1976-ban csörgött a telefonom Majna-Frankfurtban. A vonal másik végén zengő hang: „Itt Konrád György beszél!“ Kérdezte, ismerem-e. Hát persze! A látogató című regényét olvastam. De személyesen is találkoztunk már, Mészöly Miklós 50. születésnapján, 1971 januárjában, amikor a budapesti Városmajor utca tágas műteremlakásában meghívott, és hívatlan vendégek, barátok, csodálók, riválisok és besúgók gyűltek össze. Akkoriban elég volt értesíteni tíz embert, a többi százkilencven jött magától vagy valakinek a kíséretében. Csak a besúgók ragaszkodtak a személyes meghíváshoz. Ők igényelték leginkább, hogy szeressék őket. Mészöly Saulus című regénye akkor már két német fordításban is megjelent.

Miklós büszke volt a két fekete limuzinra, az unatkozó és egyik cigarettát a másik után elfüstölő hat fekete bőrkabátos férfira, akik a ház előtt figyelték a folyamatosan érkező vendégeket. Ez a fontosságát bizonyította. Pedig az államra veszélyes tevékenysége korlátozott volt. Csak tűszúrásokkal bosszantotta az államhatalmat. De a puha rendőrállam abszurditásához tartozott, hogy a tűszúrásokat mindkét részről kardvágásoknak érezték. A hat bőrkabátos csak fenyegetés volt. És a fenyegetettek a születésnapi bulin lubickoltak saját fontosságuk tudatában: filmrendezők, zeneszerzők, újságírók, szerkesztők, fordítók, irodalomtudósok, költők, regényírók; urbánusok és népiek, nemzetiek és liberálisok, antiszemiták és kozmopoliták – mindnyájukat békésen egyesítette az ünnepi asztal és a felsőbbség utálatának diffúz együtt-érzése. Még nem szabadult ki a szellem a palackból, a diktatúra még nem engedte kibontakozni azt, ami lelkük mélyén szunnyadt: a vad vágyakozást egyfelől a szocializmuson túli szellemi világra, másfelől a nemzeti boldogulásra.

Néhány szerző féltékenységének volt betudható, hogy azon az estén Konrád Györggyel, aki sürgősen fordítót keresett, nem beszéltem, és csak öt évvel később került erre sor. Az idősebb szerző megmagyarázhatatlan és megalapozatlan féltékenysége állt útba. Csodálatra méltó ellenzékiek voltak mindketten, még ha nagyon különböztek is nézeteik a stratégiáról és taktikáról. Konrád nyílt sisakkal vívott, nem riadt vissza a nyugati médiától sem, míg Mészöly előnyben részesítette az óvatos lépéseket, nehogy végzetesen magára haragítsa a hatalmasokat. Még akkor sem volt hajlandó kompromittálni vagy megalázni magát, amikor nyugati útlevélre volt szüksége. A döntő puhatolózásokra a feleségét küldte, akinek ilyen aggályai nem voltak.

Konrádnak nem volt fordítója, mert az 1930-ban született Mario Szenessy, aki első két regényét német nyelvre átültette, 1976-ban meghalt, ezért hívott fel telefonon, és megkérdezte, lenne-e időm és kedvem lefordítani egy rövid esszéjét. Kedvem? Persze hogy volt, de még mennyire!

Az esszé a híres-hírhedt Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz kézirata volt, amely miatt 1974-ben a Konrád György és Szelényi Iván szerzőpárost letartóztatták. Gyuri megnyerően szerény volt. A rövid esszé pedig potom 540 oldalas, mikrofilmről másolt, jórészt olvashatatlan kézirat. A szerkesztőnő azt tanácsolta, hogy vágjam vissza a szerzőnek, és követeljek egy jól olvasható példányt.  Elvégre a szememről van szó, tönkretenném ezzel a munkával! A harcias irodalombarát nem tudhatta, hogy engem, az egykori cottbusi politikai foglyot mágnesként vonz az értelmiségi csempészáru. És a szemem sem látta kárát. Mészöly Miklós Saulus című regénye után ez volt műfordítói munkásságom második alapköve. Ettől kezdve Konrád György könyvei álltak tevékenységem középpontjában.

Nem sokkal a letartóztatása után Szelényi Iván elfogadta az ajánlatot, hogy elhagyja Magyarországot, és száműzetésbe menjen. Konrád ellenben az ellenzékiség rögös útját választotta. Magyar író akart maradni, nem vállalta nyelvének részleges elvesztését.

Minek köszönhető, hogy a két szerzőt már egy hét után szabadon engedték? Konrád alkut kötött a kihallgatójával, elárulta az egyik kézirat rejtekhelyét, feladva segítőjét. A kézirat egy másolata akkor már Nyugaton volt. Titkosrendőr kíséretében Konrád maga kérte a rejtegetőt, vegye elő a kéziratot a cserépkályhából, vagyis nyíltan vállalta a feladást, de ez nem változtat a tényen, hogy a rejtegető feje fölött, egyedül hozta meg a döntést. Hiába egyezett ki az államhatalommal, hogy barátját nem éri majd semmilyen hátrány, a hatalom képviselői természetesen nem tartották be ígéretüket. 

Gyuri ezzel életre szóló ellenséget szerzett magának. Már a Berlini Művészeti Akadémia elnöki tisztét töltötte be (1997–2003), amikor a jobboldali populista újságíró, Lovas István megpróbálta az akadémiának írt nyílt levélben feljelenteni honfitársát mint ügynököt. Bár ez csak rágalom lehetett, Konrádot egész életében emésztette téves döntése. Sokáig megpróbálta elhallgatni. Előlem is, aki legkésőbb A cinkos lefordítása után (németül 1980-ban jelent meg) barátjának tekintettem magam. Kicsit fájt Konrád bizalmatlansága, pedig Budapesten már rég közszájon forgott a hír. Majdnem összevesztem egyik barátnőmmel, akitől először hallottam a feljelentésről. Amikor Konrádnak előadtam, csak a fejét rázta, annak jeléül, hogy a kósza hír számára érthetetlen. Szégyelltem magam az előadott szörnyűségért. Jóval a fordulat után a barátnőm állítását rehabilitálnom kellett. De mi következik ebből? Valójában csak egyvalami: ha üvegházban ülsz, ne dobálózz kővel! Mindenesetre nem tudok Konrád egyetlen más, a nyilvánosság szempontjából releváns tévedéséről sem, amely szemére vethető volna. Fordítva viszont tudok a magyarországi értelmiségi nyilvánosság olyan tévedéseiről, amelyeket Konrád György rovására követtek el, és követnek el még mindig. Miről beszélek? A lebecsülő véleményekről a Konrád-életművel kapcsolatban. Arról, hogy a magyarországi mainstream értelmiség az 1969-ben megjelent A látogató című regény szerzőjére redukálja Konrádot. Hogy e valóban zseniális regényhez képest minden utána született írása majdnem jelentéktelen. A magyar médiában ez elsősorban úgy nyilvánul meg, hogy a többi művéről hallgatnak, vagy nem túl dicsérően említik.

