Csernobil

Ürömöt termő vidék ez. A település is erről kapta nevét.
Ki tudta, hogy itt lapul a kárhozat egy fészke, feltűnés nélkül, csendben, meghúzódva.
És az angyal feltörte a nyolcadik pecsétet
1986. április 26-án, éjfél után,
amikor az ellenőrző próba javában folyt,
és a grafitrudakat nem lehetett kihúzni,
és a több ezer fokon izzó urániumlötty
át akarta törni a betonfalakat…
majd a két robbanás bizonyította,
hogy a folyamat kiszabadult az ellenőrzés alól,        
és készül a harmadik robbanás,
hogy lakatlanná tegye Európát.
És hallgattak azok, akiknek beszélni kellett volna,
és felvonultak – május elsején – akiknek otthon kellett volna maradniok, zárt ablakok mögött,
miközben ötszázezer ember küzdött azért, hogy
ne bomoljon ki a tragédia, hogy a robbanás elmaradjon, hogy az
összetört pecsétet visszaállítsák a végzet könyvében.
S az angyal visszaűzze a pokoli árnyakat a mélység fenekére.
És a hallgatás és szűrt információk és pletykák,
hogy ne egyetek salátát, semmilyen kerti zöldséget, vagy ha igen, mossátok meg, többször is, így talán jó lesz…
Én is felvonultam május elsején. Rám osztottak egy vörös zászlót, amit az ünnepély végén ott hagytam az utcán, hogy elmenjek a sör és virsli jegyem beváltására, és ott találkoztunk a kollegákkal, a sátraknál, kedélyesen nevetgélve próbáltuk követni az Ausztriából kelt pletykákat, hogy ez miféle baromság, de majd megnyugszik a közvélemény, és mi is, és a boldogtalan izotópok is elnyugszanak és vége lesz az otromba és képtelen, életveszélyes sugárzásnak… És kiittuk a sört, a megfelelő felezési idővel.
Az atomcsapás ez úttal nem bombából jött, hanem egy felrobbant épületből, amelynek fekete roncsaiból áradt a radioaktív por, sugárzás, föl a magasba, hogy beszennyezze Európa szinte valamennyi országát. Mindezt akkor nem tudtuk, áldozati bárányok voltunk vagy csődbe húzott kis nyuszik, akik csak egy hét múlva kaptak némi információt, mi történt? – igen, igen, mi történt? Csak most látni az ilyen-olyan dokumentumfilmeken, fotókon, milyen heroikus küzdelem folyt, hogy a harmadik robbanás elmaradjon, melynek milliónyi potenciális áldozata mit sem tudva élte mindennapjait.
Milyen érdekes most – utólag – megborzongani, hallgatni Gorbacsov főtitkár tárgyilagos beszámolóját, ahogy próbálja összeszedni országa, birodalma maradék erejét, hogy a végzetes, apokaliptikus kárt valahogy emberi mértékűvé változtassa.
És a film pereg tovább… Másnap három óra alatt ötvenezer embert kellett kitelepíteni… hogy majd  pár nap múlva visszatérhetnek…
Soha nem tértek vissza. Az állatokat is le kellett ölni, nehogy a szőrükkel tovább fertőzzenek… És temették ólom koporsóba az  első áldozatokat.                 
És létrejött a Zóna. Szögesdróttal, fegyveres őrökkel.(Ebben volt gyakorlata a birodalomnak.)
És készült a gigantikus szarkofág is, hogy a fortyogó keverék ne ontsa tovább a láthatatlan dögvészt.
És elkészült az alagút, hogy hozzáférjenek a tűz centrumához.
És imádságok szálltak a szélbe, hogy az Úr ezt csapást ne mérje ránk. És összefogott Kelet és Nyugat, hogy hárítsa a kárt.
És a Szovjet Birodalom megkapta az összeomláshoz a végzetes csapást.
S azóta eltelt harminc év.                    
A szarkofág köré egy újabb borítás épült. Nemzetközi összefogással.
És újabb bizonyíték kelt: bizony, el tudjuk pusztítani magunkat.
A nyolcadik angyal visszaragasztotta a félelmetes pecsétet a láthatatlan iratokra.  Az Úr rosszalló pillantásai közepette.  
A besugárzott üröm pedig növekszik tovább. Az idők végezetéig.
A Geiger-Müller számláló diszkrét ketyegése közepette.