Csempészek útja

Az iharosban vattaként szállt a fehér virág, beleragadt az út porába, a bokrok leveleibe, a kóbor kutyák szőrébe, a csendőrök kakastollába és a csempészek hajába is.

Ferenc egy bokor alatt talált nappali szállást, eltörődve ébredt meg estefelé, kutyacsaholást hozott a szél a falu felől. A feje alatt a zsákban dohány volt. Jobb lett volna, ha pénzt tud váltani, és külföldi valutát hozhatna, azzal sokkal többet lehet keresni. De ahhoz kellenek pénzestársak, akiknek van elég pengőjük, amit át lehet váltani jó árfolyamon, meg idehaza orgazda, aki gond nélkül átveszi, és megfelelő haszon mellett beváltja a pénzt. Nem volt ideje ilyesmire Ferencnek, keresni embereket minderre, maradt az egyszerűbb, a dohány. A tőkét szerencsére most maga gyűjtögette össze, nem kellettek társak, ismerte már jól az utat meg a helyeket, ahol hozzájuthatott az áruhoz.

Nem volt messze a határ, így a sötétben azonban minden félelmetesnek tűnt. Az égen a hold sarlója gyengén világított, a felhőket erős szél fújta, hol eltakarták az égitest orcáját, hol előtárták fehér fényét. A csalitosból könnyedén indult, kileste már az utat lefekvés előtt, világosban, hogy merre kell menni, és hogyan, de ebben az el-elboruló és újra kivilágosodó tájban mégis szinte alig lehetett tájékozódni. Ferenc szerencsére jól tudta, mely csillagoknak merre kell állniuk, ha a helyes irányba akart haladni, a hold is segített, hát egyenesen tartott előre a zsenge gabonán keresztül.

Egy hetes kimenőt kapott, a három napot megtoldották még néggyel, a párbaj utáni dicséret mellett ezt adták jutalmul. Egy nap otthon, és már úton is volt. Jugoszláviába, a szerbekhez nem volt nehéz átmenni, az öccsére hivatkozott, hogy ott lakik, ezt ellenőrizhették, igaz is volt. Rendesen vonaton utazott. De visszafelé a határon gyalogszerrel kelt át.

A hold elbújt, orra előtt sorokban zizegett a rozs, lassan lépdelt, csak feketét látott a sötétebb feketén, húsz lépésnyire már semmit, csak növények hangja a fúvó szélben. Lába alatt hajladoztak a szálak, a szántás soraihoz hamar hozzászokott, szép, egyenes barázdák voltak, nem vétette el a lába. Egyik sorról a másikra, egyik szár mellől a másik mellé, lassan, de ütemesen haladt. Körötte csak a zizegő szálak, majdnem teljes sötétség, és mögötte a csend. Az ember szíve megfagy az egyedülléttől és a sötéttől, ki tudja, mi leselkedik a sötétben, persze, semmi sem. Csendőr, finánc, csősz most mind alszik magának a kuckóban, ilyen éjszakán mi sem látszik az utakon, hát még egy szántás közepén, ugyan ki is kutatna errefelé. Valami zörren a lába mellett, ereiben meghűl a vér, ahogy felcsap egy árny, és a rozsban törtetve távolodik. Nyúl volt csak, nyugtatja magát, nagy, mezei tapsifüles, de a szíve attól még zakatol, a lábai kissé remegnek. A zsákot dühösen veti a másik vállára, ugyan, ettől ő nem fog megijedni, vigye el az ördög azt a nyulat, ha hazaér, nyúlpaprikást fog enni a jó fogás örömére. Csak érjen haza. A lába hirtelen megbotlik, a barázda mélyebb erre, a fene essen belé, féltérdre esik, de fürgén újra talpon terem. Nem is barázda ez itt, hanem egy kis út, a lábával ügyesen kitapogatja, száraz rögök porlanak el a lába alatt, keresztben vezet az út, átvág rajta, a szántóföldön folytatja az utat.

