Jelige: Mákvirág − Képen képzem másképpen; Elhagyott csecsebecsék

Képen képzem másképpen

Ásítok egyet, miközben ecsetem a vízbe mártom, felveszek egy kis vörös színt, hogy azzal fessem ki idealizált főhősöm ajkait.

−  Csak nem álmos vagy? – kérdezi Murtagh, miközben a hátam mögé lép, erős, bőrkeményedéses kezével a vállam kezdi masszírozni. Felsóhajtok és a fejem ingatom.

−  Mondd, mégis hogyan fesselek le, ha állandóan mozgolódsz? – szegezem neki a rosszalló kérdésem, egy ugyancsak rosszalló pillantással karöltve. A zöldes szempár csillogása nem segít megnyugtatnom magam afelől, hogy igenis jogos a szigorú hangnem, amit vele szemben használok.

−  A te hibád, ha túl sokat ásítozol! – vág vissza, és ha nem hallanám a hangjában a valódi felháborodottságot, most biztosan elmosolyodnék.

Nem ez az első alkalom, hogy vele álmodok, és nem is az utolsó, remélem. Elmúlt már az az idő, amíg abban bíztam, hogy a leírtakkal ellentétben ő igenis egy szelíd férfi, aki a borzasztó múltja ellenére lovagias a hölgyekkel szemben, de valahol még bízom benne, hogy én, vagy a festés változtathat rajta.

−  Igazad van. – egyezek bele végül, hogy nehogy ismét jelenetet rendezzen, vagy elutasítsa a portré festést. Tudom, milyen, ha dühös, és ma nincsen ehhez elég erőm. Talán holnap, ha többet alszom.

−  Tudom. – mondja végül. Felismerem a hangjában az elégedettséget, ezért csak kurtán biccentek egyet, ő pedig visszaül a várfalra, a fejét a hegyek felé fordítja és őszintén ábrándos tekintettel néz a távolba. Tökéletes!

Ujjaim fürgén dolgoznak, miközben én felváltva figyelem őt és a vásznat. Nehéz lenne megmondani, mit szeretek jobban, őt, vagy éppen az általam róla alkotott képet. Ezen kicsit más ő. Olyan, mintha nem ült volna be bőre barázdái közé a bánat, az a sok− sok borzalmas dolog, amit tett és tapasztalt. Olyan, mintha csak most indulna el a hegyek közé, sebzetten ugyan, de erősen, s nem én hívtam volna le onnan, ahol olyan magányos és megtört volt.

−  Csalódást fogok okozni. – töri meg végül a csendet, mintha hallotta volna mindazt amit én csak gondolni merek.

Bár nem hiszem, hogy szüksége lenne az én vígasztalásomra, bármi is fordul meg most a fejében, de azt tudom, hogy nekem szükségem van erre a pillanatra, hogy aztán végre helyre álljon bennem a rend, tisztábban láthassam őt, és azt az időszakot is, amíg erre képtelen voltam.

A tussal kiemelem feketés haját, majd lassan húzom meg a körvonalakat, kontúrozom.

−  Már másképp viselkedsz velem, mint azon a napon, amikor elkezdtél lefesteni. −  nem fordul felém, sőt a tekintetét még inkább a hegyek felé fordítja. – Már te is félsz tőlem.

Hosszú csend, majd halk lélegzetvétel egy nehéz mondathoz. Megforgatom hosszú ujjaim közt az ecsetem, majd a talán egy árnyalattal még a valóságnál is szebbre festett szemekhez hajolok, egészen közel.

− Talán nem kéne? – suttogom a vászonról visszaköszönő Murtaghnak.
Hallani vélem a választ, de tudom, ő már nem ül ott a kőfalon, az esti fényben alig látszó, fodrozódó hullámokat nézve.

Utolsó ecsetvonás, ahogy a tus erőteljes feketéjével végigszántom az ő csakugyan erőteljes arcélét, majd kis mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy távolabb húzódom a képtől.

Kész.

Elhagyott csecsebecsék

*Mia Ziziről*

− És igen, láttam, hogy nézett. Tudom, hogy nézett, mert én is néztem őt. −  kacag fel Zizi, majd hátra dobja válla felett alul szőkített tincseit.

Olyan ő, mint egy örökmozgó látványosság. Színes (általa készített) karkötői, hajába fűzött kicsi csengettyűi, és örökké vidám arckifejezése olyan összhatást kelt, mintha egy mesefilmből lépett volna ki. Persze akkor, mikor megszólalt, már akadtak gondok.

− Nagyon adom! −  fordul most húga, Suzie felé, aki éppen egy rózsaszín cicafüles hajpántot vezet hosszú, hullámos barna tincsei alá és kedves mosolyt vágva kuncog.

− Paul szerint illik hozzám. – ölti ki bájosan a nyelvét, majd kicsit bizonytalankodva ajkába harap. – De nem is tudom... suliba talán túlzás, nem?

Én csak némán bólogatok és Zizit figyelem, aki tűnődve, darázs derekára tett kezekkel méri végig visszahúzódóbb testvérét, majd vállat ránt.

