Ugrás a tartalomra

 

Újraszabni, összerakni

Király László Sziklarajzának[1] alcíme – csúfhistóriák – megidézi a 16. századi magyar verses epika jellegzetes műfaját, a széphistóriát vagy másik nevén regényes históriát, regényes éneket, a históriás ének azon változatát, amely világi, szerelmi témákat dolgoz fel, a szerelmesek vágyódását, megpróbáltatásait, egymásra találását mutatja be, és gyakran erkölcsi intelemmel zárul. A sóváradi születésű költő öt ciklusból álló verseskönyve (Ami nem nincs; A tört. oktatás buktatói; A repülő búcsúja; Tündérbál; Vendég a háznál) azonban nem a szerelmesek lelki életének árnyalt bemutatását tartalmazza, hanem annak lírai históriáját beszéli el, hogy mit tett és tesz az idő az életet szeretőkkel – hogyan bánt el azokkal (tette csúffá azokat), akik meghaltak, és mi vár arra, aki még él. Aki él (nevezzük lírai énnek), egyebet sem tesz, mint emlékezik; emlékezéssel, vagyis írással, a költői szóba vetett hittel, a költői szó erejével tiltakozik a létfelejtés ellen. Ez nevezhető a kötet szövegeiből kiolvasható ars poeticának is.

A könyv borítóján az idő ciklikusságát, mozgalmasságát, fordulatosságát és visszafordíthatatlanságát szimbolizáló malomkerék vagy egyszerűen csak kőkerék közepén van egy fekete lyuk, amely csücsörítő szájat imitálva beszippanthat, ugyanakkor annak lehetőségét is kifejezi, hogy azon át feltárulhat egy másik világ, amely a jelen vaksága felől halottnak tetszik, de az emlékező képzeletében élővé válik. A lírai én árvasága, magánya – az elveszített személyek, barátok, mesterek, (kulturális, történelmi) korszakok halálának tragikuma ellenére – nem kétségbeejtő, hiszen valamilyen formában mégiscsak élnek, vele vannak, meghatározzák azt, amit érez és gondol, ahogy cselekszik, ahogyan él. Emlékezni pedig erkölcsi és költői kötelessége, az emlékezés révén létezővé, jelenné kell tennie a múltat, hiszen „[a]kikre nem emlékszünk, / ácsorognak az útszéleken” (Ami nem nincs), és arra várnak, hogy a nyelvi emlékezet révén az esztétikum örök jelenében váljanak jelentésessé, kapjanak létformát. A nyelvi emlékezet pedig az idő, a kultúra legkülönfélébb rétegeit mozgósítja, teszi érzékelhetővé Király László kötetében: az egyéni, a személyes szféra életes hiánya éppen úgy helyet kap (Otthoni. Idill), mint a (szűkebb, a nemzetiségi) közösség (Thököly utca, Kolozsvár) vagy a diktátor nevének kezdőbetűjével fémjelzett Ceauşescu-rendszer (A „C” korszak bája. Utolszor), illetve mindazok az időszeletek, kulturális mozaikok és személyiségek, amelyeket és akiket a költői nyelv működése idéz/teremt meg/újjá királyi hangszerelésben. Miközben „[h]alottaim mind messzebbről integetnek” (Otthoni. Idill), az emlékezés bensőséges tereiben és időrétegeiben a jelenből kiesve, hiányuk révén válnak újra élővé a kortársak, „Páskándi”, „Páll Laji” (Sókert. Időnként mindig), Szabó Gyula (Napkelte. Sóvárad. Vass utca). A vers mementóként, szarkofágként emlékeztet a (19. századi) magyar irodalom titánjára, Arany Jánosra (Epilóg), a 20. századi (erdélyi) magyar kultúra jeles alakjaira, többek között Cs. Szabó Lászlóra (Hajnal), Makovecz Imrére (Novemberi fény), Katona Évára (Eltávozás. Könyvtárrendezés), Hervay Gizellára (Igazolvány) vagy Vásárhelyi Gézára (Emlékmű hóvirággal) és életművükre. A beszélő „sza / ka / dék / von / zó / pe / re / mén…” (Árszpoétika), vagyis emlékezés és emlékkép határán él, szétszálazhatatlan, organikus egység számára a jelen és a múlt. Az idősíkok közötti átjárás és az esztétikai értelemben vett időtlenség megteremtésének képességével rendelkező költői nyelv működéséből következően a lírai én világlátásában átjárás van a még élő költők, irodalomtörténészek (akiknek verset ajánl: Bodor Ádámnak – A Zangezur felé; Márkus Bélának – Zsörtölő; Lövétei Lázár Lászlónak – Árkádia. Békeidők) és azok között, akik már eltávoztak az élők sorából. Ők mindannyian élnek, a vers emlékezetében mindannyian alkotnak, műveik a lírai én létének és költészetének, kultúraértésének a formálói.

