Összhang 2.

 

A fényképész későn ébredt aznap. Gondolta, megiszik egy kávét, mielőtt szól a főnök. Akinek kardja van. Azzal aludt, azzal a görbe handzsárral, pedig volt géppisztolya is, mégsem tudott megválni tőle. Sokszor így is nevezték egymás között: a kardos. De a fényképész alig nyelte le az első kortyokat, már jöttek érte.

– A kardos hívat, munka van – szólt az ember.

A meló, az megvár – morgott a fényképész, de azért elindult. Nem jó a kardossal ujjat húzni. Különben még helyet cserélhet a fogollyal. Persze, akkor ki kezelné a gépet? Nem értenek hozzá. Nem, nem a gombbal van a baj, azt meg tudják nyomni. Csak komponálni nem tudnak. Ez az én szerencsém, sóhajtotta a fényképész. Különben már rég ott lennék én is… és inkább nem fejezte be gondolatban a mondatot. Kilépett. A távolban két gólya bóklászott az oázis környékén. A fényképész most arra gondolt, hogy ő is elrepülhetne, akár a gólyák tavasszal. Hiszen van érvényes útlevele. Elrepülne innen, oda, a távoli és nyüzsgő metropoliszba, ahol béke van, bámész turisták szelfiznek a vacak mobiljukkal – hál’ Istennek, ők sem tudnak komponálni –, kavargatják a kávéjukat a kávéházak teraszán, és senki sem sürgeti őket, hogy nyeljék le gyorsan, mert menni kell melózni. Lányok sétálnak az utcákon, hajukat szabadon borzolja a szél, és rózsákat árulnak. Egyszer – jutott az eszébe – vett egy rózsát, és elcserélte jégkrémért egy fagylaltos lánnyal. A lánynak vaníliaillata volt, és karamell színű haja. Szeme áfonya…

– Már megint ábrándozol – reccsent rá a kardos. – Fogadjunk, hogy képzeletben odaát flangálsz, a dekadens városodban!

A fényképész egy pillanatra elfelejtette, hol van, és gúnyolódni kezdett.

– Azanyját! – nevetgélt. – Hogy te milyen szavakat ismersz! Dekadens! Ki sem néztem belőled.

Már meg is bánta, ahogy kimondta. Nem, ezekkel nem lehet… A kardos megállt. Megfogta a karját, és szembenézett vele.

– Viccelődünk? – kérdezte. A hangja nem volt bizalomgerjesztő.

– Nem komolyan… – dadogta a fényképész. – Csak az elismerésem akartam… – próbált magyarázkodni.

– Velem te ne viccelődj! Nem ajánlom. Egy nyavalyás senki vagy, egy koszos fotós. Még egy csirke nyakát sem tudnád elvágni.  – És az övében csüngő kard markolatára csapott.

– Bocsánat, főnök. Nem fog többé előfordulni.

– Nem is ajánlom. Menjünk! Dolgunk van odaát – mutatott a homokdombon túlra.

És mentek. A kardos hosszú, magabiztos léptekkel, a fényképész kicsit szaporázva. A nyakában lógott a gépe.

Marha vagyok, korholta magát. Még egy ilyen marhát! Majdnem odaállított az mellé…

Közben felértek a dombtetőre, és megpillantották a foglyot. Egykedvűen ácsorgott az őr mellett. Pedig meleg volt nagyon. A fényképész ismerte az őrt. Tudta, hogy van két fia, de még nőtlenek. Nincs elég pénzük a nősüléshez. Kicsit sajnálta ezért. Mi lenne, ha nekem is lennének gyerekeim? Jobban keresek nála, gondolta, de azért… Biztosan aggódnék.

A kardos közben előhúzta a handzsárt. A lába mellett lóbálta. Még oda sem értek egészen, már rákiáltott a fogolyra. Hogy kapja össze magát, valami ilyesmit mondott. A fényképész legalábbis így értette.

– Marha nagy mákod van – mondta most a kardos a fogolynak. Amaz éhenkórász figura volt, de tipikus értelmiségi fajta. Szemüveget viselt, apró pocakja előreállt, két karja erőtlenül fityegett a teste mellett. A nap elbágyasztotta, szempillái le-lecsukódtak. A Főnök szavaira azért felfigyelt.

– Miért van nagy… izé… szerencsém? – kérdezte dadogva, amolyan félig éber, félig öntudatlan állapotban.

