Jelige: Krisztina − A pár perces találkozás; Az utolsó óra

A pár perces találkozás

Ilyen jót még sosem estem. Persze, az érkezés fájt egy kissé, de szerencsésebb kimenetele nem is lehetett volna. Úgy történt, hogy a Madách tér fele sétáltam, és azt a szép, nagy, íves kaput néztem. Azt sem vettem észre, hogy valami csúszósra léptem, csak akkor eszméltem fel, amikor már orra buktam a betonon. Észrevettem a kötelet, amiben elbotlottam, és nemsokára megtaláltam a hozzá tartozó férfit is. Régies, de elegáns öltözékben háttal állt nekem, de amint megérezte, hogy megrántották a kötelét, fájdalmasan összegörnyedt. Előrehajolt, átnézett a két lába között és hahotázni kezdett, majd amikor egy szusszanásnyira abba tudta hagyni, megszólalt.

− Jaj, kisasszony, ne haragudjon! Elnézését kérem, de maga, meg ez a tér együtt olyan groteszk látvány!− mondta az úr fejjel lefele.

− Én vagyok a groteszk?! Már megbocsásson uram, de Ön az, aki terpeszállásban, előre dőlve nevet percek óta…. Biztosan jól van?

− Igen, köszönöm. Nincs okom panaszra.

− De minek húzza azt a kötelet maga után?

− Kötelet? − Kérdezte hátrapillantva. −  Azok a beleim.

 Lehetséges, hogy Örkény Istvánnal váltottam pár szót az imént?− Gondoltam, miközben feltápászkodtam a földről, de ő nem hagyott sokáig tépelődni, mert kezet nyújtott. − Ha már ilyen közeli viszonyba került a beleimmel, hadd mutatkozzak be én is. Örkény Istvánnak hívnak − mondta könnyed, udvarias hangsúllyal. Valószínűleg látta arcomon a leírhatatlan összezavarodottságot, és folytatta: −  Igen, kisasszony, valóban halott vagyok, de ma nagy szerencsém volt.  A budapesti köztemető 27. parcellájának 14. sírhelyén nagy robajjal feldőlt a közel három mázsás gránitobeliszk. Rögtön utána kettényílt a sír, és feltámadtam. Hál’ Istennek, végre kimászhattam!

− Hihetetlen! − suttogtam magam elé, de láttam, hogy neki mi sem természetesebb, mint hogy nagyjából 40 évvel halála után itt téblábol, ezért ilyenekről nem akartam tovább faggatni. Helyette csak ennyit kérdeztem:

− És mit tetszik csinálni itt a városban?

−  Leltárat készítek. Jó is, hogy eszembe juttatta, most kiegészíteném pár dologgal, amiket az imént láttam. Felírom rá például a villamost, ami az áramszedőjén tovarobog és az autót a négy kerekével a levegőben. Eddig csak egy gomolyfelhő, egy halastó, egy… − amíg ő felolvasta a listát, bennem felmerült az ötlet, hogy ezt a pillanatot meg kéne örökíteni. Összeszedtem minden bátorságom, és amikor a végére ért, halkan megkérdeztem:

− Ne haragudjon, ha túl tolakodó a kérdés, de készíthetek önnel egy szelfit?

− Egy micsodát? − nézett rám értetlenül.

− Egy fotót magunkról, emlékbe.

−  Kítűnő ötlet, én nagyon szívesen csinálok képet magával, ha tud a közelben jó fotóst, ahol rögtön elő is tudjuk majd hívatni!  − Elmosolyodtam a válaszon, és próbáltam minél egyszerűbben elmagyarázni:

− Képzelje, Uram, ez már közel sem ilyen bonyolult! Itt van a zsebemben a telefonom, azzal tökéletesen tudunk fotózni!− és elővettem a mobilom. A képernyője be volt törve, egy kis darab a kamerából is leesett, de teljesen jól működött.

− Nahát! Ezzel a picike masinával lehet fényképet készíteni?−  kérdezte, még mindig döbbent arccal.

− Persze!

− Nahát, ez remek! És kit kérjünk meg, hogy lefényképezzen minket?

− Senkit! Mi magunk meg tudjuk csinálni!−  mondtam nevetve.

− Hihetetlen! − suttogta maga elé.

Bekapcsoltam a telefonom, és megnyitottam a fényképezőt. Kattintottam egyet, és elkészült a szelfi. Szinte már büszke voltam magamra, hogy pont nekem sikerült valami abszurdat mutatnom a nagy, híres Örkénynek, amikor egyszer csak a sérült kamerára mutatva halkan megkérdezte:

− Ezt a kis testi hibával született kört ki vigasztalja meg?

− Majd én!−  mondta a mögöttünk elsétáló telefonfülke. − Elszavalok neki egy verset.

