Az Álompiac

 

A hold erősen bevilágított a sötét kis szobába, melynek falain egy lány alakja körvonalazódott. A gyermek nem lehetett több tizenkét évesnél, ám ahogy ott gubbasztott a sötétben lila karikákkal körülvett vöröslő szemeivel, évtizedekkel idősebbnek tűnt.

Remegő térdein egy kupac levelet szorongatott, s igazi kincsként tekintett le rájuk, mint édesanyja írására. Arcát újból elöntötték a könnyek, emlékeztetvén magát arra, hogy soha többé nem ír majd neki egyetlen sort sem, az élete véglegesen reményvesztett marad. Bár tudna változtatni helyzetén!  

Már napok óta le sem hunyta a szemét, szívszorító, s borzalmas gondolatok követték egymást a fejében, majd megrémülvén apja hajnali hazatérését elképzelve, feladta alvással kapcsolatos ambícióit. A hetekben egyre jobban vágyott a szabadságra; egy helyre, ahol ő más ember lehet, egy különleges vidéket járva. Világában éppen olyan lenne, mint a többi gyerek; sem oka, sem késztetése nem lenne könnycseppek ontására; a félelem pedig messziről elkerülné. Mindez azonban megvalósíthatatlannak tűnt, ugyanis az álmok messziről elkerülték; mégis, a szabad világ elképzelése nyugtatóként hatott rá és elfeledte kínzó életének problémáit. Kipillantott a holdra, akárha az égitesttől várna segítséget gondjai enyhítésére, ám akkor váratlanul édesanyja oly sokszor emlegetett mondata kezdett csengeni a fülében: „A holdat látva a megkönnyebbülést mindig meglelem.”

Ez a mondat valahányszor elhangzott, amikor kiskorában szülője az Álompiacról regélt neki. Rendkívüli módon szerethette ezt a történetet, ha annyiszor elmesélte a lánynak, akinek eszessége révén, az agya fogaskerekei dolgozni kezdtek; bármilyen apró kis feladattal igyekezett elterelni figyelmét a kegyetlen valóságról, s minden képzeletét bevetve erőlködött, hogy felidézze a cselekményt. Felsejlett előtte anyja szőke hajkoronája, ahogyan egy hasonló szürke kis szobából megpillantja a holdat, mérhetetlen tettrekészség járja át, majd elindul, s két hajlott törzsű akácfa közt átbújva, az Álompiacon találja magát. A lány elfeledte a helyszínt, azonban édesanyja leveleiben számtalanszor utalt az Álompiac céljára,s ekkor ezernyi összefüggés sejlett fel a félárva előtt. Lázasan kutatni kezdte a levelek sorait, mígnem meglelte a bizonyos bekezdést.

– Az Álompiac egy takaros utca volt, melyet sátortetős faasztalkák öveztek, mind egy− egy különös emberi lényt rejtve, akik fenntartották eme titkos gazdaságot és csereberét, megőrizve évszázadokon át csendben. Minden álomárus különböző álmok világát árulta, amikért furcsábbnál furcsább árat számoltak. Ne feledd hát, ésszel válassz, mert így lelhetsz rá mi a jó válasz! – suttogta el a vers tartalmát a lány és érezte, hogy szomorúsága helyét határozottság veszi át. A hold ragyogása elárulta neki, amit mindaddig csendben elhallgatott. Tudta, hogy el kell jutnia az Álompiacra, ahogy azt anyja tette éveken át, s hirtelen az összes kusza rejtély értelmet nyert.

