Tizenkilencedik fejezet,

melyben egy pillangó akaratlanul új gazdára lel, egy világméretű probléma pedig megoldódik

 

A megálló felé sétáltam. A hajnali ködből hátramaradt foszlányok úsztak a levegőben: beleakadtak az emberek hajába, szemöldökébe, ott csüngtek tovább, mint valami lakatlan pókháló. Üres volt a fejem, de nem szürkén, inkább tisztán üres. Még nem szennyezte be a hétköznapok füstje. Ütemesen lépkedtem, a cipőm tompa koppanásaira magamban rádúdoltam egy Köhler–etűdöt. Én voltam a metronóm.

A huszadik taktusnál járhattam, mikor hirtelen egy kézfej súlyát éreztem a vállamon. Valaki mellém lépett.

– Szün! – mondtam, mert meglepetésemben okosabb nem jutott eszembe. Oldalra néztem. Az ismeretlen arca elé beúszott egy ködcafat, így csak kócos haját láttam. Megköszörülte a torkát.

– Gé... – mondta vádlón. – Te is tudod, és én is tisztán emlékszem, hogy ott gé hang jön. Nem szünet.

Mindketten felnevettünk. Könnyed sóhajtással kifújta arcából a felhődarabot, és rám kacsintott. Ő volt az. Kétségkívül ő.

– Hát szervusz!– megszorítottam a kezét. – Bevallom, nem számítottam rád! Minek köszönhetem a szerencsét?

–  Óh, kérlek! – lendületes, elegáns keringőlépéssel elém fordult, és hátrafelé lépdelve folytatta. – Válságban vagyok. Iszonytató, gonosz, kíméletlen válságban. Minden átkozott alkalommal, mikor leülök íróasztalomhoz, hogy  dolgozzam, Válság úr megjelenik. Írni kezdek, ő pedig megszólal: „Unalmas, unalmas... Kit izgat, mi történt veled? Kit izgat, mit érzel? Minden érzésed lakott már másban, barátom! Sírsz? Hány milliárdan sírnak még... Üvöltesz? Nem vagy egyedül. Szeretsz? Ne légy nevetséges! Egyszer majd rájössz, hogy nincs értelme tovább írni. Csapnivaló vagy, nem tudsz újat alkotni! Másolsz csupán. Másolsz a jobbakról, és a másolás bűn. Bűnöző vagy, fiam. Aljas bűnöző!” Így hát nem írtam. Egy hónapja egy árva sort sem. Lejöttem, hogy találjak valakit, és most lám, itt vagy te... Mondd, mit szólsz mindehhez?

Percekig semmit sem szóltam. Hallgattam, mert fogalmam sem volt, hogy valódi megoldást vár–e tőlem, vagy csak szokásához híven kísérletezik az emberi természettel. Kornélnál ezt sosem lehetett tudni... Óvatosan megszólaltam.

• Biztosra veszem, hogy már legalább ötven tervet kidolgoztál a válság ellen, tehát világos, hogy csupán tesztelni akarod, melyik a legjobb...

Elégedetten elmosolyodott.

– Pontosan. Már csak egy a kérdés: Melyik jut először az utca emberének eszébe? Jól vigyázz, mit választasz!

Pár lépés erejéig hagyott csak gondolkodni.

– Valami rendkívüli kell... – kezdtem bele. – Olyan, amilyet senki más nem tud leírni. Amit meglobogtathatsz annak a szörnyetegnek a szeme előtt, hogy aztán elkulloghasson szégyenében...

Kornélt a jelek szerint egyre jobban szórakoztatta ez a beszélgetés.

–No lám! Az utca embere gondolkodik! Ez már egyenes út a győzelem felé. Nézd!

Mélyen a kabátzsebeibe nyúlt, és tekintélyes mennyiségű kacatot húzott elő. Valóban rendkívüli dolgok voltak. Egyszerre bohókásan és félelmetesen rendkívüliek. Némi bogarászás után egy piros bársonyszalaggal átkötött madárláb és egy virágformájúra hajtogatott gyászjelentés közt végre megtalálta, amit keresett. Gyengéd mozdulattal felemelte, és a kezembe adta.

–Vigyázz rá! Csak tegnap fogtam. Lehet, hogy még él.

