Merlin adta, Merlin elvette

Veszekedtem a szüleimmel. Nem bírtam elviselni, hogy mindent elő akarnak írni nekem, ígyhát kimenekültem a házunk mögött elterülő erdőbe. Forrongtam, és a pokolba kívántam az egész világot.

Ekkor hallottam meg. Lihegés, és ágak recsegése ütötte meg a fülem, majd megpillantottam a hangok okozóját.

­– Rengeteg-túl Erdei Agatha? – tátottam el a szám.

– Te meg ki vagy? Ez melyik része a Végtelen Erdőnek? – kérdezte fáradtan.

Jól tudtam, hogy mire gondol, de a döbbenet nem valami jó szónok.

–  Pont olyan vagy, mint amilyennek Soman Chainai leírt. Olyan… Végtelenül jó – ámultam.

– Miért vagy ilyen furcsán öltözve? Mi ez a hely? És hol van Camelot? – kapkodta a fejét, én pedig úgy döntöttem segítek neki –végtére is ő volt a bálványom, vagy mi a szösz.

- Ez nem az erdő része, Camelot itt csak legenda. Ami a ruháimat illeti… Nos, akkor néznek rád furán, ha így jelensz meg az utcán – utaltam a régi szabású királynői szoknyájára - Sajnálom Agatha, de ez nem az otthonod – pillantottam rá, mire ő reményvesztetten roskadt össze.

– Volt. Csak volt az otthonom – motyogta szomorúan.

- Tényleg, mi történt a legjobb barátnőddel és a szerelmeddel? – tudakoltam kíváncsian.

– Sophie-t feleségül fogja venni az az áruló Rhian, aki megölette Lancelotot, felbérelte a Kígyót és ki akarja végeztetni Guinevere-éket! Az a sunyi, alávaló, mocsko… - dühöngött, de én félbeszakítottam.

– Várj! Mi van, ha pont Merlin varázsolt ide téged? Mi van, ha így próbált megvédeni a rád vadászó zsoldosoktól? Hogy utána új erőre kapva megmentsd az erdőt és letaszítsd a trónról Rhiant, Arthur király törvénytelen fiát! – lelkesedtem, hiszen a Jók és Rosszak Iskolája világának minden összefüggése megával ragadóan izgalmas volt, és ezt a mellettem ülő főszereplő csak fokozta.

– Hát persze, Merlin! – kapott a fejéhez, ám hirtelen fátyolossá vált a tekintete - Viszont semmi értelme nem volt annak, hogy kimenekítettek. Hiába akartam segíteni, csak mindent elrontottam! – kesergett.

– Te meg miről beszélsz? – kérdeztem felháborodva. – Hiszen te vagy jó egyik legnagyobb vezetője! Sophie vagy háromszor próbált megölni, te mégis megbocsátottál neki minden alkalommal!  Én szerintem már az elején faképnél hagytam volna, de te kitartottál a rossz egyik leggonoszabb képviselője mellett és még most is ő a legjobb barátnőd! – mosolyogtam rá.

– Te nem tudod, hogy mennyire elrontottam a dolgokat Tedrosszal, amikor hagytam, hogy más tegye meg, amit neki kellett volna… Megsértettem az önérzetét és még a királyság lakói is hanyagnak, gyávának gondolják miattam!

– Ne mondd ezt – tettem a vállára a kezem – Tedros szerencsés, hogy ott vagy mellette. Jobban meggondolva, nélküled úgy viselkedik, mint egy fejetlen csirke – nevettem el magam - Ráadásul most te vagy az egyetlen reményük. Ha elkezdesz kételkedni magadban, Rhian és a kalózok győznek, akkor pedig az egész erdőnek vége.

– Ugyan, hiszen esélyem sincs egyedül ellenük!

– Lásd meg mindenben a jót Agatha, ahogy eddig is tetted! Emlékszel a vízköpőre? – kérdeztem tőle mosolyogva, mire kétkedve bólintott. – Te voltál az egyetlen ötszáz év alatt, aki képes volt eltekinteni a felszín durvaságától, és meglátni az az alatt rejtőző jóságot.

– És ez hogyan segít most rajtam? Eddig a szívem mindig tudta, hogy mit kell tennem, de most elvesztem. Az iskolába nem mehetek vissza, az egész erdő ellenem van, és még csak el sem tudok bújni!

– A jótündér keresztanya varázsgömbje nálad van, nem? Az már segítségedre lehet, bár, hogy miként, azt nem tudom. De te vagy Camelot jogos királynője, téged nem állíthat meg semmi!

– Tudod, lehet, hogy igazad van! Köszönöm neked azt, amit értem tettél! – mosolygott rám magabiztosabban, és ez a lány már sokkal inkább hasonlított a régi, bátor, könyvbéli Agathára.

Egy szempillantás múlva köddé vált. Merlin adta, Merlin elvette – gondoltam mosolyogva.

