Ugrás a tartalomra

Mandola története − 17. fejezet

Banalitás (2017)

P. egy hosszú, forró nyáron három hétig osztotta meg a lakását Aisával, a perzsa macskával. Aisa rendes körülmények között P. ismerősével, a babaarcú Biankával élt édeni békében és paradicsomi harmóniában, ám Bianka, életében nem először (és vélhetően nem is utoljára) szerelmes lett, a szíve kalapált, a hormonjai tomboltak, elutazott hát új kedvesével a görög szigetekre, hogy a homokban heverve süttesse magát a nappal, búvárszemüvegben riogassa a tengeri élőlényeket, s nem mellesleg naponta több alkalommal üzekedjen kidolgozott izomzatú, szenvedélyes szerelmével. P. szívesen gardírozta Aisát a lány távollétében, Royal Canin Persian táppal etette, napi kétszer kidobta az ürüléket és három-négyszer a vizelettől összeállt pogácsákat az alomból a vécébe, fésülgette a szőrét, és vakargatta az állát meg a füle tövét. Aisa hálából P. arcán aludt. P. minden reggel szőrrel teli szájjal ébredt, s hálát adott gyomra permanens rakoncátlankodásáért, ami miatt fölkelvén ágyából nem muszáj rögvest kávéval indítania a napot; s így nem kell a fogai között burjánzó macskabundán átszűrnie a feketét, ehelyett ráérősen, hovatovább kényelmesen és nagy türelemmel kitisztogathatja a szájüregét.

Szinte rutinszerű egyhangúsággal telt az idő. Percre perc, napra nap, hétre hét. Aisa többnyire szundikált, P. hébe-hóba elintézett egy-egy üzleti telefont, nagy ritkán ellátogatott kedvenc kávézóiba, megivott egy-két üveg cidert, leginkább azonban a macskát csodálta, ahogy alszik / ül / nyújtózkodik / sütteti a hasát a nappal / mosakszik / ásítozik / álmában rugdos / fejével döfködi a lakberendezési tárgyakat / iszik a csapról / nyújtózkodik / lustán pofozgatja az állólámpa zsinóron csüngő kapcsolóját / belepréseli magát a nálánál két számmal kisebb dobozba, amiben P. a postán rendelt könyveket kapta / betelepszik P. üres laptoptáskájába / az ablakban ülve figyeli az utcai forgalmat és így tovább. Ezzel foglalatoskodott akkor is, amikor Kincső állított be hozzá.

Kincsőt ugyanazon apa nemzette, mint P.-t, csak míg ő az atya első, addig a lány a második házasságából született. Utóbb egy harmadik, majd egy negyedik frigy is gyarapította a családot, ám az azokból származó testvéreit P. nem szívelte, következésképpen nem is tartotta velük a kapcsolatot. Ezzel szemben Kincsőt módfelett kedvelte. Nem utolsósorban azért, mert lélegzetelállítóan vonzó teremtés volt.

− Ha nem számítana otromba vérfertőzésnek, bizony szívesen megprütykölnélek – morogta a húga fülébe, valahányszor üdvözlésképpen két oldalról orcán puszilták egymást.

− Ha nem lennél olyan ronda, mint amilyen vagy, még akár fertőznék is veled egy kis vért – vágott vissza Kincső minden alkalommal, azzal késedelem nélkül belekezdett valamelyik végeérhetetlen történetébe. P. mindig élvezettel hallgatta a féltestvére parttalan, csapongó fabuláit, úgy érezte, élettel töltik tele tetőtől talpig. Ám ez alkalommal Kincső nem mesélt. Frissen diplomázott, PhD-re készülő bölcsészként valami meghatározó ősz eleji konferenciára készült.

− Dolgozni jöttem, bátyó – szögezte le komoly ábrázattal. – Bezárkózom a szobámba, akár egy penitenciát tartó apáca – tudniillik P. odáig jutott húga iránti rajongásában, hogy külön helyiséget tartott fönn számára a lakásában –, és írok, vagyis püfölöm a laptopom. Cefetül komoly lesz ez a konferencia. Ha már fölvettek a doktori iskolába, kellően emlékezetes antréról kell gondoskodnom.

Kincső elvonult. P. buzgón helyeselt. Tudta, hogy előbb vagy utóbb úgyis elérkezik az ő ideje.

Előbb érkezett el, mint várta. Alig telt bele két óra, Kincső máris előbújt remetei magányából.

− Elakadtam – közölte. – Ráadásul éhes vagyok.

Míg P. főzött, Kincső egy konyhaszéken kuporogva a konferencia fontosságáról fecsegett.

− Nőirodalom, érted te ezt, bátyó?

− Nőkről szóló? Netán olyan, amit nők művelnek?

− Hát ez az! – kurjantott a lány.

− Ez? Mi? – értetlenkedett P.

− Mind a kettő lehet – mosolyodott el Kincső.

− És te? − kíváncsiskodott P., miközben a serpenyőben sülő húsokra szórta az apróra vágott medvehagymát. – Honnan közelítesz?

− Czóbel Minkáról írok – jelentette ki a lány méltóságteljesen.

P. hümmögött valamit, bár fogalma sem volt, ki a csuda lehet a szóban forgó személy.

− Ismered?

− Hallottam már róla – dünnyögte óvatosan. Világéletében attól rettegett, hogy a húga egyszer csalódik benne.

Kincső ügyet sem vetett a bátyja esetlen füllentésére és ordító tájékozatlanságára.

− Fenét hallottál! – nevetett. – Pedig kifejezetten izgalmas jelenség.

