Szelfi egy íróval

Az étkező kocsi, ahol ülünk nincs telezsúfolva emberekkel. Rajtunk kívül megint az a pár van itt, mint az előző este, és még egy francia úriember, aki mindent és mindenkit fotózgat régi masinájával. A hely varázsa még mindig elragad, ez a gyönyörű kék szín csodálatosan passzol az arany kiegészítőkhöz.

A vonat nagyot zökken, és szegény francia elejti gépét. Agatha rögtön lép és segít neki felvenni. A férfi francia akcentussal megköszöni.

– Merci madam! Szabad esetleg a nevét? – hajol meg, és kezet csókol újdonsült barátnőmnek.

 A férfinak gondosan ápolt, fekete, lenyalt haja van és ugyanolyan színű bajusza is, amely vígan álldogál egymagában a francia, cseppet sem vonzó arcán.

– Agatha Christie vagyok. Örvendek a találkozásnak. – mondja kissé furcsállva a helyzetet.

Nem régóta ismerem az írónőt, eddig 2 napot töltöttem vele, mint szobatárs, de az arcát igen jól megfigyeltem, és le tudom venni róla, hogy mit érezhet.

– Milyen szép és egzotikus név. Netán kegyed angol? – puhatolózik a férfi finoman és olyan diszkréten, mint egy 100 tonnás vonat.

– Igen, az vagyok, de ha megbocsát, kihűl a vacsorám. – mondja Agatha és visszaül mellém.

Kuncogok magamban, mert a francia fiatalember nem hagyja békén az írónőt, még a nagyon egyértelmű utalás ellenére sem. Idehúz egy széket és helyet foglal az asztalnál.

– Tudják, én fotográfus vagyok. – mutat a fényképezőgépére.

– Tényleg? – kérdezi szarkasztikusan Agatha egy mosoly kíséretében – Nem is gondoltam volna.

– Ugye? – húzza ki magát a fiatalember – Még jó, hogy ezt tisztáztam, de milyen faragatlan vagyok. Még be sem mutatkoztam! – nyújtja a kezét felém. Egy kimondhatatlan francia nevet mondd és megcsókolja a kezem.

– Örvendek mister, Bangó Hanga vagyok. – mosolygok rá. Ekkor a francia kiszúrja a medált, ami idehozott a múltba, és ami okozott egy pár kalamajkát. Elkezd áradozni róla, hogy milyen szép és, hogy mennyire illik hozzám. Én csak erőltetetten mosolygok. „Már ekkoriban is voltak ilyen emberek? A 21. Század nem is különbözik annyira a 20. Századtól.” Gondolom magamban. Mikor a mondókája a végére ér bedobja a kérdést, miszerint miért is utazunk most az Orient Expresszen. Kicsit megijedek, mert nem tudok mit mondani, mivel a medál semmit sem árult el nekem. Mihelyst Agatha szólásra nyitja a száját, a francia válaszol saját kérdésére, és elkezdi mesélni igen érdekes élettörténetét. „Sajnálom a feleségét, ha van egyáltalán neki.” Gondolom. Miközben mesél, sikerül jól feltérképeznem az arcát, és így, hogy közelebbről is jobban látom, még unszimpatikusabb. Agatha unottam rám néz, mikor a francia nem figyel, és próbál szemmel kommunikálni nekem, de ez sajnos nem sikerül. Egy jó fél óra után, mikor ezt a monológját is befejezi, megkérdezi, hogy csinálhat-e rólunk egy fotót. Agatha-val összenézünk, és egyszerre bólintunk. Felállít minket, majd megkér, hogy fogjam meg a gépet.

– Egy új technikán dolgozok. – mondja – Hogy az emberek saját magukat fotózzák le. Érdekes mi? Így talán közelibbi lesz az élmény. – mondja és elsüti a kezemben levő gépet.

– Ennyi lenne? – kérdezi Agatha.

– Bizony madam ez egy gyors eljárás, ha akarja, elmesélhetem az egész működését. – ajánlja fel a francia.

– Nem, köszönöm! Tudom, hogy hogyan működik. – mondja Agatha azzal a gyanús mosollyal az arcán. „Hazudik.” Gondolom. Mosolyogok egyet a dolgon. A francia még szöszmötöl egy kicsit majd 2 képet nyom a kezünkbe.

– Itt vannak. Remélem, hogy jók lettek! – mondja büszkén.

– Nagyon jók lettek, köszönjük. – köszönöm meg illedelmesen. A kép kicsit barnás, feketés árnyalatokban fest, de jól ki lehet venni a 2 alakot. Nagyon örülök ennek. „Egy kis emlék, ha haza kerülök” gondolom.  Ekkor Agatha feláll.

