Az eltűnt idő nyomában
Azt, hogy bárhonnan el tudunk késni és hogy időhöz vannak kötve napjaink, egy Alonzó nevű lónak köszönhetjük. Ha Alonzó nem áll meg a repceföldön éhségét csillapítani, akkor talán örökre eltűnik az idő. Napóleon nem pontosan hajnal négykor vezényel ébresztőt, és Honoré de Balzac sem délután kettőkor fogyasztja el a tizenötödik kávéját. Alonzó azonban olyan hátas volt, amelyik mindentől jobban szerette a gyomrát, ezért is érhette utol Martin Heureux, XI. Lajos udvari lovásza. A közismerten csúf és rosszindulatú uralkodó készíttetette el a világ első karóráját, mégpedig azért, mert rettenetesen unta már a 100 éves háborút. Egyedül az óra adott némi megnyugvást számára, hogy egyszer talán vége lesz a borzalomnak.
A véget nem érő, kilátástalan küzdelem teljesen felőrölte, a harc már akkor tartott, amikor megszületett és még mindig tart, hogy immár meglett férfi éveit tapossa. A végtelen háború csapdába ejtette és elemésztette az időt, mint ahogy a pók szívja ki áldozata nedveit. Az évek összegubancolódtak, az ember pedig mintha csak egy fényárban úszó, határtalan puszta közepén állna, elvesztette az idővel való minden kapcsolatát. A gúnynevén, csak pókkirályként emlegetett uralkodó, ezért vágyott mindennél jobban egy saját, külön bejáratú órára. Elege lett abból, hogy csak a templomok harangjai emlékeztetik rá, hogy mégis fogy az idő, azaz egyszer véget érnek megpróbáltatásai. Persze, itt az erdőben is lehetett tudni, ha hajnal volt, mert a rigók ilyenkor fakadtak dalra, az este közeledtét pedig összekeverhetetlenül mutatták a megelevenedő zajok. De ez az egész olyan volt, mint egy süllyedő mocsár, amiben tehetetlenül vergődik. A saját óra azonban, azt hitette el vele, mintha bírna némi befolyással az idő felett, mintha gyorsabban telne, amikor a számlapra pillant, mintha a ketyegő mutatóval a háború vége kerülne percről-percre közelebb.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a karóra a legnagyobb jóindulattal sem hasonlítható egy mai karórához, mert a másfél méteres számlap és a 60 kilógrammos súly miatt, nemhogy a kezén nem tudta hordani a folyvást zsörtölődő pókkirály, de annak a bizonyos Alonzó nevű lónak volt a feladata, hogy mindenhova utána cipelje a pontos időt.
A jó öreg Martin a kelleténél nagyobbat vágott a ló farára, hogy ne álljon meg bámészkodni minden ötödik bokornál, mire az hátrafordult, és rosszallóan végigmérte az ősz lovászt. Ha te így, hát én is így, gondolhatta, majd a tőle telhető vágtában megindult előre, otthagyva Lajost és egész kíséretét. Olyannyira igyekezett, hogy még azt sem lehetett látni, hátán az óra elütötte-e már a delet, vagy csak most készült rá. Ebédidő van már vagy nincs még? Gondolta magában először Lajos, amikor Alonzó elszáguldott mellette, csak miután a kanyargó ösvényen eltűnt, döbbent rá, hogy ha nyoma vész Alonzónak, akkor a pontos idő is eltűnik örökre, ez a rohadt háború pedig soha nem ér véget.
− Martin te barom, és mindenki! Utána! − kiáltotta el magát a pókkirály.
Martinnak nem akaródzott utolérni a lovat, mert amíg királyát megnyugtatta a ketyegő óraszerkezet, addig neki csak gondot okozott. Az ő feladata volt, hogy minden nap hajnal egy órakor, fáradságos munkával felhúzz a masinát, hogy egyetlen mutatója másnap is pontosan haladjon tovább a számlapon. Martinnak nem csak az éjszakai munka okozott gondot, de az óra is idegesítette, számára ugyanis az idő nem múlt, hanem egy megtörtént tény volt. Éjszakánként, amikor végre álomra tudta hajtani a fejét, vagy gyermekkora egy emlékében vagy ifjúsága szenvedélyes pillanatainak egyikében találta magát. Ezt a felettébb különös tényezőt pedig nem tudta másként magyarázni, mint hogy az idő egyben van, akár körülötte a háború. Olyan, mint egy jól összegyúrt tészta. Mindig ebben a pillanatban születik és mindig ugyanebben a pillanatban hal meg − vélte a fáradt lovász, így semmi kedve nem volt folyamatosan felhúzni az értelmetlen szerkezetet.
Mégis kénytelen volt a ló után eredni, mert ha nem teszi, komoly büntetésre számíthat a gonosz pókkirálytól. Megvonja tőle a napi bor adagját, sőt, az is lehet, hogy megkorbácsoltatja, így mit volt mit tenni, követnie kellett a parancsot. Könnyen lehet, hogy a hosszú háború alatt, Alonzó volt a legjobban kibékülve az idővel, mivel nem is igazán létezett számára, ha éhes volt evett, ha ürítenie kellett ürített, de ezeket az eseményeket nem helyezte el semmilyen kronológiában. Békésen cipelte a hátán az időt, ami számára semmi jelentőséggel nem bírt, talán csak Isten tekint így a világra, amit teremtett. Persze azért Alonzó valamivel könnyebb helyzetben volt, mint a pókkirály vagy Martin, mivel nem volt tisztában vele, sőt, nem is sejtette, hogy egyszer, viszonylag hamarosan, el fog pusztulni.
Volt még valaki, akinek az idő semmit nem jelentett, ez pedig Nikodémusz mester volt, az óra készítője. XI. Lajos ugyanis nem pénzel vagy valamilyen kisebb ranggal hálálta meg a munkáját, hanem nemes egyszerűséggel lefejeztette. Talán nem ez a legjobb módja a hálálkodásnak, de elismerésnek mindenképpen elsőrangú, mivel a pókkirály annyira elégedett volt az órával, hogy féltékenységből nem akarta, hogy másnak is készítsen egyet a mester.
Az elgyötört kíséret megindult hát Alonzó után, de bizonyosan nem érik utol, ha a ló kiérve az erdőből, nem áll meg a repceföldön éhségét csillapítani. Az óra valóban delet mutatott, és az ebédidőt Alonzó is nagyon érezte már. Ha tehette volna egész napját étkezéssel tölti, így most sem kapkodta el a dolgot. Meg sem fordult a fejében, hogy a jó öreg Martin utánaeredt és hamarosan valamiféle büntetésre is számíthat. Kerek egy órába telt, mire az elgyötört kíséret kijutott az erdőből, és megpillantotta Alonzót, kinek a hátán az óra épp elütötte az egyet. Nagy szerencse, hogy a forró melegben és jóllakottan, nem volt kedve Alonzónak az újabb megerőltető testmozgáshoz.
− Na, végre, megvagy - mondta fenyegetően, de mégis megnyugodva a pókkirály − ebédidő van, terítsetek! − fűzte hozzá a parancsot az órára pillantva.
A messzeségbe nyúló sárga repceföld, olyan végtelennek tűnt, akár az idő. Fél kettőre járt, amikor a falatozó király és kísérete felett nagy, lomha madarak kezdtek kőrözni. Martin felpillantott az égre, majd dühösen oldalra köpött. Tudta, pontosan ebben a pillanatban ért végét, és pontosan ebben a pillanatban kezdődött el a száz éves háború.
