Színház, alvilág és szerelem

A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színművészeti Karának végzős hallgatója, Polgár Kristóf első kötetében három költői hangot is megszólaltat. A könyv egészét jellemző sokszínűség erőssége, de egyúttal legnagyobb gyengesége is kötetének, tekintve, hogy a heterogén versvilág valódi kihívás elé állítja olvasóját. Az első, azaz a Menj vissza a színpadra című ciklus versei ismert drámák egy-egy jelenetét, motívumát, hősét láttatják, kicsit sem megszokott módon. Megismerkedhetünk Shakespeare Rómeó és Júliájának csalfa Júliájával, olvashatjuk Macbeth keserű levelét feleségéhez, Lady Macbethez, vagy a Csehov Sirályában szereplő költőnek, Trigorinnak a búcsúlevelét. A ciklus mindegyik versében más-más szerepbe bújik a költői én. A reneszánsz shakespeare-i figurákon túl (Eddig persze… De most…, Levél Lady Macbethnek) felidéződik még Villon balladai világa (A sírásó panasza), de a görög mitológia egy-egy kultikus motívuma is. Találkozhatunk a révésszel, aki a hétköznapok rezignáltságában teljesíti munkahelyi kötelességét, és elmegy a didergő király lelkéért (Didergőkirály), a könnyűvérű Zeusszal, akinek főistensége csupán szépségében és morális szabadságában mutatkozik meg (Levél Zeusztól), vagy az egyszerűen ittas huszárként bemutatott Dionüszosszal (Istenek, huszárok és nimfák). De még feltételezhetően Pügmalion szobra is megszólal (A baba), aki arról kesereg, hogy ugyan neki van egyedül lelke, mégis rajta kívül másokat (netán más szobrokat?) is szeret szerelme. Azért feltételezhetően, mert nem derül ki egyértelműen, milyen kontextusba is léptünk át az előző shakespeare-i vers (Eddig persze…De most…) után. A kötet egészére jellemző sokszínűség azonban egyben nehézségként is fellép, különösen az első ciklus olvasásakor, hiszen olyan hangsúlyos benne az intertextualitás jelensége, hogy csak a színházi bennfentesek és a nagy olvasási tapasztalattal rendelkezők érthetik meg elsőre. A versek szellemesek, hiszen a klasszikus irodalmi toposzokat, mitológiai hősöket és történeteket demisztifikálják, és jelenünk hétköznapi szituációiba helyezik őket, ugyanakkor nehéz velük azonosulni. Színpadias versek ezek, a szó jó és rossz értelmében. Kifejezetten performansz-jellegű, jelenetszerű költemények, egymás után következő monológok, amelyek versszínházi keretek között kiválóan működnének, de kötetben olvasva az olvasóra hárul a „szótárazás” feladata, és annak kiderítése, hogy melyik versben éppen ki a megszólaló, és mi a háttértörténete az adott lírai szövegbe sűrített színműnek.

A kötet második ciklusában, a Pikkelyek nélkül angyalban még több talánnyal találhatjuk szemben magunkat. Míg az első ciklusban a főhősök nevei, bizonyos kultikus helyszínek és a történet-töredékek fogódzót nyújtottak számunkra, addig itt heterogén, szabadabb értelmezést kínáló versek következnek. A kötetben talán ez a ciklus jelenti a legnagyobb kihívást, elsősorban a már az első ciklusra is jellemző váltakozó lírai ének és a hiátusokkal teli szövegek miatt. A Menj vissza a színpadra ugyan komoly háttérismeretet követel az olvasótól, mégis a jól beazonosítható műveltségi kulcsszavaknak köszönhetően az értelmezésnek viszonylag korlátozott lehetőségeivel állunk szemben. A második kötetben a nehézség éppen ellenkezőleg, a túlságosan szabad interpretáció lehetőségében rejlik, hiszen a térben és időben beazonosíthatatlan verseket mindössze az alvilági, démoni és ördögi tematika köti össze. A ciklus címadó sorát magában foglaló vers, a Testalentum is csupán sejtet, mintsem egyértelműen kimond valamit: „Bolond dalokkal bűvöltél, / belém nevelted a vadat. / Fehér köntösben ápoló, / feketében apáca vagy. / Kalapban az ördög, / szárnyakkal sárkány lehetsz, / pikkelyek nélkül angyal. / Mindent tőled tanultam, / tekintélyes nagyúr. Ma / téged nézlek. Mutass újat!” Érzékelhető egy démoni, csábító nő alakja a versben, de ugyanakkor ennél több is, magának a Sátánnak a változó képmása. A kalapos ördög képe aztán újra felbukkan a Tegnap kalapban című versben, amelyben viszont az ördög helyébe az Isten lép: „Tegnap kalapban látták az Istent. / Filterest szívott, saját vérét itta”. Az egész ciklusra illik ennek a két sornak a hangulata: sötét, nyirkos, hátborzongató. Inkább feszültséget és nyomasztó érzést generálnak a versek, mintsem kibontható értelmezést. Talán leginkább Bulgakov Mester és Margarita című regényének rejtélyes és groteszk hangulatait és fantasztikus képi eszközeit idézik. A ciklusban vannak egyes szám harmadik személyben megszólaltatott szövegek (A hajókészítő, Samael, Testalentum), amelyekben egy mindentudó narrátor versbe szedve mesél el egy történetet, vagy mutat be egy sátáni alakot, és vannak az egyes szám első személyű lírai ének megfogalmazta versek (A Démonról a hallban, Üres láthatáron, Fehér fal), amelyekben talán egy-egy alvilági tapasztalat fogalmazódik meg. Azért talán, mert mind az Üres láthatáron, mind a Fehér fal kilóg a ciklus versei közül. Míg a bulgakovi A Démonról a hallban remekül példázza az álruhás ördög képébe bújt alvilági én motívumát, addig az Üres láthatáron még távolról kapcsolódhat ehhez (ha nagyon bele akarjuk olvasni), a Fehér fal viszont már egy egészen más, inkább hétköznapi, nosztalgikus, visszaemlékező, az idő múlásán elmerengő verset takar, amivel a kötetben először az olvasó igazán könnyen tud azonosulni.