– Sajnos nekünk most mennünk kell, mert már álmosak vagyunk. – mondja és rám néz. Én eleresztek egy műásítást és helyeslem. Sietve állok fel és indulunk ki az étkezőkocsiból. Egy kurta „Jó estét” még mind a ketten mondunk, de igazán sietünk, ezért nem húzzuk tovább. Mikor kiérünk, Agatha egy nagyot sóhajt. Látom rajta a megkönnyebbülést.

– Azt hittem már soha nem akar elmenni.

– Szerintem, ha nem siettünk volna, biztos feltart még és elmondja 3 ükapáig visszamenőleg a családfát. – nevetek, mire Agatha is felkacag. Ilyen jókedvvel sétálunk vissza a kabinunkig, majd lefekszünk aludni. „Remélem, hogy ez a kép megmarad azután is, miután visszautazok a 21. Századba.” mélázok az emeletes ágy tetején, majd elnyom az álom.

 

A medál, a könyv és a kép

A nap már lebukóban van. Fénye a fák lombjai között átszűrődve megfesti a járdát. Hirtelen feltámad a szél és felkap néhány száraz levelet. Azok zörögve reppennek odébb, majd nagy robajjal a földbe csapódnak. Egy követ rugdosva sétálok haza az iskola borzalmait a hátam mögött hagyva. Mélyen gondolataimba merülök, nem is nézek fel, mikor egy autó dudálva elhalad mellettem. Egyenesen előre meredek. Rúgok egy nagyobbat a kőbe, majd az beszáguld az erdőbe, és eltűnik az aj növényzetben. Megállok. Hosszasan nézek eddigi útitársam után. Felidézem a szép emlékeket vele kapcsolatban, mikor rátaláltam úgy 5 perccel ezelőtt, mikor megmentettem az életét úgy, hogy nem engedtem kimenni az útra, mikor belement a cipőmbe, hogy megöleljen… Becsukom a szemem és némán meggyászolom öreg barátom.  A letargikus állapotomból egy mellettem elmenő biciklis szakít félbe. Vetek egy keresztet elrúgott társamra és tovább indulok. Az agyam azon kezdd el kattogni, hogy még milyen teendők várnak rám délután.

– Tanulás, rendrakás, ruhák összehajtogatása – mormolom magamban, mindeközben kezemen szorgosan számolgatva ezeket. Ekkor eszembe jut, hogy ma még aerobic edzés is lesz. Egy mély sóhajt eresztek el, mert nem tartozik a kedvenc sportjaim közé. Végig fut az agyamon az előző edzés egy-egy részlete, amik eléggé szórakoztatóak. Elmosolyodom. Felidézem azt a borzalmas Raining man és Country road átdolgozást, ami ment a gyakorlatok alatt, a nővéremmel való hülyülést… Ekkor felnézek, most először, amióta elindultam. Persze, mikor átmentem a zebrán, rendesen körbenéztem, mint a jó gyerekek.

– Már majdnem otthon vagyok. – jelentem ki. Ez az út, messze a legunalmasabb a többinél. Fogyó gondolataim híján, nem tudok mást tenni, mint a tájat nézni. Még mindig ugyanaz. Lovarda, pár fasor, kereszteződés, a sárga ház, mind-mind ugyanott állnak. A távolba meredek és megnyugtatom a lelkem, hogy a híd is a helyén van. Ekkor egy szokatlan érzés kerít a hatalmába. Valami itt nincs rendjén, valami szokatlan dolog került a megszokott képbe. Bőszen keresni kezdem a hibát. Mindent alaposan megnézek, amikor feltűnik egy apró csillogó kis medál a járda szélén heverve.

– Meg vagy te kis szélhámos! – vetem rá magam a gyanútlanul napozó tárgyra. Felveszem és megforgatom a kezemben. Az ezüst kis ékszeren játékosan csillan meg a fény. Nem tudom, hogy pontosan mit is ábrázolhat, de magas intelligenciámnak hála rájöttem, hogy egy virág akar lenni. Valamiféle orchidea. Vizsgálgatom még egy darabig, majd megvonom a vállam és zsebre rakom. Folytatom tovább, most már izgalmasabb, utam az otthon csábító melege felé, mert bizony itt kint meg lehet fagyni. Megszaporázom léptemet és így gyorsabban hazaérek. Mikor benyitok az ajtón, megcsap az a jól megszokott lakás illat. Leveszem kabátom és cipőm majd beljebb lépek. Sehol senki, vagyis első látásra azt hinné az ember, de mivel én igen szkeptikus lány vagyok, inkább lopakodva körbemegyek, hogy meggyőződjek állításomról. Mikor mindent átnéztem és konstatáltam, hogy tényleg egyedül vagyok otthon, egy kaján vigyor kúszik arcomra.

