Hetvenhét szem rizs

A páros számok annyira kommerszek, vagy inkább közönségesek. A sok nullát, az ezreket vagy a billiókat pöffeszkedőnek érzem. Viszont nagyon szeretem a hármasokat és az ötösöket.

Szükségem van a számokra, hiszen nélkülük nem érzem magam biztonságban. Mióta nincsenek barátaim, a számok üzennek nekem. Öt szem krumpli vagy hetvenhét szem rizs – ez egy tökéletes vacsora. Erőt ad, magabiztossá tesz, míg, ha számolatlanul lapátolom magamba az ételt, megbetegszem. Felelős vagyok magamért, nemde? Megszámolom a munkahelyemre vezető lépéseket is, és ha páros szám jön ki, érzem, rettenetes nap vár rám. De nagyon óvatos vagyok, törekszem rá, hogy mindig a hétszáztizenötödik lépéssel érjem el a lengőajtót.

A hétszáztizenöt gyönyörű, tökéletes szám.

Az embereket is számokkal jelölöm, mert úgy nem fájnak annyira. Ha kimondom, hogy ezeregyszáz, megjelenik a főnököm arca, alázatosan és figyelmesen, hisz én, a beosztottja, Nóri számon tartom. Összeadhatom bárkivel vagy bármivel, kivonhatom bárkiből vagy bármiből, és nem tiltakozhat, hisz ő is csak ugyanolyan szám, mint a többiek.

Mikor a rokonaim észrevették, hogy megszámolom a zöldborsókat a tányéromon, felhorkantak. Hagyd abba a számolgatást, írass fel magadnak valamit, nem élhetsz futóbolondként! Úristen, még a borsót is! Ki látott ilyet? Apukám a vállamra tette a kezét: akármi bánt, Nóri, nem kell félned, mi segítünk, mi mind itt vagyunk neked.

Én csak kinevettem. Mert a számolósdi azt jelenti, hogy nem vagyok egyedül, hogy védem magam, ahogy tudom. Ha megszámolom a sarkokat egy szobában, az azt jelenti, hogy otthon vagyok. És én mindenhol otthon vagyok.

Nem az atyaisten, hanem én döntök a szabályokról. Szeretem a hármasokat és az ötösöket, de például a nyolcvanöt vagy a tizenhárom egyáltalán nem tetszik. Ezeket mindig összeadom vagy összeszorzom valamivel, hogy eltüntessem őket. Vigyázok magamra, rendet tartok. Hát nem pontosan ezt teszi a napkorong is, amikor a bárányfelhők fölött ballag? Megfejti magának a világot.
Vannak kérdések, amikre csak számokkal felelhetsz. Mikor fizeted vissza a kölcsönt? Nyolcszáztizenhét. Mikor lesz saját lakásod? Kilencezerkétszáz. Mikor lesz gyereked? Háromszáznegyvenkilenc. Meddig maradsz egyedül? Hétszázhatvanegy.

Mindig arra gondolok, mennyire megharagudott isten a zsidó királyokra, amikor megszámolták a népüket. Hát persze! Aki számolni tud, az hatalmat nyer a világ felett.

Mondja el, Nórika, hányan támadtak magára!

Nem tudom, nem figyeltem, nagyon meg voltam rémülve. Többen hátulról, néhányan előlről fogtak le. Mintha ezer kezük lett volna.

A ’mintha’ az nem szám. Ezt jegyezze meg, Nórika.

Mondom, hogy mondom... Annyira meg voltam rémülve. Mintha minden pillanatban többen lettek volna.
A ’mintha’ az nem szám... Az csak ’mintha’.

De mondom, hogy mondom... Annyival többen voltak nálam.

Hogy lehet, hogy nem emlékszik, Nórika? Nem lehet, hogy az egészet csak kitalálja?

Amit megszámolsz, az valóságos.

Ha nem tudod, hogy az annyi mennyi, akkor balek vagy.