− Felőlem aztán! Azt hittem, tetszeni akarsz neki... Bár legutóbb még arról a másik srácról pampogtál. – Vádlón néz Suzie szemébe. – Találd már ki! És húzd lejjebb a pólód. Nem azért van a dekoltázs, hogy elrejtőzz mögötte. Jesszus...

Zizi megigazítja a haját, majd felkapja kék, mintás vászontáskáját. A mosdó ajtaja becsapódik. A leheletnyi friss, parfümmentes levegő hamar el is illan, nem ragad benn, pedig szükségünk lenne rá.

− Ne foglalkozz vele. – tanácsolom higgadtan a másik, egyedül maradt ikernek. – Csak dühös, mert Yann megint lekoptatta.

Úgy tűnik, ezzel Suziet nem nyugtattam meg, hát persze, hogy nem. Sosem segítek neki valami sokat, talán mert ő is Zizi barátnőjeként tekint rám, mint mindenki. Régen az is voltam. Amikor még Zizi könyvet írt éjjelente, vagy gitározott nekem a magaslesen. De mára már hátra hagyta ezeket a dolgokat, és elfelejtette, milyen boldogok voltunk. Suzie nem felejti el. Őt könnyebb lerázni, de nehezebb feledésre bírni. Ő amolyan harmadik kerékként mozog körülöttünk. Azóta olyanná vált, mint egy elhanyagolt utánfutó. És bár sajnálom, jó okunk van arra, hogy így viselkedjünk vele. Most sem fogom hagyni, hogy az én vállamon sírjon, mert délután Zizivel és Tamarával találkozom. Nincs időm lelkizni, legalábbis vele nincs. Igaz, vele sosincs. Talán senkinek. 

Felé tartom azul színű laposüvegem és rámosolygok.

− Igyál, bogaram. Ez majd segít. – tanácsolom, s hagyom, hogy belekortyoljon egyet-kettőt. Nem vagyok irigy. Különben is szabadulni akarok már tőle. −  És vedd be a gyógyszered, rossz rád nézni! – Búcsúzom kissé Zizis stílusban, és kivonulok a mosdóból.

Kicsit lejjebb húzom általam átszabott napsárga szoknyám, és vállamig se érő göndör hajam is megigazítom. A táskám szinte üresen lóg a vállamon, nem csoda, hogy nem görnyedek úgy előre, mint a többiek. Azok, akik nem képesek borotválkozni és nem veszik a fáradtságot, hogy reggel használjanak parfümöt. Még jó, hogy én nem vagyok olyan. Zizi szerint az ilyesmi ragályos és ha túl sokáig kéne őket néznünk, egy idő után mi is így járnánk. Van benne igazság, de az évek során már annyi mindent tettünk azért, hogy ez ne történhessen meg, hogy már nehezen tudom elképzelni, hogy görnyedt háttal, történelmet magolva lézengjek a folyosón. Nem, én egyértelműen nem erre születtem. Bocsánat, mi nem erre születtünk.

Van még negyedórám, és ezeket az apró szüneteket mindig olvasással töltöm. Előveszem kedvenc verseskötetem, amit egy antikváriumból szereztem még év elején, s azóta már rongyosra olvastam, igaz, azelőtt is rongyos volt.

Úgy ülök fel a padra, hogy mindenki számára jól láthatóak legyenek hosszú, formás, gondosan ápolt lábaim. A szoknyám most többet sejtet, mint eddig, s bordó vászoncipőmből is félig kibújok, mert így kevésbé kényelmetlen.

Nem tudom, Zizi mit csinál most, talán Tamarával van, mint úgy általában, mikor nem akar velem lenni. Nem igazán tud ez zavarni, főleg nem, mióta annyi mindent csak másodkézből tudok meg. Majd úgyis találkozunk, nem kell ezt túlgondolni. Mellette semmit sem szabad, különben az ember zsákutcákba fut.

Gondolataimból Paul hanyag, örökké unott hangja ragad ki, miközben mellém ül a padra. Nem mondom, mindig jól esik, ha ezt teszi. Ha kitűntet a figyelmével.

− Sugárka! Csak nem megint ezt a szart bújod? – kérdezi elemelve kezemből a kötetet, majd hümmögve vissza is ejti az ölembe, mintha észre sem venné, hogy a lapok gyűrötten landolnak, amit én kifejezetten nehezményezek.

 − Hiszen ismersz! – válaszolok, bár úgy látom kitágult pupillás szemein, hogy nem érti, mire célzok ezzel. Kisimítom könyvem gűrött lapjait, hogy aztán gondosan a táskám mélyére rejtsem. – Különben mit csinálsz itt? Nem Tamarával vagy? – kezdek csacsogni egy igencsak érdemtelen témáról. Vele ritkán folytatok mély beszélgetést, de amikor mégis, gyakorta megbánom, úgyhogy most tudatosan próbálom elkerülni ezt.