Ez a lekezelés mindenesetre nem vonatkozik Konrád magyar olvasóira, az ő körükben nagy tiszteletnek és népszerűségnek örvend. A cinkos, az Antipolitika, Az autonómia kísértése, a Kerti mulatság, az Elutazás és hazatérés, A zsidókról és a Láthatatlan hang számomra stilisztikailag teljesen más besorolást érdemlő művek ugyan, jelentőségüket tekintve azonban nem maradnak el A látogató mögött. Közülük is kiemelkedik életrajzi regénye, az Elutazás és hazatérés, amely bemutatja, hogy Konrád és a nővére hogyan élte túl a holokausztot Budapesten, egy svájci védettség alatt álló házban.

Rózsi néni bánatára – Konrád édesanyjáról van szó – Gyuri sosem volt kapható arra, hogy elkísérje őt egy koncertre, egyrészt mert idegenkedett a zenétől, másrészt nem alaptalanul attól tartott, hogy belealszik. Az a képessége, hogy még a pódiumon vagy egy díjátadón is elnyomja az álom, az évtizedek során sokszor csalt elő széles mosolyokat, késztetett kétségbeesett ébrentartási erőfeszítésekre, vagy váltott ki a kollégákból csípős megjegyzéseket – azt mondták, hogy Konrádot csak Konrád érdekli, mindenki más untatja, ezért inkább tüntetően kikapcsol.

A Budapesti Merlin Színházban történt, hogy a csituló taps felébresztette, és esendő viselkedésétől megrémülve beletapsolt a csendbe. Az ilyen gyengeséget bíráló vagy megmosolygó kritika ellen vethető, hogy annak az embernek, aki éjszaka gyakran csak három-négy órát alszik, mert megfogalmazandó gondolatai az íróasztalhoz szólítják, szinte természet adta joga alkalmanként a leglehetetlenebb helyzetekben is édesdeden elszenderedni.

A rosszkor elbóbiskolással Konrád korántsem volt messze földön egyedül. Korábban volt egy ismert képviselő, aki a parlamenti munkájából eredő alváshiányát az operában és a koncerttermekben pótolta. Sváby Lajos mesélte, hogy Petri Györggyel együtt a tervezett munka helyett szeszes italok kiadós élvezetére adták a fejüket. Amikor a költő a kimerültségtől kidőlt, a festő átcipelte a közeli díványra, és betakarta, hogy másnap emlékezetből varázsolja a vászonra a portrét, számára máig egyedülálló és szokatlan módon. Amikor Konrádnak elmeséltem a történetet, hogy a félelmét az elszundikálástól Sváby műtermében eloszlassam, úgy vélte, a testsúlyára való tekintettel jobb lenne, ha jelen lennék a megfestésénél, nehogy a festőművésznek súlyemelő szerepét kelljen eljátszania.

Némelykor, ha felolvasókörútra kísérhettem el Konrádot, éjszakákon át alig gondolhattunk alvásra. Időről időre a szomszédos szállodaszobából áthozta az éppen elkészült szöveget, amelyet az esti felolvasás közönségének szánt. Alig hallhatóan kopogott, nesztelenül bejött, majd lábujjhegyen odalopakodva, a hátam mögül figyelte munkámat, hogy megbizonyosodjék, idejében elkészül a német változat. Ugyanolyan halkan ment el, ahogyan jött, előbb azonban gyöngéden megsimogatta a fejemet, mintegy elnézést kérve, hogy megint ekkora stresszt okozott nekem. De mint korábban Az értelmiség-kézirat csempészésekor, úgy látszik, most felfedeztem a stressz erotikáját. Konrád György hasonlóan lehetett vele, noha erről a témáról soha semmit nem lehetett tőle hallani. Valahogy élvezet volt a fordítással úgyszólván az utolsó pillanatban mégis elkészülni. Általában egy és négy óra közötti időre van szükségem egy oldalhoz. De ha kellett, beállítva a stresszórámat előfordult, hogy az utolsó oldalak német változatát mintegy transzban tíz-tíz perc alatt vetettem papírra. Papírra? Igen, természetesen, akkoriban a német nyelvterületen keresztül-kasul magammal cipeltem súlyos, öntöttvas Triumph írógépemet, amely minden leütésnél fémes, ritmikus hangot adott ki. Az is megtörtént, hogy 35 oldal lefordításához csak tíz óra állt rendelkezésemre. És idejében elkészültem vele, nem anélkül, hogy még egyszer ellenőriztem volna a szöveget nyelvileg és az elütések szempontjából. A taxi már várt a szálloda előtt, hogy átvigyen minket Bécs másik végébe, ahová szinte másodpercnyi pontossággal meg is érkeztünk, majd egymást váltva felolvastuk a teremben összegyűlteknek az esszét. A fizetség jó volt, bár jobb is lehetett volna. Ezért a feljavítása érdekében alkalomadtán magamra vállaltam a tapogatódzást a szervezőknél. És néha nyitott kapukat döngettem. A váratlan pénzáldásnak barátom általában legalább annyira örült, mint amennyire restellte. Sürgősen szabadulni akart a némiképp rossz szagú pénztől. Azonnal taxikat hívott, és lukulluszi lakomára vendéglőbe invitálta a baráti sereget. Két idősebb gyermeke anyjának egy ilyen váratlan pénzáldásból ezer márkát küldött általam. Ezzel a megjegyzéssel: „Luxusra!“

A közös felolvasás már évek óta a múlté. Minél híresebb lett Konrád, annál inkább ragaszkodtak a rendezők az eredetihez, egyedüli fellépésének fényében sütkérezve. Természetesen a szerző időközben már olyan jól beszélt németül, hogy nem szorult fordítója segítségére. Akkor sem, ha egy alkalommal a szöveget olvasva nem tudott különbséget tenni a Seeufer (tópart) és a Seufer (részeges) között.

