Velence

Vannak furcsa, fordított napok Velencében. Napsütéssel indul a délelőtt, aztán elmész az egyetemre, beülsz a könyvtárba, és mikor kilépsz a kapun, egy felhő közepén találod magad. Egy-két óra is elég, hogy egy szép áprilisi nap kiábránduljon önmagából. Fordítva szinte soha nem történik: a nyúlós-csöpögős, rosszul kezdődő napok ritkán torkollnak verőfényes délutánba.

A délutáni ködfoltokat kerülgetve, félszívvel indulunk a kislánnyal a Ca' Rezzonicóba, a város egyik legszebb, a XVIII. századi Velencének otthont adó palotájába. Elhagyjuk a Frarit, és itt már hatalmas ködhullámok közt sodródunk a veszekedős, ernyővel ügyetlenkedő turisták között.

Nincs mese, mennünk kell. A maestra, Antonella néni utasításba adta, hogy a gyerekeknek esszét kell írniuk Casanova koráról, a Ca' Rezzonico barokk és rokokó díszítményeiről.

Én amúgy nagyon nem szeretem a hamiskártyások, a púderes hölgyek, a szélhámosok világát, a XVIII. századot, a Casanova-stílust. Halálra untam már magam a Mocenigo-palota divattörténeti kiállításán, a legkülönfélébb brokátok, báli köpenyek, különféle fényezett, gyöngyökkel kivarrt kesztyűk, legyezők, parókák, púder-akármicsodák, a mindenféle bűvös-bájos cirókák-marókák között. Persze a legtöbb kilencéves kislány hercegnőnek szereti képzelni magát, az enyém sem kivétel, úgyhogy alig lehetett Esztert elvonszolni a báli ruhás marionettfigurák elől. Én pedig olyan arccal járkáltam fel-alá a termekben, mint egy orosz forradalmárnő, aki most készül valamelyik cárevics hintóját felrobbantani.

Akkor is ilyen alattomos idő volt. Kikaptam a múzeum csillogó-villogó esernyőtartójából az esernyőmet – vagy amit a saját esernyőmnek hittem – és mentünk a gyerekkel a San Stae felé. Hömpölygött a köd, de esni nem esett – ugyan ki néz meg jobban egy kezében tartott, vizes, fekete esernyőt?
De otthon, Inge néni lakásában ki kellett nyitni, hogy megszáradjon.

Ez nem az én ernyőm volt, hanem egy csodálatos minőségű, tiszta selyem, mindenféle szélrohamnak ellenálló, csodásan kidolgozott esernyő. Talán Woland is ilyet vitt magával, mikor felbukkant a Szadováján Hontalan Iván előtt. Csak az apró, gondosan kifaragott pudlifej hiányzott.

Másnap reggel aztán visszavittem a szupercsodás-szuperelegáns ernyőt a Mocenigo-palotába, és próbáltam visszacserélni az enyémre. – Talán nem elég szép ez az ernyő? – kérdezte a ruhatáros hölgy. – De – dadogtam. – Csak jobban örülnék, ha az enyémet megtalálnák.

Nem találták meg. Most ezzel a méregdrága, különleges esernyővel masírozunk a Rezzonico-palotába. Kislányok és kisfiak / mind a vízen utaznak. / Indulhat a nagy móka. / Menjünk a vaporettóra – dúdolja a lányom. Hiába, a kötelező feladatokat a velencei iskolások sem szeretik.

A Ca' Rezzonico hatalmas épület, sőt nem is épület, hanem grandiózus épületszörny: azért kell szerényen ca`-nak, azaz háznak nevezi, mert a palazzo titulus csak a dózse „hajlékát” illetheti meg Velencében.

Hát ez bizony nem egyszerű hajlék! Egyik csodálója, Henry James mitologikus vadállathoz hasonlította. Ám nem hiszem, hogy ez a barokk szuperpalota bárkire szerencsét hozna. Eredetileg a Bon család rendelte meg, mégpedig nem akárkitől, hanem a kor legnagyobb építészétől, Baldassare Longhenától, ám a família kihalt, mielőtt beköltözhetett volna. A félkész, velencei mértékkel óriási épületet egy parvenü dinasztia, a szárazföldről ideköltöző Rezzonico-család vette meg. Ők a velencei arisztokráciát akarták elbűvölni a grandiózus termekkel, a csodás berendezéssel, a fényesebbnél fényesebb társasági eseményekkel, pazar, sőt – ahogy a lányom mondja – pazarissimo műalkotásokkal és tükrökkel.

