Kötetajánló: Fésülködj, ne hadarj, húzd ki magad!
„Meg vagyok hívva én, az olvasó, nincs rám terhelve semmi.”
Ez a cím egy Hankiss Elemérhez kötődő anekdota összefoglaló mottója, őt a történet szerint édesapja ezzel a hat szóval engedte el az életbe. Első hallásra csak praktikus jó tanácsok ezek, második, harmadik stb. olvasásra mindenféléket belegondolhat az ember.
Nem áll távol tőlem, hogy a fentieket számonkérjem egy-egy alkotáson: kellően rendezett-e, artikulál-e, van-e tartása. Ezt a hármat vizsgálják a szövegek. Mert miközben örömmel átengedem „az ácsnak az építkezés örömét” (Szilasi), nagyon helyes, építsen csak az az építő, azért csak meg kell nézni, hogy alapja van-e annak a háznak, beesik-e az eső, a hó, befúj-e a szél, meg hogy van-e bent asztal, körülülhető. Vagy inkább ez egy olyan ház, amibe direkt esik be a hó, attól szép, ez a másik meg sokszobás, a harmadik tömbház és így tovább.
Fotó: Bertalan Johanna
Nagygéci Kovács József (1977, Sátoraljaújhely) kritikus. Erdőkertesen él.
(Horváth László Imre: A Kicsi embere. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019)
Nincs új a nap alatt: Horváth László Imre újra történelmi regénnyel jelentkezett, amelynek ezúttal – hogy erre is érvényes legyen a mondás – revitalizálódó mítoszok szövik a vezérfonalát. A költőként is ismert szerző első tematikus prózája a méltatlanul keveset hivatkozott alternatív történelmi regény, a Lett este és lett reggel a második világháború idején (és azon túl), a Helyőrség Maszadában Krisztus után 73-ban, a zsidó háború idején játszódik. Legújabb regényének, az A Kicsi emberének helyszíne Magyarország, ideje a második világháború vége és az azt követő időszak, az átalakulás, később a diktatúra korszaka. Ám, ahogy Horváth regényeinél megszokhattuk, az ábrázolt korszak most is elsősorban egy egyetemes érvényű mondanivaló díszlete, és benne a szereplők történetei az általános emberire mutatnak.
A főszereplő története különleges, az első világháború után kezdődik, és a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján ér véget. Elbeszélője maga a főszereplő, visszatekintést, memoárt olvasunk. Egy hosszú elbeszélés, illetve kisregény szikár szerkesztést, gyors vágásokat igényel, ezeket a szerző precízen adagolja, a párbeszédek élesek, folyamatosan jelen van a konfliktus, még akkor is, ha a nyilvánvalóan tudott és ismert borzalmakat valamilyen hűvös, opportunista blazírtsággal kezeli is az elbeszélő. A tárgyilagosság a diktatúra kegyetlenségének ábrázolásában olyan magyar irodalmi előképekkel rendelkezik, mint például Sánta Ferenc Ötödik pecsétje. Nem nehéz párhuzamba állítani Utisz szenvtelen leírásait Sánta civil ruhás nyilas vezetőjének a terror okairól és céljáról szóló „tudományos” okfejtéseivel, melyekben a szükségszerűség a legfontosabb vezérlő elv. A könyv első lapjain, egy prológusszerű manifesztumban így ír erről: „A történelem bűnözők története. Minden más elképzelés róla naiv ostobaság. Olykor persze ártatlan, tisztaszívű emberek is a történelem közelébe tévednek (én még nem láttam ilyet, de hallottam róla), ezeket a történelem szinte azonnal és ocsmány módon ledarálja, még inkább pedig természetes módon bűnözővé változtatja. Alapvetően viszont bűnözők játékáról van szó, vagy valamiről, ami bűnözőket választ, hogy játssza magát a végtelenségig. Mert a történelem minden jóslattal ellentétben nem fárad ki, nem akar véget érni, mindig van folytatása. Csak a bűnözők cserélődnek.”
