Ugrás a tartalomra

 

A leghumorosabb telefonkönyv

Hazánknak is megvannak a maga hétköznapi hősei, antihősei és egyéb bicskanyitogató karakterei, úgymint A BMW-s, aki szereti az igényesebb mulatóst (bömböltetni is), miközben a járművével bőcsködik a gyanútlan járókelők előtt, és azt is pontosan tudja, hogy a piros lámpa nem mindig vonatkozik rá; A dicsérő néni, aki csak mondja a magáét, mindent véleményez, gyorsan korrigál, ha mellétrafál, majd hátba szúr; A fogyókúrázó, aki keserű, önvigasztaló poénkodással próbál zsírt égetni, nagyon hisz az akaraterőben, a déli pacaljához pedig már csak két szelet kenyeret fogyaszt. Aztán itt van még A hatalmas figura, kinek archetípusából minden kisvárosban megtalálható legalább egy, aki mindenhez ért, mindenről markáns véleménye van, bratyizós, igazi életművész, bármit be tud szerezni, és általában valami egyszavas, idétlen beceneve van. A „lehet” emberrel már nehezebb dűlőre jutni, mert az ő életében semmi sem biztos, de jól párosítható A nem érek rá emberrel, akinek egy darabig minden megfelel, majd hirtelen már nem. Talán Az időrabló mesélő a legelterjedtebb karakter hazánkban, aki a nettó semmit képes hőlégballon méretűre felfújni. De felbukkan még Az ígérgető, A bulikázó, A wellness népe, A nyaralók, valamint bepillantást kapunk a klasszikus vidéki majálisok dekadens, jellegzetesen fülledt légkörébe is, méltó ellenpólusként szembeállítva A flancos étteremben szenvedő modern wannabe-arisztokraták sanyarú sorsával, azokkal az élükre vasalt emberekkel, akiknek semmi nem elég jó. Szóval ezek az arcok szépen terítékre – vagy inkább boncasztalra – kerültek Hartay Csaba Köszönöm a befogadást című humoreszkkötetében, ahol minden, ami megtörténhet, meg is történik.

„Senki sem tudja, mit dolgozik jelenleg. Ügyeskedik, jókor van jó helyen, vannak kapcsolatai, tud szerezni ezt-azt. Oké a srác. De azért százezrekkel tartozik a keresztanyjának, négymillával az unokaöccsének meg a volt apósjelöltnek.”

Az biztos, hogy a felvázolt típusokon alig kellett torzítani: ők tényleg ilyenek. Bár egyesek szerint az irónia mára kissé elavult műfaj, ehhez a témához más eszközzel nem lehet nyúlni, mint ahogy vécét sem pucolunk fogkefével. Érezni, hogy a szerző sokat járja a várost, sok helyen megfordult, talán inkognitóban ő a legizmosabb törzskommentelők egyike – és akinek van véleménye, igenis ossza meg! Azt is érezni, hogy nincs kibékülve a világban mutatkozó aránytalanságokkal, ezt a sok visszatérő elem és szófordulat is alátámasztja. Való igaz, hogy a bosszantó és irritáló dolgok egyre szaporodnak fejlettnek mondott világunkban (amikor a körúton a nagyképű izomember ok nélkül bőgeti kanszimbólumát, vajon hányan gondolják: „hm, egy igazi férfi”, és hányan azt, hogy „mekkora köcsög”?) Talán csak a gyakorló buddhisták képesek egykedvűen felülemelkedni az embert naponta érő idegborzoló impulzusokon, de az átlag járókelőben azért csak kicsírázik az indulat – s néha papírra is veti. Tehát kijelenthető, hogy a szerző minden jóérzésű, szelektíven hulladékgyűjtő, zölden-pirosan-narancssárgán vagy épp csak fehéren-feketén gondolkodó honpolgár, illetve a középréteg véleményét is hűen tükrözi, noha nyomokban megcsillan azért egy kis irigység is, de ennyi belefér, a show része.

„A flancos étterem a mai divatnak megfelelően egy modern bisztró, ahová különleges parasztvakításokat alkalmazva csalják be a traktor méretű Audival, BMW-vel, Mercedesszel rendelkező kedves vendégeket. A parkolóban csak ilyen autók állnak, ha leparkolnál melléjük a Suzukiddal, valószínűleg megszólalna az étteremben a riasztó, hogy itt valami jogtalan behatolás készülődik.”

Egy írónak mindig legyen nyitva a szeme, a füle és a laptopja, mindehhez nélkülözhetetlen továbbá a kifinomult megfigyelőkészség, és ha tapasztalatait hatásosan tudja visszaadni, a küldetés sikeres. A visszásságokra és ostoba helyzetekre kiélezett szerző a bizarr szitukra vadászik, vagy olyanokra, amiket már annyira megszoktunk, hogy bizarrságuk fel sem tűnik. Ez nem mindig hálás küldetés, mert közben bosszankodik az ember, de ha úgy nézzük, a stratégiákban nem sokat gondolkodó temetkezési vállalkozó is a halálból él... A szerző gyakorlott a blogposztszerű megvalósításban, érett, kiforrott stílusban ábrázol, a szövegek rövidek, tömörek, élénk képi dimenziókkal. A történetek lendületesek, lazák, és szerencsére nincs túlhúzva a bennük rejlő humor, működnek az arányok, melyeket a szókimondó őszinteség sem borít fel.