Barokkos személyiségéből eredően időnként hajlamos volt túlbecsülni közönsége tűrőképességét. A berlini zsidó hitközségben fordult elő, hogy a többnyire orosz anyanyelvű, németül csak gyengén beszélő hallgatóság egy óra után tapsolni kezdett. Konrád élvezte a lelkesedést, és intett a közönségnek, ne aggódjanak, az előadás második fele még csak most kezdődik. Amikor a taps újra felzúgott, s a nézőtéren fokozódott a nyugtalanság, végre rájött, hogy a folytatásra nem igazán tartanak igényt. Utóbb jól szórakozott az eseten, és nevetve mesélte: „Ezek a szemtelen zsidók kitapsoltak!“

Ha Rózsi néni, Konrád édesanyja, valamit helyesnek vélt, akaratát keresztülvitte akár korlátlan szeretetét élvező, a lakása falain fényképeken díszelgő fia ellenében is. Amikor Konrád Gyuri egyszer arra kért, hogy a szokástól eltérően ne szálljak meg a Szilágyi Dezső tér 4. szám alatti lakásban, mert az alvóhelyeket másképp osztotta el, Rózsi néni ellentmondást nem tűrve kijelentette: „Henning számára nálam mindig van hely!“

Édesanyja már majdnem konoknak mondható hűsége a fiától sem volt idegen. Akit egyszer a szívébe zárt, annak ott aránylag elég biztos helye volt, akkor is, ha életútjaik elváltak, és akkor is, ha a Kádár-korszak megbízható krónikásai a felszínre buknak a süllyesztőből, s gyanú támad, hogy a Konrád bizalmát élvezők egyike róla is jelenthetett.

Amikor Konrád György a fordulat előtt nagypolgári lakásában illegálisan és egyben megtűrten felolvasott valamelyik regényéből, több száz hallgató gyűlt össze. A titkosrendőrség füle mindig jelen volt – akár egy vagy több besúgó révén, akár lehallgatókészülék formájában. Közvetlenül 1989 után Konrád addig csak szamizdatban megjelent, A cinkos című regénye nyolcvanezer példányban kelt el – óriási szám a kicsinek számító magyar könyvpiacon. A szépirodalmi művek forgalma azóta összességében csökkent. A magyar piac is jobban ignorálja az irodalmat.

Az író Konrád nem egykönnyen értelmezhető jelenség: álmodozó, éles szemű megfigyelő, teoretikus, filozófus, szociológus, rabbi, esszéista, regényíró, a nemzetközi PEN elnöke, a Berlini Művészeti Akadémia elnöke, diplomata, másként-gondolkodó, ellenzéki, értelmiségi, gondos családapa, férj és nem utolsósorban a 2004-ben, kilencvennyolc éves korában elhunyt édesanyjáért meghatóan aggódó fiú.

Külvárosi kocsmákban, egyszerű emberek között éppoly otthonosan érezte magát Konrád, mint magas rangú politikusok és ipari vezetők társaságában. Utóbbi talán látszott is rajta. Az előbbi kevésbé. Egyszer egyik Konrád-szövegemből kihúzták a kocsma kifejezést, és vendéglőre cserélték: „A mi elnökünk nem jár kocsmába!” – érvelt nemes felháborodásában a fordításomat szerkesztő hölgy. Hiába erősködtem, hogy a szerző személyesen cipelt magával engem is elég sötét lebujokba.

Konrád politikai utópiákat vázolt fel esszéiben, s ezek, ellentétben a felelős nyugati és keleti vezetők reálpolitikájával, rövid idő elteltével meghökkentően reálisnak bizonyultak. Az Antipolitika víziója, hogy a Jaltai Szerződés meghúzta blokkhatárokat, a kontinenst és lakóit kettéosztó vasfüggönyt meg kell haladni, ma már nem vízió. A Suhrkamp Kiadónál 1985-ben németül megjelent, híressé vált esszékötet annak idején Keleten és Nyugaton egyaránt abszolút tabut érintett dupla értelemben: politikai és intellektuális vonatkozásban is. Álmai a köztudomásúan tabunak tekintett határterületeken nyomultak előre.

Ma már nem nevezném őt politikai álmodozónak, aki határokon és tömbökön átívelő, intellektuális utópiákat tervez. Abban a korban viszont, amikor szinte mindegyik keleti és nyugati politikus a Jaltában rögzített európai status quo bebetonozására esküdött, véleményük szerint a világbéke védelmében, létezett Kelet-Európában egy-két értelmiségi, aki úgy gondolta, hogy véget kell vetni Jaltának és Németország kettéosztásának. E politikai „borzalom” szószólója lett Adam Michnik Lengyelországban, Konrád György pedig az Antipolitika szerzőjeként. Ma már tudjuk, hogy Konrád utópiája nem egy politikai kalandor vagy egy kívülálló naiv ábrándja volt. Barát és ellenség rég rehabilitálta őt, Konrád pedig nagylelkűen elnézte azok kishitűségét, akik előzőleg baráti rosszallással vagy egyenesen felháborodva csóválták fejüket annyi együgyűség és felelőtlenség láttán.

Nem sokkal az Antipolitika megjelenése után meghívta őt a németországi Loccumban működő Evangélikus Akadémia, hogy neves politikusok társaságában részt vegyen egy Európáról folyó beszélgetésben. Kifejezetten e célból érkezett a helyszínre New Yorkból, ahol épp vendégtanár volt. A német publikum előtti fellépése enyhén szólva is bukásnak nevezhető. A botrányt csak a külföldi iránti udvariasság akadályozta meg. De nem lehetett nem észrevenni a közönség és a vitapartnerek kínos hallgatását. Nem, nem, gondolhatták magukban, a barátságosan mosolygó budapesti író New Yorkból kedves ember ugyan, de ahogyan a megírt és lefordított kéziratot félretéve megpróbál németül szabadon beszélni, szörnyű nyelvtani hibákkal, jelentős regényírónak talán elmegy, de magas politikával inkább ne foglalkozzon. Annál figyelemre méltóbbnak tűnt Magyarország egykori sztálinista miniszterelnöke és a későbbi reformpolitikus, Hegedűs András, aki fenyegető polgárháborúról beszélt, s a harmadik világháború veszélyéről, amennyiben Magyarországon és a szocialista testvérországokban lerombolják az egypártrendszert.