Ismét megfagy ereiben a vér, most már sokkal hamarabb kioldódik a feszültség a szívéből, mert nem hagyja beleélni magát, figyelme az új eseményre összpontosul. Valami fény lebeg el előtte keresztben, balról jobbra. Út lenne ott, és mégis egy kötelességtudó csendőr járkál arra lámpással? Vagy lélek röpül az út felett? Boszorkányszombatra igyekszik egy elhalt kisgyermek szelleme? Ferenc keresztet vet, összeszorítja a fogát, és tovább halad, de lassabban és óvatosabban, mint eddig, erősen fülel és figyel, mi lehet előtte. Hirtelen meghallja a halk éneklést. Megáll, még erősebben hallgatódzik. Kapatos, mély hang, boros nótát énekel. Csősz lesz az vagy csak egy szántóvető, elmaradt a kocsmában, most éjjel tart hazafelé. Bizonyára kicsi olajlámpát vagy mécsest tart maga előtt, azzal világítja be az útját. Vár egy kicsit, amíg elhalad az idegen, majd folytatja a botorkálást. A kicsike fény után a világ még sötétebb, még mélyebb lesz, a magány még gyilkosabb. Mintha egyedül maradt volna a világ fenekén, a pokol bugyrában, fekete olajban lépkedne egyre előre, a gabona zizegését bokrok és fák susogása járja át, félelmetes és ember nélküli a táj. Kiér a szántóról, a bokrok között nehezen halad, szerencsére hamarosan erdő váltja föl, a fák között gyér az aljnövényzet, jól halad. De az erdőnél nincs félelmetesebb hely, minden törzs egy alak, minden ág egy hajladozó kéz. Ám Ferenc számos alkalommal járta már át éjjel is ezt a környéket, tudja, hogy nincs itt semmi, kutyánál, borznál nagyobb állat nem kerülhet elő, de bármi is mozogna a sötétben, az jobban félne tőle, mint megfordítva. Kóborló lélekben meg kísértetben meg nem igazán hisz a szabadságos tüzér, mert igazit még egyet sem látott.

Lassan tudott csak haladni, mert a fák nem szabályosan nőttek, mint a barázdák a szántóvető keze alatt, így hol jobbról, hol balról kellett kerülgetnie őket. Néhol vízmosáson kapaszkodott át, nem szívesen maradt a mélyedésben, inkább fölmászott az oldalán, és ott bukdácsolt tovább. Az ágak lehorzsolták a kezét, ahogy beléjük kapaszkodott, kalapját alaposan a fejébe húzta, hogy a karima védje a visszacsapódó gallyaktól, de így is megkaristolták az arcát. Lábai meg-megbotlottak a gyökereken, elgurult köveken, alacsony ágakban, de haladt előre. Egy tisztást keresett, hogy az égre nézve tájékozódhasson. Kétszer is hallott motoszkálást a bozótban, egyszer látta is a vadmacska világító szemeit, de már nem rezzent össze. Megizzadt a kabát alatt, lábszárát a nadrágon keresztül is összevagdosták a szúrós kúszónövények, meg a tövises cserjék. Egyszer valami áthatolhatatlan csipkebokorba gabalyodott, magában mert csak káromkodni, míg kiszabadította magát. Botot tört később, mert a terep emelkedni kezdett. Végre eltűnt a feje fölül a fák koronája, és a csillagos ég bukkant elő. A felhők virgoncan száguldottak, a magasban erősen fújhatott a szél, de az erdő fái közé nem hatolt be, a levegőmozgást csak a levelek susogása jelezte a magasban. De azért rögtön kiszúrta az égbolt kicsiny darabjából is, hogy nyugat felé eltért a legjobb útvonaltól. Ezt a környéket kevésbé ismerte. Annyit tudott, hogy egy falu fekszik az egyik közeli völgyben, azt el kell kerülnie, hiába, nem az emberekkel való találkozás ideje ez. Leült, evett egy falás kenyeret, nézte kicsit a fekete törzseket, hallgatta a szélzúgást a feje fölül, és arra gondolt, hogy milyen jó lesz hazaérkezni. Olcsón vette a dohányt, egy teljes zsákot megtömött az összetömörített levelekkel, ha el tudja adni, még szerényen számolva is egy esztendeig elegendő lesz a családnak a belőle adódó pénz. Határozottan állt fel, és indult tovább, kicsit gyorsabb tempóban, mint kellett volna, be is ütötte egy fába az orrát, ettől lehiggadt, lassabban folytatta. Most jó szolgálatot tett a bot. 

