Jelige: Dzsindzsa – Fényképzelgés; A piros esőkabát

Fényképzelgés

Kit látnak szemeim, nem csak képzelődöm?! Tényleg József Attilához, a költők költőjéhez van szerencsém? Hogyan történhet ez, jelen és múlt így összefolyt volna? Kedves Attila, kérem, álljon meg pár pillanatra, ne rohanjon annyira, úgy örülök, hogy összefutottunk, mit szólna, ha megörökítenénk találkozásunkat egy fényképen? Elmesélné nekem, mégis hogyan került ide? Mondja, még senki nem állította meg? Pedig aligha lehet összekeverni Magát akárki mással, az emberek talán csak nem hisznek a szemüknek, káprázatnak, vágyálomnak vélik Magát, ezért hagyják tovatűnni? Micsoda, sietnie kell? Flórával van randevúja? Szóval Flóra is itt van valahol? Ó, egy szerelmes találkozás valóban nem enged halasztást, de mégis, nézze, egyik nagy rajongója áll most Ön előtt! Teljesen odavagyok a verseiért, a saját lelkem gondolatait érzem megfogalmazódni bennük, hát nem csodálatos? Lehetséges, hogy két ember ugyanúgy érezzen? Ne, kérem, legalább a tempójából vegyen vissza valamennyit, sétálgassunk kicsit, nézze, milyen szép a Duna, „zavaros, bölcs és nagy”, tudja, ezek a kedvenc soraim Magától, nem szavalná el őket esetleg? Hé, kérem, kérem, rendben, megértettem, hogy nem állhat meg egy ilyen egyszerű ember kedvéért, mint amilyen magam is vagyok, ez teljesen rendben is van ilyen hatalmas költők esetében, mint Ön, ezt belátom, ezért ebben a pillanatban le is teszek mindenfajta közös sétálásról, és nem próbálom tovább meggyőzni Önt, hogy szavalja el nekem legszívhezszólóbb versét, de annyit mégsem tagadhat meg tőlem, hogy egy egyszerű fényképet elkészítsek kettőnkről. Nézze, csak idetartom magunk elé ezt a telefont, megnyitom a fényképező alkalmazást, no mi az, oly csodálkozó arccal néz rám, mintha most látna először ilyet, na ne mondja, tényleg nem tudja, mi ez? Telefon, így nevezik. Hogy Maga szerint ez nem is telefon? De bizony, hogy az. Hiába mondogatja nekem, hogy nem lehet, attól még pontosan így van, ez egy telefon, napjainkban már rengetegen birtokolják, semmi újdonság nincsen benne. Maga még sosem látott ilyet? Akkor igazán nem lehet itt túl régóta. Ó, ma érkezett? Ahhoz képest egészen jól elvegyül, alig vettem észre ebben a nagy tömegben. Pedig biztosan nehéz lehet, teljes mértékben megértem, higgye el, és alig tudom elgondolni, mennyi mindent kell még itt elintéznie, ezért nem is tartanám fel tovább ­– csupán egyetlen fénykép elkészítésének idejét szeretném elrabolni Öntől, ami, valljuk be, talán nem okoz problémát, hiszen nem több néhány másodpercnél. Micsoda, ezt sem hiszi? Pedig igazán beláthatná, hogy rengeteg minden megváltozott ebben a világban röpke száz év alatt, a fényképezéshez is elég pár pillanat. No, olyan döbbent az arca, álljon ide szorosan mellém, hogy mindketten benne legyünk a képben, és nagyon kérem, tüntesse el az arcáról ezt az értetlen kifejezést, nem áll túl jól Magának. Igen, erre gondoltam, ez a mosoly már sokkal jobb, bár némi döbbenetet még így is vélek benne felfedezi, de elnézem Önnek, hasonló helyzetben én sem lennék felhőtlenül boldog, elhiheti nekem, biztosan sokkolja a fejlődés ilyen mértékének látványa. Most pedig megnyomom a gombot, nem kell ilyen feszülten állnia, nincs ideje bemozdulni, itt tényleg egyetlen pillanatról beszélünk, és már kész is a felvétel. És most vissza is tudjuk nézni, lássuk csak, galéria, legutóbbi fényképek, és már itt is van, nézze! No, de mi történt? Hogyan lehetséges ez? A fotó hibátlan, semmi elmosódás, és hű, milyen előnyösen ábrázol engem, és mégis, felfoghatatlan, a kép másik felén csak az embertömeg látszik, nem áll mellettem senki. Érti ezt, Attila? Megnyomtam a gombot, elkészítettem a képet, és Maga még sincs rajta, pedig itt állt, közvetlenül mellettem. Maga szerint hogyan lehetséges ez, Attila? Attila? Attila?! Hová tűnt?! Egy pillanattal ezelőtt még itt állt mellettem, ebben egészen biztos vagyok, még mulattam is magamban az értetlen arcán, aligha hitte el nekem, hogy vissza tudjuk nézni az elkészült fotót, most pedig nyomtalanul eltűnt… Talán ez a sok ember sodorta magával? Ez még esetleg érthető lenne… Az viszont örök rejtély marad, hogy miért, miért nincs rajta a fényképen...