Hogyan reagált a naiv álmodozó? További háromnapi megaláztatás helyett, amint a szervező elvárta volna, elfogadta a többség ítéletét, átengedte a terepet a realistáknak, és visszavonult. Egy közeli vendéglőben kiürítettünk még egy üveg száraz vörösbort, majd Berlin felé vettük utunkat, hátat fordítva az idealizált status quo-nak és alámerülve a Fal valóságába.

Konrád György, az éles szemű megfigyelő és elemző, bármily hihetetlen, ugyanakkor naiv és jóhiszemű volt, könnyen becsapható. A nyolcvanas évek elején Varsóban a feketéző pénzváltók csúnyán átverték. Másnap visszament oda, ahol nagyobb összeggel rászedték, hogy, mint mondta, egy fenékberúgással fejezze ki dühét, de a csibészt nem találta, a mérge meg elillant. „Egy rúgás a hátsó fertályába!“ Hát, be kell vallanom, most beleestem az eredeti konrádi kifejezés megszépítésének hibájába. Az igazság az, hogy az író sokkal drasztikusabb szót mondott nekem. Akár a seggberúgás is elhangozhatott.

Konrád regényeit olvasva feltűnő a választékos nyelvezet, de a helyenként meglepő stílustörés is. Már Rózsi néni is, aki semmire sem vágyott jobban, minthogy fia olyasmit írjon, ami átmegy a magyar cenzúrán, panaszkodott nekem túl közönséges megfogalmazásaira. Különösen zavarta A cinkos egyik jelenete, amelyben a kamaszkorú elbeszélő a fa tetejéről figyeli, ahogyan a nagymama elnyeléssel fenyegeti a nagypapát, vagyis amint a nagyszülők közösülnek. 

A Kerti mulatságban írta: „Dragomán kedvenc szavai gyerekkorában: lelécelni, olajra lépni, söpörni, dobbantani, elhúzni a csíkot.” Nyilvánvalóan gyerekkora óta nem változott az a belső késztetése, hogy a kellemetlen helyzetekből és az ápolt unalom elől elmeneküljön. Mikor vagy 40 évvel ezelőtt meglátogatta Ausztráliában, valószínűleg a legjobb barátját és társszerzőjét, Szelényi Ivánt, hogy több hetet nála töltsön, egy szűk hét múlva elutazott. Szelényi később ezt úgy magyarázta, hogy az ausztrál villanegyedek steril egyhangúságától Konrád melankolikus lett.

Első pillantásra nem látszott rajta ez a belső nyugtalanság, az alkotó nyugtalansága, aki állandóan az élet hullámverését, a nagyvárost, de a közép-európai falut is maga köré kívánta, hogy teleszívja magát embertársai történeteivel. A lélek kéme volt ő, sztori- és anekdotatolvaj, szociológus, antipolitikus, nonkonformista, keleti bölcs, ószövetségi próféta, igaz ember, kiszálló, regényíró, aki számtalan sorsról tudott beszámolni, eseményekről, amelyek összefonódtak életével. Még ha gyilkosokat ábrázol is, akikkel tizenegy évesen nézett farkasszemet, a nyomasztó önéletrajzi vonatkozások ellenére sehol sem fedezhető fel a kioktató felemelt mutatóujja. Annál inkább a leheletnyi irónia, mint Konrád elmaradhatatlan irodalmi eszköze. Például a Kerti mulatság nyolcvanas években zajló háromszögtörténetében, amelyben minduntalan felbukkannak a múlt mozzanatai:

Szóval amikor még négyszobás volt a lakás, de a Klauzál tér a deszkapalánkkal körülvett gettó szíve volt, 1944 végén, a nappali szobában két karszalagos, vadászcsizmás, láthatóan katonás stílusban öltözködni szerető fiatalember közül az egyik lelőtt egy fiatal zsidó nőt, aki nem akart velük elmenni. Lelőttek egy öregembert is, aki felállt és elcsukló hangon megkérdezte: „Látják, hogy mit csinálnak?” „Lesz csönd, zsidók?” Ezt kérdezte az egyik fiatalember, miután lelőtte az öreget. Emlékszem a kis mosolyára, amely velem, a szemtanúval azt sejttette, hogy ő szellemesnek tartja ezt a kis szemléltető oktatást magaviseletből. Csönd volt. Az sem lehetetlen, hogy ebben a fiatalemberben egy néptanító veszett el. Az sem lehetetlen, hogy éppenséggel az volt. Olyan, aki a légy zümmögését is hallani akarja, és amíg hallani nem lehet, addig ránk sem nézve, csak maga elé meredve, vészjóslóan fel-alá sétál. Megvannak a maga radikális módszerei és a hozzájuk illő humora. A másik fiatalember ezután anyámra mutatott. Csend volt. Mindenki az anyámat nézte. „Megkérhetném, hogy ne itt, a fiam előtt lőjön le?” Megszorítottam a kezét: „Maradj!” Kézen fogva álltunk, néztük őket. Az, amelyik az imént lőtt, azt mondta: „Ha nem akar, hagyd. Nem erőszak a zsidónak a disznótor.” Csakugyan nem az.

Az utóbbi évtizedekben annyi civilkurázsit tanúsító Konrád néhány éve a budapesti Pozsonyi út 49. ajtaja előtt állt; ebben a védett házban élte túl a holokausztot. Meg akarta nézni a helyet, ahol a randalírozó nyilaskommandók, melyeknek eszménye a zsidómentes Budapest volt, oly sok sorstársát meggyilkolták. De nem volt bátorsága becsöngetni.