A vízmosás olyan láthatatlanul húzódott előtte, hogy nem vette észre, és lába hirtelen mélyre taposott, ahogy a talaj lejtett. Nem tudott megállni, előre esett, átbucskázott a feje felett, majd hirtelen megvetette a két lábát, hogy ne guruljon tovább. Ijedten tapogatta a zsákot, rendben volt. A nadrág is, a kabát is, nem szakadt el. A bot is ott hevert a keze ügyében. A fene essen ebbe a sötétbe. Amikor fölállt, akkor érezte, hogy megütötte a térdét, fájt egy kicsit, de nem törődött vele. Indult tovább, óvatosan tapogatózva haladt át a mélyedésen, majd mászott ki a túloldalon a magasabb részre. Mostantól egyre nagyobb hasznát vette a botnak, egyfolytában tapogatnia kellett maga előtt az utat, ezzel a módszerrel megint jól lehetett haladni, többször is idejében észrevett egy-egy gödröt, suvadást, más mélyedést, de a kiálló sziklákat és a magas gyökereket is könnyebben lépte át. Az erdőben teljesen elállt a szél, áporodott, nehéz szag terjengett, a rothadó aljnövényzet illata, a levegő nehezebb és melegebb lett, Ferenc most már alaposan átizzadta az ingét, ahogy kimelegedett a gyaloglásban. Talpai kezdtek fájni, de a sok gyakorlatozásnak és menetelésnek most hasznát látta, mert a lábai jól bírták ezt a nehéz terepen való haladást is.

A lejtőkön csúszkálni kezdett a bakancs talpa, pedig jó erős bakancs volt, még a honvédségnél szerezte. Csak ez nem katonai volt, nem volt rajta jelzés sem. Ha elfogják, akkor a ruházata alapján nem tudhatják, hová tartozik, úgy válogatta össze, hogy semmi feltűnő, jellegzetes ne legyen rajta. Ha van ideje elrejteni a zsákot, akkor nem tarthatják bent, nincs ellene semmi, esetleg tiltott határátlépés, de az nem jelent semmit. Ráadásul vissza sem toloncolhatják, mert ő magyar lakos, hová is küldhetnék vissza, Jugoszláviába biztosan nem. Persze rögtön tudnák, hogy csempész, kicsit faggatnák, meg ráordítanának, hogy „azonnal mondja el, az anyjauristenit, mit vitt, mit hozott”. De ezt már ismerte, ha nincs nála csempészáru, és senki sem vall rá (és ki is tenne ilyet, ha egyszer egyedül dolgozik), akkor nem sokat tehetnek ellene. Más a helyzet, ha beljebb fogják meg a zsákkal együtt. Akkor bizony leültetik, kap néhány hónapot. Nem sokat, de akkor oda a becsület. Ferencet még nem fogták meg eddig egyszer sem, bár nem is régóta dolgozgat itt, a határon. Még nem számolták soha a bűnözők közé, bár már ismert néhányat. Ő sem számolta magát közéjük. Csak a családja miatt kénytelen egy kicsit segíteni magán. Az nem bűn. Az olcsó dohány mindenkinek jól jön, minek adóztatják meg úgy, hogy a szegény ember az utolsó garasát is füstölnivalóra költse. A fene beléjük, az összes fináncba, meg csendőrbe, meg vizsgálóbíróba.

Másodjára az egyenetlen terep miatt esett el, balra süllyedt a talaj, nem vette észre, hogy milyen hirtelen, és gyorsabban lépett a kelleténél. Egy száraz, vékony törzs pontosan megakasztotta a lábát, most oldalt esett, a fenekén szánkázott egy métert. A zsákra most is nagyon vigyázott, a nadrág az oldalán egy kicsit fölfeslett, de erős anyag volt, alig látszott. Persze ki tudja, nem maradt-e valami folt, avarnyom, egyéb a ruháján, ami most, a sötétben nem látszik. Ki tudja, nem úgy néz-e ki, mint valami madárijesztő? Mindegy, menni kell tovább. Lassacskán a fáradtság is kezdett jelentkezni, a lábai egyre nehezedtek, a kezein már jónéhány karcolás fájdogált, a megütött térde is egyre rosszabbul dolgozott, egyre kényelmetlenebbül fájtak a talpai. De Ferenc tudta, mi a teendő. Először is megint ellenőrizte az irányt egy apró tisztáson, majd nagyot kortyolt a pálinkából, amit éppen erre tartogatott. Ereiben szétáradt az erő, rövidke ücsörgés is megpihentette a tagjait, újult erővel folytatta az utat. Az erdő csak nem akart fogyatkozni.

