Loni és szülei ismerkedési vacsorára voltak hivatalosak. Hát mondhatom, a lehető legfurcsább vendégségnek ígérkezett. Vonattal mentek Bakonymérőig. Ez szigorúan meg volt nekik hagyva. Bakonymérő felé Feketevárnál kellett átszállni, onnan egy olyan régi vonat vitte már őket tovább, mint amilyenek Loni szüleinek a gyerekkorában jártak. Akkoriban minden vonat fekete volt, illetve koszos-sötétszürke. Nem tudni, honnan kerültek elő ezek a régi kocsik épp erre a szárnyvonalra. Az út Feketevárról Bakonymérőre, amit autóval 20 perc alatt tettek volna meg, több mint egy óráig eltartott.

De nem ez volt a legfurcsább. Ezen a vonaton mintha rajtuk kívül nem utazott volna senki. Peti szerint, aki telefonján a menetrendet tanulmányozta, ez a járat nincs is benne. De Borádnál aztán más utasok is felszálltak. Egy idős nő egy kosár málnát vitt magával. A vele szemben elhelyezkedő férfinál szerszámok voltak, mintha a szőlőjéből tartana hazafelé. Az ablak bepárásodott, nem láttak ki.

Megjött a kalauz. Bár már besötétedett, napszemüveg volt rajta, és az ódivatú vasutasruhában olyan soványnak tűnt, mintha a nadrágszár alatt csupán csontok lennének. Épp csak rápillantott a jegyekre, mint aki úgyis tudja, mi áll bennük. Nem látszott az arcán szakmai kíváncsiság.

– Látjátok, mások is utaznak itt rajtunk kívül! – mondta Tamás, és egyenesen a fiára nézett.

Loni intett, hogy hajoljanak közelebb, majd azt suttogta: – Nekem van ebben már némi gyakorlatom. Ezek mind szellemek és kísértetek.

– Úgy kezdődik, mint valami horrorfilm – vigyorodott el Péter, és ez furcsa módon mintha megnyugtatta volna.

– Ne ijesztgess már, kisfiam! – mondta az anyja.

– Úgy kezdődik, de nem úgy fog folytatódni – ütött meg megnyugtató hangot Loni. De az apja, aki sose érezte a tréfa helyes határait, ezt sziszegte ál-félelmetes, vagy ál-kísértet hangon:

– Mi van, ha félreismerted őket? Mi van, ha az az egész csak színjáték volt? Minden, ami eddig történt. Még a lottó hármasod is, Lonikám!

Csomi nyugtalankodva kezdte vizsgálgatni a málnavivő nénit, aztán áttelepedett mellé. A szerszámokkal utazó Szarkahelynél épp leszállt, a néni meglepődve nézett vissza önjelölt beszélgetőpartnerére.

– Mi tetszik? – kérdezte meglehetősen barátságtalanul.

– Hát a málna. Hol lehet ilyenkor szerezni?

– Tudja, aranyoskám, nekem Borádon egy régi, hosszú parasztházam van, és a ház mögött van egy hosszú, méternyi széles sáv, ahol gyerekkorom óta málna nő. Állítólag a málna nem marad meg egy helyen, de Isten tudja, miért, ott mégis megmarad. Már a nagyszüleim sem tudták, ki és mikor ültette. Több száz éves. És egész évben terem. Télen is.

– Megkóstolhatom? – kérdezte Csomi tőle szokatlan tolakodással. A többiek helytelenítően ingatták a fejüket a szomszéd ülésről.

– Szó se lehet róla! Az unokáimnak viszem. Tudja, Bakonymérőn laknak, ahová maguk is utaznak – mondta a néni, majd kicsit megrémülve elhallgatott.

– Honnan tetszik tudni, hogy hová utazunk?

– Egyrészt láttam a jegyen, mikor mutatták a kalauznak, másrészt az a végállomás, és már nincs több megálló odáig. Kétszeresen is tudhatom. Semmi rejtélyes nincs ebben. Csak el tetszett szokni attól, hogy az emberek a fejüket is használhatják. Mostanában nem illik gondolkodni. Hát én régi vágású ember vagyok, még a 18. században születtem, ezért még megengedem magamnak a gondolkodást.

– Tessék? A 18. században tetszett születni!? Az meg hogy lehet?

– Nem a 18. században. Dehogy. Ki mondta? 18-ban születtem, 1918-ban!

– Százévesnek tetszik lenni?