A történelem mint élőlény, melynek biológiai szükségletei vannak. És ez a szükséglet az emberrel általában véve úgy számol, mint aminek célja e szükségletek kielégítéséhez alkalmas játékszerré lenni. Horváth új regénye azért is megrázó, mert a pokol bemutatásán túl annak alkotóelemeit is megmutatja, az analízis szenvtelen, csak a regény egésze ad valamiféle feloldást. Ennek a képnek másik fele Utisz munkájának bemutatása. A történelemkönyvek ugyanis a „színe” mellett a „visszájára” kevésbé érzékenyek, pedig – és ez Horváth komoly felfedezése, ezekkel a toposzokkal dolgozott két előző, általam történelminek nevezett regényében – mindegyik szereplő ember: szükségletekkel, vágyakkal, ilyen vagy olyan érzelmekkel, valamifajta lelkivilággal. Amikor a hatalom és az ezzel járó, a szükségleteket kielégítő szolgáltatások megvásárlásához elegendő pénz együtt van, akkor kellenek olyan terepek, ahol mindez mozgásba jöhet. „Persze mindegyik Odüsszeusznak képzelte magát, aki átverte Kirkét, pedig csak disznók voltak a boszorkány karámjában” – mondja pályája elején a megismert körülményekről Utisz, aki először kifutófiúként kezd dolgozni a két világháború közti időszakban egy mulatóban, hogy aztán félárva csavargóból a maga sorsát uraló felnőtté váljék. Pincér lesz, komoly, úri neveltetést kap, fiatal felnőttként már nagy tiszteletnek örvend, húszéves korára a gyerektelen maffiafőnök első számú helyettese lesz. Horváth ezeket az eseményeket vázlatszerűen, tömören, röviden írja le. A háború közelsége és az ezzel járó konjunktúra segíti az üzletet, közben Utisznak jut ideje arra is, hogy a bujkáló kommunistákat segítse (megismerve többek közt egy Csermanek nevűt, de jól felismerhetően József Attila is megidéződik), hogy aztán a háború elmúltával (amelynek legnehezebb időszakait egy föld alatti pincében vészeli át), a változásra készülve minden ott folytatódjék, ahol abbamaradt. A szereplők változtak, az ember okozta szörnyűségek nem.
Utisz korán felismeri, hogy minden rendszerben, úgy a most alakulóban is szükség lesz pénzre, enni- és innivalóra, szórakozásra és biztonságra. Utóbbit az ő számára az teremti meg, hogy az előbbiekről gondoskodik azok számára, akik neki a biztonságot garantálják. Nyertes pozíció mindegyik félnek, ráadásul a lelkiismeretét minden körülmény közt mentheti azzal, hogy ő a nyilvánvaló rettenetek közepette csak, ahogy mondani szokás, a munkáját végezte, illetve parancsot teljesített. Groteszk a kép: az embertelen rendszerben megjelenik maga az ember, de nem lelkiismeretével, jóra való törekvésével, a másokért hozott áldozatával és mindazzal a sok magasztos humanista eszménnyel, melynek megvalósításáért – elvileg – a diktatúra katonái küzdöttek: a Kicsi embereiben, a szereplőkben az emberi pusztán az ösztön; a lét- és a fajfenntartó-ösztön és ezek részösztönei. Az ember, láthatjuk, valóban „sárkányfog-vetemény”, és a regény egyértelműen mutatja: „nincsen remény”. Ezeket a főhős pontosan tudja, épp ezért a túlélési stratégiáit is erre építi. Más választása, úgy véli, nem is lehet. Ezt a régi ismerősével, az azóta rettegetté vált Péter Gáborral, az Államvédelmi Hatóság (akkor még Államvédelmi Osztály, később Hatóság) teljhatalmú vezetőjével folytatott megbeszélésből tudhatjuk. Ezen a tárgyaláson, dől el Utisz további sorsa. Elvállalja és elvégzi azt a munkát, amelyhez egyedül ő ért, és ezzel menekül meg. „De én már előre azt mondom, hogy vállald el a feladatot, mert nagy szolgálatot tehetsz a pártnak” – mondja Péter, mire Utisz így válaszol: „Meg saját magamnak, gondoltam. Például hogy nem kapom meg a büntetést, ami azért jár, mert nem vállalom.”