Kétszáz berettyóújfalusi zsidó iskolatársából százkilencvenhármat öltek meg Auschwitzban. Nekik állított, belső kötelességének érezte ezt, emlékművet irodalmi munkásságában. De nemcsak nekik, hanem azoknak a millióknak is, akik elpusztultak Hitler és Sztálin halálgépezetében, a fasizmus alóli felszabadítás utáni kommunista önkényuralom áldozatainak, minden megalázottnak és megszomorítottnak, az áldozatoknak és félrevezetetteknek. Ugyanakkor ők képezik a panorámáját történeteinek, melyek hősei gyilkosok és meggyilkoltak, hóhérok és akasztottak, börtönőrök és fegyencek, kínzók és megkínzottak, üldözők és üldözöttek, árulók és elárultak, besúgók és besúgottak, szerelmes nők és férfiak, stricik és prostituáltak, alkoholisták és antialkoholisták, drogüldözők és kábítószerfüggők, zsidók és arabok, bölcsek és okoskodók, botladozók és magabiztosak, elnyomók és felszabadítók, politikusok és antipolitikusok, élők és holtak; röviden: személyesen vagy hallomásból megismert emberek és sorsok. Valamennyit beépítette korunkat ábrázoló hatalmas freskójába, amelyen képekbe, szavakba és emlékekbe rögzítette elmúlt évszázadunk csúcs- és mélypontjait. Egyik esszéjében így ír:                             

Már negyven éve csendesen undorodom mindazoktól, akik iskolatársaim megfojtásáért felelősek. Undorom azokra is kiterjed, akik a gyerekek elgázosítását valamiképpen megértik. Attól is tudok undorodni, akit megértek. Senkinek a kivégzését vagy bebörtönzését nem kívántam. Se bosszú, se megbocsátás. A megtörténtet nem lehet sem bűnhődéssel, sem jó cselekedetekkel meg nem történtté tenni. Aki tett, az tett. Aki elkövette a bűnt, az magára mérte a büntetést. A gyilkosság és az árulás emlékétől, éppoly kevéssé szabadulunk, mint a szerelmi sikerek emlékétől. Aki ölt, arra ítélte magát, hogy gyilkos legyen. A bűntett szembejött vele, és nem tudta kikerülni. Minősített baleset.

A gondolkodásnak helye van, érezni egy gondolaton, honnan jött. Ez a sírkőasztal a kitüntetett légikikötő. A háznak megvan a falakból lélegző és a famennyezetbe itatódott emlékvilága. A falaknak kellemes lélegzetük van. Ártatlanok, ledolgozom valamit abból az időből, ami még hátravan. Öntudathámozás: mi az, ami akkor is kell, amikor már nem kell semmi? Mindig visszatérően ez a lejtős kert az eredeti helyszín, a színpad, ahol kiteljesedik a látomás gyönyöre. Kert, gyerekkor, paradicsom, eltűnik, visszajön. Mögöttem meszelt, fehér fal, előttem pázsitos térség, lentről a szőlősorok között vezető ösvényen emberek tűnnek fel a mélyből, elhelyezkednek a fonott székekben, a lugasban, a hintán, a faágokan, halkan csevegnek, kéznél vannak. Tengerentúlról és temetőből, gyertek a kertbe, barátaim, elevenek és halottak. Nem tudom, hogy amit látok, az van-e. Mindent látok, amire emlékszem.

1976-ban ösztöndíjat kapott, és Nyugat-Berlinbe ment. Ez a Nyugaton eltöltött idő életének különösen viharos szakasza. Szivacsként itta magába a benyomásokat és információkat, hogy milyen is a nyugati társadalom, mennyire erős fogyasztói beállítottsága és kulturális igénytelensége. Beszédet mondott a stockholmi PEN-értekezleten és a Velencei Biennálén; tévé-, rádió- és újságinterjúkat adott az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Nyugat-Európában; megfordult értelmiségi társaságokban és milliomos körökben; régi barátnőjével, a filmesztéta Bíró Yvette-tel együtt rábeszélte Soros Györgyöt – aki a zsidóüldözést egy budapesti pincében élte túl, a háború után Karl Popper tanítványa volt, és a közmondásos egy dollárral a zsebében építette fel saját pénzbirodalmát, miközben mindig a nyílt társadalom álma lebegett szeme előtt –, hogy Kelet-Európában alapítványokat hozzon létre a civil társadalom támogatására; kóborolt nyomor- és szórakozónegyedekben. Egyszerűen mindent meg akart ismerni. Író volt, de kicsit mindig megmaradt szociológusnak és filozófusnak.

Konrád, akit a Kádár-korszakban a mindenható párt titkos kéziratvadászai több mint egy évtizedig ostromoltak és üldöztek, Nyugaton azonban időközben már több rangos irodalmi díjjal tüntettek ki, elhatározta, hogy még 1979-es hazatérése előtt befejezi A cinkos című regényét. Barátai akkoriban aggódtak, nehogy őt is utolérje a szovjet és keletnémet disszidens írók jól ismert sorsa. Valamelyik párizsi kávéházban burkoltan értésére adta egy magyar diplomata, hogy hazatérése esetén letartóztathatják, esetleg be sem engedik Magyarországra. Az ötlet, hogy újságíróként Magyarországra kísérjem, tetszett neki. Eldöntötte, hogy elfogadja ajánlatomat. De bizonytalan kimenetelű közös utazásunkra végül nem került sor. Aczél György, a vezérideológus és főcenzor az egyperceseiről híres Örkény Istvánt küldte ki hozzá Párizsba közvetíteni. Az alku három hónapos szilenciumot írt elő Konrádnak. Csak ezután utazhatott haza. De a határidő leteltének másnapján egy világlapban újra tanújelét adta engedetlenségének, a kétségbeesésbe kergetve a kommunista pártvezetést. A visszafogott, mindig előkelően megnyilvánuló Konrád betörhetetlen ló maradt, mely minden lovasát levetette.

Mégsem volt híjával az érzékenységnek. A nyolcvanas évek elején a Frankfurti Könyvvásár magyar standján hiába kereste a cenzúra engedélyezte könyveit (A látogatót és A városalapítót). Ez rosszul esett neki, bár nem voltak illúziói az akkori kultúrpolitikát illetően. A Südwestfunknak így nyilatkozott erről:

Akármilyen vastag a bőröm, rosszul esik, ha otthon Magyarországon egymillió példányban az ellenség ügynökeként ábrázolnak. Egyoldalú párbeszéd. Válaszként megírom ötvenéves történetemet. Mást nem tehetek, írva emlékezem. Filozófiám és életrajzom egyesül. Szerencse, hogy ebben a tevékenységemben itt senki sem tud megzavarni. Budapesten körülzárva érzem magam, szabadságom ott csak belső lehet, és mihelyt külsővé tenném, számottevő akadályokba ütközöm. Ki nem adott könyveimhez társulnak továbbiak, feltehetően éppúgy kiadatlanok. Nagyra tudom becsülni a nyilvánosságnak azokat a szigeteit, melyeket a független sajtó hozott létre, és azt a néhány fiatalembert, akik írásaimat néhány száz, esetleg néhány ezer példányban elterjesztik. Nélkülük minden vigasztalan lenne. Ha ezek a fiatalok kitartanak, akkor a kategorikus imperatívusz Budapesten meg van mentve.

