Hallottam egyszer egy idős embertől, hogy fiatalon az öregebbekből élünk és tőlük tanulunk, mígnem az akkor fontos dolgok lassan és feltűnés nélkül háttérbe szorulnak, és aztán váratlanul észrevesszük, hogy már az öregebbek élnek belőlünk, és tanulnak tőlünk. Ez ellen nincs mit tenni, a sor halad, az elöl lévőket tolják a hátul lévők. Egyre kevesebb lesz a nagynéni és nagybácsi, ám egyre több az unokahúg és unokaöcs.  Kultúrkedvenceink, mint Morgan Freeman, Clint Eastwood vagy Sean Connery, egy nap nincsenek már. A belenyugváson kívül mindezt akár szerethetjük is, némi hittel az élet bölcsességében.

Az én egyik öreg tanítómesterem Mario Diubertti volt, családi farmunk egykori traktorosa, akitől rengeteg fontosat tudtam meg a gazdálkodásról. Nem olyasmikről, mint a fotoszintézis vagy a tehénszarv alkotórészei, vagy egyáltalán bármi, amit az agráregyetemnek kellett volna a fejembe töltenie, hanem amik a gyakorlatban igazán fontosak, és amiket csak menet közben tanulhatunk meg.

Egyszer Marióval gödröt ástunk egy fenyővel borított domb lábánál, vizet keresve egy szélkerekes szivattyúhoz és a hozzá csatlakozó tehénitatóhoz. Felsétáltunk a dombra is, már nem emlékszem, mi célból. Mario egyszer csak rám kiáltott:

– Vigyázz!

Lenéztem a földre, és közvetlenül a cipőm mellett megláttam egy kígyót, összetekeredve, mint egy szúnyogriasztó spirál. A szája nyitva volt, szemlátomást harapásra készen. Rémülten hátraugrottam, egyenesen Mario karjába. Úgy festhettünk, mint egy újonc szerelmespár.

– Ez egy sarará – mutatta Mario. – A legveszélyesebb kígyó errefelé. Ha beléd mar, és nem kapsz idejében ellenmérget, meghalsz.

– Igen? Kedves! Tudsz valakiről, aki tényleg így járt? – kérdeztem, még mindig a karjai között.

– Hogyne… Például egy Amigorena nevű cimborám, akit Baszknak becéztek.

Mario elmesélte a nagyjából negyven éve történt esetet. Az illető cimbora a tehenészek szokásos vászoncipőjében dolgozott egy farmon, és véletlenül rálépett egy sararára, amely megharapta a bokáján. Bár nagyon fájt neki (a „nagyon” helyett Mario egy másik szót mondott, amit most illendőségből nem idézek), kemény fickó lévén nem törődött vele; csak délután ötkor, a munkaidő végén ment haza, akkor megfürdött, ivott egy csésze mateteát, majd elballagott a kórházhoz. Rögtön kapott ellenmérget, de későn. Egy darabig elmezavarai voltak – a sarará mérge az idegrendszerre hat –, aztán meghalt.

– És vigyázz a kutyádra, mert a sarará nekem már nyolc kutyámat ölte meg! – tette hozzá Mario.

Elbeszélte közülük azt az esetet, aminek áldozata a szívének legkedvesebb szuka volt, és igen hasonló előzmények után pusztult el, mint Amigonera. Csak Mario előadásában ez a történet valahogy még szomorúbban hangzott. A tanulságot így foglalta össze:

– Szóval a legelőn mindig viselj csizmát, a ház körül a füvet tartsd rövidre nyírva, járás közben nézz a lábad elé, és tudj róla, hogy a sarará még percekkel azután is képes harapni, hogy félbevágták.

E szabályokat betartva attól kezdve sose kerültem konfliktusba Buenos Aires tartomány legmérgesebb kígyójával. Mígnem egy szép szeptember végi napon megérkezett a farmra Yaniv Cohen Izraelből, hogy a „Biogazdaságok Világszövetsége” szervezésében önkéntes munkát vállaljon.

Reggel furcsa zajokra ébredtem. Nem harkály fúrt lyukat a ház falán, nem a macska kaparászta éhesen az ajtót, nem tehenek legelték az ablakpárkányon cserépben növekvő petrezselymet. Yaniv ágya üres volt. A beszűrődő bíbor és narancsszínű fény jelezte, hogy még alig hajnalodik.

Felkeltem, felöltöztem (a nadrágszárak mint két hideg kályhacső), beleléptem a cipőmbe (a béka ugrása igazán elegánsra sikerült), és kimentem a konyhába. Nem volt ott senki.

Végül ráleltem a konyhakertben. Csak deréktól felfelé látszott, kezében ásólapáttal. A gödröt szemlátomást ő maga ásta ki. Mellette heverészett Brúnó kutyám, akivel hamar jó pajtások lettek.