A kötet harmadik ciklusában, a Film noirban a szerző hátrahagyja a mitológiát és az alvilági tematikát. A nyelvezetben ugyan meg-megjelennek még bizonyos szófordulatok, amelyek az előző két ciklus stílusát idézik, mégis alapvetően hétköznapibb, időben és térben könnyebben behatárolható versek következnek: Tisza-parti pillanatok, benyomások leírása (Mindenben), jelen korunk Facebookos ismerkedési szokásainak paródiája (Baszbook költő), valamint egy viszonzatlan, gyötrő szerelem képei, amelyek a ciklus legtöbb versén átívelnek (Mindig ott marad, Délutáni óra, Jellem, Hálóinged, Marcipán). Ezekben a versekben egy csábító és érzéketlen nő alakja sejlik fel, aki számára a költő érzelmes pátosza csupán „öblítő” (Jellem). Egy se veled, se nélküled típusú kapcsolat erotikával és gyötrelemmel teli jeleneteit olvashatjuk. Emiatt feltételezhetjük a noir jelző indokoltságát, ugyanakkor az erőszak, az erotika és a noirra jellemző misztikum, rejtély nem található meg olyan erősen ebben a ciklusban, hogy igazán motivált legyen a szó használata. Ezek a versek azonban ténylegesen közel férkőznek az olvasóhoz az által, hogy hétköznapi szituációkat és témákat mutatnak be érthető nyelven, humorosan. A ciklus két kiemelkedő verse a Marcipán és a Hálóinged. Előbbi találó a címben is szereplő metafora alkalmazása miatt, hiszen a szóban forgó szerelmi viszonynak a kellően giccses, minden érzékszervünkre ható leírását adja: kevés, édes, tömör, intenzív, hamar elfogy. Utóbbiban pedig a cím és szöveg rendhagyó kapcsolata kiemelendő. Míg a kötet többi versében a cím általában arra szolgál, hogy az olvasó kontextusba tudja helyezni az adott intertextuális utalást (Trigorin búcsúlevele, Ophéliát szerettem, Levél Zeusztól), vagy hogy egyszerűen összefoglalja számára az adott vers képi világát (Szilfa, Marcipán, Sercegő tangó), addig a Hálóingedben a cím mint egyfajta kiinduló díszlet vagy jelmez jelenik meg, aminek a látványa egy idilli helyzetet közvetít mind a lírai én, mind az olvasó számára. Ezután pedig érthetővé válik a lírai én szerelmi túlfűtöttségének vallomás-monológja.

A kötetet a vonatút képe keretezi. Míg az Ophéliát szerettem című vers a maga Hamlet-tematikájával megnyitja a fikcionális utazás kezdetét, addig az utolsó, Zak című vers a 618-as IC-képével a fantázia grandiózus utazását lerántja a valóság talajára, a poros alföldi megállók dimenziójába. Polgár Kristóf műve példaszerű első kötet lett. A szerző bár különböző hangokkal kísérletezik, a könyv mégis egységesnek mondható. Valamiféle „jellemtörténet” vagy utazás- és világok közötti átjárás-motívum elevenedik meg előttünk a könyv olvasásakor, ami a képzelet és fantázia világából a hétköznapok sivárságába vezet, így az olvasó számára távolinak tűnő mitológiai, irodalmi és alvilági hősök is hétköznapivá lényegülnek. Szellemes, szerethető kötet ez, ami erős olvasói aktivitást igényel.

 Polgár Kristóf: Hamlet retúr. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019.