Nem tudom, sikerült-e.

Hamarosan ez a család is kihalt, tönkrement, az elvarázsolt, romladozó-omladozó palotába pedig beleszerettek a viktoriánus kor vándormadarai, a városba települt, Byron nyomában járó angolszász értelmiségiek. A nagy viktoriánus költő, Robert Browning csak akkor bocsátott meg kitagadott fiának, mikor fia, Pen a palotát megszerezte, amerikai felesége vagyonából felújíttatta, és lehetővé tette, hogy hírneves apja utolsó napjaiban ideköltözhessen… Ez már olyan borzalmas, hogy nem szívesen képzelem el.

Szeretem Robert Browning verseit, de ezzel a történettel nem tudok mit kezdeni.

Ám legalább teljesült a Sordello költőjének álma. Irigykedő honfitársai és kritikusai szeme láttára a palota nagytermében ravatalozták fel.

No de ér-e ennyit egyetlen palota a világon?

Az egykori birodalom fővárosának lakói, a velenceiek megpumpolták, kiszolgálták, de közben megvetették ezeket a pénzes vagy becsvágyó, művelt, tehetséges idegeneket. Mert hiszen egyetlen palota sem maradhat fent szokások, nagycsalád, gondosan kimunkált társadalmi beidegződések nélkül. Ráadásul a született velencei arisztokrácia nem azért lakott palazzókban, hogy a szegényebb velenceiektől elkülönüljön.

A Ca' Rezzonico ma lenyűgöző és meglehetősen drága múzeum, ahol maguk a falak, a díszítések, a csodás Tiepolo-festmények többet érnek, mint a benne kiállított tárgyak – pedig mennyi pompás festményt sikerült itt összegyűjteni! Felhalmozni, összehordani, újrarendezni. Úgy érzed, egy jó ízlésű XVIII. századi milliárdos magánképtárában sétálgatsz. Ám ez csak illúzió. A képek, a bútorok, a tükrök eredetileg nem tartoztak a Ca' Rezzonico „berendezéséhez”, vagyis nem pontosan ezek a képek, bútorok, tükrök tartoztak hozzá – ezek itt mind „díszletek”. A palota utolsó felújításakor egész mennyezeteket hoztak át idegen palotákból.

Percekbe telik, mire ráébredek, miért érzem itt annyira rosszul magam. Talán a rettentően sok tükör miatt, melyekben visszaverődnek a dús aranyozások, a Tiepolo-égboltok, Tiepolo-vadászatok, Tiepolo-mennyboltok, a karneváli vígasságok kék színei.

Mintha valami különleges színházban sétálgatnál, mely minden pillanatban figyelmeztet arra, hogy ez csak illúzió, játék, káprázat, semmi közöd hozzá. El sem tudom képzelni, milyen érzés lehetett ezekben a termekben betegnek vagy megbántottnak lenni – a ragyogás letaglóz. Olyan túldíszített minden terem, hogy nem tudom elhinni, hogy rokonok vagy barátok „hömpölyögnek” a díszletekhez hasonló falak közt. Talán nem is emberek „hömpölyögtek” itt valaha, hanem színészek vagy eleven marionettbábuk.

Hát lehetséges lenne, hogy Robert Browning, ez a bátor és nagy költő ezekbe a termekbe „vágyott”? És a Rezzonico családot sem értem. Ennyi pénzért, amibe a palota kerülhetett, hatalmas erdőket vehettek volna maguknak. Saját tengerparti városkát. Toronyórát, katonazenekart…, várat, egy saját szigetet az Égei-tengeren. De a „palazzo Velencében”, a remény, hogy egyszer majd a velencei arisztokraták befogadják, elvette a józan eszüket.

