Mandola története − 22. fejezet

1995 végére P. úgy érezte, továbblépett. Pontosabban egyik nap így érezte, a következő napon meg úgy, hogy soha nem tud továbblépni, de képes együtt élni a veszteséggel. Néha Endrével, máskor Manóval, olykor Zebulonnal, alkalmasint Gézával beszélgetve percekig elfeledkezett Mandoláról. Egyszer Hajnival fölidézték, hogyan ismerkedett meg P. és Mandola, és Hajni biztosította P.-t, hogy − bár ő igen kellemetlen élményként tartja számon azt az estét − már nem haragszik. És rettenetesen sajnálja Mandolát. Ez az egész rettenetes, gondolta P., ez a tehetetlen bizonytalanság…

Esténként gyakorta vitt le egy üveg bort Papának és Boldizsárnak, a két hajléktalannak, s beengedte őket a panelház alagsorába, a biciklitárolóba, ahol elvackolhatták magukat. Néhányszor fölajánlotta nekik, hogy aludjanak nála. Papa mindig visszautasította. Boldizsár többnyire hallgatott.

− A bor a legjobb – vette át az üveget P.-től Papa. − Először is: olcsó. Másodszor: melegen tart. Harmadszor: tompít. És a sorrend nem fontossági! Néha pálinkához is jutok, de én már nem is kívánom. A bor jobb. A Boldizsárral amúgy megvan a törzsvásárlói helyünk: egy panelgarázsból átalakított kimérde, nem messze innen. Biztosan nem sok szőlőt látott az a bor, ahogy mondani szokták, de megfizethető. Az üvegekből meg a tarhálásból összegyűlik az ára. Egyetemista koromban sem ittam jobbat. Akkor is lőrére futotta csak. Ez az életem.

 P. ivott egy kortyot, merengve hallgatta Papát.

− Boldizsárral tegnapelőtt üldögéltünk a folyóparton, majd’ odafagyott a seggünk. Feri is velünk ücsörgött. Róla azt mesélik, valaha repülőgép-pilóta volt. Vadászrepülő! A ruszkik tanították ki. Gergő szerint azóta is kapcsolatban áll a KGB-vel és bizonyos arab olajállamokkal, amelyek egyszer majd igénybe fogják venni a szolgálatait.

− Kicsoda is a Gergő? – vágott közbe P.

− Csöves, mint mi – biggyesztette le az ajkát Boldizsár. − Annak idején, még a nyolcvanas évek közepén kirúgták a gimnáziumból, azóta teng-leng. Négy évadot eltöltött a színháznál. Láttam több régi újságban, a szereposztásban ott állt a neve. Kisebb szerepeket bíztak rá. Sírásó, inas, ilyesmi. Egyszer egy éjszaka valamelyik csontrészeg színész meghívott bennünket valami oltári puccos helyre a Gergő miatt. Szóval tényleg színházi ember volt, nem kétség.

− Segédszínész – vakkantott Papa. − Némelyik darabban öt-hat mondata is akadt, azt állítja.

− Értem – bólintott P.

− Sokak szerint jó nagy faszság, hogy a Feri KGB-s lenne – göcögött Papa −, de én azért szeretem hallgatni éjszaka a folyóparton, ahogy azon a csendes, monoton hangján a csillagokról meg a repülésről beszél. Ritkán tesz ilyet, olyankor viszont szeretem hallgatni. Tegnapelőtt is erről beszélt. A repülésről. Meg a csillagokról. A folyóparton ültünk hármasban, a csontunkig átfagyva. Aztán leült mellénk egy nagydarab fickó, kért egy kortyot a borunkból. Adtunk neki, cserébe ő is mesélt a csillagokról. Okos fickónak tűnt. Másnap is megkeresett bennünket, és ma is. A városban lődörögtünk épp. Valahol mindig ránk talál. Elárulta a nevét: Bélának hívják. Pénzt is adott. Zavarban volt, amikor odaadta, de mikor látta, hogy nekünk már milyen kurvára kevés büszkeségünk maradt, mosolyogva odacsúsztatott még egy százast. Sokat beszélgetünk. Meséltet az egyetemről, meg az utána következő évekről. Tudjuk, Boldizsár is, meg én is, hogy mire megy ki a játék: meg akarja érteni az életünket. Nem veszi észre, hogy azt mi magunk se értjük. Majd idővel persze rájön. Egyelőre össze akarja állítani a kórismét. Rólunk. Miként vált két értelmiségi hajléktalanná? Mivel mi azok voltunk eredetileg, diplomás mókusok, tehát értelmiségiek. A lezüllésünk érdekli.

− Biztos szociológus, kutatást folytat – vélekedett P.

− Felőlünk lehet az is – legyintett Boldizsár.

− Én idősebb vagyok Papánál – folytatta −, nekem volt családom is régen, dolgoztam hosszú évekig.

