Jelige: Gertrúd a nevelőnő − Szelfi a Babits-villában; Szerzetesünkkel a Balatonon

Szelfi a Babits-villában

Ott ülök a Központi Kávéház teraszának fonott karosszékében. Előttem elegáns herendi csészében gőzölög a tejeskávé, s az asztalon a Nyugat legfrissebb példánya fekszik. Ezért jöttem ide, ezért utaztam ennyit az időben! A Nyugat és szerkesztője miatt. Körülöttem minden szürreális. A dédnagymamám kopott bőrcipője van a lábamon és laptáskája van a kezemben, egészen hasonlítok a mellettem ülő emberekhez. Most viszont nincs itt a Bástya áruház, és nincsenek emeletes panelek. Csupán a kisvárosi ódon épületek keverednek a polgárok valamivel magasabb házaival. Szemben tejüzlet és pékség, kenyér illata száll. Az út sem olyan széles, betont még nem látott, de le van kövezve. Pár lovas kocsi, szekér zötyög el a kávéház előtt, automobilból kevés van. Odébb a Fürdőszálló impozáns épülete látszik hátulról. Tudom, hogy mellette a Strand lehet, az talán nem változott semmit.

Elindulok a belvárosi utcákon, el a kórház előtt, a református templomnál felkanyarodom. A paplakon kívül kevés a lakóház, szép lassan murvás földút, présházak, borospincék, szőlős−  és gyümölcsöskertek veszik át a városi arculat helyét. Fülledt meleg van, és csend. Csak a tücskök s kabócák lármájától hangos az Előhegy, mintha mutatnák a látogatónak: itt mi vagyunk az urak: a természet, és nem az ember! Mire felérek a hegyre jól el is fáradok. Babits Mihály villájának fakerítése előtt le van kaszálva a fű. Csengő nincs, én nagyon izgulok, ezért hát se kiabálni, se bemenni nem merek.

A kapuból leskelődöm. A deszkák közti résen megpillantok egy lányt: csak Ildikó lehet! −  dobban meg a szívem. Elnyűtt kék ruhában ugrál körbe-körbe egy fa körül, az önfeledt játék mintaképe. Megszólítom.

− Szervusz, Ildikó! −  nem lepődik meg, hogy ismerem, a papája miatt őt mindenki ismeri.

− A papához tetszett jönni?

− Igen, hozzátok jöttem.

Török Sophie lépdel le a kerítéshez, olyan természetesen, mintha csak egy kóbor macskát kellene megnéznie Ildikó kérésére. Köszönt, bekísér, nem kérdezi meg, ki vagyok, csak visz fel egyenesen a verandára, ahol Mihálya ül.

− Nem mondta, hogy vendéget vár a napokban, de mi mindig szívesen látjuk az érkezőt! Jöjjön, kér egy csésze teát vagy egy pohár vizet?

− Igen, köszönöm −  a hangom ideges, mert éppen akkor pillantom meg Babitsot.

Az üveges verandán ül, az ajtó nyitva. Könyvek és tinta illata árad ki, a Mester dolgozik! Alacsony termetű, sötét a haja és bajsza. Szemeiben komoly, filozofikus tekintet ül. Leveszi kerek szemüvegét, amikor Sophie bejelent. Hadarva, zavaromban a dédi táskáját gyűrögetve mondom el, amit elhatároztam.

− A Nyugatba küldtem el egy novellámat és két versemet. Tudom, hogy vissza tetszettek küldeni a levelemet, és meg is értem, de ennek ellenére nagy csodálója vagyok a maga munkásságának!

Mosolyog, feláll és kezet nyújt. Örül a találkozásnak.

− Ne haragudjon, ha nem válaszoltam a levelére, hetente százával érkeznek a szerkesztőségbe, aminek nagy részét le sem küldik vidékre. Mondja, hozott magával kéziratot?