Ez volt a legféltettebb kincse. Egy cigarettásdoboz. Óvatosan felnyitottam. Egy pillangó volt benne. Végigfutott a hátamon a hideg. Még mozgatta a csápjait.

–Ez lenne az. Ezzel fogok gáncsot vetni a kedves Válság úrnak!

Megint az az eszelős fény csillant a szemeiben. Olyan volt, mint egy óvodás, akit még nem talált meg a hunyó, és most ott kuporog egy bokor alatt, lázas izgalomban. Nem akartam megbántani, de nem értettem, mi célja van a pillangóval.

– Mi ez? – kérdezte mohón. – Mondd el azonnal, hogy mi ez!

– Csapda?

Kornél arcáról lehervadt a mosoly. Egyszerre nagyon megsajnáltam. Éppen vigasztalásba kezdtem volna, mikor megszólalt.

–Ez kérlek, ez szép. Hogy miért és mitől, azt én sem tudom, de gyönyörű. Olyan elvetemülten különleges, hogy ha egész életemben keresném, se találnék jobbat. Pillangó a cigarettásdobozban. Borzongok tőle. Ez a gondolat, mint valami pók, aki véletlenül az nyakamba esett, végigszalad a gerincemen, és lábainak nyomát percekig érzem még a bőrömön. Afelől nincs kétségem, hogy rendkívüli. De vajon a többi ember megérti–e? Mondd, milyen értelmet húzzak rá, hogy átérezzék a jelentőségét? Nem erőszakolhatom bele a mindenki számára felfogható, fellengzős közhelyekbe, nem butíthatom le, mert elveszti a különlegességét. „A pillangó Szabadság, a cigaretta Szenvedély. Pofonegyszerű!”– mondanák rögtön a kritikusok. És igazuk lenne. Mert ez unalmas, érted? Unalmas!

Egyre jobban belelendült a beszédbe, és – nem törődve a novemberi hideggel – nyitott kabátban, nyakán lobogó sállal üvöltött. Jobbnak láttam nem megzavarni. Csak forgattam a kezemben a cigarettásdobozt, a Rendkívülit, a Csodálatosat, és gondolkodtam. Észre se vettem, de egy idő után folyni kezdtek belőlem a gondolataim.

–  Ez a pillangó... vajon elég erős ahhoz, hogy azok is szépnek lássák, akik nem értik?

Kornél döbbenten fejezte be az üvöltést, majd kis gondolkodás után rávágta:

– Egész biztosan.

– Tehát azok számára, akik értik, olyan gyönyörű, mint a te számodra, de akik nem értik, azok is érzik, hogy gyönyörű.

Megvártam, hogy rábólintson, aztán folytattam.

– Akkor tulajdonképp micsoda ez a pillangó az értetleneknek?

Alighogy kimondtam a kérdést, ő már tudta a választ. Arca felderült, majd hirtelen szó nélkül ledobta magáról kabátját, és futásnak eredt. Én is megpördültem, loholtam utána.  Így értünk a megállóhoz.

– Bocsáss meg! A villamosom... – kiáltotta nevetve Kornél. Már a lépcsőn állt, a kapaszkodót szorongatta. – Köszönök mindent!

A villamos csikorogva elindult, de ő integetett, hogy valamit még mondani akar. Igyekeztem lépést tartani Kornél gyorsuló ablakával, és várakozón pillantgattam rá.

– Az érthetetlen szépség! Köszönöm az érthetetlen szépséget! Még ma megírom! Írd meg te is! Majd összehasonlítjuk!

Csak ekkor vettem észre, hogy még mindig a tenyeremben lapul a Gondolata, a doboz és a pillangó. Kétségbeesetten nyújtogattam felé, de ő már nem érte el – talán nem is akarta elérni –, csak kacagott az erőlködésemen. Utolsó lélegzetemmel azért még utánakiáltottam:

– Meddig mész?

Esti Kornél válaszul kaján mosollyal feje fölé mutatott, a táblára, melyen épp akkor úszott végig lustán a felirat: VÉGÁLLOMÁS.

