Mi az, hogy kortárs történelmi regény? Eszik-e, vagy isszák? Milyen irodalmi eszközökkel nyúl hozzá a múlthoz, milyen szemszögekből láttat, mi érdekli? Reagál-e egyben a jelenre is? Noha nincs rá általános recept, egy-egy mű kóstolgatásával ráérezhetünk a műfaj összetevőire, az adott mű sajátos ízvilágára, hatóerejére. Terítéken ezúttal a Mohács özvegye, Miklya Luzsányi Mónika új történelmi regénye.

A szöveget sokféle műfajból szőtte össze a szerző: történetekből, ráolvasásokból, receptekből, tanításokból, mítoszokból, szimbólumokból. És ahogy olvassuk, a körülöttünk lévő tárgyak, gondolataink, történeteink és kapcsolataink egyszerre megtelnek jelentéssel és jelentőséggel. Ha csak ennyi hatást kivált a könyv, már megérte.

A gyakran meghökkentő történetek mögött felsejlő emberi arcokra ráíródott kegyetlen sorsuk és sorstalanságuk: mintha csak kétféle ember élne a Földön: azok, akik erőszakolnak és azok, akiket megerőszakolnak. Egy következő életben pedig – maradva a halál után is a „nyócker”-ben, természetesen – e szerepek majd felcserélődnek. Hogy igazságosan legyen elosztva minden ebben a nyomorúságos életben.

"A kötet célcsoportja könnyedén behatárolható: nagyjából mindenki. A mai sikerorientált, gondosan építgetett karrierek és egók világában ez egy megalkuvásoktól mentes, leleplező jellemrajzgyűjtemény, jó ízű vakcina a seggfejesedés ellen." – Rimóczi László kritikája Hartay Csaba könyvéről.

„Egyfajta elgondolkodtató pszichológiai statisztikát mutat a regénybeli kijelentés, mely szerint a fehér nőket általában kétfajta bűn miatt csukják le Amerikában, az egyik az ittas vezetés, a másik a csecsemőgyilkosság.” – Rimóczi László írása a Mars Klubról.

„Azon túl, hogy a szövegben lenyűgözően tág terek és szűk, szinte klausztrofób kamrák váltják egymást, a kötet gerincét a külső-belső küzdelmek alkotják. Alapos betekintést nyerünk a szerző elméjébe, ahol súlyos létkérdések pattognak, melyeket a józanul gondolkodó átlagember nem tud, nem mer és nem is akar feszegetni. A sztorizás mindenesetre folyamatos és lendületes, néha J. D. Salingert hallani, néha Bret Easton Ellist.” Rimóczi László kritikája az Én meg az Énekről.

„Szomorú, hogy azért kell megvédeni a várost, mert nem ismerjük az ellenséget, nem tudunk tárgyalni, beszélni velük, mert az első perctől kerüljük, akár a fertőt, patkányt, csótányt. Ez volt a manipulációja minden elnyomó rendszernek, ezért tudtak békében aludni a kínzások után a kápók.” – J. M. Coetzee nemrég újrafordított és -kiadott művét Gáspár Ferenc ismerteti.

Franco tábornok alkotott egy nem teljesen dilettáns, de sematikus családregényt, ezzel szemben Kadhafi csak a banális és értelmetlen A zöld könyvet tette le a diktátorirodalom asztalára néhány népnevelő novellával egyetemben. Khomeini ajatollah egyik kardinális művében zavarba ejtően sokat foglalkozik a tevemolesztálás témájával, ellenben Szaddám Huszein romantikus történelmi regényekkel kényeztette alattvalóit. Ízléstelenség és maró giccs egykori kötelező olvasmányokban. Rimóczi László írása diktátorok oeuvre-jéről.

Vámos Miklós új kötetében olyan történeteket oszt meg olvasójával, amelyekről nem szokás kendőzetlenül mesélni – teszi ezt egy őszülő úriember eleganciájával, akiről megtudjuk többek között, hogy eredetileg nem is Miklós, hanem Tibor, hogy nemcsak idézeteket lopott életében, de szótárat is, s hogy egyre frusztráltabban szemléli a strandon a tökéletes testeket.

„…kötelező olvasmánnyá tenném hittanórára meg erkölcstanra gimnazistáknak. (…) Horváth Gergely stílusa pont olyan, amilyet minden tizenhat éves kíván magának egy hajnalig tartó világmegváltó beszélgetés során.” Juhász Kristóf melegen ajánlja a könyvet, de hevesen vitatkozik is vele.

„Aki a könyvet megveszi, vélhetően azért veszi meg, mert szörnyülködni akar az alulnézetből látott emberi sorsokon, meg akar mártózni egy számára idegen, egzotikus alvilágban, ahol pénzért minden kapható, ahol előbb ütnek, mint kérdeznek, és mindenki tetováltatja a családi fényképalbumát.
De nem fognak fegyverek dörögni. Pál Dániel ugyanis olykor megrendít, elcsodálkoztat, óvatoskodón tán meg is botránkoztat, de a direkt, szociós, riportszerű leírások arany középútjáról nem lendül el a brutalitás felé, nem osztogat pofonokat.” – Pál Dániel Levente kötetéről Juhász Kristóf is megírta gondolatait.

„A helyszín Józsefváros, Budapest nyolcadik kerülete. Nem a Palotanegyed, hanem a Nagykörút túlsó oldala, a Város és a Zóna határa, sok itt ragadt vagy ide sodródott emberrel és sorssal. Sokszor az az érzésem, mintha itt egyszerre múlna és állna meg az idő. Az egyik utca a századfordulós Párizs, egymás felé dőlő régi polgárházakkal, a hajdani polgárgazdaság málló faldíszeivel, a kispolgári erkölcsök és ízlés diszkrét túlzásaival. Egy másik utca az új Berlin kristály alakú bevásárlóközponttal, szökőkutakkal és kaszinóval.” – Pál Dániel Leventét legújabb könyvéről, Az Úr Nyolcadik Kerületéről kérdeztük.

„Nemcsak az olvasó és a szöveg, hanem az olvasó és a szerző között képeztünk hidat” – fogalmazott Kele Dóra, a népszerű InstaVers-projekt ötletgazdája, amely néhány hónapja nem csak a közösségi hálón, hanem könyv formájában is elérhető – Branczeiz Anna interjúja.

„Nem lesz itt addig egy objektívebb, széles körű, normálisabb kánon, amíg ilyen megosztottság van, amíg párhuzamos szakmák vannak és nem szakma, amíg az ideológiák belerondítanak alkotók és művek megítélésébe” – Orbán János Dénessel legújabb regényéről, a 20 éves Előretolt Helyőrségről, az olvasóközpontú literatúráról és az utóbbi időben sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Kft.-ről beszélgettünk.

Orbán János Dénes könyvbemutatóján jól megfért egymás mellett svéd metafizika és duhaj pornóköltészet, amiképp szó esett még Kolozsvárról, ivászatról, Faustról, kocsmákról és megannyi vonatkozásáról az OJD-univerzumnak. Az írót Nyáry Krisztián kérdezgette, Nagy Koppány Zsolt és Farkas Wellmann Endre parodizálta.