Vesztes, hazudós. Aki nem tud semmit kiharcolni magának.

Na, menjen haza, Nórika! Olvasson, tanuljon! Ne fantáziáljon! Mit szól hozzá az édesapja?

Vannak számok, amiktől mindenki ideges lesz. 1944, 1956, 1989. A rettentő félelemtől és zavartól csak úgy szabadulunk meg, ha ezeket is elosztjuk, megszorozzuk, átcsoportosítjuk, mintha ártatlan számok lennének. Hát nem volt hazugság az egész 1989? − szokta kérdezgetni apám dühösen. Hát hogy lett volna! − felelem. Ezerkilencszáznyolcvankilenc az pontosan ezerkilencszázhetvenkettő plusz tizenhét. Hát hol itt a hiba? Én nem szeretem, ha az emberek számjegyekkel jelölik a számokat. Szerintem ez varázslás. Néhány számot képpé változtatnak, hogy kedvükre retteghessenek.

Hány éves korában is halt meg szegény édesanyád? − kérdezi apa. Negyvennégy, válaszol saját magának, és az öklét magasra emeli, mintha az eget akarná fenyegetni. Hogy lehet negyvennégy évesen meghalni? Negyvennégy az csak négyszer tizenegy, mondogatom magamban, mintha a korai halálból akarnám kiszabadítani édesanyámat. Szegény anya negyvennégy éves volt, amikor engem megtámadtak a táborban. Negyvennégy, amikor tönkrement apa vállalkozása. Talán ezért nem szeretem a páros számokat.

Reggel pontosan öt korty kávét iszom, tizenegyszer ellenőrzöm a nyílászárókat, mindig a metró harmadik kocsijába szállok, utána pedig hétszáztizenöt lépéssel érek be a munkahelyemre. Telefonos operátor vagyok: kismilliószor megkérdezik tőlem, mit csináljanak, ha beejtették a telefonjukat a fürdővízbe, ha nem működik rendesen a wifi, ha beragadt ez vagy az a gomb. Többnyire mindig ugyanazt felelem. Én vagyok a legjobb operátor a világon, semmi sem hoz ki a sodromból. Vannak, persze, egészen vad telefonálók is, elmondanak idiótának, gyengeleméjűnek, vérszomjas multinak, ordas kurvának, és azt kívánják, hogy rohadjak meg a telefontársasággal együtt. Ilyenkor azt mondom magamban, nyolcszáthetvenhét. Kérdezték már tőlem, hogy a föld gömbölyű-e, van-e az életnek értelme, Donald Trump pedofil-e, és mi a kurvaanyámat csinálok majd, ha egyszer meghalok. Háromszázhuszonöt, suttogom magam elé, és udvariasan, sajnálkozva bontom a vonalat. Nehéz napok után elbuszozom a József-hegyi kilátóhoz, és bámulom a sötét éjszakát meg a fénylő ablakokat. Mindig háromezerkétszázhetet számolok össze, és utána megnyugodva hazaindulok.

A tévében mindig túl gyorsan változnak a képek, soha nincs mód ellenőrizni, vagy akár csak megszámolni a dolgokat. A tévétársaságoknak annyi pénzük van, hogy marslakókat és tündéreket is mutogathatnak, nemde? Eszem ágában sincs elhinni a sok baromságot. Az emberek szoronganak a hatalomtól, ezért szeretnek tűzvészeket, bombázásokat, légikatasztrófákat bámulni. Én inkább azt hiszem, millió Budapest létezik, sok-sok millió hozzám hasonló telefonos operátorral, és ők szeretik azt hinni, hogy jelentéktelen és kiszolgáltatott polgárai egy jelentéktelen és kiszolgáltatott országnak. Pedig csak ez az egyetlen valóság van. Mindenhol mindig ugyanaz.

Mióta mindent megszámolhatok, nem érzem magam kiszolgáltatottnak.