 

 

Az Öregasszony hagyatéka

 

A kis utcácskában hónapok óta erről folyt a szó: Az Öregasszony a végét járja. Ezt susogták egymásnak a szomszédok a kert végében, a piacon, a kapuk előtt, ez a sejtelmes, jelentőségteljes mondat zárt le minden beszélgetést. És valóban, az Öregasszony igazán a végét járta.

A kis utcácskában tapasztalt emberek éltek. Nagyanyák és nagyapák, magányos aggastyánok, háborús veteránok és egy nyugdíjas titkárnő. Mind ismerték egymást, és −  akár a régi, gangos bérházak lakói − , bizalmas, néha kissé gyanakvó közösséget alkottak. Egyvalaki volt csak, akiről nem tudtak semmit: maga az Öregasszony. Még a nevét sem árulta el senkinek, ezért illették ezzel a gúnyosnak tűnő, valójában azonban tiszteletet, már− már áhítatot sugárzó névvel. Az Öregasszony egész lényében, mint ahogy általában mindenben, amit az emberek nem ismernek, volt valami riasztó, valami túlvilági. Nem beszélt senkivel, nem jött hozzá senki, és ő sem ment sehova, csak ült az ablaka mögött, és nézett kifelé, az utcára. Eleinte gyakran beszélek róla, aztán lassan a háttérbe szorult. Eggyé vált az Örök Ismeretlennel, a Végtelennel, a Világegyetemmel. Mindenki tudta, hogy létezik, de meg is elégedtek ennyivel, nem kívántak mélyebben belemerülni a rejtélyeibe.

Egy nap aztán különös dolog történt. Az utcácska egyik házában megszólalt a telefon.

–Halló! – hangzott a kagylóból egy rekedt, mély női hang. – Én vagyok az. A hatos számú házból. Van egy kis ideje? Beszélgetni szeretnék Önnel.

Az Öregasszony volt. Meghívta magához az egyik szomszédját, a nyugdíjas titkárnőt. Elsőként őt. Azután sorban az utca összes többi lakóját, egyesével, mindig kedden, hat órára. Senki sem ellenkezett, legyőzte aggodalmukat a tudásvágy. Úgy érezték, ez afféle beavatás, egy próba, amin ha átesnek, méltóvá válnak minden Ismeretlen megismerésére. Így derült fény arra is, ami azután hónapokon keresztül izgatta a lakókat: Az Öregasszony közelgő halálára. Efelől ugyanis saját maga biztosította szomszédait: „Bizony, én sem élek örökké. Hamarosan végem.” Feltűnően nyugodt, fürkésző tekintettel mondta ki ezeket a szavakat, mintha közben megpróbálná felfedezni, hol lakozik a halál ezekben a lelkekben. A „Kedd esti audienciákban”, ahogy ezt az eseményt az utca lakói egymás közt nevezték, mégsem ez volt a legkülönösebb.

–Bemutatkoztam: Cecília vagyok. Ő csak bólintott, úgy tűnt, tudomásul vette, de egész este Annának hívott.

–Engem Lajosnak.

–Engem Évának.

Összes vendégét más néven szólította, és soha nem hallott, képtelen történeteket mesélt nekik. Lovas fogatokról, hajókról, oroszlánokról kérdezte őket, furcsa nevű ismerősei felől érdeklődött. Csak beszélt és beszélt, nem hagyott szóhoz jutni senkit, mintha bármelyik pillanatban megállhatna a szíve, és benne rekednének a szavak.

–Megbolondult szegény. Egészen elment az esze.

–Szerencsétlen, drága Öregasszony... Legalább még egyszer utoljára elmondhatta valakinek a badarságait…

A misztikus köd, ami eddig az Öregasszony személyét takarta, lassan szertefoszlott. Közönséges nyugdíjas lett belőle is, nem volt már rejtélyes, sem rendkívüli. Egyedül a halálát tartották elképzelhetetlennek, és olyan különös, borzongó izgalommal tekintettek felé, mintha napfogyatkozást várnának. Lelkükben egyre erősödött a feszült bizsergés.