A(z) (irodalmi) hagyomány dialógikus természetéből, Király László költői nyelvének szerepteremtő jellegéből és a fordításból/adaptációból mint szerepjátékból következik, hogy nem csupán a(z) (erdélyi) magyar, hanem a világirodalom figurái, alakzatai is benépesítik az emlékező világát, ezért is más ez az emlékezés, mint a hétköznapi, ezért is több ez az emlékezet, mint emberi számvetés: Al Nyezvanovhoz, Adam Puslojićhoz, Ioan Florához vagy Jiřina Haukovához kapcsolódóan egy olyan bensővé és sajáttá tett kulturális világtér jön létre, aminek a térképén Király László költészetének határai és határterületei körvonalazódnak, summázva egyben, hogy milyen irodalmi-kulturális-történelmi dimenziók között mozog, hol helyezhető el a könyv az életműben és az életmű az úgynevezett irodalomtörténeti recepcióban. Eszerint Királynak az avantgárd és a kései modernség nyelvi eljárásait érvényesítő költészete úgy szólaltatja meg az erdélyi magyar emberi-költői sorsot, hogy az egyszerre válik a kelet-közép-európai létminőség és poétai attitűd költői szólamává, érzékeltetve, Európának ebben a régiójában az irodalom, a művészet a személyes veszteséget nem szólaltathatja meg a közösségiek nélkül, sőt a(z) (erdélyi) magyar költő fájdalma, emlékezése, önazonossága sem érvényesülhet hitelesen, költészetének emlékező és emlékeztető karaktere nem működhet elszigetelten (hiszen a transzilván búsulás ideje lejárt: „hunyd le a két erdélyi szemed” – A Monarchia tűnő illata), hanem csak a régióban élő más népek költőivel közös sorsvállalás, a hasonló sorsot élő népek életével való azonosulási gesztusok, illetve a kulturális másságok és hasonlóságok tudatosítása által valósulhat meg: „És elindulunk a hegycsúcsok felé / meghallani egy ismeretlen beszéd új hangjait / az ismeretlen sors parancsolatát / idegenül szól már a régi beszéd / s az új szavak fénye még ismeretlen / de a zárkózottság páraként lecsapódott / indulatszókkal lüktet a szív / míg a hangokból egységes beszédet fon / ahogy a pontból születik a vonal / a kör mozgásából a gömb (…) // Formák keletkeznek beszéd alakul” (Átváltozások).

Amint azonban nemcsak azok vannak kitéve a felejtés veszélyének, akik arra várnak, ácsorogva az útszélen, hogy emlékezzenek rájuk, hanem maga az időben élő, emlékező lírai én is („este // jő // és // úgy // érzem // magamat // mint // akire // senki // se // emlékszik” – Diófa árnyéka), kérdéses, létrejönnek-e, megmaradnak-e azok a formák, amelyek megőrzik a beszélő hangját és az általa megidézett, az emlékezés révén belakott, élőnek imitált (vers)világot, mivé alakul a költői beszéd, hiszen az elmúlás ellenében artikulálódó vers szövete is ki van téve annak, hogy töredékes maradjon. Ez a töredékesség egyszerre tekinthető a Sziklarajz egyik alapvető poétikai eljárásának, egyben az alkotói tudatosságból következő erényének. Az emlékezés álomszerűségét, az emlékezet szubjektivitását, viszonylagosságát és ideiglenességét hol a központozás hiánya, hol az enjambement alkalmazása, hol a hiányos mondatok vagy az egy sor – egy szó, egy szó – egy versszak formai, illetve a lefelé mozgást érzékeltető grafikai elrendezés érzékelteti. A töredékesség fogalma ugyanakkor a Sziklarajzot érintő egyetlen(?) bírálatot is jelenti, amennyiben az az érzése a könyv olvasójának, hogy ahogy halad előre a kötetben, mindvégig megvannak a Király László versbeszédének védjegyét képező emlékezetes sorok, szótársítások, gondolatalakzatok, de mintha – az emlékezéssel összefüggő újramondásból következően(?) – esne a hiány lírai elbeszéléséből fakadó belső feszültség, ami az egyszer voltat jelenvalóvá teszi, s aminek mind az egyes ciklusokon belül, mind a ciklusok egymáshoz való viszonyából ki kellene adnia a könyv belső ívét, drámaiságát. Ezt a hiányérzetet leszámítva, emlékezetes olvasmány marad a Sziklarajz, karcolatot, vésőnyomokat hagy a lélekben, ha a költő nyugtalanságában a befogadó saját emberi nyugtalanságára és feladatára, emberlétét érintő örök félelmeire ismerhet, ami a kötetzáró Átváltozásokban fogalmazódik meg tételesen: „Csupán a költő nyugtalan s remeg félve / bekapcsolódna valami párbeszédbe / de csak kérdezni tud válasza nincs / kérdéseket cipel egy életen át / honnan hová honnan hová / és olyan kevés a tiszta kéz / de olyan kevés a szó / hogyan találjuk meg a közös beszédet / újra kell szabni összerakni szótagból hangból / értelmet / az értést / a meg-értést”. Ha egy könyv képes feladványként tovább visszhangozni a befogadóban, ha képes elgondolkodtatni, nem kérdés, hogy fontos művet olvasott, amelyet időről időre újra fellapoz majd. A Sziklarajz kétséget kizáróan ilyen, újraolvasásra késztető alkotás.

 

 

 

Király László: Sziklarajz. Sétatér Könyvek, 2018.

 


[1] Király László: Sziklarajz. csúfhistóriák, Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2018

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.