Ám talán már az én józan eszemet is elvette. Félórányi csámborgás után úgy érzem, ez a sétafikálás egyszer már megtörtént velem – én már jártam egyszer ebben a palotában. A termek, a csodálatos lépcsőház, a kék szín millió árnyalata gyerekkorom egyik legszebb „kihajthatós” képeskönyvére, a Hamupipőke lengyel illusztrációira emlékeztet.

A szegény kis árvalány talán pontosan ezeket a termeket és tükröket látta, mikor felékszerezve, jelmezesen, reménységtől ragyogva belépett a pazarissimo bálterembe, hogy találkozzék Élete Hercegével. Ám a ragyogás, az önvesztő kábulat, a páratlan dicsőség, a triunfo mögött ott lapul a barokk minden józan ésszel elképzelhetetlen iszonyata, a bántalmazás könyörtelensége és egy gonosz mostoha, aki a sikerért, egy jó házasságért képes lenyisszantani saját lányai sarkából és lábujjából. Kedvenc gyerekkori mesém ezt a rétegét sem hallgatja el ennek a káprázatosan barokkos női sikertörténetnek.

Egy patikának berendezett kiállítási teremben találkozunk lengyel barátaim barátnőjével, egy jó ismerőssel a könyvtárból. Albertine francia lány, a tükrök történetét kutatja, és hol lenne jobb helyen, mint a Rezzonico-palotában. Kolléganőmnek még a neve is „tükör”: Velence egyik legnagyobb rajongójának, Marcel Proustnak az egyik legfontosabb nőalakját hívták így.

Míg a kislányom szobáról szobára rohangál, Albertine érdekes dolgokat mesél nekem. A kora középkorról, amikor az európaiak többsége még nem láthatta a saját arcát, ahogy azt sem tudta, hány éves, melyik évben és hónapban született, épp ezért az identitása a miénknél jóval törékenyebb volt. Aztán azokról az időkről, amikor a tükör már varázseszközként vagy hatalmi jelvényként is szolgált.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…

Még a szemközti kávézóban is úgy belemerülünk a „tükör-témába”, hogy észre sem veszem, hogy azt a varázs-esernyőt ottfelejtem a ruhatárban.

De csodák csodája, a város fölött most épp kisütött a nap.

Ha már itt vagyunk, mesélek Albertine-nek a világ talán legjobb tükör-novellájáról, Cunqueiro híres elbeszéléséről, A mór tükréről. Felbukkan egy igen különleges tükör a XVII. századi Európában, melynek az a furcsasága, hogy aki ebbe belenéz, az nem tudja többé a valóságot és a kitalációt megkülönböztetni. Fiatal lányok, köztük Hamlet szívszerelme, Ophelia látják magukat a tükörben holtan – és öngyilkosok lesznek, mert képtelenek a tükör igazságának ellenállni. Beteljesítik a tükör jövendöléseit. A novellabeli tükör – mely mór hercegeket kerget az őrületbe, dán hercegnőket az öngyilkosságba – természetesen a „tükrök városában”, Velencében készült. Először a velencei kereskedőket zavarta össze. A derék kalmárok rakományokkal teli gályákat láttak, ahol nem voltak gályák, árulókat kergettek ott, ahol nem voltak árulók, és józan kereskedőkhöz méltatlanul, a saját tükrük foglyaiként éjjel-nappal hallucináltak.

– Hát erre emlékeztet téged a Rezzonico-palota – nevet Albertine.

– Nemcsak a palota, hanem a velencei XVIII. század. Mintha egy rossz tükörben látnánk ezeket a karneválos-parfümös-álarcos-hanyatló évtizedeket.

– Én imádom – sóhajt Albertine. – Bár itt maradhatnék egész életemben!

Mi viszont már – aznap úgy érzem – szabadulnánk ettől a csodálatos, felejthetetlen várostól. Úgy émelygek a Rezzonico-palota csodás termei után, mintha telefaltam volna magam édességgel, és belebetegedtem volna a cukorsokkba.

Velence mérgező város: arra is képes, hogy megszerettesse velünk saját gyengeségünket.

Ahogy hazaérünk, az idő megint elkomorodik.

De mintha nem nyirkos esőcseppek huldogállnának, hanem a malvázia bor édes cseppecskéi.

Borzalom.