– Azt csinálhatok, amit akarok! – mondom ki hangosan és már rohanok is fel az emeletre a szobámba. Ott átöltözök és, hogy ilyen nem minden napi szituáció alakult ki, áttervezem a délutánt.

– Akkor hozok fel ide sok kaját, meg üdítőt …– sorolom az örömtől ittasan. Ez egy olyan dolog, ami a nagycsaládban nem igen adatik meg, hogy teljesen egyedül lehet otthon az ember fia, és ha mégis, akkor ki kell használni a lehetőséget és minden olyan dolgot csinálni, amit a szüleid nem igen, vagy csak nehezen engednének meg. Ezek közé tartozik a szobában való evés vagy az üdítőital fogyasztása. Meg persze ilyenkor a legjobb olvasni, vagy a kedvenc sorozatodat nézni, de bevallom így még tanulni is elviselhetőbb. Szaladok a hűtőhöz, kivágom az ajtaját és meglátom azt! A tüneményt, melyre egész héten vártam, a mama féle madártej! Azonnal ki is veszem és elkezdem kóstolgatni. Mikor megérzem számban a jellegzetes vaníliás ízt majdnem elalélok. Gyorsan veszek is egy kanalat, egy tálcát, ráhelyezem az édességet és még körbenézek, hátha találok valami egyéb kincset. Mikor minden jóval megpakoltam a tálcám elindulok a szobám felé. Ekkor eszembe jut a medál, amit találtam haza fele jövet. Vacillálok, hogy vigyem fel a tálcát és utána a medált, vagy fordítva. Végül úgy döntök, hogy együtt viszem fel a kettőt. Lerakom a tálcát, odamegyek a kabátomhoz és kiveszem a kis tárgyat. Még mindig megigéz a szépsége és a különlegessége. Nem nézegetem sokáig, inkább rárakom a 3 tonnás kajás tálcámra és már robogok is fel. Bekapcsolom a kedvenc sorozatom, lehuppanok az ágyra és indulhat a szieszta.

Jó ideje nézem a tv-t mikor is a tálcámon kotorva egyszer csak a kezem ügyébe kerül a kis medál. Most van egy kis időm, ezért alaposan megvizsgálom. 7 szirma van a virágnak, úgy elhelyezve, hogy előrébb 3 és hátrébb 4. „Valamiféle orchidea vagy lótusz lehet”, állapítom meg. Ekkor a heves vizsgálás közepette észreveszem, hogy a hátsó 4 szirom mozgatható. Elkezdem forgatni mikor az hirtelen világítani kezdd.

– Mi a… - takarom el szemem, mert eközben egyre erősödik a fény. Ezután valami bizsergést érzek a tenyeremben és egy erősebb rántást, ami miatt le is esek az ágyról és olyannyira beütöm a fejem, hogy elájulok.

Nagyot huppanok, és ezzel egyidejűleg beverem valahova a fejem. Kábán körbenézek és próbálom felfogni, hogy hol vagyok. „Az állandó zötykölődésből ítélve egy autóban vagyok, de mégis, hogyan kerültem ide? „gondolom. Mikor már tisztábban látok felfogom, hogy tényleg egy autóban vagyok. Valami nagyon furát érzek a mellkasomon. Lenézek és egy régimódi ruhába bújtatott felnőtt női testet látok. Kikerekednek szemeim, szám sikításra nyílik.

 

– Ezt hogyan? – tőr fel belőlem egy hisztérikus felkiáltás - 16 évesen hogyan lehet nekem ilyen testem?!

– Hölgyem, jól van? – hallok egy férfihangot a vezetői ülés felől. Erre olyan hamar kapom fel a fejem, hogy a kalapom, mert az is volt a rajtam, mint utólag kiderült, leesett és hosszú tincseim az arcomba omlottak. Szemem még nagyobbra nyílik, mivel nekem világ életemben rövid hajam volt. Nem bírom tovább és egy hatalmasat sikítok. A valószínűleg sofőr, erre megijed és elrántja a kormányt, de tapasztalt ember révén visszakorrigál a helyes irányba és rám néz.

– Mi volt ez? Jól van? – mondja még mindig rémülten. Én ránézek, és kérdéseim százát zúdítom szegény férfira.

– Hol vagyok? És ki maga? Hova megyünk? Mi rajtam ez a ruha? Miért van mindennek 1930-as kinézete? És miért vagyok egy felnőtt, női testben? – hadarom és közben egyre közelebb húzódom a megilletődött sofőrhöz.

