustynának. Így adta tovább – írta nekem a levelében később. A katéter csepegését is hallja. Senki sem mondhatja rájuk, hogy nem követnek el mindent – írta. Félve gondolt rá, hogy ő is közéjük tartozott. A barikád másik oldalán állt, mint az apja. Visszatérő gondolata, hogy mit mondana az apjának, ha hallaná. Mert a fejében nagyon sok kérdés gomolygott, nem tudta eldönteni, melyik fontos, melyik lenne a legfontosabb, és sorra kihajigálta őket az emlékezetéből, idegesítette a bizonyosság kényszere, melege volt; de feltoluló újabb gondolatai és kérdései még jobban megizzasztották, miközben tudta, hogy az apja egyikre sem válaszolhat, neki magának kell megválaszolnia hamarosan mindet. Faustyna közlése jutott az eszébe: „Csak morfiumot adhatunk már neki. Rendes adagot. Másképpen a szíve nem működne… Más betegeink is vannak, akikről gondoskodnunk kell.” Így mondták az asszonynak, és ő így adta tovább – írta nekem ugyanabban a levélben, később.

A szobába behallatszottak egy távoli toronyóra kondulásai, újból az ablakhoz lépett, hogy megnézze, honnan jön a hang, az ablak mögött, az alacsony növésű fenyők között köd terjengett, távolabb – annak ellenére, hogy telihold volt – a hegyeket nem lehetett látni, csak a legmagasabb havas csúcsokat. Amikor a távoli templom órája ütött, meghallotta az apját. Csak mély sóhajtást, semmilyen jajkiáltást. Minden úgy volt, ahogy Faustyna mondta, ahogyan a nagynénjük mondta, az utolsó órák nyugodtabbak. Félve gondolt arra, amit egyszer hallott. Hogy az emberek a haláluk előtti percben nyugalmat és világosságot éreznek. Mindent kifejezőbben, mindent élesebben látnak. Egy pillanat alatt újraélik az életüket. És mélyebben megértik. Apja arcát, sárgásfehér bőrét, ráncait nézve, szemét behunyva megpróbálta apja évekkel korábbi arcát a helyébe képzelni, azokból az időkből, amikor elutazott Z.-ből az anyjához, de nem sikerült felidéznie, csak Faustyna felháborodott arcát, ahogy félelemmel és megvetéssel hallgatja, amikor szökni készül. Apja szavai visszhangoznak benne, azt mondta neki, hogy anyja neki is azt írta, szeretné, ha a fia visszatérne hozzá. Fájdalom járta át, aztán látta magát valamelyik tó partján, a félhomályban, a tábortűz mellett, szemben ült vele az apja. Egy régi legendát mesél a vízi tündérekről, akiket le kell lőni, mert ha valakibe beleszeretnek, lehúzzák magukhoz a mélybe, és soha nem engedik vissza a világba; később a német csapatok mozgásáról beszél neki, itt, Kelet-Poroszország határán, amiről az újságok is írnak, és újra a vízi tündérekről, mintha ez egy és ugyanaz a história lenne, mintha a vízi tündérek tánca és a gyalogsági csapatok közt valami összefüggés állna fenn – és most végre látja apja arcát maga előtt, ott, a tábortűznél, fiatal, életteli, noha komoly, egy kicsit gondterhelt, és most itt, a kórházi szobában érzi a tábortűz keserű füstjét, a mocsár illatát, a vízét, a fenyőerdőét, és azt, hogy volt, amikor nagy boldogság töltötte el az apja mellett.