A kötet mobiltelefont mintázó külleme sem véletlen, hiszen a „teló” korunk egyik jellegzetes szimbóluma, társ, barát, bálvány, szerető, és kis helyen elfér. Az elharapott, elcsépelt kínszlengek falanxaival Hartay Csaba remekül ábrázolja a hadováló emberek tartalmatlan szófosását. A „para”, a „behalsz”, a „kajakra” és a „királyság” már jó ideje lakossági használatban van, de az újak közül talán az „ennyike” monológzáró szó a legpusztítóbb. Mindenkinek van legalább egy ismerőse, aki ekképp kommunikál, de az is előfordulhat, hogy mi magunk vagyunk azok, ha nem is mindig, legalább néha, mint Gazdagék, amikor nekicsapják magukat a nyaralásnak:

„Arcukról az üres nagyképűségen kívül semmi más nem olvasható le. Öröm meg végképp nem. Unottan csúsztatgatják a bőröndjeiket tovább, ahogy halad a sor a reptéren. Mintha nem nyaralni mennének. A gyerekek is kibaszott büszkék valamire.”

A minőségi humor már nagyon régóta szabadságolta magát a hazai kortárs irodalomból, valamiért senkinek sincs kedve komolyabban művelni. Ha úgy nézzük, ezek a friss és illatos szösszenetek szociológiai és társadalompszichológiai esszéknek is beillenének önmagukban, és lehet, hogy csak én vettem észre, de mintha a legtöbb írás sajátos textúrával és ízvilággal bírna. És valljuk be, jólesik elnézni, ha valaki görbe tükröt tart az irritáló figurák elé, és kimondja azt, amit mi is gondolunk. A démonizált vállalkozók beleillenek bármilyen környezetbe, térbe és időbe, jelen korunkba éppúgy, mint a kitartóan régibe (retróba). Az archetípusok mindig ugyanazok lesznek, legfeljebb az őket karikírozók fegyverzete változik. És ha a felsorolt karakterek közül magára ismer legalább egy (de inkább ezer), magába néz és sürgősen elindul a változás útján, már megérte kiadni.

Egy nagyobb lélegzetvételű novellafüzér foglalkozik a nyaralásokat megrontó, vagy bájosan debilre színező honfitársainkkal, olyan sztenderd figurákkal, akiket csak a cinizmus eszköztárával lehet alaposan felvázolni, és még egy kacagtató borsznobos bullshit szakértést is kapunk. A hecc-szett közepe táján paródiák kavalkádjába botlunk némi abszurddal konfitálva, majd egy sziporkázó és fájóan igaz Facebook-kritika zárja a kötetet, nyomatékosan felhíva a megszállottan görgető felhasználók figyelmét arra, hogy a like csupán a tevékenység látszatának mértékegysége, nem pedig a népszerűség és az osztatlan elismerés virtuális materializációja. Aki like-okból próbálja összerakni magát, az nagyon félre lesz vezetve – amikor valaki kicsattanóan fest a feltöltött képeken, az is többnyire a valóság kényszeres színezése.

Ha viszont Facebook-függőségben szenvedsz, és kigyullad a lakásod, még megosztasz egy méteres lángokat ábrázoló friss fotót és egy hozzá passzoló könnyes idézetet, majd kimenekülsz, de visszaküzdöd magad egy tűz-szelfis önlájk erejéig. Az is megtörténhet, hogy az üzenőfalra frissen feltöltött fotódról állapítod meg, ideje lenne borotválkozni, és ha másfél napja nem vagy bejelentkezve, a TV2 híradójából értesülsz arról, hogy nyomtalanul eltűntél.

A kötet célcsoportja könnyedén behatárolható: nagyjából mindenki. A mai sikerorientált, gondosan építgetett karrierek és egók világában ez egy megalkuvásoktól mentes, leleplező jellemrajzgyűjtemény, jóízű vakcina a seggfejesedés ellen. Az internet elterjedésével jelentős teret kaptak a véleményvezérek és a kiemelkedően középszerű megmondóemberek, mostanság zajló túlkínálatuk már-már hangzavart teremt, s ebből a kakofóniából nehéz már kiemelkedni saját hanggal. Úgy tűnik, Hartaynak ez mégis sikerült. Ezt a remekül összefésült novelláskötetet bárhova magaddal viheted, kényelmesen elfér azon a helyen, ahol a mobilt hordod, de vigyázat, mert ez a készülék nem rezgőre van ám állítva, hanem a leghangosabb csörgésre.

 


Hartay Csaba: Köszönöm a befogadást! Athenaeum Kiadó, 2019.

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.