Örökpéntek

Épp a hét napjait gyakoroltuk anyámmal, 
mikor a vonat lihegve megállt Szombathelyen.
Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek,
szombat, vasárnap... Ma péntek van,
és közben diadalmasan bömböl a hangosbemondó:
Szombathely állomás! Szombathely állomás!
Dühösen felpattantam: ha péntek van, akkor
hogy a csudába érkezhettünk meg Szombathelyre?
Talán át kéne szállnunk egy másik vonatra,
hogy a világ rendbe jöjjön, és szombat legyen?
Nekünk is, akik Győr felé utazva elrontottunk valamit.

Az édes, habos, könnyű hetvenes években 
mindenki ráért nevetni egy négyévesen.
Senki sem sietett. A ragacsos, nyári hőségben
a sokféle kölni, borotvaszappan illatán átütött
a mosdatlan nemi szervek szaga. A hússzag,
gondoltam akkoriban. A női és férfiverejték,
amely délutánra mindig legyőzte a jázmin, 
a gyöngyvirág, a rózsa, a töpörtyű, a félelem szagát.
De a nők nők voltak, a férfiak férfiak. Az augusztusi nap
megérlelte őket, mint a konyhaasztalon hagyott barackokat.
Még jobban különböztek, mint télen, nagykabátban.
No de ez a csaló város! Ez a hangosbemondó! 
A mindenbe beletörődő, zavartan kacarászó asszonyok!
A péntek és szombat közt veszteglő vonat,
ahonnan elfutni nem szabad.

Azóta változott a világ. A dezodorok például jobbak.
Már a másodosztályon sincs az az őszintén áradó
hagyma-, baracklekvár-, hús- és sóvárgás-szag.
Mások a szoknyákból kikandikáló pókhálós térdek.
Csak a recsegő-ropogó hangosbemondó ugyanaz.

Hogy toporzékolhatnám ki innen magam?