Kevéssel az Antipolitika megjelenése után Konrád olyan tabut szegett meg, ami végzetes lehetett volna rá. A Szabad Európa Rádió addig is sugározta esszéit és interjúit, de ezek addig kerülő utakon jutottak el a szerkesztőséghez. Az indirekt kapcsolatok megfeleltek az ellenzéki gyakorlatnak. Egy napon azzal fordult hozzám Konrád, hogy hajlandó a Szabad Európa Rádiónak exkluzív interjút adni. Kérdezzem meg Leventét, aki Kasza László néven a magyar nyelvű politikai műsorok felelős szerkesztője volt, hogy érdekli-e. Még a közeli barátok sem helyeselték a lépést, felesleges provokációnak tartották. A négyórás beszélgetésben a Magyarországon és egész Kelet-Európában kedvelt és egyben gyűlölt rádiónak minden kérdésére válaszolt. Ez börtönt vagy állampolgárságától való megfosztást jelenthetett volna, nagy valószínűséggel moszkvai utasításra. De semmi sem történt. A szovjetek nem avatkoztak be, a Kádár-adminisztrációt pedig – bár tajtékozott a dühtől – Magyarország magas dolláradóssága visszatartotta a megtorlástól. Konrád túl kemény falat volt. Be kellett érniük sajtótámadásokkal és publikációs tilalommal. És az egykori barátok megfélemlítésével, akik ezentúl még szélesebb ívben fogják elkerülni.

Azok az emberek, akikről nyilvánvaló volt, hogy hamarosan belépnek az öröklétbe, felébresztették Konrád kíváncsiságát. A szemükbe akart nézni. 1991-ben, röviddel Aczél halála előtt beteglátogatást tett a félreállított hatalmasságnál, hogy megtudja tőle, mi történt valójában a Politikai Bizottságban a Szabad Európa Rádiónak adott exkluzív interjú elhangzása után. A szovjet elvtársak, mondta Aczél, nyomást gyakoroltak rá, hogy oldja meg a Konrád-ügyet. Ha nem simultak volna el idejében az engedetlenség hullámai, elkerülhetetlen lett volna a letartóztatás. Aczél büszke volt arra, hogy a hatvanas évek közepétől Magyarországon nem ítéltek el értelmiségit ellenzéki véleménynyilvánításért. Majd egykori üldözöttjének szegezte a kérdést, hogy Kádár alatt ők tényleg mindent olyan rosszul csináltak-e. A kérdés elárulja, hogy a hatalom cinikusa talán mégsem cinikus, hanem egyszerűen csak meggyőződéses kommunista volt, és az adott keretek között csupán pragmatista.

És Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese, Helmut Schmidt iskolatársa, aki 1982 decemberében egész oldalas uszító cikket közölt lapjában Konrád ellen Nem babra megy a játék címmel, ugyanúgy kiváltotta Konrád együttérző sajnálatát, amint szemmel láthatóan súlyos betegen pár sorral mögöttünk ült 1999-ben a Frankfurti Könyvvásár egyik rendezvényén, míg írótársa, akit egyre inkább a férfi nemi szerv esztétikája érdekelt, különben pedig semmi esetre sem volt bátor, azt kívánta, hogy inkább ma dögöljön meg, mint holnap.

Vissza a nyolcvanas évekbe! A pszichoterror a bolgár ellenzékiek elleni esernyőtámadás után névtelen halálos fenyegetésekig fokozódott. Aztán a fordulat idején olyan leveleket kellett olvasnia Konrád Györgynek, amelyekben nemcsak őt, hanem a családját is a legocsmányabb szavakkal illették. Az antiszemita gyalázkodások tetőpontján figyelmeztették, hogy jól vigyázzon két kisfiára, nehogy valami baj érje őket. Szerencsére nem történt velük semmi. A palackból szabadult szellemet vissza lehetett parancsolni oda, ahová való.

A fordulat után feltettem magamnak a kérdést, vajon milyen témákkal foglalkozik majd Konrád az esszéiben most, hogy leomlott a fal. De nem sokáig kellett várnom a következő sorokra:

A felnőtt ember a maga módján idealista, tudja, hogy kötelessége van, az, amit magára mért. Ellentéte a plasztelin ember, aki olyan formát vesz fel, amilyenre átgyúródnia előnyös. Átvedlésünk évadán, szinte a szemünk előtt, az élelmesek egy kis tréninggel átképezték magukat egy új szótárra, és kiderült, hogy ők maguk is alkatrészekként szétszerelhetők és kicserélhetők. Ez a plasztikember előnye, rendkívül gazdaságos. Hogyan lesz a használt spicliből vadonatúj erkölcscsősz? Ez most veszélyes idő, mert minden összekeveredik, jellemsaláta, emlékpempő, a szavak a hamisság bűnébe esnek. Már nem hitegetheted magad, hogy majd minden más lesz. Minden az, ami.

A balkáni polgárháborúkat és az Európai Unió jövőjét Konrád ugyanúgy nem konvencionálisan tárgyalta, mint a rendszerváltás előtt a két ellenséges tömbbe merevedett Európát. Provokatív megközelítésmódja a fordulat óta sem változott számottevően. Míg az amerikaiak iraki bevonulását elítélte, a német részvétellel és ENSZ-mandátum nélkül 1999-ben végrehajtott NATO-támadást a maradék jugoszláv állam ellen helyeselte:

Miért nem tudott az albán nemzeti mozgalom demokratikus eszközökkel operálni? Nem volt kötelező elvesztenie a türelmét és lemondani a politikai játéktérről. A nyugati politikusok támogatólag tárgyaltak az UCK-val, amivel elősegítették az albán többség átállását Rugova mellől a nacionalista szélsőségesek oldalára. A rendezés kikerülhetetlen tényezőjének ismerve el, legitimálták az albán gerillaszervezetet, amelynek eminens érdeke lett a NATO bekapcsolása a konfliktusba – egy etnikai polgárháborúba a maga oldalán. Adva volt a gonosz, ellene választani kellett valami jót, kéznél volt az UCK, s amit a NATO addig nem tett, odaállt egy szeparatista gerillaszervezet mellé, holott ezt sem a kurd, sem a baszk, sem az északír szeparatisták kedvéért nem tette volna.