A legjobban a huszonnyolc napos ciklusomat szeretem. Akárhány elnököt lőnek le, akárhány repülőgépet robbantanak fel, akárhányszor tör ki a világháború, a testem figyelmeztet, hogy én örökre a számok hatalmában állok. Huszonnyolc, huszonnyolc, huszonnyolc. Soha nem több, soha nem kevesebb. Mindig ugyanúgy. Mindig ugyanaz. A halál, az erőszak, a felrobbant akármicsodák csak hazugságok. A választások is. Ahogy apukám mágikus évszámai. Én a huszonnyolcas szám hatalmában állok.

Ezért lepődtem meg, mikor két hónappal ezelőtt a huszonkilencedik napon sem történt semmi. A harmincadikon sem. Pedig most is, mint mindig, mindent óramű-pontossággal végeztem. Reggel öt korty kávét ittam, tizenegyszer ellenőrizem a nyílászárókat, a metró harmadik kocsijába szálltam, és hétszáztizenöt lépéssel értem be a munkahelyemre.

Hát hogyan? Kicsúsztak az ellenőrzésem alól a dolgok?

Lemondtam a kávéról, és napokon át csak fehér ételeket ettem, kenyérbelet, banánt, rizst. Már hónapok óta fájlaltam a hasam, de a görcsöket a számolás mindig csillapította. Forduljak orvoshoz? De hisz én nem rontottam el semmit! Egy orvos akármit hazudhat. Földrengést, túszdrámát, hajókatasztrófát, de még rákot is akár. Nem tudom kiszámolni vagy ellenőrizni a szavait, ahogy nem tudom a tévébemondókét, a politikusokét sem. Ráadásul tizennégy éve nem fordultam soha senkihez. Se barátokhoz, se rokonokhoz. Ha csak megkérném a szomszédaimat, hogy halkítsák le a zenét, elveszíteném a saját életem fölötti uralmat. Mert kiszámíthatatlan, hogy hogyan reagálnának.

És most vetkőzzem le egy vadidegen férfinak? Nyavalyogjak és panaszkodjam? És hol kezdjem ezt az egészet? Nincs is körzeti orvosom. Vagy menjek be az utcáról egy ismeretlenhez? Doktor Ez-meg-az szülész-nőgyógyász szakorvos. Jó napot kívánok, azért jöttem csak, mert felgyújtották az esőerdőket, és süllyed a Titanic. Mi lesz velem, doktor úr, meg tudja mondani?

Talán nem a Titanic süllyed, hanem tényleg velem történt valami. A hasam egészen megduzzadt, nem is férek a farmeromba. De mitől duzzadt meg? Hetvenhét szem rizst eszek minden este. Hetvenhetet, egy szemmel sem többet. Elrontottam a számolást, ezért kell vezekelnem?

A város fényeit számolgatva megnyugszom kicsit.

Nem. Nem vagyok őrült. Tizenöt meg tizenöt az mindig harminc. Hetvenhét az hetvenhét. Akárhogy nézzük. Soha nem kevesebb, soha nem több. A kemény hasam, a fájdalmak, az örökös öklendezés nem a zűrzavar, hanem egy egészen másféle esemény jele. Egy örömteli eseményé. Hiszen csak a számok számítanak, nem a tettek. Ha nem hibáztam el a számolást, semmi rossz nem történhet velem. Hamarosan megsokszorozódom, és gyerekem lesz. Egy lassan, kiszámítottan növekvő, kis lény, aki majd velem számolgatja a rizsszemeket és a háztetőket. Akivel éveken át csak fehér ételeket eszem. És mikor elindulunk otthonról, közösen bebiztosítjuk magunknak a napot.

Aztán estefelé egymásra nézünk az utcán a villanypóznákat vagy a csillagokat számolgatva.

Örökre. Ugyanúgy.

Betartjuk a szabályokat, és vigyázunk egymásra.

(A kiemelt kép M. C. Escher Prentententoonstelling című alkotása.)