Felállt hát, hogy útnak induljon, de éles csörömpölés szakította félbe. A levegő megfagyott körülötte, a lány érezte, hogy végtagjai megdermednek, ezután pedig ingatag léptek csattantak a padlón, s teste megborzongott. Az apja hazaért, neki pedig minél előbb ki kellett surrannia az éjszakába látatlanul, így törni kezdte a fejét, miközben egyre több és több rongáláshoz hasonló hang töltötte be a házat. A második emeleti ablakok nem voltak veszélyes magaslatban, ám csupán a konyhai nézett kívül a kerten, habár ez volt leginkább szem előtt. Tagadhatatlanul itt húzódott a csatorna is. Az éjszaka nem tartott örökké, s kockáztatnia kellett mielőtt az Álompiac hajnalban bezárt és az akácfák törzsei egymásba fonódtak, ahogy az a levélben szerepelt. Megragadott egy régi plédet, amit még levelei szeretett írója varrt, majd a pillanatnyi csendben kiosont a szobájából, bezárva nyikorgó ajtaját, amilyen óvatosan csak tudta. A konyhába kiérve vetett egy futó pillantást az apjára, aki abban a percben rogyott le az egyik székre, s csupán egy centin múlt, hogy ne a padló töltse be ezt a szerepet. Irányából bor illata áradt. A menekülő kihasználva az alkalmat, átugrott pár üvegszilánkot a járólapon, kikötötte a plédet a csatorna egy szilárd részére és mászni kezdett lefelé. Leérve rántott egyet a pléden, az pedig némán hullott a földre. Innen szabad volt az út, s a félárva a mese részleteit feltérképezve járta az utcákat. Úgy érezte, aznap éjjel belecsöppent a történet közepébe, és a legenda csak róla szól, s az ő lépteit követi nyomon. A letargiának már hűlt helye volt ábrázatán, helyette bizakodó fény csillant szemeiben, ahogy közelebb és közelebb ért a két öreg fához. Megállt, majd végigsimított a fák törzsén ott, ahol az édesanyját képzelte ugyanezt tenni. A látszat ellenére a fák nedvesnek és fiatalnak hatottak. A lány szélesen elmosolyodott és átpréselte magát a szűk kis résen, majd azt tapasztalta, hogy minden megváltozik körülötte. Szédületében, mintha fejjel lefelé fordult volna a teljes tér, a külvilág zajai pedig eltompultak. Émelyegni kezdett, tagjai bizseregtek, épp úgy, mintha mély álomból ébredt volna. Ezután kitisztult előtte minden, meglepően éberen meresztgette a szemét a holdra.

Nem sok idő kellett hozzá, hogy észrevegye érkezését. Ott állt a macskaköves út közepén, minden oldalról körülvéve sátortetők lepedőinek suhogásával, előtte pedig végeláthatatlan pultok sora állt a hold felügyelete alatt. Mindent meg akart jegyezni, így alaposan körbetekintett a néhány vevő fekete köntösén,amelyet talán neki is hoznia kellett volna, a beláthatatlan sötétségen, amely az utcán kívül mindent beterített, s tanakodni kezdett a régen várt álmon, amit venni szándékozott. Elindult a kofák széles sorai közt, először egy piros és fehér csíkos lepedő alá pillantva, ahol egy ősz− bajuszos férfi és egy pufók arcú nő egy önfeledt, gyermekded délutánra invitálták egy tanyán, cserébe az álombéli bodzavirágbokor tizenkét szirmáért; a második kofa közelkeleti, csillagos égboltra emlékeztető kelméje alatt egy turbános férfi utazást kínált a régi idők csodálatos kultúráiba tizenkét hindu aranyért; a következő apró arany pöttyökkel szegélyezett lepel egy orgonalila hajú fiatal lányt és háromfejű kölyökkutyáját rejtette, akik harcért és kalandokért lepedőjük kézzel varrt mását számolták fel. Később a lány rájött, hogy a kelmék és lepedők a pultok fölött az ígért álmokat jellemezték, s betakarták az éjféli vevőket, hogy azok eljuthassanak az anyagok felajánlott álomvilágába. Arra is ráeszmélt, hogy minden lepel alatt egy olyan álomárus rejtőzött, akinek jegyeiről bármikor fel lehetett ismerni: a bibircsókos mosolygó asszonyság, az arab öltözet, a lány orgonalila haja, és ehhez hasonló névjegyek ámították a lányt. Egy fél óra múltán azonban rá kellett döbbennie, hogy megfelelő álmot még sehol sem talált, ráadásul egy éjszaka alatt lehetetlen volt megismerkedni az összes álomárussal, a végtelenségig nyúló választékból pedig egyik sem kecsegtette a lányt. Ő csupán egyetlen dologra vágyott igazán, mégpedig arra, hogy láthassa édesanyját; hogy a múltban úgy élhessenek, mint egy valódi boldog család; egy álmot keresett, amiben elveszhetett, s nem kellett a következő este visszatérnie a fizetséggel; s bár tudta, hogy valódi létező vagy halott emberekkel való találkozásokat semmilyen álomárus nem tudott felajánlani, és, hogy az összes álom kitaláció és lepelszövés volt, mégsem adta fel a reményt, hogy megtalálja a neki megfelelőt. Az út tökéletesen egyenes volt, egyetlen kanyar, sem különbség nem volt benne, s a lány csupán akkor cáfolta meg meggyőződését, mikor egy üres, asztaltalan csíkba nem ütközött az úton, amely elválasztotta az eddigi színes leplek és kofák forgatagát, egy lámpák híján sokkal sötétebb és csendesebb úttól, amely felett a hold elvesztette uralmát. Egy pillanatra tanácstalanul megállt, majd a határ előtti utolsó kofa felé fordult:

– Elnézést, meg tudná mondani mi van arra? – mutatott a köd felé. Az öregasszony azonban csak kimeresztette hatalmas golyóbis szemeit, s rémülten szavalni kezdett:

– Ésszel válassz, mert így lelhetsz rá, mi a jó válasz! – csengett figyelmeztetően a hangja, a lány ellenben értetlenül bámulta, s gondtalanul útnak indult a következő árusok felé.

– Kislány, gonosz dolgokat kínálnak az árusok arrafelé! – kiáltott utána az asszony, mire a gyermek vonakodva hátrafordult.   

– És még gonoszabb fizetséget kérnek értük!

– Csak körülnézek…. – nyugtatta meg a lány az álomárust, bár kevésbé volt biztos benne, hogy tartja majd a szavát. Valami azt súgta, folytatnia kell a keresést.  

Az elhatárolt sávban teljes csend honolt, a tarka és élénk leplek kavalkádja réges rég eltűnt, nemes és sötét színű egyazon selyemből készült anyagok feszültek mozdulatlanul, csak akkor libbentek itt− ott, ha egy vásárló a közelükbe merészkedett. A lány itt is felfedezésre szánta magát, először egy mocsárszínű selyem alá nézett, ahol majdnem ugrott egyet ijedtében. Egy orrfacsaró bűzt árasztó félszemű öregember nézett vele farkasszemet, demonstrálva az áruját: az álmot, amelyben minden betegségtől mentesülhet a vevő egy kis nagylelkűség áráért, a vásárló azonban illedelmesen továbbállt, magán érezve a mogorva ember fenyegető pillantását. A következő lepel egy szőlőszínű, elegánsabb darab volt, amely alatt egy fogatlan vasorrú bába ült, örökös szépséget kínálva, cserébe a szerelemért, ám a nézelődőt olyannyira lefoglalta kinézetének tanulmányozása, hogy észre sem vette, mikor a banya egy szerződést tol a keze alá, s ódzkodva az aláírástól, elmenekült, magával hordozva a nő dühös káromkodását. Az árusok nem voltak sem barátságosak, sem átlagos kinézetűek. Majdnem mind rémisztően festettek, arról nem is beszélve, milyen furcsa dolgokat kértek fizetség gyanánt. Jóhiszeműséget, becsületet, érettséget; a lány nem értette, hogyan lehet elvont tulajdonsággal fizetni valamiért, bár azt már megfigyelte, hogy sokkalta komolyabb álmokkal csábítottak, amik több ideig tartottak, a vevőkkel pedig szerződést írattak alá. Ettől kezdve biztos volt benne, hogyha létezik álom, amely a mennybe visz, vagy ami visszahozza a menyasszonyt a halálból, akkor biztosan létezik egy, amit ő keres. A sor, mintha véget érni látszott volna. Már csak egyetlen álomárus leple lebegett feketén az asztala fölött. Mögötte kietlen sötétség honolt. A lány közelebb merészkedett, s mielőtt meglátta volna a vöröshajú, törpeméretű boltost, megszólította:  

– Jóestét! Tudja egy olyan álmot keresek, ami lehetővé te…..

– Á! Igen− igen-igen….. Tudom ám én mit keresel…. Éreztem, hogy el fogsz jönni….. 

A törpe furcsán hízelkedőn suttogott, s önelégült vigyora kivillantotta rothadó fogsorát, ám a lány nem hátrált meg, hiszen ez közel sem volt olyan ijesztő, mint amivel eddig találkozott.

– Szóval tudja, hogy a múltba szeretnék visszamenni? A családomhoz? Hát létezik ilyen álom?     

