Saját Messiás
A városi pszichiátria második emeleti, 3-as kórtermében feküdt Józsi, pontosabban már szinte ott lakott: ő volt eddig a csúcstartó a bent töltött öt hónapjával. Ablak melletti ágyán mindig összegyűrődött a négy sarkánál tisztességesen becsomózott lepedő. A vállmagasságig felcsempézett kórteremnek négy lakója volt: Zsolt, az alkoholista, Feri, az absztinens, akinek a pálinka vagy a sör szagától is felfordult a gyomra, de visszaeső szenvedélyjátékos; Csabesz és Józsi pedig mániás depresszióban szenvedtek, a kevert tünetek teljesen kikészítették a szervezetüket. Érzelmi hullámvasútjuk néha a vidámparki elvarázsolt kastélyba vezetett, ahonnan nehezen találni a kijáratot. Minden nappal közelebb jutottak saját határaik feszegetéséhez: a kórház parkjában láttak egy elnyűtt ruhaszárító zsineget lógni az egyik fáról, amin órákon át jól szórakoztak. Senki nem értette érzelmi kilengéseiket, de nem is avattak be senkit a saját történetükbe: az az ő titkuk volt és maradt.
Egy hétfői napon Józsi rosszat álmodott. Helyesebben már napok óta a halottjaival beszélgetett éjjelenként álmában. Ez nagyon kikezdte az idegrendszerét. Többször is a tyúkól végében megfagyott anyja arcát látta, akit tavaly karácsonykor talált meg a rendőrség. Mindig elcsászkált otthonról, utoljára a saját udvarukba ment ki éjjel, mezítláb, egy szál hálóingben. Így, az ünnep közeledtével felerősödtek Józsiban az érzelmek, dühkitöréseit nyugtató injekciókkal igyekeztek orvosolni. Legutóbb egy ásványvizes palackkal ütlegelte saját fejét, máskor öklével addig verte a falat, amíg a kisujja be nem kékült, és lehetett vinni röntgenre, hogy nem tört-e el. Egy ilyen kimerítő hétfői napon gyűlt össze az orvosi stáb, amely a további gyógykezeléséről döntött: Józsit sokkolni kell. Ez az ECT-kezelés a mai napig jelen van még az orvoslásban. Keddi és csütörtöki napokon csinálják az első emeleti ambulancia melletti szobában. Józsival hétfőn délután közölték, hogy bevetik a sokkolást, mivel hónapokon át nem reagált a gyógyszeres kezelésre. Másnap reggel beleegyező nyilatkozatot töltettek ki vele még a reggeli vizit előtt. Józsi nem félt, csak várta, hogy kiüssék az agyát, majd újraindítsák, mert tulajdonképpen így lehet elképzelni ezt az eljárást.
Reggel 8-kor gurulós ágya lefékezett kerekeit feloldotta, és tolta maga előtt, végig a folyosón, amerre a nővér vezényelte, a csapóajtón kívülre, a sokkolószobába. Mikor megérkezett, kérték, feküdjön föl az ágyára. Szobatársai jókívánságai zúgtak a fülében, s miközben a fejére igazították az elektródákkal ellátott gumiabroncsot, arra gondolt, ez az egész olyan eddig, mint Jézus útja, akivel saját keresztfáját cipeltették, míg végül rá is fektették. De nem nagyon tudott többre gondolni, mert már folyt is jobb karjába az izomlazító infúzió, amelyet az automata vérnyomásmérő pumpált percenként. Műanyag lapot tettek fogai közé, hogy az áramvezetés közben össze ne koccanjanak, és meg ne harapja a nyelvét. Utolsó emlékképe Zsazsa nővér arca volt, amint kéri, hogy szippantson egy nagyot az orra elé tartott, fekete gumitölcsérből. Aztán már a kórteremben eszmélt, mellette a kezelőorvosa, Rhédey doktornő, aki elmondta, hogy minden rendben zajlott, csütörtökön megismétlik, és összesen hat kezelést látnak indokoltnak.
Józsihoz odamentek a szobatársai, de nem tudta megmondani a nevüket. Azonnal visszahívatta a doktornőt, hogy megkérdezze, meddig tart az amnéziája. Az orvos megnyugtatta, hogy legfeljebb tíz percig. És valóban, kezdett visszatérni a névmemóriája, sőt a Szózatot kezdte el mondani magában, hogy emlékezetét ellenőrizze. Amikor kettesben maradtak, Csabesz eszébe juttatta az ázott ruhaszárító kötelet, de ezzel sem sikerült mosolyra derítenie Józsit. Arcizmai merevek maradtak, tekintete rezzenéstelen és kifejezéstelen. A csütörtöki sokkolás után szörnyű fejfájás kínozta. Zsoltnak volt vietnámi balzsamja, másnaposságának kúrálására, de az sem használt. Kedden megint elvitték, akkor meg égett hajszagot érzett, amit valószínűleg az elektromos kisülés okozott. Végül négy ECT-kezelés után leállították a sokkolását, mert nem volt hatékony. Időközben persze cserélődtek a Ferik, Zsoltok és Csabeszek a kórteremben. Aztán a hatodik hónapban úgy-ahogy sikerült beállítani a gyógyszerezését. Hazaengedték volna, de az orvosai azon a véleményen voltak, hogy a karácsonyt kockázatos lenne egyedül töltenie. Így bent tartották az ünnepekre.
A nővérpultnál, az adventi koszorú fényeinél mindig megállt, sokáig figyelte a pislákoló gyertyákat, majd rátévedt a szeme egy betlehemi jászolra, amit az egyik betegtársának a felesége készített szalmából. A negyedik gyertya is égett az adventi koszorún, az osztályos nővérek épp az étkezőben voltak, s akkor Józsi egy gyors mozdulattal kivette a Szüzet és a Kisdedet, majd egy szalmaszállal felgyújtotta a kicsiny jászolt, és elszaladt, be a szobájába. A tüzet sikerült eloltani, a jászolból szinte semmi nem maradt. Ki kellett deríteni, ki a tettes. Mindenki egyformán gyanús volt, még Miklós is, az orgonaművész, aki elitta az agyát. A 3-asban Józsi alvást színlelt, így ő volt a legkevésbé gyanús. A szobatársa is aludt, így ő sem tudta volna igazolni Józsit. Egyelőre félbehagyták a nővérek a nyomozást, kiporciózták a vacsorát. Az esti gyógyszerosztáskor viszont egyikük meglátta a Józsi párnája alól kikandikáló szalma-Mária kezét. Szótlanul ment tovább kórteremről kórteremre. Judit nővér és Marcsika nővér megegyeztek abban, hogy nem beszélnek többet az esetről. Józsi pedig szentestén jászolt varázsolt az ágyából, a paplanjából, és belefészkelte magát. Majd a bal kezében szorongatni kezdte a Szűz szalmatestét, s közben az anyján járt az esze. Nagy, fekete gombszemeiből könnyek peregtek le az arcára. Hagyta őket megszáradni. Jobb öklében a Kisdedet szorította, s arra gondolt, hogy miképpen neki, úgy mindenkinek van egy saját Messiása.