Ahogy közeledett a hajnal, és elfogyott a pálinka ereje, úgy lett egyre nehezebb az útja. Többször is megcsúszott, kétszer esett térdre, egyszer meg fenékre a fák között. Itt magasabb lett az aljnövényzet, a fák törzse meg vékonyabb, fiatal erdőbe érkezett, ez is nehezítette a haladást. Néha elgondolkodott, milyen kellemes lenne a jó, puha, langyos avaron elnyújtózni, és aludni egy-két órát. De erőt vett magán, mert tudta, ha nem pihen le, akkor reggelre már magyar földre ér, és akármilyen fáradtan is, de nyugodtan utazhat majd, akár szekérre kéredzkedik föl, akár a vonat gurítja hazáig. Otthon pedig majd alhat annyit, amennyit kedve tartja. A lábai már egyre kevésbé engedelmeskedtek, de azért emelte őket, egyiket a másik után. A következő elcsúszásnál hirtelen káromkodni támadt kedve, a düh a torkát fojtogatta, megállt, és mint a farkas, elvonyította magát, majd hangosan, emberesen kezdte káromolni az Istent, olyannyira, hogy utóbb maga is megbánta. Ahogy kiadta a dühét, egészen felfrissült, de gyorsan elmondott egy imát, hogy kiengesztelje az Urat. Azért a káromkodás nem tűnt rossz módszernek, ezért módszeresen élesztgetni kezdte a dühét, és magában, hangtalanul szidalmazta az erdőt, a fákat, az adóhivatalt, a vámokat, a dohányzó embereket, akiket gebesszen meg a Fönnvaló, a gyökereket, amikbe üssön bele a ménkő, meg a rossznyavalya, a sötétet támasztó fákat, amiket szakítson ki a sistergős istennyila földestől, kövestől az útjából, és hajítsa őket bele az urak meg a ronda talpnyaló kiképző őrmesterek pofájába.

Hiába villanyozódott fel azonban egy kis időre, a dühe lassan elült magától a fáradtság és a táj nyugalma miatt. De ekkor már a szavak ott kerengtek a fejében, ezért először keresgélve, majd szépen ütemesen dalolni kezdett. Halkan énekelgetett, csak úgy magának, a saját nótáit, meg a menetnótákat, amiket a tüzéreknél tanult, ezek nagyon jók voltak az ütemre való lépkedéshez. Nem is vette észre, mikor múlt el a feje fölül a feneketlen sötétség, már látni lehetett a fekete levelek között a szürke eget. A nap éppen csak kelegetett, de a világ rögtön megváltoztatta az arcát. Ha homályosan is, de már ki lehetett venni minden gyökeret, ágat, nem kellett vakon botorkálni közöttük. Már nem esett el többször, néha megállt kifújni magát, egész éjjel jött és ez nem volt valami rövid éjszaka. A fák gyérülni kezdtek, már csalitosban haladt előre, azután egy mezőre ért. Olyan hirtelen értek véget a fák meg a bokrok, hogy nem is mert azonnal tovább haladni. Először alaposan körülkémlelt, de a rét talaja emelkedett, nem látott mögé. Majd leült, levette a bakancsot, átmasszírozta a talpát. Olyan jól esett ez a kis ülés és pihenés, hogy megint legszívesebben elengedte volna magát és eldőlt volna a magas szálú fűben, aludni, vagy legalább pihenni egyet. De nem hagyta eluralkodni a vágyat, gyorsan visszatekerte a kapcákat, lábait a bakancs kemény bőrébe dugta, nehézkesen felállt, megropogtatta a térdeit, megdörzsölgette a combjait, és továbbindult.

A mezőn éppen nem legeltettek, a domb tetejéről azonban egy falucskát látott a közelben Ferenc, a templomtorony karcsún állt a sűrűn felhős, sötétkék ég alatt. A napocska épp csak kétharmadig dugta fel fejét a dombok mögül, a levegő hirtelen hűvösen borzongatta végig a dohánycsempész arcát, bebújt az inge alá is. A langyos és állott levegőjű erdő után jól is esett a hideg hajnal, meg vacogni is kezdett, amihez a fáradtsága is hozzájárult. Ha a falucska tornyán kereszt van, szép római katolikus kereszt, vagy esetleg református buzogány, akkor itthon van, magyar földön. Persze, hiszen a szerbek templomai is mások, jutott hirtelen eszébe, nem is kell látni a csúcsát, már az alakja is árulkodó. Feltámadó kíváncsisággal indult keresztül a réten, gyorsan kocsiutat kellene találnia, a mezőn átvágó ember mindig gyanús, akármiben is járhat. Az úton menő az már utazó, vándor vagy kereskedő, az már hivatalosan is rendes ember.