 – Ó! – imitált meglepődést – Hát persze− persze− persze….. A széthullott család…Az árva lány….A szeretet iránti vágyódás…..A törődés hiánya…..A boltomban minden kapható hölgyem! Amit csak kívánsz, amit csak elfojtasz, ami csak gyógyírül szolgálhat egy ilyen ifjú lánynak…..      

Meggyőző volt mitagadás, a lány azonban fejében újra és újra meghallotta az öregasszony figyelmeztető hangját, édesanyja meséinek részleteit, de soha nem említett efféle boltot bennük. Talán nem is ismerte a helyet, s könnyen lehet, hogy ő is azt akarná, hogy találkozzanak és együtt lehessenek egy másik világban.

– Pontosan mennyi időre lehetnék az álomvilágban?   

– Ameddig csak szeretnél… – mosolygott várakozóan a férfi – Hisz az időm végtelen, s így a tied is az.      

– És az ára?      

 – Az ár kizárólag egy icinyke− picinyke adag önrendelkezés.

– Az egyetlen, amit tenned kell, hogy aláírod ezt az aprócska… kis…papírt. – helyezte az asztalra a megsárgult pergament, láthatóan ujjnagyságú körmeivel. 

lány eltűnődött. Ha elfogadja az ajánlatot haláláig boldogan élhet egy világban amire vágyott, és vissza sem kell térnie a jelenlegi rideg valóságba. Mi rossz történhetne? 

 A nevét odakanyarintotta a pergamenre, mellé pedig, hogy mennyi időre szándékozik maradni, vagyis a tinta a „halálomig” szót közölte. Innen már nem volt visszaút. A törpe hirtelen rádobta az éjfekete köpenyt a vevőre, s az utolsó dolog, amit látott, az mézesmázos vigyora volt, mielőtt elnyelte őt a lepel által létrehozott álom.   

Hajnalhasadtában fényességre nyitotta szemét, s a múlt éjjel emlékei képekként cikáztak át az agyán. Egy ismeretlen szobában találta magát, majd bágyadtságának dacára az ablakhoz sétált, hogy szemügyre vegye a kinti látványt. Gyomra összerándult, amint meglátta a két akácfa összefonódott törzsét, de képtelen volt rájönni hol lehet. Résnyire nyitotta az ajtót, s friss kenyér illata csapta meg az orrát. Kilépett a szobából, és lesietett a falépcsősoron, ám amit a földszinten látott, az  minden képzeletét felülmúlta. Az anyja a konyhában sürgölődött, tésztát gyúrt a kenyérhez, szalmaszőke haja foltokban lisztes maradt, s a lány úgy érezte, mintha egy régi képen találta volna magát; a jelenet felfoghatatlannak tűnt. 

– Anya?    

– Kislányom, mindjárt kész a reggeli! – mosolgygott a nő, mintha egy percre sem hagyta volna egyedül a lányt. Nem sokkal később feltűnt az apa is, olyan józan és fiatal férfiként, ahogyan ő még sosem látta. Aznap együtt reggeliztek, beszélgettek, nevettek; semmi nem volt még olyan csodálatos számára, így kétszer is hálát adott, hogy elfogadta a törpe ajánlatát.     Teltek− múltak a napok, hetek, s a ház kezdett igen nyomasztóvá válni. Valódi boldog családként éltek ugyan, ám amikor a lány szóvá tette otthonuk elhagyását vagy akárcsak egy sétát a kertben, a szülei folytonosan kitértek a válasz elől, kifogásokat kerestek. A gyermek ezt egy ideig nem firtatta, ám bizonyos idő után az ablakpárkányára támaszkodva, a két akácfát bámulva találta magát, vágyakozóan fürösztve arcát a reggeli napsugarakban. Hetek múltán először meghallotta szülei veszekedését, ám azok lelepleződvén elhallgattak, s igyekezték meggyőzni arról, hogy minden rendben van. Midazonáltal a veszekedéseik napról− napra hevesebben folytatódtak, ő mégsem fedte fel magát szemtanúként. Egy nap azonban nem tagadta, hogy muszáj kimennie a levegőre, miután üres szeszesüvegeket fedezett fel egy fiókban, s úgy érezte mentem megfullad, ha nem lehet egy percre egyedül a szabadban. Az ajtóhoz rohant, hogy feltépje, de ahogy kitette volna a lábát, a levegő hullámzani kezdett, különös, üvegszerű, formázható alakot öltött. A lány küzdött, hogy átjusson a gumihoz hasonló rétegen, ám a kavargó massza újra és újra visszalökte őt a házba. Ennek következtében a lány alig tudott felocsúdni, s egy ideig hitetlenül meredt a nyitott ajtóra, kétségbeesetten kapkodva a levegőt. Hirtelen ugrott egyet ijedtében, amikor apja szólalt meg a háta mögül:  