– Nem, dehogy! Már százegy vagyok. Sokallja? Most nehogy azt mondja itt nekem, hogy nyolcvannak sem nézek ki, mert az sem ér semmit, másrészt kinézek.

– De száznak semmiképp nem gondoltam.

– Köszönöm. Aztán nem is olyan finom málna ez. Idegennek még sose ízlett. Kesernyés. Szinte vérízű.

– És hány évesek a kedves unokái? Hatvan, hetven? – engedte meg magának a gondolkodást Ildi, ha már annyira biztatta a néni, ugyan nem őt, de minden embert, amibe végtére neki is bele kell tartoznia.

– Igazából nem az unokáim, hanem az ükunokáim, csak nem akartam magára ijeszteni.

– Nem vagyok én olyan ijedős.

– Jaj, dehogynem!

A vonatban egy pillanatra kialudt a lámpa, és a néni arcán át mintha egy világító koponya derengett volna elő. És a testén, karján egy egész csontváz. De olyan rövid volt a sötétség, hogy Csominak épp csak felsikkantania sikerült, amikor már újra fény öntött el mindent, miközben be is ért a vonat az állomásra. A hivatalos vasúti hang bemondta az érkező vonatot, úgy tűnt, minden a legteljesebb rendben van. Majd egy csatlakozást is jelentett, ezt már leszállófélben hallották, amikor a kicsit túl magas vonatlépcsőn botorkáltak le. A málnás néni közben eltűnt, nem látták, mikor szállt le, és az állomáson sem volt sehol. Talán a kisábrányi oldal felé ment.

A hangosbemondó figyelmeztette őket, hogy: „Öt perc múlva postavonat indul Kísértethely, Kopaszkő felé, kérjük, szálljanak fel a vonatra.”

Ők meglepetten hallgatták ezt az információt. Annyit tudtak csak, hogy a bakonymérői állomásra kell eljutniuk, ott majd várni fogják őket. Lovas kocsira vagy autóra számítottak. Nem voltak biztosak benne, hogy a vonat csakugyan az övék. Semmi kísérteties nem volt benne. Egy egyszerű piros sínbusz. Tétován álltak a peronon.

A hangosbemondó most már szigorúbb lett: „Kérjük utasainkat, azonnal szálljanak fel a vonatra!” Aztán a piros sapkás állomásfőnök is megjelent, hogy elindítsa a járatot, és intett nekik, hogy gyerünk, gyerünk!

Loni mozdult meg elsőként. Peti gyorsan a távolabbi ajtóhoz szaladt, hogy a végén le ne maradjanak.

„A vonat Kopaszkőre azonnal indul!”

A kopaszkői szárnyvonal

Ahogy leültek, a szerelvény megmozdult, mégpedig ugyanabba az irányba, mint ahonnan Feketevár felől megérkeztek.

– Visszafelé megyünk!

– Nem, nem, van itt egy régi sín. Azt hiszem, a bányák miatt létesítették Kísértethelyig – mondta Ildi, aki gyerekkorában többször is nyaralt Bakonymérőn valami távoli rokonnál. – A város határában el fogunk kanyarodni a hegyek felé, aztán körbekerüljük az egész települést a szőlőhegyek mögött. Az én időmben itt helyi vonat járt egészen a Csuka-tóig, ahol Bakonymérő nyaralótelepe volt. Aztán a bánya miatt elment a víz, a szárnyvonalat már régen nem működtetik.

– Pontosan így van – hallatszott a kalauznő hangja a kis vonat túlsó végéből.

– Úristen, nincs is jegyünk! – rémült meg Tamás, aki minden utazási nehézségtől szinte pánikba esett.

– Nincs semmi gond, erre a vonatra jeggyel nem is lehet fölszállni. Csak meghívóval – mondta a kalauznő. Még mindig a kocsi túlsó végén állt, a félhomályban nem lehetett kivenni az arcát.

– De hol a meghívó? – kezdte kipakolni a kézitáskáját Tomtom. Mindenki szeretetteljes szánakozással nézte. Még a kalauznő is.

– Kértem én a meghívókat? – most közelebb jött, és nem volt más, mint a málnás néni.

– Maga kalauz? – kérdezte megrökönyödve Ildi.

– Úgy is mondhatjuk – ült le melléjük.

– De hová lett az a kosár gyönyörű málna?

– Az nem málna volt.

– Ugye megmondtam, hogy azon a vonaton mindenki kísértet – diadalmaskodott Loni.

– Nem teljesen, a bácsi a szerszámokkal egy véletlen fölkeveredett potyautas volt.

