Magamról, magamnak

Szemeid szép ragyogása

Eleven hajnali tűz,

Az én szemem is ragyogna,

Ha lenne, ki fűz,

De nem fűz senki.

− Mondják: csak ez járt neki.

Barna szem, barna haj, tökre unalom,

De ezek szépségét tökre uralom.

Festék nem segít, nem baj.

Mi’ csúnya vagyok, ihajj!

Dicsszót nem kapok szinte soha,

Csak olyat, ami nem túl szép, inkább mostoha.

Nyakam rövid, orrom tömzsi,

Néha úgy szeretném betörni.

Dühöngve dühöngök, mint egy dúvad,

Csak ezt, az élet csak ezt ad.

Fáj, hogy nem vagyok tökély,

Örülök, ha eltakar az éj.

Elégtelenül elégedett vagyok,

Mindent, mit lehet, másokra ráhagyok.

A diplomámnak annyi,

Abba kellett hagyni.

Költő leszek − mondtam.

Ezért fogtam

Magam, s mentem jogra, az

Egyetemnél fordultam vissza.

Voltam én iskola-kerülő,

De hát milyen legyen egy serdülő?

Tükör előtt állva

Nem néztem én másra,

Csak arra a lányra,

Kinek rázkódott a válla.

Ha fáj is, nem mondom el,

Csak ordítok, hogy a szél vigye el.

7 milliárd ember él a Földön,

Mondhatnám, ez a legnagyobb börtön.

Vagyok, ki vagyok, eleven,

egyedül a Magány-szigeten.

Nincs mellettem senki,

Csak olyan, aki zengi,

Nincs értelmi lenni,

Csak egyedül meghalni…

Álarcom ledobom, megmutatom magam,

De kiderül, hogy milyen vagyok. Arctalan.

Nem ismer engem senki,

Ezért elmondom hát neki,

Hogy nem vagyok királylány,

Csak egy árva virágszál,

Kit néha fúj az őszi szél,

S ha egyedül van nem mer, fél.

Néha sírva roskadok az ágyra.

Néha elillannék, mint a pára.

Elbújnék, hogy ne tudja senki,

Merre talál - merre kéne menni?

Esik a hó, kint vacogok árván,

Lehajtanám fejem, úgy aludnék párnán.

Te isteníted az istenséget,

Én magamnak akarom a világmindenséget!

Szeretnék egyszer valaki lenni,

Nagy tetteket véghez vinni,

De kis emberből sohasem lesz

senki, csak elvesz

A süllyesztőben, majd meglesz.

Nem keresi senki fia,

Egyetlen reménye csupán az ima.

 

Találkozás a halállal

Simogatja szívemet a sötét

csak a kandallóban parázslik a tűz

magamra terítem a halál köntösét

mert az élet magától csak elűz

 

a lelkek kapujában állok én

várom hogy beengedjenek

hozzám már nem ér el a fény

a sötét lények nem eresztenek

 

maguk közé húznak

jó mélyre menthetetlenül

süllyedek de kúsznak

felém rettenthetetlenül

 

csuklómra jeges ujjak fonódnak

szám sikolyra nyílik

a szörnyek csúfolódnak

s ez elér a kiszáradt szívig

 

félelem nem járja testem

nyugalom vesz körül

ezt az estét nem feledem

de ha elmegyek mindenki örül.