SMS-vers

 

Sajnálom. Megbántam, ó de mennyire.

Szeretném, ha lenne elég karakterem,

Hogy kifejezhessem szeretetem

Irántad, mit szóban már nem lehet.

Kérlek, még egy esélyt nyújts nekem

Egy utolsót, semmi többet!

Szeretlek. Nincs más szó

Kedvesem… sajnálom.

 

 

Bár lehetnék szél

 

Fekszem, valami kicsavarodott emberi pózban,

Csak azért, hogy átérezhessem a reménytelenséget,

Amikor csak a képzelet tud szárnyalni.

 

Nézek ki az ablakon, látom, hogy fúj át a

Szél a fák ágai között, és elképzelem,

Hogy én vagyok a szél.

 

Én vagyok a szél, ki szabadon száguld,

Ki már járt a szabadság útján.

Elgondolom, hogy sose leszek szél.

 

Én a fa vagyok, kinek ágai közt haladnak át,

Bebörtönözve a talajba évszázadokra,

És már megértem a reménytelenséget.

 

Reménytelenség, mikor tudod, hogy nem mozdulhatsz,

Mikor a sorsod előre el van rendelve,

És a sorsod a végzet, hogy nem mozdulsz.

 

Fekszem, elmerülve a gondolataimban,

Bámulom a plafon rücskös felszínét,

És egyre jobban kívánom,

Bár lehetnék szél…

 

 

Lelkitársak

 

Egy réten voltam. Egyedül, csak a csillagok beszéltek felettem, míg én bolyongtam a földön, mint egy elveszett lélek. Mégsem féltem. Messze, körös körül semmi és senki, csak én, és a Hold. Ő rám nevetett két fakó szemével, én visszamosolyogtam. Olyan békés, és csodálatos volt minden, mégis, sírt a lelkem. Hiányzott valami, amit nem érhettem el. Valaki, aki messze volt, és nem velem, a csillagos éjszaka alatt.

Álltam ott, a réten, néztem a csillagokat, és hallgattam az egyre közeledő lépéseket, amelyek oly ismerősek voltak, oly…

Puhán lépett, semmi zajt nem vert lépéseinek hangja. Rám kacsintott a Hold, de én csak lehunytam a szemem, és vártam.

A lépések lassultak, majd egészen elhaltak. Lágy szellő simított végig a karomon; ígéreteket cipelt, és lágyan csiripelt, én meg hallgattam, próbáltam nem érezni a lélegzetét a hátamon. A szellő tovalibbent, megpödörte egy hajtincsem, majd legördült a vállamról, és süvítő orkánként szállt tova. Utánapördültem kétségbeesetten, hiszen épp elszállt minden esélyem… Amikor szemben találtam magam vele. Nézett rám mélybarna szemével, és figyelt. Nem is éreztem többet a csillagok firtató tekintetét, nem hallottam hangjukat többé, az orkán erejű szél visszatért; felkapott minket, pörgetett vadul, lábunk rég nem érte már a földet, de mi csak néztünk egymásra mereven, és ijedten, a szél a fülembe súgott:

− Elhoztam neked, hogy valóra válthasd az ígéreteimet.

Nem hittem neki, csak hallgattam, mint táncol tova, messzire, és tesz le minket puhán a földre.

Csak a szívem dübörgött a fülembe, nem hallottam mást, csak a lélegzetem, és nem láttam mást, csak az ő szemeit, amint ott lebegnek előttem, várnak és félnek, de nem szóltam. Nem szóltam, és ő sem szólt, csak álltunk ott, a csillagok körülvettek, a Hold meg nevetett, és nevetett mindaddig, míg le nem fordult az égről, és nappal nem lett.

A Nap hidegen tekintett le ránk, a felhők komoran úsztak át az égen, mint harcba induló sötét lovagok. Az ég halkan felmorajlott, majd visszhangzott, üzenvén, vihar lesz. Olyan vihar, mint amilyen az én lelkemben dúlt, hisz a rét kifejez engem, a rét bennem van, lelkem síkjában, sötét zugában, ahol nem lehet senki más. Ezért néztem hát az előttem álló nyúlánk árnyékra, hogy mégis,

− Hogy kerültél ide?

Torkomból szakadt ki az újabb mennydörgés, ami elnyomott minden apró szívzörejt, a szél feltámadt, és süvített eszelősen. Most nem nevetett rám a Hold, nem simított a vállamon a szellő, nem hallottam a csillagokat pusmogni, csak a vihar volt meg mi.

− Hívtál, hát jöttem.

Mély, megnyugtató dallam, szimfónia, mi halkan úszott ki belőle, nyugalma és békéje csendben áramlott, ellentmondva a viharnak, a sötét lovagoknak. Néma, nehéz csend lett, a döbbenet söpört végig a réten, a Nap, az a szigorú, fenséges Nap is érdeklődve nézett ránk, nem tudtam, mit tegyek. Ennek az egyednek el kell mennie…

− …mielőtt többet megtudsz rólam, mint kéne.