– Mi történt vele? – kérdezte aggódva Tamás.

– Mi történt volna? Azóta már otthon van, és a szalonnás rántottáját eszi. Hamarosan tévézni fognak a feleségével.

– Peti, te azt mondtad, hogy úgy kezdődik ez az egész, mint egy horrorfilm – nézett rá szúrós szemmel a kalauznő, aki most semmiképp sem tűnt sem száz-, sem nyolcvan-, de még hatvanévesnek sem.

– Ezt is tetszett hallani?

– Ne kérdezzetek folyton, hadd lépjünk már ki ebből a rémfilm-hangulatból! Azt akarom mondani, hogy itt már vége a titokzatoskodásnak. Ez nem horrorfilm, ti megbecsült vendégek vagytok, és mi nem vagyunk vámpírok, sem másfajta szörnyetegek. Nem lesz semmi bajotok. Néhány fantasztikus nap vár rátok. És nagyobb biztonságban vagytok, mint az életben általában. Figyeljetek csak!

A jármű már letért a feketevári vonalról, egy magányos sínpár kanyargott a dombok között. Lelassítottak, mert egy országutat kereszteztek, ami Bakonymérőre vezetett be, a sín bal oldalán ott álltak a település első házai. Ildi boldogan mosolygott, ráismert a környékre, gyerekkori emlékek jutottak az eszébe, de abban a pillanatban arra lett figyelmes, hogy az úton a kelleténél jóval gyorsabban egy rönkfákkal megrakott teherautó közeledik.

– Nem látja, hogy pirosa van?

– Nincs pirosa – felelte a kalauznő Ildinek.

Nem tudták tovább folytatni a beszélgetést, mert a teherautó fékezés nélkül frontálisan beleszaladt a vonatba, épp ott, ahol ők ültek.

Beleszaladt, aztán átsiklott rajta, mint egy felhőn a repülő.

Tamás lenézett a testére, és látta, hogy fahasábok úsznak át rajta, mint egy vetített kép a vásznon. De a másik oldalán kijönnek. És ő nem érez fájdalmat, meg sincs ijedve – talán csak mert nincs ideje rá.

A vonat lassan továbbgördült a kereszteződésből, a teherautó eltűnt az útkanyarban, amikor Ildi sikoltozni kezdett: – Mi volt ez?

– Kísértetvonatban ültök, a ti testeteket is védi, bár tulajdonképpen több anyag és kevesebb szellem van bennetek a kelleténél. De ezúttal nem ez számított. Ti is átlényegültetek. Azt akartam, hogy lássátok, itt nem a veszély vesz körbe benneteket, hanem a biztonság. És most engedjétek meg, hogy bemutatkozzam: Sarkifény Vízlevegőtűz Sztrasidla Klára vagyok, Levélke anyja. Elkezdődött a vendégség. Minden értetek van. Eddig nagyon jól vizsgáztatok.

– És az, hogy vizsgázunk, az is miértünk van? – kérdezte Loni.

– De kislányom! – igyekezett tisztelettudóbb hangra inteni az anyja.

– Most vagy vizsgázunk, vagy megbecsült vendégek vagyunk!

– Loninak igaza van, sajnos nálunk nem könnyű embereknek vendégeskedniük. Ha egész őszinte akarok lenni, ilyesmi még nem is fordult elő.

– És az ember előtt, mikor állatokkal foglalkoztatok, akkor lovakat vagy dínókat hívtatok vendégségbe?

– Nem vagyok én olyan öreg, nem emlékezhetek azokra az időkre, és a férjem sem, akivel majd a kastélyban ismerkedtek meg. Ugye, nem bánjátok, ha tegeződünk?

Összeölelkeztek, és mivel most mindannyiuk teste átlényegült, kísértet-lényegű volt, úgy tudták Ildiék megölelni Klárát, mintha egy másik embert szorítanának magukhoz. Egyikük sem volt sűrűbb a másiknál.

– És Levélke hol van? – kérdezte Loni.

– Ő is a kastélyban vár. Takarít.

– Nálatok is kell takarítani? Van por? És takarítónő vagy valamilyen más személyzet nincs?

– Úgy látom, újabb félreértések sorát kell eloszlatnom. Kastélyban lakunk ugyan, de mi nem vagyunk arisztokraták. Mi kísértetek vagyunk, akikről az emberek azt hiszik, hogy a falban laknak.

– Hát nem ott?