– Tényleg nem emlékszik semmire? – sápad el a férfi. „Elég hiszékeny típus lehet, ha csak így elfogadja ezt a fura tényt.” gondolom és megrázom a fejem.

– Kérem, mondja el! – görbül sírásra a szám. Ezt a sofőr is látja és gyorsan, mielőtt hangos bömbölésbe törnék ki, válaszol.

– Rendben! – mondja és belekezd a mondókába – Nem tudom, hogyan nem emlékszik semmire. De maga Bangó Hanga egy szállodavezető és most elviszem magát a vasútállomásra, mert üzleti ügyben el kell mennie.

– Hol vagyunk helyileg? – nézek ki most először az ablakon és egy gyönyörű 1930-as nagyvárost pillantok meg. A lélegzetem is eláll. Mindenhol régimódi emberek sétálnak, társalognak, egy kis újságos fiú áll az út szélén, mellettünk retró autók mennek el.

– Pesten. – néz rám a sofőr.

– És milyen évet írunk? – pillantok félénken a férfira, a választól tartva.

– 1931-et. – formálja lassan a szavakat. Alig tudom felfogni. Kezd eluralkodni rajtam egy pánik roham, nehezen veszem a levegőt, homályosodik minden. „Ez nem lehet igaz…” gondolom „Ez biztos csak valami álom…”. Ekkor lehunyom a szemem és próbálom magam lenyugtatni. Veszek egy mély lélegzetet. „Semmi gond, végül is mindig ez volt a kedvenc korod és mennyit álmodoztál róla, hogy visszautazol? Itt a lehetőség, és ha akarod, hazamehetsz a medállal, remélhetőleg. Ha pedig nem, ráérek pánikolni akkor.  Nem szabad ezt elszalasztani. Mondjuk nagyon ijesztő és furcsa felfogni, hogy tényleg visszautaztam, de ha Marty Mcfly-nak sikerült megnyugodni és józanul gondolkozni, nekem miért ne sikerülne. Sok időutazós filmet láttam már, ez nem újdonság. Jó és most pedig nyugodj le és élvezd az utat!” mondom magamnak, és így is teszek. Miután lecsillapítottam magam felveszem a leesett kalapom és visszarakom a helyére. Most jut csak időm jobban szemügyre venni az új külsőm. A ruha, ami rajtam van, nagyon tetszik, mindig is ilyet szerettem volna. Egy nagyon magas derekú fekete, A vonalú szoknyát, ami majdnem felér a mellemig, egy buggyos ujjú, fehér blúzt és a szoknyával egyszínű vászon, derékig érő kabátocskát viselek. A cipőm is fekete, pánttal tartja lábam. Egy szintén fekete kesztyű és kalap egészíti a szettem. Egy gyöngy karkötő van jobb kezemen. Ámuldozva nézem a kosztümöm, mikor észreveszem, hogy a sorőr még mindig engem néz. Erre elnevetem magam.

– Magát nagyon egyszerű megviccelni! – próbálom menteni a menthetőt. A férfi nagyot sóhajt és egy nehézkes mosoly csúszik ajkaira.

– Már nagyon megijedtem hölgyem. – mondja enyhülten.

– Megígérem, hogy többé nem csinálok ilyet. – nevetek még mindig. „Ez az, bevette!” hálálkodom magamban. Most, hogy jobb mindenki közérzete, szemügyre veszem az autót belülről és megpillantom a táskám. Magamhoz veszem és beletúrok. Egy rúzst, pár gombos tűt, pénzt és egy jegyet találok benne. Az utóbbit jobban megnézem, de amit rajta olvasok, nem hiszem el. Egy jegy az Orient expresszre. „Ennél nagyobb mákom nem is lehetne!” kezdd megint sírásra görbülni a szám a boldogságtól. Köztudott, hogy nagyon szeretem Agatha Christie írónőt, és a kedvenc regényem eddig a gyilkosság az Orient expresszen. Mindig is álmodoztam róla, hogy a valós időben egyszer veszek rá jegyet és elutazok valahova, és most ez megtörténik, mellesleg a kedvenc korszakomban. Ennél több meglepetés már nem is érhet. A nagy merengésből a sofőr hangja zökkent ki.

– Itt vagyunk! – mondja, miközben kiszáll és kinyitja nekem az ajtót.