– Yaniv… Mit csinálsz?

Angolul beszéltünk, ami Argentínában is a nemzetközi érintkezés nyelve, dacára a Falkland–Malvin háborúnak.

– Jó reggelt! Tegnap említetted, hogy ki kell szednünk ezeket a régi póznákat. Nem akartalak felébreszteni, hát elkezdtem.

– Segítség nélkül?

A két és fél méter hosszú és ahhoz méltóan vastag póznák az ország szubtrópusi részén élő, híres quebracho, azaz „fejszetörő” fából készültek, aminek fajsúlya a vaséval vetekszik. Ráadásul be voltak tekerve rozsdás szögesdrótokkal.

– Persze, megy egyedül is. Eggyel már végeztem, csak kilenc van hátra.

– De hát vérzel!

Mutattam a mellén lévő sebre, amely nyilván valamelyik dróttól származott. Meglepve pillantott rá, aztán egy marék földdel lesimítgatta, mintha mosná.

A következő néhány órában Yaniv egy percre sem állt meg. Akár egy emberméretű markológép, az ásólapát Terminátora. Mozdulatait Brúnó megigézve követte tekintetével hol az egyik oldalról, hol a másikról.

Ebédre főztem magunknak egy kezdetleges zöldséglevest, amit Yanivval addigra már szokássá vált stílusunkban egyetlen hang nélkül kanalaztunk végig. Úgy éreztem magam, mint egy Shaolin-szentélyben, eltekintve, hogy kanalakat használtunk pálcikák helyett. Épp végeztünk, mikor Yaniv lemutatott a földre köztünk és az ajtó között, bármi látható érzelem nélkül.

– Ott egy kígyó – mondta.

Lehetett volna a pampa gyakori és ártalmatlan kulebraféléinek egyike, de sarará volt: a hátán lévő rajzolatból csak az őt utánzó, méregtelen „hamis sararával” téveszthettem volna össze, aminek a feje viszont sokkal keskenyebb. Húzott felénk a maga jellemző hullámmozgásával. Nem nőtt különösebben nagyra, de épp elégre ahhoz, hogy eszembe jussanak Mario intelmei.

Gyorsan odavetettem Yanivnak, hogy a harapása halálos, és hogy a lábánál heverő Brúnót azonnal fogja meg. Én pedig az ott lévő másik ásólapátunkkal rámértem vagy száz csapást, amíg szinte felismerhetetlenné vált. Yaniv hol rá, hol rám nézett, és egészen lázba jött.

– Remek! – kiáltotta. – Este kígyóhúst eszünk!

Láthatta rajtam, hogy tetszik a tőle szokatlan humor, ezért elkomolyodva hozzátette:

– Nem vicc, minden kígyó ehető, sőt jó ízű.

– De ez már össze van trancsírozva!

– Na és?

Még pár percig vitatkoztunk, végül előálltam egy kompromisszumos javaslattal: ezt most békén hagyjuk, de ha megint elkapunk egyet, azt úgy intézzük el, hogy étvágygerjesztőbb maradjon. Kissé csalódottan ugyan, de Yaniv beleegyezett. Folytatta a póznák kihúzkodását, én pedig a ház kitakarítását.

Úgy húsz perccel később tűnt fel az ablakon át, hogy siet valamerre, nyomában Brúnó, majd kisvártatva visszafelé tartott, baltával a kezében. Mi az ördögöt csinál ez, mormogtam félhangosan, mikor a látómezőmből eltűnt. Ütés zaja hallatszott, majd Yaniv megjelent az ajtóban. A fej nélküli sarará teste még mindig vonaglott, de kiszabadulása persze esélytelen volt a terminátoros karizmokkal szemben.

– Tehát este kígyóhúst eszünk! – jelentette ki határozottan az izomember. Most láttam először mosolyogni.

Mekkora az esély rá, hogy az ember ugyanazon a napon két sararával találkozzon? Eddig a ház közelében soha egyetlen egy sem fordult elő. Bár igaz, ha valamikor, hát most kora tavasszal kellett ennek bekövetkeznie: Mario magyarázata szerint a téli álom után előbújva kiváltképp aktívak és éhesek, tehát ilyenkor érdemes a leginkább számítani rájuk. Ezért kapálódzott ez tovább így fej nélkül is, olyan fáradhatatlanul, mintha csak méltó akart volna lenni a gyilkosához.

Próbáltam visszaszívni a kígyópecsenyére vonatkozó ígéretemet, de Yaniv hajthatatlan maradt.

Mivel a sararápecsenye receptjének a dolgában a még mindentudónak hitt Google sem volt tájékozottabb, Mint Mario, akit felhívtam, végül a jó öreg panírozást és olajban sütést választottuk. Először is szép, egyenletes korongokat vágva a zsákmányból, miközben a korongok még ekkor is mozogtak! Csak a sütés dermesztette meg őket örökre.