− Nem. Nem hordom magammal, nem a kutyám!  – vág vissza meglepő sértettséggel, amit nem is igazán tudok hova tenni. Ő általában csak cinikus, és talán egy kicsit gonosz, de szinte sosem sértett. Szóval történt valami, amiről Zizi már biztosan tud. Beszélnem kellene vele.

− Persze, hogy nem. Zizi kutyája! – nevetek fel, remélve, hogy ettől ő is kicsit lazul majd, de csak összeszorítja halovány ajkait és már pattan is le a padomról.

− Mennem kell, különben elkések. – vágja hozzám a lehető legrosszabb kifogást. Tőle jobbat vártam. Mivel az évfolyam másik osztályába jár, csak pletykákat hallottam, de azokból azért kiderült, hogy nem szokása bejárni órára.

Miután maga után húzta a drága napsütésem, már nem is maradt okom tovább gubbasztani egyedül a telefirkált padon. Talán bemehetnék az osztályba, de mostanság túl sokat ülök az ablakban. Zizi szerint csak azért, hogy a lábaim mutogassam, de nincs igaza. Változtam. Az elmúlt években úgy vesztem el magamban és a világ áramlásában, mintha sosem álltam volna legelől. 

*Zizi Miáról*

Mia mindig is fittyet hányt a nyilvánvaló dolgokra. S ha előhuzakodtunk velük, ő csak nevetett. Úgy nevetett, mint én, de ezt elnéztük neki, mert végülis ment a stílusához, még akkor is, ha koránt sem állt ez olyan jól neki, mint nekem. Magától értetődő ez, azt hiszem. Hiszen nem lehet jobb én, mint én.

Ma nincs jó napunk. Suzie elfelejtette előkapni a büszkeségét és a stílusérzékét, ami önmagában még nem is meglepő, de ma valamiért sokkal jobban zavar, mint általában. A lányvécében felé fordulok, hogy megosszak vele néhány építő kritikát. Végigmérem, végülis nem is rossz ez a felső, amit visel, csak nem használja ki eléggé. Ha nekem lennének ilyen melleim, nem takargatnám őket az biztos.

Én a tükör előtt, míg Mia Suzie mellette áll, és úgy néz engem, mintha nem ugyanarra gondolna, mint én, pedig ismerem, és tudom, hogy mindig arra gondol. De csak nekem van bátorságom kimondani. Teszek is Suize öltözködésére egy− két csípős megjegyzést, majd inkább kivonulok a parkolóba Tamarához. Vele könnyebb.

Paul kocsiját támasztva gyújtunk rá a Mia által tekert ciginkre. Neki van a legjobb a kézügyessége, és ő a legegyszerűbben rávehető arra, hogy megtegye nekünk ezt az apróságot, még akkor is, ha ő nem hajlandó cigizni. Az apja ebbe halt bele, vagy valami ilyesmi, nem emlékszem pontosan, csak egyszer mondta el. Nagyon megrázó, mélyenszántó, szívszorongató. Ez a lényeg.

− Paulnak már itt kéne lennie. – szólal meg Tamara a hozzá illő magas, kissé nyávogó hangján. Megtévesztő ez a fülsértő hanglejtés, mert emellett ő az, aki az énekkarunk legkiemelkedőbb csillaga, de természetesen csak utánam.

− Tudod, hogy mindig késik. – válaszolom unottan figyelve a lehullott, sárga és bronz leveleket. Majdnem megemlítem, milyen különös darab hever ezüstcipős lábam előtt, de végül nem teszem.

− Oké, csak tudnám, hol van. Suzie ma már látta, nem? – rám néz, válaszra vár, de én nem tudom, mit is mondhatnék neki. A dologok nagy részébe nincsen beavatva. Ez sem tartozik rá, ahogyan a különleges levelem sem osztom meg vele.

− Honnan tudjam? Nem tök mindegy, hogy mégis mit látott ő? Tudod, hogy gyakran lát olyasmit, ami nincs is. Talán Paul csókja is ilyen volt. – gonoszkásan felnevetek, ő velem nevet, pedig nincsen alapja annak, amit mondok. Igaz, általában nincs alapja. Szerintem nincs humorom. Szerintük van. És ezért velük nevetek, rajtuk és magamon.

Csak akkor fagy belénk a kacaj, mikor a sűrű novemberi köd végleg eloszlik, felváltja a súlyos cseppekben aláhulló förtelem, s én azonnal futni kezdek a suli bejárata felé. Szükségem van egy hajszárítóra, talán ellógóm az első órát és besunnyogok az uszodai öltözőbe, hogy rendbe szedjem magam. Majd azt mondom a Regesi úrnak, hogy elvesztettem valamit tegnap edzés után, ami lényegében igaz is. Mia azt hiszem, valahol itt hagyta el a szüzességét tegnap este. Olyan rossz volt neki az első, hogy éjjel az én vállamon sírta ki magát. Azt mondtam, felejtse el, mindegyik az első lesz. Hazudni nem nehéz, főleg, ha nem tudom miről beszélek.