 

 

A lámpás

 

Dermesztő szél süvített át a sötét, kihalt utcán. Ez a fuvallat a tél ígéretét hozta magával, ám most teljesen mást jelentett. Mikor a nap utolsó, vékonyka sugarai is eltűntek az égen, a horizont méregzöld fényt bocsátott ki magából, s ezzel egy időben a házak kapui is bezárultak, és csupán egy-egy ember maradt kinn a tornácon dideregve. Várták az éjfélt. A házak elé és mögé helyezett vérmes tekintetű, ijesztően faragott töklámpások vészjóslóan meredtek maguk elé, s a Tölgyfa utca mögött elterülő erdő feketén vicsorgott a fényt árasztó oltalmazókra.

És mire ez a nagy felhajtás? – kérdezhetnék sokan értetlen tekintettel. Nos, itt az október 31. nem olyan volt, mint mifelénk. Borzasztó, borzaszó dolgok történtek ilyenkor, s bár az ember legszívesebben átaludta volna az egészet, nem tehette.

Ezt a kötelességtudatot erősítette az a lány is, aki a Tölgyfa utca utolsó házának világoskék tornácán ült, s fogvacogva didergett fekete télikabátjában. Élénkvörös haját egy sötét sapka lapította le, zöld szemei úgy csillogtak, mint a mágikus égi villanás. Barna, szeplőkkel keresztezett arcán baljóslatú kifejezés ült, s hiába próbált meg rettenthetetlenek tűnni, látszott rajta, hogy fél. Bátortalanul átköszönt a szomszédnak, aki verandáján békésen ülve, lámpafénynél olvasott újságot, majd a lány telefonja jelzését hallva felállt, s a töklámpások felé sétált azzal a szándékkal, hogy ellenőrizze a fényüket.

 Jó oka volt ezt tenni: Ha valaki nem figyelt, könnyen az életébe kerülhetett. Nem egyszer fordult már elő a kisvárosban, hogy a három napos ,,ünnep” végén egy-egy család házát feldúlva találták, a lakókat pedig a legkülönbözőbb helyeken… Holtan. Volt olyan is, aki elő sem került, de néha-néha akadt, aki túlélte. S, hogy mik tették ezt? Szellemek, vérfarkasok, vámpírok és boszorkák, akik minden évben három napig a földön jártak, mindegyik a maga napján.

Október 31-én, azaz Halloween estéjén vérfarkasok és boszorkányok ólálkodtak az utcákon gyerekekre és háziállatokra vadászva. Ez volt a legveszélyesebb éjszaka mind közül, s gyakran előfordult, hogy az utakon kifordított állattetemek hevertek, és a lakók ilyenkor még hálát is adtak, hogy nem emberiek voltak azok

November 1-jén a bosszúálló, haraggal telt, ártó szándékú szellemek uralták az élők világát, s ilyenkor a legerősebb idegzetűeknek volt csak ajánlott a tökökre vigyázni, hiszen az eltávozott lelkek a lehető legrémisztőbb alakjukat vették fel, és őrültek módjára próbáltak bejutni a házakba.

November 2-án vámpírok jártak-keltek az utcákon, félelmet és jeges hideget csempészve az emberek lelkébe. Nagyon ravaszak voltak, s a szellemekkel ellentétben ők elhitették az emberekkel, hogy menekülnek valami elől, és a szimpátiát kihasználva jutottak be a házakba.

Egyedül a tökök, és néhány liter szentelt víz választotta el a szörnyűségektől a családokat, ezért kellett olyan éberen figyelni a lámpásokra, hiszen ha egy fuvallat kioltotta a fényüket, akkor elveszett minden. Persze ez is időhöz volt kötve, egy ház körülbelül két percet bírt ki, ha egy tök fénye kihunyt.

Senki sem tudta, hogy miért tartották vissza a gonosz szellemeket a töklámpások. Sokan úgy gondolták, hogy az ijesztő arcok tehettek róla, mások szerint a gyertya adta fényt nem bírták elviselni. Az okát biztosan nem tudták megállapítani, de végső soron csak egy számított: Mentse meg az életüket.

A Tölgyfa utca béli lány is ezt gondolhatta, amikor korábbi sprintrekordjait megdöntve kezdett rohanni a hátsókertük felé, ahol az egyik lámpás fénye hirtelen kihunyt. Idegesen kotorászott a hátára vetett táskájában, s szinte látni lehetett a sötétben gyöngygyöző izzadtságcseppeket a homlokán. Halálra vált arccal keresgélt, mikor egy ág reccsenését és a száraz avar zörgését meghallva ijedten csuklott egyet. Látszott rajta, hogy tudta mit jelent ez, de inkább nem gondolt rá, s bár félt, próbált összeszedett maradni. Diadalittasan emelte fel markát, mikor megtalálta az oly buzgón keresett öngyújtót, ám öröme néhány másodperc múlva tovaszállt, amikor megpillantott egy vörösen izzó szempárt nem messze tőle az erdőben.