Később apja zihálását hallva odamegy hozzá. A beteg arca nyugodt, mintha nem lennének fájdalmai vagy elcsitultak volna. Órájára néz, éjszaka fél kettő, átsuhan rajta, miért nem ütött a templom toronyórája, és ez a gondolat megrémíti, elaludt talán, és csak álmában látta a tábortüzet, apja figyelő arcát, a víz fekete tükrét és a ködöt? De rögtön megállapítja, nem, egész idő alatt éber volt, csak behunyt szemmel emlékezett, mert tudta, hogy nem szabad elaludnia. Biztosan ezért kezdett el azon gondolkodni, miért adta át Faustyna ezt az éjszakát neki az apja mellett. És akkor megszólalt benne egy belső hang, arra intette, hogy az emberek a haláluk órájában újraélik az életüket, és ő azt suttogta: „Bocsáss meg, bocsáss meg, Tata!” Mintha ez volna a legfontosabb. De mindjárt felötlött benne a kérdés, megbocsáthat-e neki az apja. Mert az a múlt, amit megélt, az ő dolga, nem az apjáé. Volt, elmúlt, és hogyha az apjával meg is értette volna magát, ezekkel az ügyekkel nem nyugtalaníthatja. Évek óta elváltak útjaik, elidegenedtek egymástól, de apja biztosan megpróbálta volna őt megérteni. Ő pedig apja ellensége volt, és pont. Rossz úton járt, és pont. Bedőlt a külső erőknek, és pont. Nem tette mérlegre saját nézeteit és véleményét a valóságról, nem törődött az árnyalatokkal. Apja pedig azzal, ami bekövetkezett, nem akart semmi közösséget vállalni, és nem is vállalt. Drágán megfizetett érte, de ha megkérdeznék, hogy megváltoztatná-e az évekkel ezelőtti választását és döntését, azt mondaná: nem. Azon tépelődik, hogy a történelem igazat ad-e az apjának, vagy sem. De ez tét nélküli kérdésként foglalkoztatta, csak a különböző lehetőségekről gondolkodott. Eszébe jutott a saját nevetése, melyet Faustyna szavai váltottak ki, amikor elmesélte, mit mondott az apja, és most találgatta, mi lehetett az apjában erősebb: a határtalan szeretet arra érdemtelen fia iránt, vagy pedig a lengyel hagyományos gondolkodás széles kánonja, amelyet megpróbált az ő esetükre alkalmazni. Drága apa!… Adná Isten, hogy olyan komplikált és olyan nemes lenne minden, ahogyan te gondolod… Nem, nem vagyok Wallenrod, hogy… De gondolatai közé szégyenkezés elegyedett. Ha ezt nem Faustyna, hanem az apja mondta, nem merné kétségbe vonni. Mert az pergett le előtte, hogy milyenek voltak számára ezek az évek (Sztálin halála, aztán az olvadás, Hruscsov megjelenése, a poznani események, a büntetőperek – hogy ez az út a széllel szemben ment, ha valaha hitte is?), és hogy lehet-e mentőövet nyújtani annak, aki a folyóba esett. Magában elmosolyodott, és gondolatban azt mondta: „Drága Apa!”, mert tudta, hogy mindaz, amit apa gondolt róla, nem felel meg az igazságnak, az igazság sokkal egyszerűbb, mert ha nem is ölt meg senkit, semmilyen disznóságot nem csinált, másoknak nem ártott akarattal, de bűnös, mert a rossz oldalon állt; aztán lejátszódott benne az utazás a vonatban, hogy az utolsó pártplénumtól az emberek milyen sokat vártak, de ő már semmit nem remél, és aztán a görénységről, a rosszról, a gyűlöletről és a hazugságról gondolkodott, leszűrte, hogy a gyűlölet és a hazugság mindig elnyomja a jót és az igazságot.

Úgy látta, hogy apja feje újra lejjebb csúszik a párnán. Odalépett az ágyhoz és középre húzta, a törülközővel megtörölgette apja nyirkos testét, hidegnek találta. Újból a sajnálat hulláma öntötte el, szeretett volna sírni, mert tudta, hogy ez segíthet, de nem eredtek el a könnyei. Visszatért a fotelhez, ránézett az órára, és megállapította, hogy három óra múlt húsz perccel, újból csodálkozott, hogy a templom órája most sem ütött.

A fotelben ülve, apja egyenetlen lélegzését hallgatva belülről sírt, forrón, fájdalmasan, noha a szeme száraz maradt. Megint eszébe jutott, hogy vissza kell térnie Varsóba, eszébe jutottak az ügyei, és úgy érezte, teljesen mindegy neki, mi lesz. És aztán, mint mindig, amikor Varsóra gondolt, eszébe jutott a varsói asszony, akivel oly sok minden összefűzte, de ezt már nem érezte olyan fontosnak, mint ott, a tengerparton, amikor feszülten várta megérkezését. Érezte, hogy az asszony körüli gondolatait fél elemezni, önmagával sem őszinte, a valóság az, hogy az az asszony már nagyon messze van tőle (vagy ő távolodott el az asszonytól), már-már idegen.