– Köszönöm! – mosolygok rá. Ő kiveszi a boggyászom a csomagtartóból és odaadja nekem. Én elveszem, megköszönöm, hogy elhozott majd elindulok az állomás felé. Egy kis idő kellet, mire rájöttem, hogy a keleti pályaudvar bejárata előtt állok. Megcsodálom a szépségét, mert bizony lélegzetelállító. Mindig is csodáltam a monumentális épületet, de most, ebben a környezetben, még szebb. Az óra a tetején fél 5-öt mutat, és még világos van. „Tehát nyár lehet, de nincs olyan meleg, szóval még csak az elején tarthat az évszak.” gondolom magamban. „Néha jól jön, ha valaki szereti a földrajzot.” mosolygok. Ekkor egy nagyobb szél kerekedik és belekap, most már hosszú hajamba. Az egész az arcomban landol, én meg nem győzöm kiszedni onnan. Már vagy fél órája húzogatom ki a hajszálakat a számból, mikor is a hátam mögül a nevemet hallom.

– Hanga! – kiálltja egy női hang. Én az irányába fordulok és egy ismerős alakot látok.

– Bori?! Te mégis hogyan kerültél ide?! – kérdezem meglepetten. Az egyik jövőbeli barátnőm áll az orrom előtt. Nem tudom elképzelni sem, hogy mégis hogyan jutott ide. Ez valószínűleg kiült az arcomra is, mert Bori azonnal aggodalmasan kérdezgetni kezdett.

– Hát jöttelek kikísérni téged, mivel elutazol. Nem emlékszel?  Jól vagy drágám? Holt sápadtnak tűnsz! – méregeti az arcom, mire én összeszedem magam ismét és próbálok természetes lenni.

– Igen, minden rendben. – mosolygok rá.

– Már hogy lenne minden rendben? A hajad borzalmas állapotban van! – mondja miközben leültet egy padra – Azt hittem, hogy az a sokévnyi barátság után, csak sulykoltam beléd valami fodrászati tudást.

– Tudod jól, hogy ez számomra lehetetlen. – mosolygok miközben ő már neki is látott a kócos loboncom rendbe szedésének. Csendben ülünk a padon egy idegig. Eközben egész végig azon agyalok, hogy ő is egy érett női testben van és, hogy mennyire megváltozott. „Felnőtt.” Mondom magamban és elmosolyodom.

– Kész! – engedi el fürtjeimet Bori – jobb, mint újkorában. Remélem, hogy ezt nem fogod elrontani.

– Ígérem! – rakom tenyerem a szívemhez, majd gondolok egyet és megkockáztatok egy kérdést – Kira és Márta is jön?

– Persze! – mondja teljes természetességgel. Kira és Márta a másik 2 jövőbeli barátnőm neve és gondoltam, hogy ha Bori itt van, akkor talán a többiek is itt lehetnek, és milyen igazam volt. „Esküszöm egy jövőbelátó jós is lehetnék vagy géniusz… Na, ezt pipáld le Mcfly! ”gondolom magamban.

– Lányok! – hallom a kiáltást és rögtön a hang irányába fordulok. Meglátom a 2 említett szamarat..

– Sziasztok! – áll fel Bori üdvözölni őket. Én is ezt csinálom. Ölelkezünk egy sort, majd Kira elkezdi mesélni az útját. 4-ünk közül ő a legbeszédesebb. Most egy elegáns szürke csőszoknyát, kabátot és egy fekete cipőt visel. Haja ízlésesen begöndörítve omlik vállaira. Van nála egy sétapálca is, mivel a jobb lába nem jó. Márta csendesen hallgatja az elbeszélést és csak mosolyog. Ő egy hosszú, koszos fehér színű  vászonkabátot, egy térd alá érő, fekete A-vonalú szoknyát és egy fehér cipőt visel. Fekete kalapja jól keretezi az arcát. Haja kontyba van fogva. Borit még nem igen figyeltem meg, de nem ért meglepetésként az öltözködése. Ő közölünk a legcsinosabb, de ez mindig így volt. Neki voltak a legjobb ruhái és ez az alkalom sem kivétel ez alól. Egy halványsárga ruhát visel egy vele egyszínű, háromnegyedes ujjú kabátocskával. Kiegészítés képpen felvett még egy fehér kesztyűt. Cipője fekete. Haja begöndörítve nem ér le válláig. Hallgatom a beszélgetésüket. Nagyon fura most hallani a hangjukat, mivel én a fiatal énjükhöz vagyok hozzászokva. Nagyon jól festünk így 4-en, elég csinosak vagyunk. Ekkor a nagy óra az állomás tetején megszólal.

– Mikor indul a vonatod? – kérdezi Márta. Erre előveszem a jegyem és megnézem. 5 óra 10 perc van ráírva. Bori hallja a kérdést és mivel nem válaszoltam azonnal a vállam fölött megnézi a kezemben tartott tárgyat.

– Jesszus, akkor mindjárt menned kell! – mondja meglepetten és már tol is be az állomásra. Ott mindenhol füst terjeng a vonatok miatt. Munkások százai lepték el a helyet.