Egyszerűen képtelen volt megmozdulni. Még életében nem találkozott sem boszorkánnyal, sem pedig vérfarkassal, s bár most sem volt biztos benne, hogy mit lát, azt tudta, hogy nem a cukros bácsi az. Ekkor mintha áram rázta volna meg, hirtelen maga elé fordította a tököt, amelyben egyetlen elaludt gyertya árválkodott, s az öngyújtót elé tartva próbálta meg lángra lobbantani azt.

Eközben a vörös szemű lény egyre közelebb és közelebb kúszott, s ezt olyan észrevétlenül tette, hogy a lány már csak arra eszmélt fel, hogy egy nő áll előtte. Az idegennek aranyszőke haja, és meglehetősen hiányos öltözéke volt, szájából undorító kígyónyelv tekergett elő. Gúnyos mosollyal az arcán figyelte az ügyetlenkedő teremtést, aki egyre inkább remegő kézzel próbálta meggyújtani a kanócot, mely úgy látszott nem hajlandó lángra kapni.

Ezt a pillanatot választotta a boszorkány a betörésre, s nagy lendületet véve berohant a kertbe. Pontosítva: csak akart. Abban a másodpercben, amikor elrugaszkodott, a vöröskének sikerült meggyújtania a kanócot, és ahogy a lámpás fénye felvillant, a kígyónyelvű nő egy láthatatlan akadályba ütközött, s orra fájdalmas reccsenéssel adata a lány tudtára, hogy a védelem újra a régi. A boszorka visítva kapott törött testrészéhez, majd egy óriási kígyó képében visszakúszott az erdő nyújtotta sötétségbe, s emlékét csupán néhány vérfolt, és a zöld szemű teremtés szívébe bekötözött rettegés őrizte meg.

A vörös hajú lány nagyot sóhajtva sétált vissza a tornáchoz, s izzadt homlokát megtörölve ült le a székre. Ez után hosszú ideig nem történt semmi, úgy tűnt a boszorka más áldozat után nézett.

 Egyik hátsókerti útjáról visszatérve az utcai lámpa által megvilágított járdára pillantott, ahol a néhány házzal arrébb lakó kislány macskája feküdt, körülötte megdézsmálva hevertek az állat belsőségei. Elborzadva fordította el a fejét, s ahogy a szembe szomszéd háza elé pillantott szíve kihagyott egyet.

Az idős házaspár otthona előtt egy hatalmas vérfarkas ücsörgött teljes csöndben, várva, hogy az egyik lámpás kihunyjon, pofájáról vércseppek csöpögtek le a járdára, melyek bizonyították, hogy ő bánt el a cicával. Szürke bundája koszos csomókban állt össze, s szeme olyan kiolthatatlan éhséggel csillogott, amitől a lány szívét mardosó rettegés új erőre kapott.

Ekkor hallotta meg, hogy az idős asszony, akinek ezen az éjszakán a tökökre kellett volna vigyáznia, csendesen, kezeit az ölébe ejtve hortyogott. Abban a minutumban felugrott, s egészen a kapuig merészkedve kezdett el átordibálni a néninek, nem törődve vele, hogy az egész környéket felébreszti kiabálásával. A vérfarkas olyan hirtelen pattant fel, hogy a lány követni sem tudta, s pillanatokon belül a kapunak rontott.

A vörös hajú teremtés hangja megremegett, de folytatta a hangoskodást. Idő közben a szomszéd is csatlakozott hozzá, s pár perc múlva az egész környék összefogott, próbálták felébreszteni az idős hölgyet. A lány már épp feladta volna, amikor az asszony nagyot ásítva nyújtózkodott egyet, s álmos hangon, csodálkozva mondott köszönetet az egész szomszédságnak, látszott rajta, hogy mennyire jól esett neki az, amit érte tettek. Közben a vérfarkas – látva, hogy a nő éberebb, mint valaha – elsomfordált, s bosszúszomjasan, foga fehérjét kivillantva vicsorgott a vörös hajú lányra, aki nagyot nyelve kocogott vissza a biztonságot nyújtó tornác megnyugtató ölelésébe.

Pár óra múlva, mikor zöld íriszei a horizontra tévedtek, boldogan vette tudomásul, hogy hajnalodik. Egész éjszaka ezt várta, s bár tudta, hogy a veszélyeknek még messze nincs vége, megkönnyebbült, és akármilyen önző gondolat volt ez, örült, hogy másnap nem neki kellett a lámpásokra vigyáznia. Ilyenkor mindig a bátyja volt a soros, és bár ez volt az első év, amikor a lány is aktívan részt vett a család védelmében, úgy érezte, hogy máris sokat tanult, s ha a húga annyi idős lesz, mint most ő, sokat tud majd neki segíteni.

Még szerencse, hogy nappal nem kell égniük a lámpásoknak – gondolta, miközben a puha párnájára, és a meleg takarójára gondolva vonult be a házba.

Ahogy az ablaküvegen besütő napfény megcsillant tűzvörös haján, szeplős arcán, s megvilágította méregzöld szemeit, az utca túloldalán ücsörgő idős asszony sokat sejtetően elmosolyodott. Tudta, hogy a jövő legnagyobb boszorkányvadásza készen áll a kiképzésre.