Négy órára járt, amikor újra ránézett az órára, és most meghallotta a toronyóra ütését: nagyon közelről és hangosan, majd elnémult. Éles, olthatatlan nikotinéhség mardosta, tegnap este óta nem gyújtott rá, de félt fölállni és kimenni a folyosóra, hogy rágyújtson. Megpróbálta felidézni, hogy apja valamikor a háború előtt dohányzott-e, de nem sikerült, arra jutott, apja sohasem dohányzott. Észrevette, hogy túl gyakran pillant az órára, fél öt volt, nem érzett sem álmosságot, sem fáradtságot, gondolatai nagyon élénkek voltak. Pontosan tudta már, hogy a következő hetekben mibe kezd Varsóban, az intézetben. Érezte az érlelődő elhatározást.

Háromnegyed öt. Friss levegőre vágyakozott. Teli tüdővel beszívható friss levegőre. És ezzel egyidejűleg vágyott a szél, a fű, a jód illatára. Fel szeretett volna kelni a kórházi fotelből, kinyitni az ablakot, de meg sem mozdult, úgy érezte, hogy lábából és a testéből kifutott a vér. Csak nagy erőfeszítéssel tudta felemelni a fejét. Hallgatózott. A szobában valami megváltozott: mintha valaki bejött volna hangtalanul, mintha az ajtók lassan kitárultak és lassan becsukódtak volna. Lélegzést hallott, de hamar felfedezte, hogy ez a saját lélegzetvétele. Még egy kis időbe telt, mire megértette, hogy egyedül van a szobában. Felkelt a fotelből, az apja ágya felé indult, és apja arcát nézte. Állt és úgy érezte, hogy rögtön megnyomja a vészcsengő gombját, felkiált vagy kifut a folyosóra, és hívja a nővért, orvosért kiált, Faustynát is hívni fogja, lehet, hogy sírva fakad – de mozdulatlanul állt, nézte apja arcát, és nem mert hangosan lélegezni. Csak sokára sikerült az első lépést megtennie és szemügyre venni apja üres tekintetét. Jobb keze ujjaival lezárta apja szemét, bőre még meleg volt, nem tudta állni apja tekintetét, noha nem volt benne semmi szemrehányás, csak határtalan nyugalom.

12.

És utána teljes békesség költözött belé. Mintha minden fájdalom, irgalom, kétségbeesés, mindaz, ami az apja ágyánál mindvégig gyötörte, nyomta a szívét, szorította a torkát, elenyészne. Szabad volt. A kórházi folyosón, az előcsarnok felé menet az volt a benyomása, hogy eszébe jut mindaz, amit bátyja mondott, hogy mit mondott neki az apja, amikor a bátyja külföldre távozása előtt meglátogatta apjukat a börtönben, de már nem volt semmi jelentősége, mert olyan volt, mintha most maga az apja mondta volna neki. Egyre az járt az eszében, biztosan ezért intézte Faustyna úgy, hogy ezt az éjszakát ő virrassza át az apja ágyánál. És úgy tűnt neki, hogy ennek megerősítését találta meg Faustyna szemében, amikor a folyosóról a hallba lépve szembetalálkozott vele, és ő hátralépett, pár pillanatra, lehet, hogy öt, lehet, hogy tíz másodpercre állt csak: áthatóan nézte, a válla reszketett, mintha nem tudna magán uralkodni, karját széttárta, majd átölelte, és azt mondta: „Tehát ott voltál végig, jól van…” Újból tegezte, mint valamikor évekkel régebben, rövid ideig ott érezte Faustyna kezét a vállán (az asszony arca meghatódott volt, sápadt, szeme és az arca könnyes), sarkon fordult és némán visszament a folyosón oda, ahonnan kijött.