– No, hallod! Az összes médiában te leszel a vezető hír ma este.

– Lemondok erről a dicsőségről – a fogoly egy szempillantás alatt teljesen felébredt, már folyamatosan beszélt, ám oly halkan suttogva, hogy talán csak a fényképész hallotta meg négyük közül. A főnök mindenesetre ügyet sem vetett rá.

– El fogjuk játszani azt, mintha kivégeznénk téged, de persze erről szó sem lesz – ütögette a kard lapját a combjához a főnök, akit egymás között csak kardosnak hívtak.

– Biztos csak játék lesz? – aggodalmaskodott a fogoly, immár rendes hangerővel.

– Az Úrra esküszöm. Arra, aki mindet lát.

– Az én Uramra? – érdeklődött a fogoly.

– Arra, persze, hogy arra – türelmetlenkedett a kardos. – Ez a… fényképész itt, majd mindent megörökít. Neked csak annyi dolgod lesz, hogy felolvass egy szép kis szöveget a züllött népedről, és arról, hogy így jár mind, aki ellenünk harcol.

– És akkor nem lesz kivégzés? – érdeklődött a fogoly.

– Nem lesz. De ha nem olvasol, akkor elvágom a nyakad – emelte fel a hangját a kardos.

A fogoly bólintott.

– Mit kell olvasnom? – kérdezte. A kardos előhúzta a mobilját.

– Itt van rajta. El tudod olvasni?

A fogoly újból csak bólintott. Aztán hirtelen ötlettel rámutatott a fényképész kamerájára.

– Ezzel fog filmezni?

– Három D – mondta a fényképész, és kicsit sajnálni kezdte a foglyot. – Jobb, mint egy igazi filmfelvevő, nekem elhiheted.

– Kezdjük már! – türelmetlenkedett a kardos. – Lassan elviselhetetlen lesz a hőség.

A fogoly megköszörülte a torkát, a fényképész pedig a szeméhez emelte a gépet.

– Kaphatnék egy kis vizet? – kérdezte most a fogoly. A kardos a szemével vágott az őr felé. A fényképésznek elszorult a torka. Kapart is, úgy érezte. Mintha neki kellene felolvasni, most, itt a sivatag porában a tűző nap alatt, az agyzsibbasztó forróságban. Ezt a szar melót, gondolta. Ezt a szemetet…

A fogoly lassan kortyolt a kulacsból, amit az őr nyújtott át neki. Húzta az időt. Ekkor váratlan dolog történt. A kardos kiverte a fogoly kezéből a kulacsot, és ordítani kezdett.

– Ne húzzuk az időt, a k… életbe!

A fogoly megrettenve nézett rá, néhány csepp víz ráfreccsent a szemüvegére. A szemüveg lencséjében, mint egy tükörben, egy állatka képe kezdett kibontakozni. Az állatka éppen ott feküdt, ahová a kulacs lezuhant az imént. Egy skorpió volt az. A fényképész elsápadt, és hátrált néhány métert. Zavarában a távolba nézett, ahol az előbb a gólyák álltak. Most is ott lépkedtek, hosszú, pipaszár lábukkal mesebeli szörnyeknek tűntek, vagy gépembereknek egy rossz fantasztikus filmből.

– Kezdjed! – kiáltott most a kardos. A fogoly rekedtes hangon, nyögdécselve olvasott:

– Gonosz szándékkal harcoltam… én… kijelentem… hogy…

– Nem jó – mondta hirtelen a kardos.

– Miért nem? – kérdezte a fogoly és a fényképész szinte egyszerre.

– Mert nem látszom így, tökfejek. Nem látják a nézők, hogy ez egy kivégzés.

A fényképész ezalatt a skorpiót figyelte. Az állat most megiramodott, és egészen közel került a kardos lábfejéhez. Vajon rá fog-e taposni, vagy… A fényképész másra nem is tudott gondolni, csak, hogy mi lesz most. Mi lesz a skorpióval. Az őr közben némán rágott valamit. Unottan bámulta, hol a Foglyot, hol pedig a kardost. A fotósra csak ritkán és megvetően nézett. A fényképész érezte ezt, de nem törődött vele. Most sokkal izgalmasabbnak tűnt a skorpió…

– Térdelj le! – mondta a kardos.

– A homokba? – kérdezte a fogoly.