– Miért akarsz elmenni tőlünk? Hiszen egy nagy, boldog család vagyunk! 

 

A hanglejtésére borsózni kezdett a bőre, s rémülten konstatálta, hogy apja már nem az a józan, kedves ember, aki először mutatkozott.     

– Miért……Miért nem tudok kimenni? – zihálta.      

– Minek mennél ki, ha itt vagy otthon? – jött a nyájas válasz és érezte, hogy apja a vállára helyezi vaskos kezét.    

– Menj fel a szobádba, anyád mindjárt itt lesz – szólt utoljára, mire a lány lemondóan a szobájába baktatott, legbelül viszont mély rettegés fogta el. A szíve sebesen dobogott, szinte érezte ahogy lüktet a mellkasában, amint az ablakához rohant, hogy kiugorjon a szabadba, ki a börtönéből, ami már az ezelőtti világához hasonlított. A levegő itt is sűrűsödni kezdett, a lány eszeveszetten karmolta, feszítette, rugdosta ragacsos állagát, ám minden dühös próbálkozás hiábavaló volt. Mikor a massza eloszlott, a lány megpillantotta édesanyját, ahogy kipréselte magát a két akácfa közt, egy tucat borítékozott levéllel a kezében, egytől− egyig a lánya nemrég olvasott írásaira hajazva. Az álomvevő csak állt tágra nyílt szemmel, teljesen összezavarodva. Semminek sem volt értelme, minden észrevétel megfejthetetlen gombolyagként  tekergett a fejében. Az anyja az Álompiacra ment, s levelekkel tért vissza, ebben biztos volt, ugyanakkor abban is, hogy el akart menni, amilyen gyorsan csak tudott. Ekkor a falakat kezdte ostromolni, majd azok is hullámzó masszává váltak, de nem adta fel, mígnem könnycseppek lepték el az arcát. Váratlanul, az áthatolhatatlan cseppfolyós határ egy törpe önelégült arcává állt össze, szemtől-szembe a szerencsétlenül festő vevőjével.  

– Lám− lám! Talán valami baj van a csodás új világban? – kérdezte gunyoros vigyorral.

– Haza akarok menni! Minden….. Semmi……Semmi nem olyan, amilyennek…..

– Amilyennek képzelted? Nos, igen….De hát nem várhatod, hogy mindent kényed− kedvedre találjak ki…. – tűnődött fennhangon.

– De….De azt mondta, tudja mit akarok!      

– Hát persze, hogy tudtam, de az nem jelentette, hogy úgy is cselekszem majd….ugyebár. – mondta, arcán pedig ördögi vigyor terült el.    

– Maga csaló! Aljasul rászedett! – köpte a férfi képébe a lány a mérges szavakat. 

– Sohasem állítottam másként. De nem, a feltevés mégsem teljesen helyes.

A lány dühe most már a tetőfokára hágott, ahogy érezte, hogy gúnyt űznek belőle.

 – Haza akarok menni! Vessen véget az álomnak! – kiáltotta. 

– Nanana, az nem olyan egyszerű ám, kislány. Voltaképp, ez már az otthonod. Ugyan hova mehetnél?

– Nem! Ez egy álomvilág, puszta árucikk! El kell engedie!  

 – Tévedsz kislány, nagyot tévedsz. A fizetség a te teljes önrendelkezésed volt, ahogy a szerződésben állt, amit te, nagyvonalúan aláírtál.

A lány fejében zakatoltak a gondolatok. Önrendelkezés…. És akkor jött a felismerés.       

– Nem cselekedhetek önmagam, igaz? Sohasem fogok kijutni innen magamtól.   

 – Lám− lám− lám! A butuska kislány mégsem olyan ostoba. Ám attól tartok, már késő. – csengett kárörvendő hangja.