– Hogy hogy itt ennyi munkás van? – kérdezek rá. Bori barátnőm mindig nagyon tájékozott, ezért most ő válaszol.

– Építik a felsővezetékeket. – mondja.

– Már napok óta csak erről tud írni a sajtó. – mutogat Kira - Bezzeg az igazi híreket nem vetik papírra. Például a múltkor csak Julitól tudtam meg, hogy a Hyppolit, a lakáj című filmet már adják a mozikba. Ő elment a bemutatóra és én pedig nem. Nem értem, hogy mi olyan nehéz ebben? Csak le kellet volna írni, hogy a Hyppolit, a lakáj filmnek ekkor és ekkor lesz a bemutatója… – még folytatta a helyi újságok kritizálását, de már senki nem figyel rá, mivel mindenki az én vonatomat nézi, hogy hol is lehet. Körbejárjuk párszor az állomást, de semmi.

– Hol lehet? – nézek tanácstalanul körbe.

– Az csak nekünk sikerül, hogy egy 100 tonnás, tömör vas mozdonyt ne találjunk meg. – mosolyog Márta. Tanácstalanul állunk, mikor a hangos bemondó megszólal.

– Az 5:10-kor induló Orient Expressz előreláthatólag 5 percet késik. – mondja egy rekedtes hangú hölgy.

– Huh! – sóhajtok egy nagyot. – Már megijedtem.

– Éljen! Addig van időnk ennivalót és újságot venni neked. – csapja össze tenyerét Kira és máris a bódék sokaságában kutatni kezdi a pékséget. Mikor kiszúrja, karját lendíti és fölényesen rámutat.

– Ott van! – mondja hangosan és határozottan elindul az irányába. Mi is követjük őt. Kedvességből vesz nekem 2 kakaós csigát. Pedig mondtam neki, hogy kifizetem, de nem engedte, azt mondta, hogy egy baráttól nem fogad el pénzt. Ezután az újságárushoz sietünk és veszünk pár helyi folyóiratot illetve divat magazint. Épp leülni készültünk egy kétes eredetű foltokkal vértezett padra, mikor is meghalljuk a híres vonatfüttyöt.

– Megérkezett az Orient. – állapítja meg Márta. Mind odamegyünk és nézzük, ahogyan lassan begurul. Tátott szájjal bámulom a monumentális építményt, mely csak úgy önti magából a füstöt. Ormótlan fém páncélján megcsillan a fény, majd észreveszem a hatalmas fehér betűket az oldalán. Egy kis könnycsepp csordul ki szememből. „Hát tényleg itt van.” Gondolom magamban. Felkapom a boggyászom és a lányok felé fordulok.

– Köszönöm, hogy ki kísértetek. – mondom és megölelem őket.

– Vigyázz magadra! – bök a mellkasomra Bori.

– Igen. És érezd jól magad! – mosolyog Kira.

– Csak az a fő, hogy ne raboljanak ki és hasonlók. Rosszakat hallani az ilyen vonatokról. – mondja Márta. Én erre elnevetem magam és még egyszer megölelem őket.

– Szerintetek ki a legóvatosabb négyünk közül? – mosolygok rájuk.

– Márta. – jelentik ki egyszerre. Felnevetek és felszállok a vonatra, mint ha az előbbit nem is hallottam volna. A belseje még szebb, mint a külseje. Erősen a kék szín dominál a vagonban. Tele van nagy ablakokkal, a fal bársonnyal van bevonva. Gyönyörű és ízléses kis függönyök lógnak az ablakokról. Megkeresem a kabinom. Nem nehéz megtalálni, mert véletlenül pont jó vagonra szálltam fel. Mikor benyitok egy lakájos kis helység fogad. Jobb oldalt egy emeletes ágy bal oldalt egy asztalka a fal mellett, székkel, és egy mosdótálca. Innen nyílik még egy ajtó, ami a wc lehet. Itt, is mint kint a kék szín dominál. Lerakom a bőröndöm és odamegyek az ablakhoz. Lehúzom és kihajolok. Keresem a szememmel a barátaimat és mihelyst meglátom őket, integetek nekik. Idesietnek és elkezdenek kérdezősködni a belsejéről. Mindent elmondok nekik, olyan boldogan és vidáman, mint még soha. Majd hirtelen megmozdul a vonat.