Remegve fordítom el a táska ezüstcsatját, s ekkor nem csak a papírcsomót, de a telefonomat is megpillantom. Hirtelen felcsillan a remény: talán rávehetném, hogy készítsünk egy szelfit. Babits bátorítóan néz rám, s kiküld a kertbe, nézzem meg mi lett a dzsungelükből. Ilonka lelkesen mutogatja a gyümölcsfákat, s én csak ekkor nézek le a városra. Egész más a látkép, nincsenek gyárak és annyi utca sem, sokkal több a zöld. A hídon túl már idegen ország, de a civilizáció rohamos tempója még azt sem érte el. Megnyugszom a kétszarvú dómú Bazilika látványától, hiszen időtlen, mint mindig. Ő nem változik meg röpke száz év alatt. Csend van, csak Ádáz kutya csaholása s Ildikó hintájának suhanása törik azt meg. Babits is előjön, elolvasta a műveimet. S végre felteszi a rég várt és áhított kérdést: láttam− e az idézeteket a ház falain s tudom− e kitől vannak. ,,Persze, hogy tudom”−  gondolom magamban, de nem szólhatok bele a történelem menetébe. Ismerem a legendát, csak Szerb Antal tudta megfejteni mindet, így én is direkt elhibázom.

− S mivel foglalkozik, kisasszony?

Nem mondhatom, hogy a maga életével, nem mondhatom, hogy az utána következő generáció költeményeivel. Így inkább a tévéhez hazudom be magamat, hátha közelebb kerülök a szelfi elkészítésének esélyéhez.

− A tévénél dolgozom… −  nyögöm ki, mert hirtelen egy korabeli filmstúdió neve sem jut eszembe.

−  A tévénél? −  kérdezi kissé értetlenkedve Babits.

− Elnézést, egy filmstúdióban, ahol a filmeket gyártják.

− Nagy rajongója vagyok a mozgóképnek! Ez lesz a jövő, s egyszer már nem lesz kiváltság a filmkészítés! Az emberek már most hogy szeretnek mozgóképszínházba járni!

− Hoztam magammal külföldről egy különleges szerkezetet, a telefon egy továbbfejlesztett változata. Lehet vele fényképezni is!

Babits nagy érdeklődéssel figyeli a világító készüléket, amit az ujj érintésével lehet irányítani. Az egész család körém gyűlik, még a cselédjük is lejön a konyhából, mert Sophie összetrombitálja a ház egész népét erre a szenzációra. Szinte áhítatos csöndben figyelik, ahogy a képernyőn megjelenik az arcuk alulnézetből. Kezembe veszem a telefont, s kérem, hogy mosolyogjanak. Sajnos, mindnyájan nagyon komolyak maradnak, mert annyira koncentrálnak a pittyenő hangra. A kép ráadásul színes lesz, s mivel rögtön visszanézzük, ezért mindnyájuk csodálatát kivívom.

− Fantasztikus, ez igazi világszenzáció! Honnan szerezte ezt a csodamasinát?

Ezt a titkot már nem árulhatom el, de még megmutatok pár alkalmazást rajta. Alig bírom elfojtani kuncogásomat: rákereshetnék az életükre, megtudhatnák mi vár még rájuk, látnák a saját halálukat, látnák azokat a fotókat, amik el sem készültek még róluk. Félelmetes lenne elolvasniuk még meg nem írt műveiket. Ráadásul nem csak róluk, hanem összes barátjukról kaphatnának információkat. Az idő effajta csavarjában azonban udvariatlanság lenne nevetni úgy, hogy ők nem nevethetnek velem. Azt mondom, el kell tenni, mert hamar elsötétül a kép, és akkor áram kell az újraindításához.

A család egyfajta komoly elismeréssel néz rám, meghívnak ebédre, paprikás csirke van galuskával. A megtermett cseléd jó nagy adagot mer nekem, így tudom, hogy az ő rokonszenvét is elnyertem, ha nem is személyiségemmel, de a telefonommal biztosan.  Az ebéd végén szertartásosan felemelkedik Babits, s a kezembe nyom színpadias mozdulattal egy feketeszenet: írjam fel a nevem a falra. Még nincs ott minden autogram, s tudom, hogy kik milyen magasan lesznek és mekkora betűkkel, tehát az egyik kis sarokba odabiggyesztem az aláírásomat. Csak szerényen és halványan. A család mosolyog rám, egy percig szótlanul állunk, majd, mint akik tudják, hogyan illik, elköszönünk egymástól. Babits megszorítja a kezemet, finom keze van, tollforgatáshoz szokott. Sophie arcon csókol, és Ildikó megígérteti velem, hogy máskor is eljövök s elhozom a varázslatos szerkezetet. Ki tudja, talán még teljesül Ildikó vágya, mely titkon az enyém is.