Az utolsó óra

Aznap nem óracsörgésre ébredtem. Egy röpke pillanatra fel sem fogtam, hogy mi történt, mert ilyen még sosem fordult elő velem. Azelőtt mindig 6:30 − kor keltem a kedves kis szerkentyűim hangjára, és 6:35− ig végigsétáltam a lakáson, hogy az összeset leállítsam és egy kicsit megtörölgessem, megsimogassam. Ezután 6:40− ig megfőztem a kávém, sütöttem 2 pirítóst, és 6:50− ig ezeket el is fogyasztottam. Hétig fogat mostam, megfésültem azt a pár szál hajamat, és annak ellenére, hogy otthon dolgozom, felvettem az öltönyöm. Hétkor minden nap, még hétvégén is elkezdtem dolgozni. A legjobb foglalkozásom volt a földön: időbeosztást, ütemtervet készítettem megrendelőimnek, azoknak a sajnálatra méltó egyéneknek, akik ezt maguknak képtelenek megcsinálni.

Aznap valami megváltozott. Amikor felébredtem, már magasan járt a nap, de minden órám mást mutatott, ezért nem tudtam mennyi az idő.  Ez már önmagában rémisztő volt, nem is akartam elhinni. Azt gondoltam, egyszerűen lehetetlen, hogy az összes, eddig remekül működő, csodás szerkezet egy éjjel alatt tönkrement volna. Ráadásul minden mutató külön mozgott, elveszett belőlük az összhang, én pedig már azt sem tudtam, hány másodperc telik el, mert minden egyes pillanatban máshonnan hallottam kattogást. Éreztem, hogy kezd eluralkodni a káosz, és nem tudok ellene tenni semmit, hiszen a rend legfontosabb pillére, az idő szétfolyt a szemem láttára. Ezek a gyönyörű, pontos műalkotások nemcsak a részei, hanem az alapjai voltak az életemnek. Általuk határoztam meg az időt, tehát mindent. Az időérzékem teljesen elveszett, nem tudtam, mihez kezdjek. Még az emlékeim is idomultak ehhez az állapothoz, felkavarodtak. Össze− vissza, rendszer vagy logika nélkül jutottak eszembe. Sehol nem volt a megszokott, megnyugtatóan pontos időrendben való haladás, ami jellemezte az óráimhoz kötődő visszaemlékezéseket. Természetesen tudtam az összesről, hogy hogyan és mikor jutottam hozzá, ezeket a pillanatokat idéztem fel abban az 5 percben, amíg tisztogattam őket. Volt köztük mindenféle gyönyörűség: kakukkos, ingás, zsebóra , fából faragott, vasból öntött, összesen 59 darab.

A gyűjteményem pedig aznap lett volna teljes. A 60.− at egy felettébb különleges, rejtélyes alaktól rendeltem, akinek a nevét sem tudtam kideríteni levélváltásaink alatt. Késve válaszolt a leveleimre, de sosem kért emiatt elnézést, helyette csak pár érthetetlen utalást kaptam. Persze, bizalmamat nem nyerte el, de kénytelen voltam tőle vásárolni, hiszen egyedül ő árul ember alakú órákat. Ez volt az egyetlen dolog, amire vágytam még, mert egyszerre olyan megbízható és szabályos, mint egy óra, de mégis olyan bonyolult, mint egy ember. Ahogy tudatosult bennem, hogy a régóta várt tárgy akármikor megérkezhet, de éppen semmi sem áll készen rá, még nagyobbra nőtt bennem a félelem, de egy kis izgalom is társult hozzá. Ennek a két érzésnek a furcsa keveréke kerített hatalmába, a végtagjaim elnehezültek, egyre nehezebben tudtam őket mozgatni. Mintha a szívverésem is lassult volna, és ráadásul egyre hangosabban hallottam, nem csak belülről, hanem kívülről is.

 Az erősödő zaj közben mintha a kapucsengő hangja ütötte volna meg a fülem. Éreztem, hogy a titokzatos kereskedő az, ki akartam nézni az ablakon, de mintha a fejemet teljesen a nyakamhoz ragasztották volna , nem tudtam megmozdítani. Így egész testtel fordultam az ablak felé, de amit eközben láttam, attól végleg mozdulatlanná dermedtem: Az órák még mindig mást mutattak, de a mutatóik újra egyszerre mozogtak. Rádöbbentem, hogy tökéletes összhangban kattognak egymással, sőt a szívemmel is. Az ütem és a gépiesség szétáramlott bennem, úgy éreztem, fogaskerekek hajtják a vérem. Azt hittem, menten összeesem, de olyan merev lettem, hogy képtelen voltam rá.  Megint haloványan hallottam a csengetést, de tudtam, hogy már megérkezett, amit rendeltem.Itt van, amire vágytam, és a kincstáram végül teljes lett.