A piros esőkabát

Elkísérem a Dunát egy darabon, hullámaihoz igazítom lépteimet, gondolataim egyszerre áramlanak a vízzel, elmosódik a határ köztem és folyó között, én is zavaros vagyok, sötét és kiismerhetetlen, titkaink vannak, közös titkaink, a meder alján nyugvó, örökre eltemetett gondolatok.

Apám tizenhárom éve hagyott itt minket, kimegyek sétálni a Duna− partra, mondta, aztán sosem jött vissza. Az árnyéka a házunkban maradt, hiába próbáltuk lemosni, beleette magát a fal repedéseibe, a sarkokba, a szekrény mögé meg a dobozok aljába, ragacsosan, nyúlósan, hiába dobtunk ki utána mindent, mintha sosem lett volna itt, a lenyomatát nem sikerült eltüntetnünk. Egyetlen tárgyat tartottunk meg, egy piros esőkabátot, anyám azt is ki akarta rakni, csak a bátyám ragaszkodott hozzá, pedig ő sem szerette apámat, ez sosem volt kérdés, a kabátnak mégis maradnia kellett. Állítólag a színe miatt, meghatározhatatlan, fakó, mégis mintha lüktetne, de ez csak ürügy, ez sem kérdés, kell valami, ami hamis ábrándokat kelt, ami elhiteti, hogy valaha volt egy apánk.

A Duna sebesen folyik, a feltámadó szél cseppeket spriccel a levegőbe, érezni a közeledő vihar szagát, a táj néma, csak a szél búg mélyen, minden vár, pattanásig feszül a világ, mindjárt átszakad valami, és lecsapnak az ősi erők, pontosan tudni, mi fog történni, még sincs ennél kiszámíthatatlanabb dolog, én pedig csak lépkedek a hullámok ütemére mindennek a közepén. Nem sietek, olyan messzire elkószáltam, hogy már esélyem se lenne hazaérni a vihar előtt, bárhogy rohannék is, inkább lelassítok, kívánom a jeges cseppeket, hogy valami végre felébresszen kábulatomból.

Apám szikár volt, sötét, kusza hajjal, a szeme pedig szürkén és mélyen kavargott, mintha folyóba nézne az ember. Nagyon hasonlítok rá, egyre jobban, ahogy idősebb leszek, vannak pillanatok, amikor nem tudom eldönteni, melyikünk néz vissza rám a tükörből, ami lehetetlen, mert tizenhárom év alatt el kellett, hogy felejtsem, csak a körvonala maradhatott meg bennem, amit kénytelen voltam saját magammal kitölteni.

Olyan a Duna, mint apám szeme, mint a saját szemem, leguggolok a parton, ujjaimat végighúzom a víz felszínén, próbálom elkapni a hullámokat, úgy siklanak ki a kezeim közül, mint az emlékeim, hiába kapok utánuk.

A piros esőkabát hosszú évekig lógott az előszoba fogasán, senki nem mert hozzányúlni, távolságot tartottunk közte és magunk között, a bátyám szóbahozta ugyan néha, de ilyenkor mindig hirtelen csend állt be, így egy idő után végleg kikopott a beszélgetéseinkből. Leakasztani azonban már anyám sem akarta, hozzátartozott az előszobaképhez, megszoktuk, bár azt máig sem tudom, a többieknek mit jelent.