– Na, akkor, sziasztok és legyetek jók! - Integetek nekik. Visszahúzom az ablakot és leülök az alsó ágyra. Szemügyre veszem jobban a szobát. Ahogy halad a vonat, úgy az ablakon beszűrődő fények is mozognak vele. Gyönyörű a látvány, főleg most, hogy kezdd lemenni a nap. Megsimítom a falat és, ahogyan gondoltam, nagyon puha. A függöny leng ide, oda, a vonat ritmusát felvéve. Megnézem az ágytakarót, amelyen a kék háttér előtt kis ibolyák virítanak. Egyszer csak nagyon sok fény áramlik be az ablakon. „Biztos kiértünk a városból.” Gondolom. Felállok és odasétálok. A látvány gyönyörű. A végtelen szántómező és a lenyugvó nap. Nem is lehet ennél idillibb ez a táj. Ekkor motoszkálást hallok a hátam mögül. Mikor megfordulok egy nő nyit be a kabinba. Kissé csúnyácska, de magabiztos kiállású. Őszülő haja fel van kötve, akár csak nekem. Szimpatikus hölgy és valahonnan rémesen ismerős.

– Jó napot! – lépek oda hozzá és a kezemet nyújtom – Maga biztos a szobatársam lesz. Bangó Hanga vagyok. Örülök, hogy találkozhattam önnel! – a nő értetlenül néz rám, majd megkérdezi angolul, hogy mit is mondtam. „Hát persze, ez egy nemzetközi járat. Milyen buta vagyok.” gondolom magamban és mosolyogva elismétlem a kis köszönésemet angolul. Meglepődök, mert igen gyatra vagyok angolból. „Biztos a medál.” Intézem el ennyivel a dolgot. A nő visszamosolyog és kezet ráz velem.

– Részemről a megtiszteltetés! – mondja – Agatha Christie vagyok. – Óriásira nyílnak szemeim. Egész testtel megremegek. „Na, ne! Ez a sok meglepetés fog sírba vinni!” Nagyot nyelek és érzem, hogy ki ver a víz.

– Maga a khmm kedvenc khmm íróm. – nyögöm ki, mert már a torkom is kiszáradt. A nő bájosan elmosolyodik, és a vállamra teszi a kezét.

– Akkor még jobban örülök, hogy magával kerültem össze, egy hozzám hasonló krimi szeretővel. – teljesen meghatódok a szavai hallatán. „Milyen kedves nő!” Gondolom és, mint a nap többi részében, összeszedem magam.  Rámosolygok, és beljebb invitálom, olyan rekedtes hangon, hogy én magam is azt hittem, hogy egy klingon szólalt meg. Gyorsan veszek egy poharat és iszok vizet. A hideg folyadék lassan csúszik le sivatag szárazságú torkomon, de nagyon jól esik.  Megfordulok, és újra szóba elegyedek vele. Nem akarom zaklatni őt, mivel tudom, hogy milyen idegesítő tud lenni. Mindenfélét elmond magáról, a családjáról és közben szépen kipakol.

– Hól szeretne aludni? – kérdezi meg tőlem.

– Nekem mindegy. Én mindenhol elalszom. – vonom meg a vállam.

– Rendben, akkor lehet enyém az alsó ágy? Sajnos nem vagyok már olyan fiatal, mint maga. – mosolyog rám, mire én bólintok. Mind a ketten szépen kipakolunk és mikor végeztünk megkordul a gyomrom.

– Maga nem éhes? – kérdezem meg.

– De, felettébb. – mondja.

– Rendben, akkor elindulhatnánk vacsorázni, ha nem zavarja a társaságom. – mosolygok rá, mire ő csak nevetve rázza a fejét és együtt elmegyünk megkeresni az étkezőt. Nagyon bájos hely, tele asztalokkal és kis lámpákkal. Leülünk egy mellé és várjuk az étlapot. Körbenézek. Az étkezőnek nem csak a fala bársony, hanem a padlója is, és mind kék színű. Halk swing szól a háttérben, aláfestés gyanánt. Rajtunk kívül csak egy pár van, messze tőlünk. Agatha elővesz egy noteszt és felír bele valamit.

– Az új könyvemhez kell. – mondja – Karaktereket gyűjtök.

– Igazán izgalmas, és még mennyi kell? – hajolok hozzá közelebb.

– Már nem sok. És most jut eszembe, hogy elfelejtettem megkérdezni, hogy milyen nemzetiségű? Mert nagyon tetszett a nyelv, amit a köszöntésnél használt.

– Magyar vagyok. –húzom ki magam büszkén.

– Ohh de szép nyelv is a magyar! – mondta majd megint kinyitotta a noteszát és megint jegyzetelt bele valamit. – Eldőlt. Magyar is lesz a regényemben.

– Ez de izgalmas. Ha nem veszi tolakodásnak, mesélne az új könyvéről?