– Néha úgy tűnik. De nem. Meglátjátok, itt falak sem lesznek. Úgy értem, igazi kőfalak. Mi a háromszáz éve összeomlott kastélyban látunk majd vendégül benneteket. Nem megyünk vissza a múltba persze, de kilépünk a jelenből.

– Ez érdekes.

– Már ki is léptünk. Ez a vonat se jár negyven éve. Ráadásul Kopaszkőig nem is ment el soha.

– Szellemsínek?

– Igen. És ne lepődjetek meg azon sem, de igazából nem vagyunk gazdagok. Persze nem vagyunk szegények se. Ezek a fogalmak csak az emberekre érvényesek. Van gazdag elefánt? Elszegényedett bálna? Legfeljebb a templom egere számít szegénynek az állatok közül, de csak emberi fogalmakkal. Minekünk nincs vagyonunk, de nem vagyunk nincstelenek. És nincs állandó személyzetünk, pedig por azért van. Csillagpor. De azt nem kell föltakarítani. Nem is olyan módon takarítanak Levélkéék, ahogy nálatok, azt hiszem, gyakrabban is lehetne az Ilcsey utcában…

– Te jártál a lakásunkban? – hüledezett Ildi.

– Nem is egyszer. Bocsánat. Volt, hogy mi is ott laktunk Levélkével, mikor odaköltözött, segítettünk neki berendezkedni. Amikor aludtatok, az ebédlőasztalotoknál tanácskoztunk. Utólagos engedelmetekkel.

– De hát ez, de hiszen ez… – kapkodta a levegőt Tamás.

– Mit akarsz mondani, apa? – kérdezte Peti.

Valami olyasmit akart mondani, hogy ő márpedig ezt nem engedi meg, de ez a visszamenőleges tiltás olyan szerencsétlen képtelenség és fiaskó lett volna, hogy inkább nem rohant szándékosan a vereségbe.

– Ti vagytok az elsők, akiktől egy kísértet legalább így utólag engedélyt kér, hogy ott lehessen volt.

– Tudtommal vannak angol kastélyok, ahonnan kitiltották a kísérteteket – mondta Loni. Fene tudja, ezt hol olvashatta.

– Ó, ezen mi is sokat nevettünk! – mondta Klára. – Kitiltottak, csak minket, kísérteteket felejtettek el értesíteni. Az emberi törvénykönyvek ránk egyébként sem vonatkoznak. De nem volt sem retorzió kilátásba helyezve, sem határidő a rendeletben. Ezért mi úgy értelmeztük, legkésőbb az emberiség kihalásáig el kell hagynunk az angol kastélyokat. Ha közben összedőlnek, ez a szabályozás az épületek szellem-változatára egyébként sem vonatkozhat.

A vonat közben egyre konokabban vette be magát a Vértes hegyei közé, előbb végleg elhagyták Bakonymérő új telepét, aztán egy üresen álló majoron haladtak át, régi bányák következtek, majd az egykori tó, melyben már alig volt valamennyi víz, és a partján néhány romos nyaraló éktelenkedett. Cserjéseken, völgyek fölött csattogott át a vonat, néha egy hegyfalban eltűntek, bár nem is volt ott alagút. Ha nincs az az ütközés a teherautóval, most nagyon meglepődtek volna. Volt, hogy egész közel mentek el egy szarvasbika mellett, amely öntudatosan emelte hatalmas agancsát a holdfénybe.

És azt is látták, hogy kis vízi szellemek ruhákat teregetnek száradni az agancs ágaira. Az állat úgy tett, mintha nem venné észre ügyködésüket. Aztán egy konda vaddisznón hajtott keresztül a szellemvonat, az állatoknak ez természetesen meg sem kottyant, de mintha megéreznék a közelségük, egy darabig velük együtt kocogtak. A tréfás az volt, hogy egy anyakoca a kilenc kismalacával épp ott és olyan gyorsan ügetett, ahol és ahogy ők haladtak, így aztán úgy tűnt, mintha ezek az állatok bent lennének a kocsiban, csak épp vetített kép volnának, mert haladtak ugyan, de az utasok szempontjából mégis egyhelyben álltak. Loni odaugrott, és megsimogatta az egyik malacot, az boldogan felröfögött, fölemelte a fejét, hogy a tokáját is vakargássza. De közben ő futott, Loni pedig a kocsi alacsony padlóján guggolt.

Az ember hamar meg tudna másféle fizikai törvényeket is szokni, mint amilyenekhez kondicionálva van.

