Szőcs Géza egy éve, 2020. november 5-én hunyt el 67 évesen. A Kossuth- és József Attila-díjas költő, író, újságíró 2005-től egészen haláláig az Irodalmi Jelen főmunkatársa volt. A Petőfi Irodalmi Múzeumban rá emlékeztek.

Szeptember 10-én hunyt el Szőcs István. Kincses Elemér gyászbeszét és Mandics György megemlékező írását olvashatják az alábbiakban.

„Amikor Konrád György a fordulat előtt nagypolgári lakásában illegálisan és egyben megtűrten felolvasott valamelyik regényéből, több száz hallgató gyűlt össze. A titkosrendőrség füle mindig jelen volt – akár egy vagy több besúgó révén, akár lehallgatókészülék formájában.”

Május 21-én ünnepelné 80. születésnapját Lászlóffy Csaba, a Forrás-nemzedék mértékadó, nemzetközi hírű képviselője. Munkásságát nemcsak Erdélyben és az anyaországban, de az angol nyelvű fordításoknak köszönhetően Angliában és Írországban is sokan megismerték. Sokműfajúsága, formagazdagsága élő klasszikussá tették, akik pedig személyesen is ismerték, nem felejtik el szenvedélyes, életteli, kedves és közvetlen alakját. A költőre verseivel emlékezünk.

Éppen 120 éve, egy terézvárosi lakásban látta meg a napvilágot a Nyugat második nemzedékének egyik legkiemelkedőbb költője, aki Szerb Antallal együtt vált kora áldozatává. Az utókor olvasóiként szerencsés helyzetben vagyunk: fia, Sárközi Mátyás eleven krónikása édesapja életének. Emlékezése mellé egy izgalmas részletet közlünk a Sárközi György életéről szóló, frissen megjelent kötetéből.

Kétezer-négy egyik hűvös – őszi? téli? – estéjén találkoztam először vele. Akkoriban már nagyjából másfél éve fárasztottam Budapest irodalmárjait különböző verseimmel, nem ritkán vizuális költeményekkel – de volt közöttük néhány szerkesztő, akinek tetszettek az elszállt dolgaim, például Szondi György, akinek jóvoltából akkoriban jelent meg Hosszú árnyékok földje című, második (Magyarhonban első) verseskötetem. Ennek a bemutatójára jött el Papp Tibor a Magyar Műhely Akácfa utcai galériájába. Közhelyes, de pontos megfogalmazás: kitüntetett a figyelmével.

Elhunyt Egyed Péter, kolozsvári filozófus, költő, író és kritikus. A rendkívül sokoldalú egyéniség, a kolozsvári Bretter György Irodalmi Kör névadójának tanítványa, mintegy húsz kötet szerzője 64 éves volt.

Kétezer-négy egyik hűvös – őszi? téli? – estéjén találkoztam először vele. Akkoriban már nagyjából másfél éve fárasztottam Budapest irodalmárjait különböző verseimmel, nem ritkán vizuális költeményekkel – de volt közöttük néhány szerkesztő, akinek tetszettek az elszállt dolgaim, például Szondi György, akinek jóvoltából akkoriban jelent meg Hosszú árnyékok földje című, második (Magyarhonban első) verseskötetem. Ennek a bemutatójára jött el Papp Tibor a Magyar Műhely Akácfa utcai galériájába. Közhelyes, de pontos megfogalmazás: kitüntetett a figyelmével.

Munkássága a polgári irodalom szerves része, hidat képezett Kolozsvár és Budapest között – hangsúlyozták az előadók Méhes György születésének századik évfordulóján, a Petőfi Irodalmi Múzeumban rendezett ünnepségen. Nagy Levente, az író unokája bejelentette a Méhes György Alapítvány létrejöttét, amely az írói hagyaték ápolását és a fiatal szerzők támogatását hivatott elősegíteni 100 millió forintos hozzájárulással.

Mára kissé elfeledett költő századik születésnapjára emlékeztek – némileg megkésve – a Petőfi Irodalmi Múzeumban: Kónya Lajos az irodalom mellett a képzőművészet és a népzene jeles művelője is volt.

A 125 éve született Reményik Sándorra emlékeztek a magyar kultúra napján a PéterPál Kiadó estjén, ahol a költőről készült legújabb fotóalbum képeiből válogattak az alkotók, miközben bemutatták életútját.

Emlékművet avattak az Eötvös Loránd Tudományegyetem campusán, a Trefort-kertben a Holokauszt során és a második világháborúban elpusztult oktatók és hallgatók emlékére.

Máig bizonytalan, hogy valóban Abda mellett gyilkolták-e meg Radnóti Miklóst – ezzel az alapvetéssel kezdődött a költő halálának hetvenedik évfordulóján rendezett megemlékezés-sorozat. „Szégyen, hogy megtagadták a nemzethez tartozókat” – mondta Áder János köztársasági elnök a község határában.

Biztos vagyok benne, hogy valahol a teljesség felé tartasz, hogy az az út, amelyen most végigmész, napfényes, tiszta, mint egy légies vers, mint a csillogó szemű, ártatlan gyermek vagy a szelíden hullámzó tenger. E másik élet, dimenzió, lelkiállapot, nevezzük bárhogyan is, amiről oly kevés sejtésünk van nekünk, földi halandóknak, megadja minden kérdésedre a választ, amelyet átmeneti valóságodban, itt a földön nem találhattál meg. Valahol bizonyára mosolyogsz, és nem szeretnéd, hogy úgy búcsúzzunk tőled, hogy könnyes legyen a szemünk.
Nyugodj békében!