A Macchiavellin és klasszikus szerzőkön nevelődött Utisz túlontúl pontosan és szinte azonnal átlátja, mi is történik Magyarországon: „Addig eljutottam tehát az első órában, hogy valóban nincs választásom, de az országnak sincs. Ez van és ez lesz, nem lesz más és nem lesz vége sem. Azok a senkiházi álmodozó hülyegyerekek, akiknek levest fizettem a Japánban, annak idején, még a békében, egy másik, boldog világban, ezek elmenekültek Moszkvába, és ott az oroszok emberei lettek, és most visszajöttek, és mostantól ők fogják vezetni az országot. Néhányan itthon is maradtak a háború alatt, illegalitásban, de később bevált a tippem, mint a lovin, hogy bizony, akik nem Moszkvából jöttek vissza az orosz hadsereggel, végül börtönben vagy akasztófán végzik, hiszen Sztálin nem bízott bennük, és ez ennyire egyszerű. Rákosi pedig akármit megtehetett, akárhogyan, mert őbenne Sztálin viszont megbízott, és ez is ilyen egyszerű. Ezzel tehát lényegében fölösleges a továbbiakban foglalkozni. Örültem, hogy eddig eljutottam, ezzel a nagyja már kész is volt. Elkezdhettem terveket készíteni.” Ezekben a részekben túlságosan is tömör a szöveg, és ez nyilvánvalóan abból is adódik, hogy – mint már említettem – memoárral van dolgunk. A visszaemlékezéseit író főszereplő az eseményeket szükségszerűségek láncolatának látja, eleve elrendelt dolgok történnek, ebben is a mítoszok élednek újjá. A logikusan egymásra következő események között az ok-okozati viszonyrendszerben csak egy szerelem története hoz változást, de mivel ez a történet szerint is rejtetten van jelen Utisz mindennapjaiban, nem határozza meg a szöveg hangulatát. Utisz, akárcsak Odüsszeusz, hosszú időre el-eltűnik a szerelme, a családja életéből, tulajdonképpen két párhuzamos valóságban van jelen egyszerre, illetve felváltva, de a két valóság nem egyenrangú. A titkos magánéleti szál megérdemelt volna egy erősebb, hangsúlyosabb kidolgozást, még akkor is, ha ezzel megtörne az a dikció, amely a regény tulajdonképpeni mondanivalóját oly hűen szolgálja. A regény végén ugyanis épp a feleségéhez fűződő valós emberi érzelmei adnak, ha feloldást nem is, de kis enyhülést igen: „Ha maradt volna bármi a lelkiismeretemből, talán az a kis mag óriásira nőtt volna, mert nagyon fájt az elveszítése, mindig is fájni fog, jobban mondva végképp biztossá tett a saját halálomban, hiszen úgyis csak az lesz képes eltörölni az érzést, hogy hiányzik. Emlékszem régen mennyire ellenkeztem, ha úgy esett, hogy a saját halálomra kellett gondolnom, most örülök neki, egyszerű megkönnyebbülésként tekintek rá, még ha az olyan szentimentális elképzeléseket nem is osztom, hogy utána valahol együtt leszek vele, legalább nem leszek sehol sem nélküle tovább, ez bizonyosnak tűnik és megnyugtat.”
Ezt (és az ’56-os forradalmat érezhetően pozitívan értékelő néhány oldalt) leszámítva a kommunista diktatúra e gengszterfilmjében nem történik más, mint amit ismerünk a korról, a korból. Megrázó azt olvasni és tudni, még ha fikció is, hogy a derékba tört életek, a kínzások és kivégzések, a koncepciós perek, padlássöprések és egyéb borzalmak közepette egy szűk réteg boldogulása milyen áldozatok árán és hogyan ment, mehetett végbe. Utisz – a Kicsi, azaz Péter Gábor embere – felismerte, mit és hogyan lehet, és ha lehet, akkor egyszersmind kell is kihasználnia a vélt boldogulás érdekében. Szó sincs magasabb rendű érdekről, világmegváltásról, eszményről: Horváth regénye a diktatúra aljas embertelenségének tükre. Ráadásul Utisz (másképpen: Senkise) előképéhez, a nagyszerű Odüsszeuszhoz képest még abban sem kellően emberi, hogy bármiféle hübriszt mutatna. A regény a közvetlen közelmúltban fejeződik be, Kádár halála után, azaz a rendszerváltást is pár mondatban megidézve – akár azt is mondhatnánk, a korszak jellemzőinek permanens jelenléte ma is meghatározó.
Nem az első és minden valószínűség szerint nem is az utolsó olyan regény Horváth László Imre új kötete, amely az ember gonosz, sötét természetét, a bűn mindenütt jelenvalóságát és az attól való megválthatatlanságot mutatja be, és próbálja megérteni. Segítségével nemcsak a diktatúra működését, de benne az eszközzé alacsonyított ember mindennapi létét is figyelhetjük. Sztoikus nyugalma, a lelkiismereti reflexiók teljes hiánya borzongással tölt el, és ez a remekül eltalált nyelvnek is köszönhető. A megváltás azonban fájóan hiányzik a könyvből, bár lehet, hogy az olvasóra van bízva a konstrukció.