De hiába kérleltem, nem mozdult, csak kinyitotta a száját, és halk, ciripelő hangot hallatott, ami először halovány volt, homályos, aztán fülsértő, üvöltő tombolás. A világomon földrengés söpört végig, futni kezdtem, futottam, ahogy a lábam bírta, a szél a fülembe üvöltött, én meg csak mentem, mígnem kifutottam a világból, magamból, és felébredtem.

 

 

Hercegnő

 

Szépséges völgyben állt a monumentális torony. Borostyán fedte falai bevehetetlennek tűntek, hiába kerestem lépcsőt. A puha fűbe huppanva tűnődtem, hogy találkozhatnék a hercegnővel, aki ott lakott fenn, az égig érő kőkolosszus tetején.

A puha fű simogatta a talpam, madarak csiripeltek körülöttem, minden olyan békés volt, mégsem hagyott nyugtot nekem az a kellemetlen érzés, ami a torkomat fojtogatta.

„Fel kell jutnom.”

Talpra ugrottam, tettre készen, az adrenalin dübörgött a fülemben. Egyetlen lehetséges módot láttam arra, hogy feljuthassak.

„A haja.”

Felelevenítettem magamban a mesebéli mondatokat− amik nem is mesebeliek igazán−  és elkiáltottam magam.

− Aranyhaj, engedd le a hajad!

Csend. Idegtépő, üres csend, csak a madarak hangját hallottam magam mögött. Aztán egyszerre szőke copf röpült ki az ablakon, és állt meg előttem, mintha csak keringőre hívna. És én elfogadtam a felkérést.

Óvatosan a derekam köré tekertem a hajzuhatagot, mely selymes, gyönyörű volt, és megrántottam.

Elindultam felfelé. 

Akaratlanul eszembe jutott egy régi emlék, én és a bátyám, a nagymamánk udvarában. Az almafa tetején állt, és engem akart egy kötélen felhúzni maga mellé.

− Rendben Hugi, már csak pár méter! Mindjárt együtt szedhetjük a cseresznyét!

De az almaszedésből nem lett semmi, ugyanis a kötél egy hangos csattanással leszakadt, én pedig lezuhantam.

„Most másképp lesz.”

És másképp is történt. A torony tetején nagy zökkenéssel megálltam, és éreztem a két erős kart, amik megragadtak, és berántottak. Durván letépték rólam a hajat, ami a derekamra volt csomózva, aztán kötéllel megkötözték a kezem.

Nem szóltam, csak tűrtem, mint szorul egyre szorosabban a kötél a csuklóm körül.

− Na, Aranyhaj, ezzel megvagyok. Kérlek, figyelj rá, amíg távol leszek! Vigyázz magadra, szeretlek. Engedj le kérlek! – szépséges, göndör hajú hölgy állt előttem: a gonosz boszorka. Épp Aranyhaj arcát csókolta, mikor ránéztem. – Te pedig – fordult felém ijesztő sebességgel, és elborzasztó pillantással, amitől a hideg futkosott a hátamon. – ha hozzá mersz nyúlni a lányomhoz, kinyírlak. Ha megpróbálsz megszökni, kinyírlak. Értetted? – bökött felém hosszú ujjával.

− De hát meg vagyok kötözve! – tártam „volna” szét a karom, de mivel nem tehettem, ezért csak néztem a hölgyre kérdő tekintettel.

− Addig jó – bólintott, és a derekára kötötte „lánya” haját.

− Majd találkozunk, kincsem! – azzal kiugrott az ablakon, Aranyhaj pedig csak engedte, engedte lefelé őt, és miután a boszorka talpra ért, mosolyogva integetett utoljára.

Amíg az ablakban állt, körülnéztem. Takaros szobába érkeztem, a meséből oly jól ismert berendezéssel. Baldachinos ágy, könyvek, festett falak, és a nagy, zöld szekrény. Elmosolyodtam, de nem tartott sokáig; Aranyhaj serpenyőjét pörgetve megállt előttem.

Aztán olyat tett, amire nem számítottam volna.

Elengedett.

Tágra nyílt szemmel néztem rá: arra számítottam, hogy leüt a serpenyőjével, és betuszkol a zöld szekrényébe.

− Miért? – szaladt ki a számon.

− Elég egy fogoly ebbe a toronyba.

Fel-alá kezdett járkálni a szobában. tárgyakat emelt fel, és tett vissza a helyére. Éppen egy könyvbe lapozott bele, mikor megszólalt.

− Megmozdulhatsz, már nem vagy gúzsba kötve.

De én nem mozdultam, ő meg nem szólt meg érte. Még mindig csodálkoztam, hogy igen, feljutottam, és igen, itt ülök az Ő szobájában.

− Tudod, sokan eljöttek ide mostanában, és tettek fel nekem kérdéseket. Gondolom te is emiatt jöttél. Szóval, ki vele, mit szeretnél tudni? Hogy hány éves vagyok? Hiányoznak− e a szüleim? Vagy, hogy mit csinálok a szabadidőmben? – nevetett fel gúnyosan – Elő azzal a következő idióta kérdéssel!