Nem tudom, mennyire volt őszinte akár szerb, akár albán részről a törvényesített autonómia elfogadása a rambouillet-i kastélyban, de vajon miért kellett megterhelni ezt az igényt azzal a sem tárgyilag, sem logikailag, sem jogilag nem szükségszerű követelménnyel, hogy ellenőrző-békefenntartó szervezetként több tízezer főnyi NATO-alakulat állomásozzon Jugoszlávia területén korlátlan mozgási jogokkal.

Micsoda paradicsomi idők voltak azok, amikor Konrád Györgynek Magyarországon kegyvesztettként az írás mellett végtelen sok ideje jutott a barátaira, nem kötötték le világszerte elnöki teendők, előadások, felolvasások és politikai beszédek! Amikor meglátogattam Budapesten, gyakran tettünk kiadós sétákat a városban, ahol hirtelen szembejöttek velem regényalakjai, bejártunk épületeket, amelyekhez nemcsak őt, de engem, olvasóját és fordítóját is fájdalmas és kellemes emlékek fűztek, háború és forradalom, halál és pusztulás, szerelem és gyűlölet, öröm és gyász emlékei. Budapest VII. kerületében, a Nefelejcs utcában bolyongtunk, amikor szembejött az a tizenegy fiatal, akiket 1956-os forradalmi tetteikért 1960-ban kivégeztek. Az ország törvénytisztelő feje megvárta, hogy az állítólagos államellenes bűncselekményt elkövetők elérjék a nagykorúságot. A két kivégzett testvér szülei is szembejöttek velünk. Ők maguk választották a gázhalált, nem bírták elviselni szeretett gyermekeik halálát, akiket a forradalom bukása után rábeszéltek, hogy ne hagyják el az országot.

Itt lelt otthonra egykor a társadalomból kitaszítottak nagy része, így az a tizenegy fiú is. A VII. kerületben gyűjtötte össze Konrád György gyermekvédelmi felügyelőként az anyagot A látogató című regényéhez, a látogatóhoz, aki értelmiségiként, gyámhatósági hivatalnokként egy lecsúszott családot gondoz, s akinek van mersze kiszállni a társadalomból. Csak a regény végén derül ki, hogy a gyermekvédelmi felügyelő álmodozó, opportunista, döntései csak az íróasztalnál és a fejében születnek meg. Valójában a létező szocializmus gépezetének működő fogaskereke, értelmiségi, nem a tettek embere.

Sosem találkoztam Konrádhoz hasonló formátumú személyiséggel, aki ennyire nyitott lett volna a kritikára, olykor egyenesen higgadtan és derűsen fogadva azt. Egyszer nyugat-berlini ösztöndíjasként késő éjszaka hazaérve, a küszöbén ülve várta egy barátja, a félreismert zseni, aki néhány pohár bor és talán tiltott élvezeti cikkek fogyasztása után is Istenről és a világról kezdett elmélkedni, majd felkiáltott: „Gyuri, te valójában elég buta vagy, nincs egy csöpp eszed! Tényleg, milyen buta vagy!” Kevésbé találta humorosnak egy másik barátja viselkedését. Éveken át, amikor különböző nyugati városokban találkoztak, valósággal Konrád árnyékának éreztem, aki egyszerűen el sem mozdult a mester mellől, és a fordító vagy mások jelenléte gyakran zavarta. Mint a szerelmes a szerelmét, úgy akarta őt csak magának, hogy a tiltott élvezetek mámorába csábítsa. Mennyire meglepte Konrádot, amikor a bizalmas barát budapesti látogatásakor nagy ívben elkerülte még a lakását is, nehogy a nemkívánatos érintkezés veszélyeztesse további vasfüggönyön túli útjait. Ez érzékenyebben érintette őt, mint a sok egykori jó barát, akik inkább átmentek az utca túloldalára, amikor messziről meglátták, hogy ne kelljen köszönniük a számkivetettnek, elvégre sosem lehetett tudni, nem dokumentálja-e a találkozást valaki a közelből, biztos rejtekhelyről.

Bevallom, hogy Gyuri kirekesztésének haszonélvezője voltam. De talán az irodalom is hasznát vette ennek a helyzetnek. A nyilvános kötelezettségektől mentes időben keletkezett az életmű, amelynek nagy része valamikor a világkultúra fontos alkotóelemének számít. Ez szilárd meggyőződésem. Mire gondolok? Több regényére (A látogató, A cinkos, Kerti mulatság, Elutazás és hazatérés, Kakasok bánata) és esszéi java részére. Ez az életmű száz éven belül fontos kulcsot ad az utókor kezébe ahhoz, hogy bepillantson a számunkra ismert múltba és a jelenbe, megértse azt, eligazodjon benne, és különleges olvasmányban lehessen része. Senki sem fog ugyan emlékezni Budapest-portréi (Csibészek, bohócok és szélhámosok) keletkezéstörténetére, de ennek valójában amúgy is csak széljegyzetként van jelentősége. A szöveg ugyanis eredetileg élőszóban született meg. Valamikor a nyolcvanas évek elején, amikor interjúkat kezdtem készteni. Frankfurti lakásomban Konrádot is a mikrofonhoz kértem. A budapesti életről faggattam. Hirtelen valósággal kiragadta kezemből a mikrofont, és mintegy révületbe esve zengeni kezdte Budapest himnuszát. Ez a beszélgetés, amely már nem is volt beszélgetés, csak mámoros monológ, és több rádióadóban is elhangzott, egy szöveggé állt össze a fejemben, beledolgoztam Konrád hatása alatt álló gondolataimat is. A hamisítást neki tulajdonítottam.

Csodálatos ember voltál, Gyuri, kész műalkotás! Egyetlen gyengeségedet most már alighanem el kell néznem: bár előzékenységednek köszönhetően gyakran a kimondatlan ígéreteket is teljesítetted, nagyritkán mégis előfordult, hogy nem akartál emlékezni valamely adott szavadra. Majdnem tíz évig vártam a Láthatatlan hang többször megígért folytatását, talán egyik főművedet. Miután többször megerősítetted, hogy regényt írsz Dávid királyról, az egyik utolsó találkozásunkkor azt mondtad, hogy ígéreted betartására már ne számítsak. A halál hírnöke? Az alkotóerő lassan elapadni látszott.

Az utolsó években majdnem semmi újat nem írt, esszéisztikája rendezésének és átdolgozásának szentelte magát. A terjedelme ötezer oldalt tehet ki.