Mielőtt elérte volna az utat, belefutott a mezőre igyekvő két gyerkőcbe, akik a teheneket terelgették arrafelé, ahonnan Ferenc érkezett. A kölykök gyanakodva nézték az elnyűtt, földek felől jövő férfit, de azért a közelébe érve nagyot köszöntek, mégpedig magyarul. Itt mindenki ismerős lehet, akár rokon is, tudták jól a gyerekek, köszönni kell, még ha nem is látták előtte, de a falu felé igyekszik. Ferenc viszonozta, és nagyon megörült, hogy ilyen szerencsésen belépett az országba. Az úton haladva igen jó kedve kerekedett, csak éppen alig vonszolta magát. De mégis, hazai földön. A faluban leül egy kicsit, eszik valamit derekasan, iszik rá egy kis bort, azután szépen kiderül, hová is került, bár sejtette, hogy nem messze volt az általa jól ismert útvonaltól. Két, talán három faluval arrébb már vonatra lehet ülni. De hátha akad itt egy fuvaros vagy útra készülődő, aki arrafelé tart, akkor nem kellene gyalogolnia. Az étel gondolatára hangosan megkordult a gyomra. A falu határában a keresztnél megállt, maga is keresztet vetett, majd leütögette a gizgazt, port a bakancsról is, a kabátról, nadrágról is. A zöld foltokat a térdéről nem tudta eltüntetni, de hát sok szegény ember járta az utakat munkát keresve, béresnek, aratónak szegődni, senki sem fog meglepődni egy elnyűtt vándoron. Azok is zsákkal jártak, kicsi holmijukat a vállukon hordták, ez is rendben lesz. Miután elrendezgette magát, kihúzta a derekát, és letagadhatatlanul fáradt léptekkel elindult a falucska szélső házai felé kanyarodó úton a remélt fogadó felé.

A vonat lassan döcögött, Ferenc az ablaknak dőlt fejjel bóbiskolt rajta. Amikor fel-felriadt valamelyik állomáson, vagy lassításnál, nagyobb döccenőnél, akkor közelebb húzta magához az ölében tartott zsákot, megvan-e még. Miután minden alkalommal megnyugodott, hogy az áru még nála van, szépen visszaaludt. Délutánra érkezett meg a városkába, ahonnan gyalogszerrel kellett kimennie a falu közelében álló házacskájukhoz. Összeragadt szemmel lépett le a vonatról, dörzsölgette az álmot a szeméből, megropogtatta a karjait, nyújtózott, majd elindult az ismerős úton. Egy itatónál megmosta az arcát, kicsit felfrissült, bár a vonaton való döcögős alvás alig pihentette, de az otthon gondolatára feltámadt benne az öröm, a hazaérkezés várakozása. Vállán a zsákkal fütyörészve fordult be a dűlőútra, észre sem vette, milyen hamar megérkezett a házikóhoz. Legszívesebben kiáltott volna már a dombocska mögül, amikor feltűnt a magas, meredek tető, de nem kiabált, inkább megszaporázta a lépéseit. Amikor a ház elé ért, akkor látta meg az istálló mögül kikandikáló automobil orrát. Hát ez? Hirtelen csapott fel benne a gyanú és a döbbenet, de nem maradt ideje cselekedni. A ház ajtaja kinyílt és egy medve formájú, hatalmas csendőr lépett ki rajta, csak lehajolva fért ki tollas kalapjával az ajtón. Ferenc kezéből leejtette a zsákot, hová hajítsa? De az istálló is megnyílt, onnan két finánc lépett elő. A csendőr mögül egy második is előlépett, az első pedig elordította magát, miközben a kezében tartott Mausert egyenesen ráfogta Ferenc mellkasára:

− Erdődi Ferenc, a törvény nevében, ne mozduljon!

Ferenc rögtön tudta, hogy vége a nótának. Elsápadt, futni nem volt hova, nem is bírná most, elgémberedett tagokkal. Az egyenruhások fegyverrel a kézben léptek közelebb. Az ajtón ekkor lépett ki egy kicsi, fekete figura, barna arca sötéten vigyorgott a férfi felé. A Ferenc húgával, Ilonával frissen összeházasodott Serbán volt az. Ferencre mutatott:

− Ni, a zsák! Vegyék el tőle, lefoglalom bűnjel gyanánt!

Ferenc fáradtan dobta feléjük a zsákot, majd lehuppant az udvar széli szegletkőre. A csendőrök és a fináncok nyugodtabban közeledtek. A férfi az ég felé nézett: még otthona ajtaján sem tudott belépni.