– Valaki másnak akkor is ki kell eresztenie! A szüleim…..

– Az itteni szüleidet, mint ahogy az egész álomvilágot, én teremtettem, így én irányítom.

A lány szeme kezdtett elhomályosodni a könnyektől, majd végül heves zokogásban tört ki.

 – Ez nem valódi, ez hazugság, fel fogok ébredni!   

Mielőtt a törpe eltűnt volna, kegyetlen szemeivel a lányra tekintett:     

– És nem mondták még, hogy az álom olykor a valóság?   

 

 

A lehetséges lehetetlen

 

A nap lenyugodni készült mikor elhagytam a pályaudvart az utolsó hazafelé tartó vonattal.  Az ablaknál ülve bámultam a mellettem elsuhanó tájat, majd elővettem egyetlen útitársamat: a Drakula legendája című kopottas könyvet, melynek borítója morzsolódni kezdett a kezemben.

– Hamarosan felébrednek – jött a kijelentés egy álmatag hang tulajdonosától, mire ösztönösen összerezzentem. Óvatosan lejjebb toltam a könyv megsárgult lapjait az arcom elől, hogy szemügyre vehessem az idegent. Csupán egy pillanatnyi idő kellett hozzá, hogy felismerjem, ki foglalt helyet velem szemben.

– Ez nem lehet….. – suttogtam, ám legbelül meg voltam győződve arról, hogy a tejfölszőke haj, sápatag bőr és az ahhoz társuló szikrázó teliholdszínű tekintet képviselője kizárólag Luna Lovegood lehet. Köszönésemkor megremegtem, ahogyan megpróbáltam engem vizslató arcát a Drakula következő oldalának képére cserélni.

– A vámpírok. Hamarosan felébrednek. – jelentette ki Luna olyan természetesen, akárha azt állította volna, hogy a fű zöld, majd kíváncsian a könyvemre siklott tekintete. Látva értetlen arckifejezésemet, türelmesen hozzátette:

 – Esteledik.   

Kisvártatva megértettem magyarázatát, s könyveimből ismerve őt, nem mutattam ki hitetlenségem a vámpírok létezésével szemben.

– Mit szimbolizál a fülbevalód? – kérdeztem hirtelen, ugyanis felkeltették érdelődésem különös ékszerei: a bal fülében apró fokhagymagerezd csüngött, a jobb oldalon pávatollat viselt.   

 – Ó, igen. A fokhagyma megvéd a földi vámpírok ellen, bár gondolkodtam, hogy netán egy ezüstsarló alakú Porpároló ponty pikkelyét kellett volna használnom…..A pávatollat pedig a papától kaptam, mert szerencsét hoz és talán megmutatja az utat a narglik őshazája felé.

Nem kellett volna meglepődnöm a lány közvetlenségén, hiszen mindig is így olvashattam róla Rowling könyveiben, ahonnan minden bizonnyal kiszabadulhatott. Vajon tudja szegény, hogy muglik között van? Mit kereshet itt?  

– És….. – köhintettem. – Mi járatban Magyarországon?

Luna óvakodva körbetekintett a zakatoló vonaton, megbizonyosodott arról, hogy egy lélek sem hall minket, majd közelebb hajolt:     

– Vámpírok után kutatok. Minden nyom ide vezetett, és ha elkapok egyet, a papa megírhatja a Hírverőben a bújkáló példányok létezését. Te Venandius vagy? Csak mert láttam, hogy az egyik leghíresebb művét olvasod….

Mivel nem vontam kétségbe eltökélt szavait, furcsa kérdést tett fel nekem. Fogalmam sem volt mit jelentettek az elhangzottak, bár abban biztos voltam: akármi amiben Luna hisz kapcsolatban áll egy rejtélyes és számtalan titkot rejtő világgal, ami számomra örökké elérhetetlen marad, így megráztam a fejem:  

– Mugli vagyok – feleltem csalódottan, ám Luna előre tájékozottnak látszott a témában.

 – Tudom….Egyszerű emberfelfedő varázslat. – húzta elő feltűnő kabátjából pálcáját. – Bár tudtommal egy mugli is lehet Venandius, azaz vámpírvadász. A papa szerint az egyetlen akadály, hogy azzá váljunk, amik nem lehetünk, az a hitünk a lehetetlenben.