Vázlatok

A légy mosakszik. A mellső lábait dörzsöli, hamiskás a mozdulat. Mintha titkon arra készülne, hogy összeesküdjön a világba vetett hitem ellen. Aztán megmossa a fejét, az arcát. A hátsó lábait is dörzsöli – hopp, hirtelen elrepül. Vissza az izzóhoz. Körbe-körbe. Körbe-körbe. Fogalmam sincs, miért e bűvölet. És már azt sem tudom, melyikünk helyzete reménytelenebb. A kávém hamarosan kész. A konyhát betölti az illat és a szörcsögés. A csészémben sorsára vár a két szem édesítő. Cukorral már rég nem élek. Tik-tak. Tik és tak. Odakint a kelő nap felhőket hasít ketté a sugaraival. Vörös égalj. Sáfrányszín. Amint följön a nap, a lámpát lekapcsolom, és megszűnik a légytánc. Odalépek a tűzhely elé, s lezárom. Kávét töltök a csészémbe, a gőzpamacs a mennyezet felé száll. A legyet keresem. A hűtő ajtaján, a mágnesek között áll. És vár. Meg sem moccan. A kezemmel intek felé. A fuvallat fölröppenti. Villanykörtebáj.

Mintha visszasüllyednék az anyaméhbe. Kapaszkodom, hogy el ne essek, és közben nézem a szembejövőket. Utasok vagyunk mindnyájan. Az arcokon ott a közöny és a fájdalom. Jönnek fölfelé a mozgólépcsőn. Egyszer láttam egy videót, amelyben egy bohócnak öltözött tag habos tortát vágott a mozgólépcső túloldalán utazók arcába, és röhögni kezdett. Aztán persze futni. Futni az életéért. Nagyon sokan dühödtek meg. Már a metrót várom. Csak be ne essek a sínek közé! A napokban olvastam, valaki beesett, és túlélte. Óvatosnak kell lenni. Fölszállok. Hely nincs. Megállnék, de nem lehet. Nyomnak hátulról befelé a szerelvény gyomrába. El sem tudnék esni. Két oldalról tartanak: egy fiatal lány és egy idősebb úr. A lánynak csodálatos az illata, talán magnólia; az öreg meg büdös. A nyitott ablakon beáramló huzat nem viszi ki a szagot, csak keringeti körülöttünk. Muszáj levegőt venni. Aki előttem ül a hosszú ülésen, könyvet olvas, a címét próbálom kibogarászni. Valami ponyva. Ő legalább el tudja magát foglalni, nekem csak a kapaszkodás jut a zsíros, kék fémcsőbe. Boldog ember. El kell képzelni, ki honnan jön, és hová tart, kinek mi lehet a sorsa. Találgatások. Vélemények. Vélekedések. Eszmék futtatása. Mindent a fantáziára lehet bízni. Új megálló következik, ahányan le, annyian föl. Nyomakodás és tülekedés. Akárha azt hinnék, több szerelvény már nem is érkezik. Beljebb kerülök. Amott megüresedik egy szék a páros üléseknél. Egy idős asszony a kuplungra lép, fölvált négyesbe, és már ott is terem. Már ül. Robog. Robogunk. Nemsokára le kell szállnom, abban bízom, hogy a tömeggel együtt lesodródom. Messzire kerültem az ajtótól. És persze magamtól is, mert fél perce még láttam a tükörképem az alagútban elsötétedő ablakban. Most csak a metróhálózat gyér vonalait lesem a térképen, és egy nő korpás fejtetőjét. Neki legalább még van haja. Gyerekkoromban metróvezető akartam lenni – tudom, más meg kukás. Nem lettem. De az mindig is foglalkoztatott, hogy az öngyilkosságot hogyan dolgozzák föl, már ha egyáltalán az ilyesmi földolgozható. Vajon találkozik-e a sínek közé ugróval a tekintetük, vagy oda se néznek, nehogy rémálmaikban visszaköszönjön a rettegéstől zavarossá váló írisz? És már húzza is a fékkart. Nálam, ha szántszándékkal metró vagy vonat elé ugranék, két levelet is találnának. Egyet a családomnak valamiféle magyarázattal, hogy miért is. A másik pedig az utasoknak szólna. Bocsánatot kérnék, amiért tönkretettem a napjukat, s miattam nem jutottak el időben oda, ahová akartak.  Azt hiszem, az utóbbit a lelkiismeret íratná velem. Bár azzal meg mire mennék, ugye? Én világéletemben a föloldozásomért aggódtam. Mármint azért, hogy lesz-e ilyesmiben részem. Ahogy hallgatom a hangosbemondót, tudom, még két megálló, aztán leszállok. Ma nőnap van. Erről eszembe jut, hogy a virágot csak egy perccel éli túl az illata, de ettől igazán nem változik semmi. A mögöttem álló hátba bök a hátizsákjával, pedig piktogram is jelzi, hogy fogni kell azt a kurva zsákot a kézben, s nem magunkon tartani. Elmarad a bocsánatkérés. Igaz, én sem követelem. Vajon miért jár-kel mindenki csukott szemmel? Büdös van. Az ablakon keresztül látok a megállóban egy csövespárt. Férfi és nő, egymásra dőlve. Összebújva alszanak. Erre is mondhatnánk, hogy az igazak álmát… A férfi szája tátva, állán nyál csorog. A nő aprókat horkant. Megvető tekintetek zápora hull rájuk. A szerelvény fékez, egyszerre dőlünk, mindenki dől. Kapaszkodom, és valaki azt mondja, bassza meg. Az ajtók egyszerre nyílnak, a tömeggel úszom. Olyan, mintha faág lennék egy patak tetején. A mozgólépcsők felé veszem az irányt.