Az első vízcsepp az orromra érkezik, határozott és pontos hírnök, magamban számolni kezdek, ahogy ilyenkor mindig, errefelé gyakoriak a hasonló viharok, huszonkilenc, harminc, harmincegy, és leszakad az ég. Pillanatok alatt átázik még a cipőm is, a hajam nedvesen tapad a homlokomra, morajlik körülöttem minden, mintha a föld kifordulna önmagából. Közelebb sétálok a folyóhoz, megbabonáz, ahogyan megvadul, kiszakad belőle minden rejtett fájdalom, nem számít már semmilyen illúzió, nem kell fenntartani a látszatot, hadd áramoljon, ami eddig be volt zárva. Kitárom a karjaimat, belefekszem a szélbe, én vagyok a folyó, a szememben kavarog, nincsenek titkaink egymás előtt, nincsen határ, vízből vagyok, koszos, szürke vízből, de a vihar ereje nem engedi, hogy szétfolyjak.

Senki sem tudja, miért tettem. Nem voltak előzmények, nem utalt rá semmi jel, én sem akartam rosszat, ebben biztos vagyok, talán csak eljött a pillanat, hogy felszínre törjön, amit addig elfojtottam. A fakó piros anyag fájdalmas reccsenésekkel szakadt szét az ujjaim között, egyre kisebb darabokra, a cafatok pedig, mint emlékszilánkok, teljesen beborítottak engem és az előszobát. A bátyám talált meg, nem szólt semmit, csendben összeszedegette a darabokat, aztán átölelt, nem azért, hogy mutassa, mellettem áll, megért és hasonlók, hanem hogy ne essek szét, ne hulljak ezernyi darabra, és ne borítsam be az előszobát és a bátyámat is, mint pár pillanattal azelőtt engem az esőkabát. A bátyám megtartott, nem hagyta, hogy néma hullámaim kifolyjanak az ujjai közül, az örökkévalóságig tartott, aztán mikor érezte, hogy újra szilárddá válok, ugyanolyan hangtalanul, ahogyan érkezett, kilépett az ajtón, és soha többet nem hozta szóba a történteket.

A vihar ereje egyre gyengébb, mintha lassan kimerülne, a szél már alig− alig ér a folyóhoz, az ég elválik a földtől, visszaszorul a szürkeség és újra vannak színek, elnémul a világ.

Nem tudtam, hol tartjuk a tűt és a cérnát, órákig keresgéltem a házban, anyámat a világért sem mertem volna megkérdezni, fogalmam sem volt, mit szólna, ha megtudná, mi történt, ezért inkább olyan óvatosan, ahogy csak tudtam, benéztem a fal repedéseibe, a sarkokba, a szekrény mögé meg a dobozok aljába, hogy megtaláljam őket, de nem is kellett volna félnem, a nyúlós, fekete árnyaknak nyoma sem volt sehol. A tű és a cérna végül anyám szobájából került elő, kevés dolga van, nem kellett sok mindent feltúrnom, nem szereti a haszontalan tárgyakat. A kabátot egy teljes napig varrtam, a darabok végül egy egészen új formájú valamivé álltak össze, a két ujja sejtette csak, hogy kabátról beszélünk, bár a színe tagadhatatlanul megmaradt, fakó, lüktető piros, ahogyan megszoktuk. A varrással újraalkotottam apámat, tökéletlenebb lett, mint azelőtt volt, de közben akaratlanul is magamra szabtam, pontosan az én méretem lett, és természetes volt, hogy azontúl már nem az előszoba fogason lesz a helye.

Bár az ég már kitisztult, a napra mégis egészen sokáig kell várni, végül azonban kibújik a felhők közül, és elkezdi felszárítani a nedvességet. Állok a Duna partján, a víztükörbe nézve látom apám arcát, velem egyszerre nyugszik meg ő is, most egy időre megint béke van köztünk, ebben a tudatban indulok haza, és összehúzom magamon a csuromvizes esőkabátot.