Végül, egy szeles, tavaszi délutánon az Öregasszony elhagyta a hatos számú házat. Megállt a kapu előtt, kivett valamit óriási kabátzsebéből, és mintha tudta volna, hogy az utcácska lakói a csipkefüggönyök és spaletták mögé húzódva figyelik, színpadias mozdulattal a kapu elé fektette. Ezután komótosan megfordult, majd könnyű, sötétlila kendőjében viharfelhőként hömpölygött el az utcából. A valami pedig ott maradt a kapu előtt. Eső áztatta, nap sütötte, szél ostromolta, de az utcácska lakói nem mertek ránézni. Várták, hogy az Öregasszony visszatérjen, és magával vigye. Hamarosan azonban megunták a várakozást, végleg erőt vett rajtuk a kíváncsiság. Kisereglettek a ház elé, körbeállták az Öregasszony hagyatékát. Egy könyv volt. Egy sárga, virágmintás telefonkönyv. Lehajoltak hozzá, óvatosan megérintették a foszladozó borítót, felnyitották. Egy pillanatra teljes csönd támadt, aztán valahonnan egészen távolról és mélyről egy egyre erősödő, szaggatott szuszogás. A nyugdíjas titkárnő sírt. A többieknek nem volt erejük vigasztalni, mind könnyes szemmel, megrendülten hallgattak, és csak nézték a könyvecske rongyos lapjait. A telefonszámok, az ő telefonszámaik mellett szép sorban ezek a nevek álltak: Jane Marple, Anna Arkagyevna, Szörnyeteg Lajos, Novák Hilda, Jevgenyij Anyegin, Piszkos Fred, Ulpius Éva, Rezeda Kázmér, Róbert Gida.

Íme, ott feküdt előttük a magyarázat. Ez a pár kusza betű, ez a kilenc név kellett csak, hogy az Öregasszony közönséges nyugdíjasból újra valami csodálatos túlvilági lénnyé emelkedjen.

–Elképesztő... Egyszerűen elképesztő... – hümmögött mélabúsan Anna Arkagyevna.

–De vajon miért árulta mindezt el nekünk? Végtére is ez csak a saját játéka volt...

–Ó, kötve hiszem, hogy játékból csinálta – csóválta a fejét Miss Jane Marple. – Túlságosan komolyan beszélt.

–Talán hasonlítunk valamiben ahhoz, akinek ő szólított. Vagy hasonlítanunk kéne...

Ezen mindnyájan elgondolkoztak. Végül aztán Piszkos Fred zárta le a vitát.

–Bolond volt... Bizonyosan bolond…

Igen, a szó hétköznapi értelmében valóban bolond volt. De hol a határ játék és bolondság közt? Egyértelműen elmeháborodott, aki túl jól érzi magát mások képzelt valóságaiban? Az Öregasszonynak nem volt szüksége valódi emberekre. Csupán kalandos életre vágyott, mesékre, szerelemre, drámára, és valamiért úgy érezte, ezt nem találná meg a szürke, átlagos világban. Könyveket gyűjtött maga köré, grófnők és szolgálók bőrébe bújt, csodálatos lángelmékkel és finom úrikisasszonyokkal társalgott – pusztán a képzeletében. Nemrég azonban sejteni kezdte, hogy hamarosan átkerül egy számára is ismeretlen világba, és rádöbbent, milyen keveset beszélt a körülötte élő emberekkel. Ezen sürgősen változtatnia kellett, de mivel ő már nem tudott a valósághoz alkalmazkodni, a valóságot vette rá, hogy hozzá alkalmazkodjon. A „Kedd esti audienciák” után mindig maradéktalanul boldognak érezte magát, de belátta, hogy magyarázattal tartozik vendégei számára. Miután ezt is elintézte, útnak indult, hogy megtaláljon egy csendes, nyugodt helyet, az utolsót, amire még emlékezett.

Az utcácska lakói soha többé nem találkoztak az Öregasszonnyal. Néha, mikor a hatos számú ház ablakára néztek, még látni vélték a ráncos arcot, de az a második pillantásra már semmivé foszlott. Beszélni sem beszéltek azokról a bizonyos hónapokról. Ám titokban, a langyos, álmatlan éjszakákon kilenc nevet suttogtak mindig a sötétbe: Jane Marple, Anna Arkagyevna, Szörnyeteg Lajos, Novák Hilda, Jevgenyij Anyegin, Piszkos Fred, Ulpius Éva, Rezeda Kázmér és Róbert Gida.