Egyszer csak begördültek egy szűk völgybe, mely fölött egy fáklyákkal kivilágított, reneszánsz kastély magasodott.

Megérkezés a kétesbe

Gorboda úr szélesre tárt karokkal sietett eléjük.

– Milyen volt az út, kedves barátaim, nem volt fárasztó? Nem viccelt meg benneteket nagyon az én kis ártatlan feleségem? Gorboda Tamás vagyok, Levélke apja. Kísértet, foglalkozásomra nézve, mint tudjátok.

– Fehér Tamás – mutatkozott be Tomtom, és mivel azt hitte, állandóan eredeti gondolatai vannak, kimondta, ami mindenkinek nyilvánvaló: – Na hiszen, akkor mind a ketten Tamások vagyunk. Ez azért vicces.

– Ez még nem az – kotnyeleskedett Loni, aki miatt tulajdonképpen az egész találkozó történt, na meg a másik kis kotnyeles, Levélke miatt is persze – az a sokkal viccesebb – folytatta –, hogy Levélke anyukája ugyanúgy Klári, mint az osztályfőnököm.

– Még mindig forr bennem a harag, hogy majdnem lelepleztétek magatokat előtte – mondta az egyik Klára a másik kapcsán.

– Talán kerüljünk beljebb! – invitálta őket a házigazda. – Először foglaljátok el a lakosztályaitokat. Most tizenegy óra. Éjfélkor vacsora. Kettőkor körbevezetünk a kastélyon és az egész kísértetvároson, ha érdekel. Hajnal előtt ágyban a helye mindenkinek, mert a kastély nappal eltűnik, csak az a pár romfal marad, ami bár nem túl népszerű kirándulóhely, de ti is jártatok már itt nyolc éve, nyolc hónapja és nyolc napja. Milyen érdekes szám!

– Minden szám érdekes – mondta Loni.

– Dehogyis az! – vonogatta a vállát Péter.

– Amíg itt vendégeskedtek, ti is el fogtok tűnni nappalra.

– Nektek tilos nappal mutatkozni? Mint a vá… – kezdte Tamás, de a felesége szerencsére közbevágott:

– Te is tudod, hogy mutatkozhatnak nappal, hiszen Levélke is gyakran megteszi.

– Csak a kastély tűnik majd el, és vele mindenki, aki benne van. Aki napfelkelte előtt kimegy, és nem jön vissza idejében, kimaradhat belőle. Mármint az eltűnésből. Pedig érdemes kipróbálni. Egy nappalnyi időre eltűnni a világból, az a legszebb, legpihentetőbb alvás.

Grádicsok

– Nem tudom, hogyan kell érteni, hogy nincs személyzet, itt mindenfelé kísértetek nyüzsögnek – állapította meg Peti, csak úgy foghegyről odavetve a szót Loninak, azt nem nagyon akarta, hogy a háziak is meghallják. Sarkifény Klára azonban odalépett hozzá:

– Ők a barátaink, és segítenek nekünk ezekben a nehéz, kockázatos napokban.

– Mi nem segíthetnénk? – kérdezte Tamás.

– Hát ti vagytok a nehézség és a kockázat. Vagy azt hiszitek, csak ti féltetek idejönni? Nagy a tét. Mi van, ha túl sokat árulunk el magunkról? A barátaink azért vannak itt, hogy a saját szemükkel lássák, mi történik. Eszetekbe ne jusson, mint valami cselédeknek, parancsokat adni nekik.

– De beszélni azért szabad velük? – kérdezte Loni.

– Megpróbálhatjátok. Nem mindegyikük fog válaszolni. Például mert nem tud magyarul.

Közben egy kanyargó lépcsősoron fölértek a kastély bejáratához, ahol végre ott volt Levélke is. Egymás nyakába vetették magukat Lonival, amire spontán taps tört ki. A mindenfelé álldogáló kísértetek tapsoltak, akik szigorúan nem személyzetként voltak jelen.

Levélke kézen fogta Lonit. – Megmutatom a szobádat – mondta, és elvonszolta őt egy oldalsó bejárat felé. Ildi aggódva nézett utánuk.

– Ugyan! – legyintett Sarkifény Klára. – Nincs miért aggódni. Ha valakinek valaha a világon nem volt oka aggódni a maga vagy a gyerekei biztonsága miatt, akkor az épp ti vagytok. Kétszáz kísértet vigyáz rátok.

– Köszönjük!

