A szén és hamu nyomát elmosta az eső

Hajnalban érkeztek a férfiak, hangosan zörgettek kunyhóm ajtaján.

A falu pajtáit, rétek szalmakazlait, erdő tisztásának puha mohás részét, a fatároló kalyibákat osztották fel egymás között. Sok volt a fiatal, meg kellett szerveznünk, hogy éjszaka ne találkozzanak össze véletlenül a párok. Különösen, akik első bálos lánykát akartak a boglyába vinni, ha engedi. Akinek nem volt kiszemeltje, helyet az is bérelt magának. Nekem fizettek, s én gondoskodtam napközben a helyről.

Egész délelőtt a falut és környékét jártam, bogáncsot és átoktüskét szedtem ki az összehordott szénából, kakukkfüvet szórtam szét helyette, a pajtákban szalmát egyengettem, zsályát égettem, jó szagút, energiatisztító hatásút. A fáskamrába gyantás fenyőkérget halmoztam fel az egyik sarokba az illata miatt. Puha tűlevelű fenyőgallyakat a másikba, hogy kellemesen essen rajt a fekvés. Az erdő tisztásán a moha közül kigyomláltam a csalánt, és mivel látszani nem fog a szélhámosság, rózsaszirmot is szórtam szét bőven. Jó lesz itt heverni két fiatalnak a csillagok alatt.

Nem a lányok megrontásában segítek, hanem abban, hogy megtörténjen, aminek meg kell történnie.  És ha már megtörténik, tökéletes legyen.

Cickafarkot gyűjtöttem közben. Belőle, meg orbáncfűből és borókabogyóból a kunyhómban erős teát főzök majd, mentával ízesítem, hogy ne legyen olyan szörnyű íze. Ebéd után, még a délutáni mulatság kezdete előtt jöttek érte a lányok és a szalagjaikért, amiket a padlásomon hagytak éjszakára. Ezerféle gyógyfű illatát szívták magukba a színes pántlikák, én magam kötöttem a hajukba. A teából mindenki kapott egy kisebb palackkal, ha történne valami éjszaka, ezt igyák meg, hacsak nem gyerekkel akarják megfogni a férfit. A legifjabbak maradtak most hátra, megtanítottam nekik a vérzés táncát. Egy asszonytól tanultam, akit minden éjjel megerőszakolt az ura. Megfelelő mozgással működésbe lehet hozni a méhet, hogy meginduljon a vér. Persze túl sokszor nem szabad táncolni, mert az ottani izmokat erősebbé, a méhet ellenállóbbá teszi. És ami korábban vérzést okozott, később a teherbeesés megsegítője lesz. Így volt ez amióta világ a világ, minden méreg és gyógyszer egyszerre, egyedül a mérték számít.

Hogy mire jó a vérzés, már régóta tudják. Ezeket a dolgokat én tanítom meg nekik, amióta itt élek.

Végre egyedül maradtam, készülődni kezdtem. Harmadik éve dolgozom a falunak, itt az idő, hogy az első áldozatomat elejtsem.

*

A mulatság már javában tartott, mire odaértem. Pattogó tüzeken ökrök sültek, ragyogtak a homlokok a heves tánc izzadtságától, égtek a szemek. Tántorgó fiatal legény jött szembe velem, kezében fáklya. Vézna, részeges alak, de még volt benne öntudat. Fehér ruhában mentem, zöld levélkoszorúval. A hajam kibontva hosszan, hullámosan lobogott. Mások nem láttak, csak ő. A láthatatlanná válás valójában egyszerű játék a fénnyel. Csak az embernek nem adatott meg a hatalom, hogy kedvére hajlíthassa a sugarakat.

A fiú észrevett, tekintetében megcsillant a vágy és egy gondolat, de mindez kábultan kihunyt, ahogy követni kezdett engem.

– Hova mégy? – kiáltottak utána néhányan, ő bódultan mutatott felém, és magyarázta nekik, hogy „tündér, tündér”, de azok nem láttak mást, csak a sötét éjszakát, amerre mutatott. Végül hagyták, hadd menjen a részeg az orra után.

Egy szántóföldön át az erdőszélre vezettem. Ott elvettem tőle a fáklyát, és rövid időre, amíg fát gyűjtöttem, eltűntem a sötétben. Félájultan rogyott a földre.

A máglyát megrakva odatérdeltem mellé. A mellkasomra dőlt, én énekelni kezdtem a holdról, a csendről, az ibolyáról. Elaludt. A haját, az arcát simogattam. Aztán csontnyelű késemmel levágtam ruháit. Karjaimba vettem, gyengéden a farakásra helyeztem. A fáklya a földbe szúrva égett még, az alkoholos ruhákból gyújtóst készítettem, és lángra lobbantottam a fát.

Figyeltem, ahogy ég. Mikor a lángok nyaldosni kezdték a fiú testét, a lángok közé nyúltam, és elvágtam a torkát. A vér eláztatta a hasábokat. Megdördült az ég.

A kés élét a fűben tisztítottam meg. Csillant egyet rajta a hold fénye, majd összegyűltek a felhők. Szél támad. Állati üvöltést hallottam, és az erdőből elővágtatott egy fekete ló és egy hatalmas, fekete kutya. Egymásra támadtak, marcangolni, tépni, harapni, rúgni kezdték egymást. Hátul a hegyek mögött villám hasította végig az eget. Vijjogó fehér sas repült onnan, felém. A fejemet megkerülte, és repült vissza a hegyek urához, aki közeledett. A lóról és a kutyáról már cafatokban lógott a bőr, fehér húsuk kivillant, foguk csattogott. De gyengültek már. Az izzadtságtól és vértől elázott alattuk a föld. A kutya a ló nyakába harapott, az megrántotta nyakát, a kutya, foga között maradt hússal a fűre zuhant. Pata rúgta oldalba, már nem is tudott felállni. A ló még rúgott volna egyet, de nem volt ereje, összeesett, nem messze a másik állattól. Még lélegeztek mindketten, ahogy a közelükbe mentem. Felhasítottam az oldalukat, s kivájtam a két szívet. Ahogy magasba emeltem őket, eleredt az eső. És a hegyek ura a tűzből kilépve megérkezett.

Mint vendégem, férfiú alakját öltötte magára. Miután átnyújtottam neki a még meleg húst, élvezettel evett. Elégedettnek tűnt.

– Segítsd megtörténni, aminek meg kell történnie, és akadályozd, aminek úgyis kudarc a vége – mondta távozás előtt, ahogy mindig. Más szót nem szólt.

A lángok közé lépett, és a füsttel együtt szertefoszlott.

*

Másnap hiába keresték, nem találták a fiút. A máglya helyét csak a körvonalán nőtt gombák jelezték, a szén és hamu nyomát elmosta az eső