− Ebben biztos voltam – sóhajtott megkönnyebbülten P.

− Egyik levelében azt írta az anyjának, akit amúgy mamszinak szólított, hogy a Marsban áll, szemben a társaságával, akik a Szaturnuszban.

− És ez alatt mit értett?

− Majd elolvasod a tanulmányomban. Ezt fejtegetem benne. Meglehetősen széles kitekintéssel.

− Mindjárt kész a kaja. – P. hangja nem nélkülözte a büszkeséget: tudta, hogy a lány odavan a főztjéért.

− Utálta a banalitásokat, ebben az említett levélben is panaszkodik rájuk – mélázott Kincső.

P. leemelte a serpenyőt a tűzhelyről, közben, túlzottan komoly képet vágva, így szólt:

− Az élet, amennyire én meg tudom ítélni, banális. Szemben a főztömmel, ami zseniális, különleges és fantasztikus. Valódi gasztronómiai kéjutazás!

Kincső fölnevetett.

− Akkor hát együnk!

És ettek. Evés után P. bemutatta Kincsőt Aisának. A perzsa épp akkoriban ébredezett.

− Nem túl aktív állat – jegyezte meg P.

− Illik hozzád – évődött a lány, megsimogatta a macskát, és visszavonult. Aisa kisvártatva utánasomfordált. Bekéredzkedett a szobába. És bebocsátást nyert.

Odakinn erősen tűzött a nap. P. leeresztette a redőnyöket. Nem sötétített be teljesen, csak amolyan jótékony félhomályt teremtett maga köré. Szerette az ilyen fényviszonyokat. Egy ideig a testvére szobája felől érkező neszekre fülelt, de egyre ritkábban hallott motozást vagy bármi egyéb zajt. Csönd telepedett a lakásra, talán az egész városrészre, netán a fél világra. P. csak ült a kanapén, meredt maga elé. Tengermélyi, finoman búgó némaság dorombolt a fülében. Mintha én volnék az egyetlen élőlény ezen a bolygón, morfondírozott, pontosan olyan érzés. Mintha itt sem lenne Kincső és Aisa.

− Pedig mind a ketten itt vagyunk – ereszkedett a szófára méltóságteljesen, mégis hangyányit esetlenül egy igen elegánsan öltözött hölgy. Mintha egy kosztümös filmből lépett volna elő. P. nem ijedt, és nem is lepődött meg. Tisztában volt azzal, hogy álmodik. Gyakorta álmodott rémisztően valószerűeket, amely képek minden átmenet nélkül törtek rá: egyik pillanatban még éberen tűnődött valamin, a következőben már álmodott. Eleinte megrettent ezektől a váratlan képzetektől, utóbb azonban hozzászokott a jelenséghez, és az esetek túlnyomó többségében meg tudta különböztetni a valóságot a káprázattól. Nem ritkán arra is képes volt, hogy álombéli képzelődései közben cáfolhatatlanul tudja: éppen álmában képzelődik.

− Itt vagyunk mind a ketten – ismételte a hölgy. – Én már hosszabb ideje, jóllehet egy kissé szokatlan alakban, az ifjú hölgy pedig mindössze néhány órája.

− Ön sem idős – bókolt P.

− Akárhogy is, nincs egyedül, uram – mosolyodott el a nő, ám mosolyában több keserűség bujkált, mint öröm.

– És remekül fest ebben a ruhában!

− Ha így gondolja – búgta a jövevény olyan mély hangon, ami inkább egy éltes asszonyhoz illett, semmint egy ilyen fiatalos nőhöz, akit senki sem becsült volna huszonöt évesnél többnek. 

Az előbb egészen más tónusú hangon szólalt meg, cikkant át P. agyán, mire azonban kimondhatta volna, amit gondol, a nő fölállt, és kivonult a szobából.

− Hülye dolog ez az alvás – dünnyögte a fölriadó P. Süket csönd dorombolt a fülében. Mintha én volnék az egyetlen élőlény ezen a bolygón, morfondírozott, pontosan olyan érzés.

− Mintha itt sem lenne Kincső és Aisa – hümmögte félhangosan.

− Pedig itt vagyunk – Kincső állt az ajtóban, karjában a perzsa macskával.

− Jól haladtál?

− A fenét! – huppant le a lány a pamlagra. – Elnyomott a buzgóság.

− Megesik.

− És marhaságot álmodtam. Pedig nem szoktam ilyeneket.

Én bezzeg annál gyakrabban, gondolta magában P.

− Azt álmodtam – mesélte Kincső −, hogy ez a cica Czóbel Minkává változott, megcsókolta a homlokom, miközben húztam a lóbőrt, aztán visszavedlett macskává.

− Micsoda? – horkant föl P.

− Álmomban Aisa Czóbel Minkává változott, megcsókolta a homlokom, miközben durmoltam, aztán visszavedlett macskává – ismételte a lány. – Hülyeség.

− Az – hagyta rá P. lecsillapodva – Kifejezetten hülyeség… Mondhatni, banalitás. Nyilván az lehet az oka, hogy te másban állsz, mint ő. Egyikőtök a Marsban, a másik a Szaturnuszban.

− Te ennyire figyelsz rám? – kérdezte Kincső egészen lágyan.

P. a vállát vonogatta. Banálisan.


Előző fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-jul-18-1147/mandola-tortenete-16-fejezet

Következő fejezet: https://irodalmijelen.hu/2020-aug-01-1038/mandola-tortenete-18-fejezet

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.