Ebben a vad rohanásban nincs egy perc nyugalom. A légy megállás nélkül köröz az izzó körül. 4:34 van, a kávém még fő a tűzhelyen. A legyet lesem, a zümmögést. Háttérzaj hozzá a tik-tak, tik-tak. A piros másodpercmutató felbaktat a tizenkettesig, aztán leszédül, és újrakezdi. A légy eltűnik a szemem elől. Megjelenik az asztallapon. Mászik. Láb láb után. Megáll. Mosakodni kezd. A tűzhely felől szörcsögés. Hamarosan lefő az őrölt, arany fekete.

Minden eltűnik, baszd meg, semmi sem a régi. Az újságosbódét kikapták a földből. A vénlány boltjából zöldséges lett, és a hajam is egyre kevesebb. Mit látok, a Monyó megy el mellettem? Föl sem ismer. Hála a magasságos Istennek! Egyszer részegen pisztolyt szorított a húgom homlokához a buszmegállóban, csak úgy. Csak úgy! És röhögött, mert hitt a saját poénjában. Mi mukkanni sem tudtunk, nem is mertünk. Később aztán bevarrták. Azt hallottuk, árkot ás és fákat ültet a rabtársaival az autópálya mellett, narancsszínű mellényben. Murvát szór, és locsolja a föltúrt földet. Most meg sem ismert, ahogy elment mellettem. Még jó, hogy… Utoljára tizeniksz éve beszélhettünk. Ez a kerület már nem az, ami volt. És valószínűleg én sem…

A már nem és a még nem között mi ez a lebegés? A szívemben poharak koccanása. És nincs keményebb az imazsámolynál. Az égen felhők vonulnak az öröklétbe. Mindenki a saját nyomorát tölti pohárba. Ülnek a pultnál a kisírt szemek. Elgondolkodom azon, mit kéne tennem. És tudom. Szárnyam lennél, ha zuhannék. Az egyik felém fordul, igyak vele, ne sértsem meg. Rendel. Az arcát jó néhány vihar gyűrte meg. Szabadkozom, recsegve-ropogva szól a rádió a pult fölött. Ami föl sem épült, az le sem rombolható − ezt olvastam valahol. Elkezdünk beszélgetni, és amelyikünk abbahagyja, az lesz a felelős. Hallgatom, de nem tudok figyelni. Kényelmetlen bárszéken haldoklik a zazen. Visszarántom magamat a valóságba, az öregember szemei közé. Arról panaszkodik, hogy meghalt a felesége, és nincs már senki, aki jókedvre deríthetné. Bólogatok. Bólogatásom tavából merít magának vigaszt, és nem tudja, miféle üledék süllyedt az iszapos aljzatba. A következő kört már én fizetem. Van még pénzem. Aztán nem lesz. De amíg van, bizonyos vagyok magamban. Egy idő után úgyis kinőjük gyarlóságunk elnyűtt zakóját. Idefele jövet, a templom előtti zebrán a zöldnél nem ért át egy asszony. Autók dudáltak tempót a lábaiba. Csoszognia kellett, tömött szatyraival, itt tényleg meddő az irgalom. Aztán eltűnt egy festőről elnevezett utcában. Én meg lesütött szemmel vettem tudomást a lépcsőn ülő hajléktalanról. Jött két apáca. Velem szemben. A szeretet misszionáriusai. Kék-fehér ruhában két fekete nő. Odamentek a hajléktalanhoz. Ránéztek. Rájuk nézett. Pénzt kért, hallottam. A tenyerét nyújtotta. Valamit mondtak. A válasszal, úgy rémlik, nem volt elégedett. A két apáca végül belépett a súlyos templomkapun. Mehettem volna utánuk, de nem tettem, a szemközti kocsma jobban húzott. Az öreggel koccintunk, a rádió recsegve-ropogva szól a pult fölött. Dzsessz. Innék még valamit, de azt már egyedül. Hazafelé menet majd megtámogat egy el-nem-érhetőségében is csodálatos látvány − − −