Később, mintha álomból ébredt volna, ment az utcán, a hegy aljánál találkozott a tejeskocsissal, a munkások távolabb a reggeli műszakba tartottak. A tiszta, hideg levegőben a völgy felett felkelt a nap, kékes köd terjengett az erdők felett, érezni lehetett, hogy derült nap készül. Mélyen belélegezte a levegőt, teli tüdővel, úgy, ahogyan már a kórházi szobában, az apja ágyánál kívánkozott rá, és minden friss lélegzettel nőtt benne a nyugalom.

Otthon találta Faustyna zokogó nagynénjét, nevét sehogy sem tudta magában felidézni, bár mindig a nyelvén volt, emelt hangon beszélt neki a telefonokról. Hogy éjszaka és reggel is volt. Jó időbe telt (levette és felakasztotta a kabátját), mire megértette, hogy a nagynéni arról beszél, telefonon keresték Varsóból, egy női hang, mindig ugyanaz. Néhányszor bólintott, hogy tudomásul vette. Noha igazából nem akart tudomásul venni semmit. Valami efféle lehetett az arcára írva, mert a nagynéni kérdezni készült valamit. A lépcsőn lemenet hátrafordulva még mondott valamit a néninek, néhány szót. (De milyen szavakat? Mit? Nyomban elfelejtette, hogy amit mond, az olyan fontos lenne.) A szobában a sarokból a szoba közepére húzta a bőröndöt, amelyhez megérkezése óta hozzá sem nyúlt, még kulcsra volt zárva, a kulcsot megtalálta az utazótáskája mélyén, kinyitotta, és nekiállt kipakolni a holmiját, beakasztgatta a szekrénybe, berakta a komód fiókjaiba, és amikor befejezte, az üres bőröndöt betolta az ágy alá. Derékra vetkőzött. A fajansz vizeskancsóból vizet töltött a fajansz mosdótálba, és megmosakodott. És attól a perctől kezdve, amikor megértette, hogy mit mondott a bátyja, mit mondott bátyjának az apja a börtönbeli utolsó találkozásuk alkalmával, teljes nyugalom töltötte be, a fejében nem volt más gondolat, más szó, más hang, csak képek peregtek előtte, mint egy régi filmben. Láttam apát, amilyen valójában volt – írta nekem később. Mert az emlékeket a leggyakrabban képek őrzik. Képek a legjobb éveinkből, az ifjú- vagy felnőttkorból, a heroikus, büszke, örömteli időkből, s ha ezek között akadnak is szomorúak, a szomorúság legyőzhető. És láttam ebben a lepergő filmben nemcsak apát, hanem Faustynát is. Amilyen volt, és amilyen most. Ahogyan töretlenül megy a saját útján, mint ahogy apával ment valaha. Gyűlöltem, pedig egész egyszerűen kevéssé ismertem, írta levelében. – De ő megfeledkezett róla, hogy gyűlöltem – írta nekem. – Vagy egyszerűen nem akart rá emlékezni, írta. – Mert ő már akkor tudta, hogy hányadán állok magammal – írta nekem később ugyanabban a levélben.

És aztán félig levetkőzve lefeküdt az ágyba, betakarózott a hűvös ágyneművel és elaludt, és álmában, de lehet, hogy még sokkal korábban, félálomban, vagy talán negyedálomban hallotta a puha lépteket a lépcsőkön, és lent a mélyben látta apja nyugodt arcát, ahogyan felemelt mutatóujjal mondani akar neki valamit, de ahogy félálomban vagy negyedálomban néma maradt, csak nézték egymást szemtől szembe, nem azt mondta az apjának: „Bocsáss meg, Tata!”, ahogy valóságosan mondta, hajtogatta, hanem: „Szerettelek”, és rögtön utána: „Szeretlek.” Csak ennyit. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcát, de a tenyere csak a levegőt érte, futólag még látta, noha már eltűnt a ködben, miután puha léptekkel lement a lépcsőkön, a földszinten is, ahol egy percre megállt – és akkor igazi álomba merült, olyan mély álomba, mint a legmélyebb feketeség, sok órát átaludhatott, apa nem emlékezett a fiaira, lehet, hogy nem is voltak neki – és amikor felébredt az alkonyatban, az arca nedves volt, és a párnája is.

 

1970 nyara és 1991 ősze