Évek óta feljövök ide minden nyáron, hol így, hol úgy, de a Babits− villában uralkodó időtlen nosztalgia mindig megnyugtat s könnyekre fakaszt. Gyakran elnézem az autogram− falat, hátha, valami véletlen folytán ott találom a nevemet. Egész kicsi betűkkel, de jól láthatóan…

Szerzetesünkkel a Balatonon

Ott ültünk a Balaton partján, már négy éve nem láttam a nagy vizet. A hűs, örvénylő fodrokba félve tettem be csak lábaimat, az iszap ellepett. A nyári életöröm, mely minden rossz ellenére kibukfencezik az emberek lelkéből az arcra. Minden időtlen és pillanatnyi volt, meg kellett ragadni, s jól elzárni a szívbe, komorabb napokra. Különleges volt ez a kép, mert csak mi tudtuk, hogy egy szerzetessel fürödhetünk együtt a Balatonban. Ez olyan titkos boldogsággal és büszkeséggel töltött el minket, hogy mosolyunkat szétszórtuk rá s magunk köré. Kedves arcán visszatükröződött az örömünk és megsokszorozva világított az emberekre. Nevet a nyár, nevet a part! A szerzetesek is csak emberek, s még csak nem is híresek, amíg nem tesznek valami érdekeset (például botrányos körülmények között hagyják el a rendet, vagy szörnyű vértanúhalált halnak). Ugye ezek után már nem jó vagy felesleges híresnek lenni. A mi szerzetesünk szintén elvegyült a tömegben, s olyanná lett, mint a többi negyvenes apuka, akit addig nyúznak a gyerekei, míg ráül a felfújható cápára és üvöltve üldözi a kishal− gyerekeket. Mi csupán cicává avanzsáltuk a szerzetesünket, aki a nyávogást leszámítva lelkesen küzdött a szemtelen egerekkel szemben, a labdáért. Fröcsköltük egymást, mint a kisiskolások, pedig egyikőnk sem gyerek már. Ugráltunk és kiáltoztunk, mert a Balatonban mindenki gyerek, egy kicsikét egészen biztosan. Még a nagymamák és nagypapák szemében is megcsillant a pajkos régi fény, ha ránéznek vidáman strandoló unokáikra.

 A vízből kijőve lehemperedtünk a fűre. Egy hatalmas dobozban hoztuk el az előző napról megmaradt paradicsomos tésztát. A dobozban előtte málna volt, mely mára csodálatosan átváltozott spagettivé. Friss, egészen meleg (napon érlelt), még a sajt is pont jól rá volt olvadva. Az egymás hegyén− hátán fekvő strandolók közül a mellettünk ülő bácsi készített fényképet: meg kell örökíteni, ahogy nyolcan hajolunk a tál fölé műanyagvilláinkkal. A nevetéstől fuldokoltunk, enni is alig tudtunk, a szemfülesebbek kihasználták ezt a pillanatnyi zavart és jól belemerítették villáikat a tekergő tésztaboglyába. Nyolc kismalac falt, kacagott, repült a tészta mindenfelé, jaj csak a törülközők ne legyenek paradicsomosak! A szerzetesünk ötlete volt… Evés után liturgikus szólánc jött, egy hittan táborban így autentikus. Nincs ennyi a betűs apostol és apokrif irat! Égette a nap a bőrünket, csorgott az őszibarack lé a combunkon, leheletünk egy volt a bizsergető levegő sóhajával. Egy pillanat volt csupán ez a nap! Leszaladtunk még a partra. Forró volt a stég műanyagrámpája, a vizes lábnyomokban szaladtunk pipiskedve, mint óvódások a nyári homokozóban. Még vissza kellett menni egy kicsit, még nem érhetett véget a varázs!