Először csak pislogtam rá, mire sóhajtott, és leült egy karosszékbe.

- Javíts ki, ha nem emiatt jöttél.

− De, emiatt vagyok itt – diadalmas fény csillant a szemében. – Viszont én másfajta kérdést tennék fel. Hogy bírod itt?

Néma, döbbent csend volt a felelete. Aranyhaj elkerekedett szemekkel nézett rám, aztán elkezdett beszélni. Halkan, majd egyre hangosabban, és egyre vadabbul.

− Szóval azt kérdezed, hogy bírom itt. Nem is tudom, hol kezdjem!

Elhallgatott, lehajtotta a fejét. Pár perc elteltével nézett megint a szemembe.

− Ne haragudj, elragadtattam magam. Megpróbálom érthetően elmagyarázni, milyen itt lenni. Hasonlítsuk össze az életünket. Gimnazista korúnak tűnsz, tehát nagy valószínűséggel még otthon élsz. Mindennap találkozhatsz a szüleiddel, iskolába jársz, vannak barátaid, és elmehetsz suli után különböző szabad programokra. Szabadon dönthetsz az életedről, mégis úgy érzed, meg van kötve a kezed. „Hétvégén a mamámékhoz kell mennem, és nem találkozhatok a barátimmal! Az univerzum összeesküdött ellenem!” – affektálta – Ellenben én nem ismerem a szüleimet, hisz ő – mutatott ki az ablakon – biztos nem az anyám. Nincsenek barátaim, és még csak iskolába se járok. Gondolom ez így elmondva nem tűnhet nagy durranásnak, hisz „beleszoktál, neked már biztosan könnyű”. Most képzeld magad egy kockába, illetve jelen esetben egy gömbbe. Képzeld azt, hogy sötét van, és az egyedüli hang, amit hallasz, a ziláló lélegzeted. Képzeld azt, hogy rettegve és remegve vársz a fényre, a segítségre, de az nem jön. Nem segít neked senki, és semmi, és teljesen egyedül vagy. Mikor erre ráébredsz, elkezd fullasztóvá válni a csend, és úgy érzed, ez a gömb egyre kisebb lesz, míg nem addig jutsz, hogy már nem kapsz levegőt, és hatalmas erők telepednek a mellkasodra. Aztán meghalsz. Ilyen érzés minden reggel felébrednem. Miután eszembe jut, hogy ki vagyok, és hol, a lelkem egy része meghal.

Szóra nyitottam a számat, de csendre intett.

− Üres nappalok és reménytelen éjszakák követik egymást végtelen spirálban. Minden perc egy várakozás, hogy hátha valaki eljön értem, és megment. De nem. Eltelik egy nap, egy hét, egy hónap, és nem történik semmi. Nem teszek semmit, csak arról ábrándozok az ablakban ülve, hogy kijuthassak az egyhangúság börtönéből, és elfuthassak, míg meg nem találom önmagam.

− De hát miért vagy még itt? – értetlenkedtem. Aranyhaj keserűen elmosolyodott, és újra beszélni kezdett.

− Mert az érzéseink elől nem lehet elfutni. Azokat érezni kell akkor is, ha fáj, és akkor is, ha felemel. Nem lehet örökkön örökké menekülni valami elől, ami nyilvánvaló, és nem lehet meg nem történté tenni a dolgokat. El kell fogadni, hogy ami megtörtént, megtörtént, és már történelemmé vált, tehát visszafordíthatatlan. Hinni kell abban, hogy a holnap jobb lesz. Hisz ha nem hiszel benne, nem tudod kimenteni önmagad a gödörből, amit az élet ásott neked. De nem elég hinni, hogy kijutsz, tenned is kell érte. Lehet, hogy homok kerül majd a szemedbe, és lehet, hogy sáros lesz a cipőd alja, de ki fogsz szabadulni.

− Akkor te hogyhogy még itt vagy? – kérdeztem újra.

− Mert én nem vagyok elég erős. Én csak egy mesehős vagyok, aki a hercegére vár, hogy kimentse a gonosz boszorka karmaiból. Nem fordíthatok hátat a szerepemnek, és az igazat megvallva, nem is merném megtenni – mosolygott fájdalmasan. – Te viszont még megmenekülhetsz! – pattant fel – Te még szembenézhetsz a valósággal, és kiáshatod magad! Fogd! – nyomta a kezembe a haját, és rántott fel a földről. Felálltam az ablakpárkányra, és a derekam köré kötöttem a copfot.

− Remélem szabad leszel – nézett a szemembe, azzal kilökött az ablakon. Zuhantam, zuhantam, mígnem földet nem értem, és nem kezdtem el rohanni. Futottam egyenesen hazáig, ahol kifulladva feküdtem hanyatt a padlón.

Ugyan nem úgy sült el a mai nap, ahogy szerettem volna, de egy valamit megtanultam. Megtanultam hinni abban, hogy a holnap egy jobb hely, és hogy megéri kivárni, mire a mélyedés tetejére érünk, mert ott egy mindennél szebb kilátás fog fogadni.

A szabadság.