– Hát, szőnyegünk, az nincs – felelte a kardos dühösen. – Térdelj már! Különben azt hiszik majd, hogy csak szórakozunk itt.

– A nézők?

– A nézők – fújt egyet a kardos. – Kezdjed újból!

– Szóval. Gonosz szándékkal…

– Nem kell a szóval. Kezdd újra!

A fogoly újrakezdte. A fényképész elindította a felvételt, de a szeme sarkából a skorpiót figyelte. Az állat előbb eltűnt egy pillanatra, de aztán megint megjelent. Karakán skorpió volt, nem zavarta sem a meleg, sem az álkivégzés látványa. Felfelé tartotta a farkát.

A fotós érezte, hogy izzad, egy pillanatra elnézett a távolba, ahogy a verítéket letörölte a homlokáról. A gólyák a szárnyukkal mintha tapsikoltak volna, aztán vad kelepelésbe kezdtek. A fogoly egyre erőtlenebb hangon olvasott. Ilyeneket, hogy belátta, megbánta, és reméli, de most már mindegy is… Az őr még mindig unottan rágcsált. A fényképész kíváncsi volt, vajon a fogoly látta-e a skorpiót. Mert a kardos nem látta. Csak a handzsár élét piszkálta a körmével. Még azt sem vette észre, mikor az állatka végre rászánta magát, és bemászott a nadrágszárába.

A fényképész ekkor tette le a gépét.

 

Összhang 3.

 

Az őrt zavarták a legyek. A meleg is. Meg ez az egész. Másra számított, amikor idejött. Harcra. Azt gondolta, hogy harcolni fog. Nem nyavalyás foglyokat őrizni. Másfelől egy kicsit azért örült is ennek. „Ma már, persze, hogy… ha nem is örülök, de már tudom, hogy milyen a harc. Nem olyan, aminek otthon gondoltam… Egyáltalán nem.”

– Ülj már le! – förmedt rá a fogolyra. De a fogoly nem válaszolt. És állva maradt.

– Nem érted?! – Az őr kezdte elveszíteni a türelmét. – Addig én sem ülhetek, amíg te állsz. – És egy kicsit hátba vágta a foglyot. Puskatussal.

A fogoly erre gyorsan leült.

– Értek én a szóból – motyogta.

– Nem veszem észre – dühöngött az őr, és ő is leült. – Ha szót fogadnál mindig, nem bántanálak. Azt hiszed, nekem ez élvezet?

A fogoly nem felelt. Aztán gyorsan megkérdezte:

– Meddig leszek még itt?

– Amíg a főnök akarja – morgott az őr. – Nem érzed jól magad nálunk? – élénkült fel hirtelen. – Nem is vagy igazi fogoly.

– Akkor most elmehetek? – viccelődött a fogoly. Az őr hirtelen nagyon fáradtnak és öregnek érezte magát. Ahhoz is fáradt vagyok, hogy megmérgelődjek, gondolta.

– Egy igazi fogoly – kezdett bele egy hosszasabb magyarázatba az őr –, egy igaz fogoly – ismételte –, az például nem nézelődhetne itt szabadon. Filozófiai értelemben te most nem is vagy fogoly, hiszen láthatod az oázist, a pálmafákat és azt a két vacak gólyát a távolban.

– Szerinted akkor voltam igazi fogoly, amikor bekötöttétek a szemem? – kérdezte a fogoly.

– Mindenesetre közelebb álltál hozzá.

A fogoly ekkor látta meg a skorpiót. Az állat a fal mellett heverészett, az árnyékban. Nem hülye, gondolta a fogoly.

– Mi nem ülhetnénk át az árnyékba?

– Nem! – vágta rá az őr. Nem vette észre a skorpiót, el volt foglalva a gondolataival. Lélekben már messze járt, nem törődött a fogollyal. Tépelődött, hogy mi lesz a két fiával. Hogyan fognak pénz nélkül megnősülni. Mert a lányom hamarosan férjhez megy, vele nem lesz több gondom…

Ekkor látták meg a közeledőket. A fényképész és a kardos közeledett, az őr jól látta, hogyan lóbálja a fényképész a lába mellett a kameráját.

A kardos unottan lépdelt mellette, a handzsárt az övébe tűzte.

Az őr felállt, és felrángatta a foglyot, majd a biztonság kedvéért még egyszer hátba vágta.

– Miért bántod ezt a szegény embert? – kérdezte a kardos. – Mert szegény vagy, ugye? – fordult a fogolyhoz.