– Természetesen. – mosolyodik el és elkezd mesélni. Felismerem, hogy a Gyilkosság az Orient Expresszenről mesél, kicsit más, mint amit meg fog írni, de hasonló. Nagy hévvel festi le nekem a karaktereket, és minden mintha megelevenedne előttem. Csodálatos élmény a kedvenc íróm társaságában ülni. Majd mikor befejezte engem kezdd el kérdezgetni, hogy milyen. Majd elterelődik a téma a könyvéről és az én családi hátterem kerül célkeresztbe. Eközben megjött az étlap, rendeltünk is és már a vacsoránkat fogyasztjuk. Nem túl jó a leves, de a második fogás isteni. Mikor végzünk, elindulunk vissza a kabinba. Útközben Agatha megjegyzi, hogy a leves nem volt jó.  Visszaérünk a szobánkba és kényelembe helyezzük magunkat. Még sokáig beszélgetünk a krimikről, ruhákról, férfiakról, családról és minden egyéb lányos témáról. Átöltözünk hálóingbe és folytatjuk tovább a csevegést. Majd szép lassan elálmosodunk és lefekszünk aludni. Én azért még, egy jó fél óráig nem alszok el. Csak hallgatom a vonat zötyögését, a folyósón mászkáló emberek hangját, és ahogy Agatha szuszog álmában. Hanyatt fekszem, majd oldalra fordulok, egy kicsit kilátok az ablakon, így a tájat nézem. „Gyönyörű nap volt a mai!” Gondolom. Szép lassan lecsukódnak a szemeim és elalszok. A következő pár nap eseménytelenül telik. Sokat beszélgetek Agatha-val. Igazán jól megismerem és olyan lesz az idő elmúltával, mintha a barátnőm lenne. Sokat beszél nekem az új könyvéről, hogy miben fogja megváltoztatni és miket fog még hozzárakni. Készült egy kép is rólunk az ebédlőben, mivel egy fotográfus úr is velünk utazott. Lassan utam a végéhez közeledik. Hamarosan le kell szállnom az egyik állomáson. Dél fele lehet, mikor összepakolok és készülök a vonat elhagyására. Megszakad a szívem, hogy nem találkozhatok vele többé, és hogy itt kell hagynom.  Végzek, minden ruhám és egyéb ingóságom a bőröndben van.

– Örülök, hogy találkoztunk. Ez a néhány nap felejthetetlen volt számomra. – mondom szomorúan.

– Nekem is. Remélem, azért még találkozunk máskor is, ezek a beszélgetések nagyon jók voltak, nem sok emberrel tudok ilyen jól eltársalogni. – mosolyog Agatha és megölel. A fém kolosszus lassan és csikorogva megáll. Lök rajtunk egy kicsit, de sikerül talpon maradnunk. Lassú léptekkel haladok a folyosón, majd leszállok. Agatha a kabin ablakából figyel. Intek neki, mire ő visszaint. Ekkor a vonat döcögve újra elindul. Sokáig integetünk egymásnak, míg végül teljesen elvesztem a szememmel. Szomorúan hajtom le a fejem és előveszem a kézitáskámból a képet, amely rólunk készült. Keserű mosollyal méregetem.

– Ennek is vége. – mormogom. Majd megemberelve magam elindulok az állomás belseje fellé. Ekkor valami furcsát érzek. Rögtön felismerem, hogy ez ugyan az az érzés, mint amikor idekerültem. Gyorsan előkotrom a ruhám alól a medált, amely megint nagyon fényesen izzani kezd.

– Vigyél haza. – mondom mosolyogva. Beszippant a fehér fény. Mikor újra kinyitom a szemem, ugyanott fekszem, mint a kis utazásom előtt. Minden ugyan úgy, a sorozat, a tálca, a sok ennivaló.

– Mennyi idő telhetett el? – nézek rá a telefonromra. – Semennyi. Érdekes. – suttogom. Hátradőlök és becsukom a szemem. Végig pörgetem újra és újra az agyamban az elmúlt jó néhány napot. Mintha csak egy álomból ébredtem volna.  Sóhajtok egyet és a chipses zacskóba nyúlok, de észreveszem, hogy van valami a kezemben. Magam felé tartom, és lassan kinyitom a szemem. A kép az, amit a kedves úr fotózott. Elmosolyodok. Egy halvány barna, fekete kis kép az, két női alakkal, ahogy átkarolják egymást.  Felszínre tőr bennem az Orient Expressz varázslatos hangulata. Felállok, kikapcsolom a tévét és a könyves polcomhoz lépek. Nem keresek sokáig, kezem már ösztönszerűen nyúl a könyvért. Leveszem, visszaballagok az ágyba, kényelembe helyezem magam és kinyitom. A képet még mindig a kezemben szorongatom, ezzel is lassítva a hangulat és az emlék örökös eltűnését.