A kastély főbejárata olyan volt, mint amilyen egy kastélyé Franciaországban vagy Angliában, és egyáltalán nem olyan, mint egy itthoni, felújított kastély egyszerű bejárata. Kovácsoltvas kapu, mindenütt stukkók, minták, színek. És nemcsak a régi építészet hibátlanul megmaradt remekét csodálhatták benne, hanem a kísértetek foszforeszkáló szépérzékét is. Nemcsak a fáklyák adtak világosságot, de maga az épület is mintha lobogott vagy sugárzott volna.

– Ugye szépen kitakarítottak Tamásék? – kérdezte Sarkifény Klára. – Kevesebb anyag, több ragyogás, ez a jelmondatunk.

Bent hatalmas fogadóterem, a fal mellett páncélok, ahogy az kell, a falon családi képek.

– Ezek a ti őseitek, vagy a kastély eredeti tulajdonosaié? – kérdezte Tamás fontoskodva. A másik, a kísértet-Tamás ezen azért fönnakadt:

– Mi nem vagyunk bitorlók. Nélkülünk semmi, semmi, de semmi nem volna ebből a kastélyból. Az emléke sem, és a valódi romjaiból még ennyi sem maradt volna meg. Így nézett ki ez a kastély úgy a törökkor elején. De persze végeztünk a szellemi élet igényeihez igazítva némi átalakítást is. Ezek a képek egykor volt emberek portréi. Nagy kár, hogy nem maradtak fenn a valóságban. Mert van a festmények közt egy Giotto és két Michelangelo is. A tulajdonosok Itáliában tanultak, oda jártak mulatni, oda jártak boldognak lenni. Aztán hazahozták ezeket a képeket. A portréikat. Melyekre fél évi jövedelmüket ráköltötték. De ha az érdekel, hogy mi nem valamelyik meghalt ember szelleme vagyunk-e, hát nem. A kísértetek nem így születnek.

– Hanem hogyan? – kérdezte Péter.

– Lényegében úgy, mint az ember. – nevetett Klára.

Vagy tíz méter széles díszlépcső vitt a fölsőbb szintekre, Gorboda úr arra vezette föl őket. Szemből egy lovagterem nyílt, jobbról az ebédlő, ahol már javában terítettek a kísértet-barátok.

– Itt lesz majd a vacsora pontban éjfélkor! – mondta Gorboda, de közben vitte is őket tovább egy jóval keskenyebb lépcsőn, mely egykettőre elvált a faltól, és termek levegőjén, csillárok között vitt tovább. Egy pillanatra még a szabad levegőre is kijutottak. Magasan voltak, fújt a hideg éjszakai szél. A távolban Mamabánya és Tigriske fényei látszottak. Két nem is olyan közeli nagyobb város, most mégis tisztán kivehetőek.

– Aztán kanyarodott egyet a lépcsősor, föld alatti járatokban haladtak.

– Hú, de messze van a szobánk – sóhajtotta Ildi.

– Nem lesz mindig ilyen messze. Egy hátsó bejárat lényegében összeköti őket az ebédlővel, csak szerettük volna, ha megismeritek a kastélyt. Azt, hogy megismerhetetlen – mondta Gorboda.

Egy szinte barlangszerű folyosóra értek. Négy ajtó nyílott ugyanabba az irányba. A másik oldalon kerek ablakok voltak, mint egy hajón.

– Ezek az időablakok. A mi számunkra a legfontosabbak az egész kastélyban. Ez az őskorra nyílik, dédikénk a dínókkal barátkozik éppen, ha kinéztek oda. A következő Egyiptom, amikor egy piramis épül. A piramis a kedvenc épületünk. Sajnos már leszoktatok az ilyen tömör építményekről.

– De hiszen a ti házaitok inkább mintha ragyogásból, levegőből és fényből volnának, nem kőből.

– Mi ezt a kő belsejében is meg tudjuk teremteni, és akkor nappalra sem kell mindennek eltűnnie. Különben nem mondom végig az összes ablakot, mindegyik alá oda van írva, mit is mutat. Lássuk most a szobákat. A végén még kipakolni se lesz időtök vacsoráig.

– Ez itt Levélke szobája, mellette Lonié. – vette át a szót Sarkifény. Benyitottak a szobába, Loni és Levélke kivörösödött képpel párnacsatáztak. – Láthatjátok, megvannak. A következő a szülők szobája, aztán Petié. Különben a kanyar után vannak a mi hálószobáink is. Most akkor hagyunk titeket egy kicsit szusszanni.

Folytatjuk!