– Azt hittem, így kell – rebegte az őr, de senki nem figyelt rá. Az őr érezte, hogy a fényképész megvetően nézi. Hülye kamerás, gondolta. Se kutyája, se macskája. Fönn’ van azzal a hülye gépével.

– Három D – mondta a fényképész, mintha kitalálta volna az őr gondolatát.

– Nem téged kérdeztelek – köpte ki a szót a foga közül a kardos. – A foglyot kérdeztem. Szegény ember vagy, ugye?

– Roppant szegény – bólintott a fogoly.

– Akkor jól jön neked egy kis pénz – állapította meg a kardos.

Az nekem is jól jönne, gondolta az őr megélénkülve.

– Ha akarsz egy kis pénzt keresni, akkor most felolvasol egy szöveget, amiben megbánod a bűneidet, én meg mögéd állok a karddal, mintha ki akarnálak végezni, és a fényképész felveszi az egészet.

– Micsoda? – rázta meg a fejét a fogoly. – Jól értettem? Csak úgy teszel, mintha?

– Világos. Kivégzés nem lesz. Te pedig kapsz egy százast.

– Én is akarok egy százast! – kiáltotta az őr. – Gyerekeim vannak! Beteg feleségem! Ennek meg… ennek nincs senkije! – Annyira izgatottan és gyorsan beszélt, hogy a nyála kifröccsent a szájából. A főnök, akit kardosnak szoktak hívni az őrök egymás között, alig tudott félrelépni.

– Gusztustalan egy alak vagy – mondta az őrnek. – Ezért most ő fog pénzt keresni. – Mert te ennyire gusztustalan vagy – ismételte, és meglökte az őrt. – Állj vissza szépen a helyedre!

Az őr duzzogva állt félre. Mindig ezek a nyavalyások ilyen szerencsések. Elkapjuk, és ki akarjuk nyírni, ehelyett életben marad, és pénzt keres. És a nagy duzzogás közepette alig vette észre, hogy a fényképész kimeredt szemmel néz valamit. Vajon mit bámulhat, kíváncsiskodott az őr, mert ő semmit sem látott. El is nézett balra, ahol a gólyák kelepeltek. Visszataszítóak a hosszú csőrükkel, gondolta. Egészen úgy néznek ki, mint az anyósom. Az is folyton kelepel.

– És mit kell olvasnom? – kérdezte a fogoly.

– Itt van ezen a tableten – dugta az orra elé a kütyüt a kardos.

Az őr csodálkozott magában. És mi van, ha összetöri a drága gépet? Itt semmi sem számít, csak én nem kapok elég zsoldot, dühöngött magában.

– Kaphatnék egy korty vizet? – kérdezte ekkor a fogoly.

– Nem – mondta szigorúan a kardos. – Ne húzzuk az időt. Viszont le kell térdelned.

– Miért térdeljek le? – kérdezte a fogoly. Az őr érezte, hogy kezdi elveszíteni a türelmét.

– Azért, hogy hátba ne vágjalak még egyszer! – kiáltott rá, magából kikelve.

– Nem kell heveskedni – mondta neki a kardos. – Ha nagyon ugrálsz, hamarosan cserélhetsz vele – tette hozzá fenyegetően.

– Akkor mégis kivégeztek? – rándult össze a fogoly ijedten.

– Dehogyis – mosolygott a kardos, de mosolya kissé vészjóslóra sikeredett. Legalábbis az őr így látta. – Téged nem fogunk kivégezni, ha szépen felolvasod, ami ide le van írva. De ezt az izgága őrt… – Nem folytatta, de ujjával megvetően az őr felé mutatott.

– Hihetek neked? – rimánkodott a fogoly.

– Annyira hihetsz, hogy még vízzel is megkínállak – vigyorgott a kardos, és odanyújtotta a kulacsát. A fogoly ivott. A fényképész egyre meredtebben nézett. Biztosan görcsöl a meleg miatt, vélte az őr. „Engem nem fognak kivégezni. Vicc az egész… Ki vigyázna akkor erre itt…”

A fogoly olvasni kezdett.

– Megbántam… soha többé…

A gólyák a távolban felrepültek, bombázó repülőgépek, gondolta róluk az őr, és nem vette észre, hogy a skorpió lassan bemászik a főnök nadrágszárába. Csak azt látta, hogy a fényképész elsápad, és leereszti a kameráját.