Yaniv nagy kedvvel látott neki a falatozásnak, én sokkal tartózkodóbban. Végül is nem volt rossz… Bár azt hiszem, sütve és sózva ez bármiről elmondható. Ő mindenesetre még a legapróbb csontokat is fényesre szopogatta – úgy néztek ki, mintha egy trópusi hangyainvázió maradványai volnának.

Vacsoránkat természetesen ismét a Shaolin-szentély illemszabálya szerint csendben fogyasztottuk, ám ekkor jött a meglepetés: Yaniv beszélgetést kezdeményezett.

– Van családod? – kérdezte.

– Igen, anyám és húgom. Neked?

– A szüleim, egy öcsém és egy húgom. Ők ketten most épp katonák.

– A húgod is?

– Izraelben a katonai szolgálat mindenkinek kötelező. Férfiaknak, nőknek egyaránt.

Igen homályos fogalmaim voltak a hadseregről, igazából még a sajátunkról sem tudtam, milyen részekből áll.

– Te milyen alakulatnál voltál? Gyalogság, tüzérség, haditengerészet…

– Minket speciális feladatokra képeztek ki, például ha foglyokat kell valahonnan kiszabadítani. Keveréke volt a vízi- és a légierőnek. De három év után leszereltek.

Úgy vettem ki, ez csalódás lehetett neki, ám az arca ugyanolyan egykedvű maradt, mint amikor gödröt ásott, vagy mérges kígyót ölt. Én próbáltam derűlátó lenni:

– Akkor ennek köszönheted, hogy ilyen messzire elutazhattál!

– Igen, de szívesebben maradtam volna. Egész életemet a hadseregben képzeltem el, és most nem tudom, mihez kezdjek.

Többet nem mondott. Miután letakarítottuk az asztalt, úgy éreztem, most rajtam a kezdeményezés sora.

– Yaniv… Megnézünk egy epizódot a Jóbarátokból?

Yaniv hallgatott, csak enyhe homlokráncolása sejtette, hogy nem tartja az ötletet igazán helyénvalónak.

– Oké, tudom, hogy még néhány pózna hátravan – mondtam biztatóan –, de majd reggel korán felkelünk, és együtt gyorsan végzünk azokkal is.

Ez hatott, a homlokráncok kisimultak. Aki esetleg azt hinné, Yaniv lelkiismeretessége, mondhatni munkaláza minden önkéntesre jellemző, alaposan téved. A legtöbben egy kellemes vakáció reményével jönnek ide, ami viszont szerencsére majd’ mindig együtt jár azzal, hogy lelkesen részt vesznek bármilyen vidám programban, vagy épp ők találnak ki ilyesmiket. Némi kreatív fantáziával a gazda így ráveheti őket mondjuk a vízcsövek befestésére, a muzeális korú és tartalmú kerti fészer kitakarítására, vagy akár vályogfal építésére egy új szerszámoskamrához.

Elővettem tehát a számítógépet, benne a Jóbarátok epizódjaival. Csak úgy találomra elindítottam az egyik részt. Yaniv előbb mosolyintott pár aprót, aztán nagyobbakat, még nagyobbakat, majd szívből jövő hahota tört fel a torka mélyéből. A vége felé már szinte egyfolytában kacagott, két tenyerébe fogta arcát, amely a jókedvétől olyan vörös lett, mint kicsit odébb a kert paradicsomai.

Ahogy elnéztem, nem a szupermunkás vagy a szuperkatona ült mellettem, még csak nem is a Terminátor. Csak egy srác volt, aki önfeledten szórakozik Joey bemondásain. Boldog, talán attól is, hogy itt dolgozhat egy argentínai biogazdaságban.

*

Federico Quiroga argentin földbirtokos és agrármérnök. Az 1600 hektáros borjúnevelő gazdasága mellett fenntartott, családi biokertészetében rendszeresen fogad önkéntes munkásokat a világ minden tájáról. Az itt közölt írás Relatos de una granja („Egy gazdaság történetei”) című, 2018-ban megjelent könyvének egy fejezete. Irodalmi tevékenysége családi hagyomány, Horacio Quiroga nevű ősének néhány műve például mindmáig iskolai tananyag.

Vassy Zoltán 1975-ig mesterséges intelligenciával foglalkozott az MTA SZTAKI-ban, majd szabadfoglalkozású telepátiakutató lett. Többször dolgozott az Amerikai Egyesült Államokban és Angliában. Tanított az ELTE-n matematikai statisztikát és tudományos parapszichológiát. Nyolc könyvet írt, számos más művet fordított. 2011-től részben Argentínában él.