− Én az egyetem után összesen talán fél esztendőt gályáztam − szakította félbe Papa −, azóta az utcán vagyok. Családom se volt soha, csak a vér szerinti őseim, azok azonban nem foglalkoznak velem. Nem lehetnek rám büszkék, hát úgy tesznek, mintha nem léteznék. Amúgy sem ebben a városban laknak, hanem vagy kétszáz kilométerre innen. Én az egyetem miatt keveredtem ide. Az egyetemről meg majdnem egyenesen az utcára. Ki a hibás? Nyilván én. Meg a Boldizsár. A volt feleségét meg a lányait láttam már nem egyszer. Szép nő, aranyos kislányok.

− Nem is olyan kicsik, az az igazság – pontosított Boldizsár.

− Bujkálunk néha előlük, máskor meg tüntetően elébük kolbászolunk – vigyorodott el Papa.

− Mikor mennyire vagyok részeg…

− Vagy inkább: mikor mennyire keserű a szájad íze…

Mindannyian ittak, utána Papa vitte tovább a szót:

− Ezeket elmondtuk szépen nagydarab barátunknak, Bélának is. Nem csalódott bennünk, úgy láttam. Gergő szerint amúgy Béla egy ufonauta. Ma reggel mondta. Az igaz, hogy a szemei meglehetősen furcsák a mi Bélánknak: az egyik lilába játszik, a másik savószínű. És a hangja is különös: mintha egy nagy béka beszélne. És semmit nem tudni róla, fogalmunk sincs, merre lakik, miből él, honnan jött. Csak annyit tudunk, amennyit ő mondott el magáról. De azért én nem hiszek Gergőnek. Túl élénk a fantáziája. Bár az is igaz, ebben a vadkeleti káoszban, amiben élnünk kellene, tulajdonképpen bármi megtörténhet. Az abszurd itt legfeljebb elméletben értelmezhető fogalom, a gyakorlatban maguk a mindennapjaink.

− Nekem például eltűnt a barátnőm – vetette közbe P. Maga sem tudta, miért. A barátaival ezerszer átrágta már a történetet, nyilvánvalóan unták is már, mikor vissza-visszatért az esetre. Papa és Gergő viszont kívülállók voltak, úgy érezte, ha nekik elmesél mindent töviről hegyire, új perspektívák nyílhatnak meg előtte. (Tévedett.) Elmondta, amit tudott. Azaz szinte semmit. Egyedül a kiállításmegnyitón történtek tűntek értékes információnak.

− Gergő ebből már mindenféle elméleteket gyártott volna – mondta Boldizsár.

− Szerintem csak nagy volt a pofájuk – vélte Papa. – Ha józanul belegondolsz... Én, mondjuk, úgy nem tudok, mégis azt hiszem, hogy csak ugattak…

− Igen, valószínűleg ez történt – ismerte be P.

Többet nem beszéltek Mandoláról. Karácsonyra mind a két hajléktalan eltűnt. P. sosem tudta meg, mi történt velük, hová lettek. Ez is egy újabb rejtély, gondolta később. Amint az is, hogy Endre látni vélte Mandolát az egyik áruházban, de amikor utánaszaladt, fölszívódott a tömegben. P. kapott egy üdvözlőlapot két héttel karácsony előtt, amire egyetlen szón kívül nem írtak semmit. Az az egy szó a Julgran volt, ami svédül karácsonyfát jelent. A címzést olyan macskakaparással írták, hogy jóformán lehetetlen volt kisilabizálni. Távolról sem kizárható, hogy egész egyszerűen téves kézbesítés történt. P. ennek ellenére titokzatos jelnek tekintette ezt is. Elment a rendőrségre, előadta, mi minden történt, mennyi gyanús momentum. A nyomozók alig leplezett szánalommal hallgatták. Mandola aktáját nem nyitották meg.

− Sivár egy karácsonyom lesz. Istentelen, kopár ünnep – sóhajtott P. búcsúzásképpen.

„A Magányik lefüggönyzött ablakaik mögül hiába várják az élet fordulását. Az ő idejük már nem tér vissza. Mind hidegebb lesz a szoba.” Írta hajdan, 1919-ben Krúdy Gyula. „Állapota egyre romlott (ezt még konstatálta; annyira még nem volt elhülyülve). A keze remegett, a szeme ugrált, a gyomra émelygett… Alig evett, egyre kevesebbet aludt… Félt, szorongott.” Írta valamikor az 1980-as évek elején Bólya Péter. Talán a legjobb az lenne, ha elfogadnám, hogy márpedig rejtelmek hiába zengenek, tehetetlen vagyok és elhagyatott. Gondolta 1995 utolsó napján P.

Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-aug-22-1005/mandola-tortenete-21-fejezet

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-szep-05-1011/mandola-tortenete-23-fejezet