Nem sokkal halála előtt még meglátogattam a kórházban. 2019. szeptember 22-én sor került a fizikai búcsúra. Délután két órakor a budapesti Farkasréti Izraelita Temetőben talán ezer fő gyűlt össze: közeli hozzátartozók, barátok, csodálók, írótársak és politikusok. A magyar kormány a második garnitúra által képviseltette magát. A néhány beszéd, amelyet Dorka lánya, Haraszti Miklós ellenzéki társa, Závada Pál író és a rabbi tartott, mind megható volt, és mély benyomást tett. Amennyiben temetés, búcsú szép lehet, akkor szépnek volt mondható.

Több mint negyven éve Konrád György barátom minden sorát lefordítottam németre. Hű barát volt, emberséges, és nemcsak barátaihoz. Múlt időben? Igen, még mindig nem bírom felfogni. Bensőmben őrzött filmtekercseimen látom őt Nemzetközi PEN-elnökként, a Berlini Művészeti Akadémia elnökeként. Nem riadt vissza attól, hogy a korszellemmel szemben állónak tűnjék, amikor ellenezte a túldimenzionált berlini holokauszt-emlékművet vagy Törökország felvételét az Európai Unióba. A 2010-es kormányváltás óta a hivatalos Magyarország fokozódó mértékben elutasította őt, mert Konrád ismételten élesen támadta Orbán Viktor miniszterelnököt autoriter vezetése miatt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy elismerje, a migrációs ügyben az elemzése helyes. Konrád György mindig kötelességének érezte az ideológiamentes igazságkeresést. Ezt különösen szerettem és becsültem benne. Akárcsak szerénységét és irigylésre méltó tartását, ahogyan a kudarcokat elviselte. Mellette álltam 1996-ban a Frankfurti Könyvvásáron, amikor kihirdették, hogy a lengyel költőnő, Wisława Szymborska kapta az irodalmi Nobel-díjat. Úgy tűnt nekem, mintha kicsit elsápadt volna, mert már várták az újságírók a Frankfurter Hofban sajtótájékoztatóra, ugyanis a kiszivárgott információk szerint ő lett volna az ünnepelt. Nem adatott meg neki. Mégis számtalan díjjal tüntették ki. Nem utolsósorban megkapta a fordulat után, 1990-ben a Kossuth-díjat, 1991-ben a német könyvszakma békedíját és 2001-ben Aachenben a nemzetközi Károly-díjat Európa egységéért. Néhány éve nagyobb lett a csönd körülötte.

Igen, valóban úgy van, hogy Te mindig többet nyújtottál az írásaidnál. Néha azt gondolom, ha nem válsz a grafománia áldozatává – semmi esetre sem az epistelomániáé, mert a levélírás nem volt erősséged –, Magyarország elnökeként is megálltad volna a helyed. De olyan országban, melytől az antiszemitizmus még mindig nem idegen, úgy vélted, nem helyes zsidóként politikai hatalomra törekedni. Ha egy másik generációhoz tartozol, Feuchtwanger rólad mintázhatta volna Musa figuráját, a béke emberét, a szelíd tudóst.

Kinek köszönhetted a szelídségedet? Nagyszüleidet, szüleidet, nővéredet, unokatestvéreidet, nagynénjeidet és nagybátyáidat főleg a könyveidből ismerem. Rád ismerek családtagjaid leírásában. Mindegyikükben van valami obszesszió. Lehet valaki egyszerre szelíd és megszállott? Rád mindenesetre igaz, és édesanyádra is, akihez idősödvén mindinkább hasonlítottál. Minden jámborságod ellenére magabiztosan jártad utad, amelyről senki és semmi nem téríthetett le.

Már tizenegy évesen, a deportáció hónapjaiban megtalálta a saját útját, és azt járta végig. Ebben szintén meghökkentően hasonlított az anyjára. Ő is mindig pontosan tudta, mit kell tennie. Szokatlan döntésről néha bebizonyosodik utólag, hogy az egyedüli helyes volt. Mert kétségkívül szokatlannak mondható, ha egy filigrán, de minden szerénysége mellett határozott asszony sorsára hagy négy kisgyereket, csak hogy megpróbálja kiszabadítani a Gestapo karmai közül letartóztatott férjét, majd inkább őrangyalaként követi a deportálásba, semhogy cserbenhagyja. De épp ez a nehezen érthető viselkedés vezetett közvetve az egész család életben maradásához.

Amikor a német csapatok 1944. március 19-én bevonultak Konrád szülőfalujába, véget ért a tizenegy esztendős fiú gyermekkora. Óriási összeggel sikerült megvesztegetnie a hatóságokat, és engedélyt szereznie, hogy nővérével és két elárvult unokatestvérével Budapestre utazhassanak, ahol a gyerekek egy svájci védettséget élvező házban, a Pozsonyi út 49-ben leltek menedékre, és sikerült elkerülniük a nekik szánt sorsot. Zsidó iskolatársait egy nappal a szerencsés elutazás után gettóba szállították, majd Auschwitzba, és legtöbbjüket anyjukkal együtt a gázkamrákba küldték. Nekik és további félmillió magyar zsidónak, akiknek korai halálát Eichmann tervelte ki, hogy Európát zsidómentessé tegye, nekik kölcsönözte Konrád íróként a hangját, s intett emberségre, amelyből, úgy tűnik, egyre kevesebb van.

Amikor Kertész Imre első magyar íróként megérdemelten megkapta az irodalmi Nobel-díjat, Konrád természetesen gratulált kollégájának. Bocsássák meg nekem, hogy Konrád György fordítójaként inkább kívántam ezt a díjat neki, mint Kertésznek! Konrád önéletrajzi regénye, az Elutazás és hazatérés, amelyben elbeszéli, hogy nővérével hogyan élték túl a holokausztot, sajnos túl későn jelent meg, holott az elbeszélés fonala a korábbi művekben teljesen megvolt. Fel is hívtam barátom figyelmét az önplágiumra. De ő csak legyintett, hogy rendben van ez így. És még valami, amiért Konrádot tartom a XX. század második fele legjelentősebb magyar írójának.  Megítélésem szerint e tekintetben mérvadó, hogy az írásai mellett a közélet intéger személyisége volt. Mivel számtalan Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban megjelent interjújában antikommunista álláspontot képviselt, 1982 végén a Népszabadságban teljes oldalas újságcikkben az imperializmus ügynökének nevezték. Én ma inkább az emberség ügynökének nevezném.

Nyugodj békében, Gyuri! Találkozunk újra, ha jön a Messiás!

 

Fordította: Kinda Gabriella