Walter Wengraf írói tündöklése és bukása

Walter Wengraf (1904−1943?) nevét manapság a legkiválóbb irodalmárok sem ismerhetik. Pedig Wengraf kitűnő stiliszta volt, a német novellairodalom páratlan művelője, sokak szerint a legjobb íráskészséggel rendelkező délnémet író. Nem csoda, ha híre 1945 előtt Thomas Mannéval vetekedett, és jócskán meghaladta az akkor még ismeretlennek számító Kafkát. Hősünk 1904 telén született a München közeli Pfronten tartományban; átlagos gyermekkora volt, szülei jómódú és köztiszteletnek örvendő tanáremberek voltak. A szeretetteljes családi légkörben a kis Wengraf tehetsége hamar felszínre tört, szülei szerint már hatéves fejjel verses állatmeséket költött. Később mégis a polgári pályát választotta, és könyvelő lett egy jó nevű müncheni cégnél, itt került kapcsolatba az akkor még illegálisan működő német nemzetiszocialista párttal. Hitler hatalomra jutását követően előbb a Reichssicherheitshauptamt, majd a Geheime Staatspolizeiamt (Gestapo) hírszerzőjeként szolgált. A bohém életet élő Wengraf főleg kristálytiszta germán stílusban papírra vetett Jelentéseivel segítette a Himler és Göring felügyelte náci titkosszolgálat működését. Az elhárításnak küldött Jelentései némelyek szerint rendkívül „lebilincselő” olvasmányok voltak. A legjobban sikerült darabok kézről-kézre jártak a Gestapónál, egyes remekbe szabott sorai helyi szállóigékké váltak. A jelentékeny irodalmi műveltséggel bíró tartótisztek és vallatótisztek szigorúan a szerdai napokon titokzatos „Wengraf-esteken” ütötték el az időt, így hősünket csakhamar magasabb politikai körökből is figyelni kezdték, s gyakorta bízták meg egy-egy cikornyásabb szónoklat és ünnepi beszéd írásával. Ám Wengraf legfőbb erősségei változatlanul a Jelentésekbe foglalt hibátlan jellemrajzok és miniatűr elbeszélések voltak. A legtöbb sikeres szerző újságíróként vagy naplóíróként kezdi − nem így Walter Wengraf! Ő minden bizonnyal e napi rutinnak számító penzumok révén döbbent rá saját írói nagyságára. Eleinte hatalmába kerítette a túlfinomult modor, később olyan egyéni stílusjegyeket és elbeszélő-technikát dolgozott ki, amelynek Hemingwayt idéző „érdessége” és Wendy Wenniget feledtető „inassága” német nyelvterületen kivételes. 1941 után készült Jelentéseiben egyre nagyobb teret szentelt a fikciónak, egyre nagyobb gyakorisággal kölcsönzött hamis jellemvonást a hőseinek, és – (ha a „cselekmény” megkívánta) – egyre gyakrabban illette hamis vádakkal őket, noha korábban kerülte a koholt vádakon alapuló tematikát. „Ihletett” állapotban napi 4-5 életrajzzal is végzett. Olykor azonban órákig ült a hószínű papírlap előtt, és Stéphane Mallarmé rejtélyes szóalkímiáján tűnődött. Ma már bajosan lehetne megmondani, pontosan hány áldozatot szedett Walter Wengraf képzelet-gazdag írói fantáziája. Hányan és hányan hasaltak el (pusztán stiláris okból) egy-egy tökéletesre sikeredett szófordulaton vagy metaforán?! És ellenkezőleg: vajon hányan köszönhetik életüket a műveit aprólékos alapossággal csiszolgató író Flaubert iránti csodálatának? Ami biztos: Walter Wengraf elképesztő termékenysége révén a munkásokról, parasztokról, iparosokról, nagytőkésekről, kisvállalkozókról, papokról, katonákról, hentesekről, és zsidókról szóló Jelentések hasonló könnyedséggel szökkentek szárba és szaporodtak, mint Walt Whitman serdülő Amerikájának serkenő Fűszálai…

1941 farkasordítóan hideg telén hősünk végre a nagyközönség előtt is bemutatkozott. Debütáló kötetének (Wagner a Wehrmacht élén) hatalmas sikere volt, a goebbelsi propaganda feltüzelte vevők lelkesen vásárolták; a regényből később sikeres film is készült. Bár e művet Wengraf kizárólag irodalmi alkotásnak szánta, a Gestapo éber őrei legalább 300 embert vettek őrizetbe a regényből világosan kiolvasható „áthallások” alapos gyanújával. Hősünk eleinte hevesen tiltakozott, és „túlbuzgósággal” vádolta meg a hivatal dolgozóit; ám a sztálingrádi katasztrófa után szó nélkül hozzájárult a második kiadáshoz, és átvette a legjobb elsőkönyves írónak járó rangos állami kitüntetést.

A mulatságos anakronizmusokban bővelkedő „Wagner” irodalmi értékéről sajnos csak homályos képet alkothatunk. Talán ha nincs az a névtelen feljelenés… talán ha a nagyivó Wengraf nem emlegeti úton-útfélen a Mein Kampf „pongyolaságait”… talán ha nem derül ki a kiváló író fél-zsidó származása…

Hősünk letartóztatását követően a Gestapo emberei az utolsó szálig lefoglalták és elégették a köteteket; egy morbid anekdota szerint: Himmler később Hitlernek ajándékozta az egyetlen épségben megmaradt példányt; a bőrkötés „ismerős” volt…

És a Jelentések?

Nos, a háborút követően a Keletnémet Titkosszolgálat (Stasi) gondozta tovább a hagyatékot, ám a rendszerváltást követően a dokumentumokat újabb 50 évre titkosították, így a német nyelv szerelmeseinek még várniuk kell, ha Walter Wengraf hibátlan stílusában kívánnak gyönyörködni…