A vonal,

avagy szelfi szavakkal

  Az írógépem előtt ültem, a tűz kellemes pattogását hallgattam. Mellettem az asztalon egy csésze meleg tea gőzölgött, odakint hatalmas pelyhekben szállingózott a hó. Sötétedett. Minden ideális volt. Csattogni kezdtem a sorokat. Kellemes hangja van az írásnak. Már gyerekkorom óta ez a legkedvesebb hang nekem. Mikor az ember leül, és kiadja mindazt a zűrt, a kavalkádot, ami a fejében uralkodik. Aztán… csend.

 

– Halló, halló! Karinthy Frigyes vagyok a huszadik századból! – sercegett a telefon a fülem mellett. Akkor szerettem bele. A tölcsérszerű kagyló, a kissé kopottas faborítás, a vékony, fekete vezeték, mely összeköt a múlttal. Visszatettem a villára, majd megint a fülemhez emeltem.

– Halló, halló! Karinthy Frigyes vagyok a huszadik századból!

Csillogó szemekkel hallgattam újra és újra a felvételt. Minden alkalommal vártam valamit. Titkon azt kívántam, bár beszélgethetnék vele. Csak egyszer… Belefeledkeztem. A vezeték a telefonhoz kötött. A másik végén a huszadik század – csak egy karnyújtásnyira van. Elfelejtettem, hogy ez egy rögzített felvétel, meg egy nem működő telefon, és mintha természetes lenne, beleszóltam a kagylóba.

– Halló, halló! Karinthy Frigyes vagyok a huszadik századból! – mondta újból a telefon.

Én is bemutatkoztam. A vonal végén néma csend. Egy pillanatra megszeppentem… hogy is gondolhattam ezt komolyan? Hogy hihettem azt, hogy válaszolni fog?

Aztán a vonal végén ismét kellemes sercegő szavak. De már nem ugyanazok, mint amiket eddig hallottam…

 

Mindig terveztem a nagy könyvet. Már tízévesen úgy ültem a gép elé és nyomtam le ugyanezeket a billentyűket, hogy majd megírom azt, amit más soha nem mert megírni. Azt, amire nincsenek szavak. Ami nem leírható. Azt a könyvet, ami… A Könyv.

Csak csattogtam és csattogtam. De valahogy mindig üresen maradt a Nagy Könyv feliratú dosszié. Aztán… jöttek a napok, a hetek, a hónapok. Észre sem vettem, úgy telt el ez a negyven év. De én még mindig ugyanott tartok. Sehol egy teleírt papír. Csak néhány vers, néhány novella, de… sehol nincs az igazi könyv. Sehol sincs az a negyven év. A csattogás abbamaradt, az ujjaim megpihentek. Csak lecsúsztak a kopott, fekete billentyűkről. Elengedtem magam. A hő kellemesen melegített hátulról. Jó volt ott elidőzni. A házban senki más, csak én és a tűz lobogása. Meg az árnyékok, ahogy játszottak a plafonon. Néha a széket emelték a magasba, néha a kanapéval jártak színtelen táncot. Ugyanazt a táncot, mint mikor tíz évesen… megkaptam az első írógépet. A Nagy Könyv. Micsoda öröm. Végre van min megírni a Nagy Könyvet. Mérgesen téptem ki a lapot a gépből. A sarka benne maradt. Amiatt a sérült görgő miatt. Két évre rá, hogy megkaptam, a szomszéd kisfiúval játszva levertem az asztalról. A lába végigkarcolta az asztalt. Nem javítottam ki. Így biztosan tudom, hogy ott áll a gép, ahol mindig is állt.

A papírt összegyűrtem. Csak néztem, ahogy lassan elenyészik. A tűz gunyorosan öltögeti a nyelvét. Tévedhetetlen kritikus. Megint megpihentem. A kezem az írásom melengette. Lehunytam a szemem. Egy pillanat alatt eltűnik a világ. Milyen érdekes, hogy azt a sok mindent el tudja rejteni előlünk egy vékony darab bőrhártya.

A tűz éppen csak parázslott, mikor újra kinyitottam a szemem. A hidegre ébredtem. Odakint villámlott. A lámpámat az íróasztalon égve hagytam. Nem adott fényt. Ezzel adta tudtomra, hogy elfáradhatott. Kicsavartam az izzót. Megráztam, de nem zörgött. Elmehetett az áram. Nem meglepő, errefelé gyakran történik ilyesmi. Kihúztam a fiókot és elővettem egy doboz gyufát. Meggyújtottam egy gyertyát és körbejártam a nappaliban, minden gyertyatartón hagyva egy kis darabka világot. Ahogy haladtam szépen sorban, a telefonhoz léptem. Ha az sem szól, akkor biztosan elment az áram. Már kétszáz éve működik. Vagy talán több ideje is. Volt már olyan, hogy leolvadt a vezeték a falban. Hogy beázott a tető és ki kellett cserélni a vezetékeket. De, hogy a telefon elromoljon… Csak egyszer kellett szerelési munkát végezni rajta, mikor megkértem nagyapát, hogy adja nekem azt a régi telefont, ha úgysem használja. Majd bekötjük itthonra. Kis átalakítás után, amihez nagyapa nagyon értett, hamar be is kötöttük. Azóta egyszer sem kellett levenni a falról.

Felvettem a kagylót. Néma csend. Süket. Nyugodtan és teljes bizonyossággal vettem tudomásul, hogy csak egy szokásos áramszünet.

Ahogy végeztem, és az összes gyertya fényesen lobogott, felhajtottam a zongora tetejét és játszani kezdtem. A szemem is becsuktam. Nem is kellett fény ahhoz, hogy játszani tudjak. Az ujjaim ismerték az utat. A zongora az egyetlen dolog manapság, amihez nem kell áram. Ilyenkor döbben rá az ember, hogy mennyire sebezhető is valójában. Nincs telefon, nincs internet, nincs televízió. Nincs kapcsolat a külvilággal.

Neszt hallottam. Egy pillanatra megijedtem. Egyszer kiraboltak. El is vitték az órát, amit még a nagyapa adott nekem. Magam mögé kaptam a fejem. Azt hittem, hogy az ablaktól jött a hang. Nem volt ott semmi. Tovább játszottam. Kezdek már képzelődni magányomban. Aztán megint hallottam. A zongora hangja elnyomta, de megint hallatszott. Ez már élesebb volt. A csengő! Biztosan a szomszéd jött át petróleumért, mint a múltkor. A felesége beteg, valami tüdőprobléma. Nem tud elmenni vásárolni. A csengő sem árammal működik. Szerencse, hogy nem vagyok teljesen kiszolgáltatva. Felálltam. Az ajtó felé vettem az irányt. Közben a lámpára pillantottam. Nem égett. Nem ússzuk meg ilyen könnyen. De a hang nem a bejárat felől jött. A telefon csengőjének kis nyelve ide-oda ugrált. Szépen nyugodtan, ahogy szokott. Mintha tudomást sem vett volna az áramszünetről. Nem szólt neki senki, hogy nem szabadna működnie. Közelebb léptem. Zavaromban még körülnéztem, hogy nem-e csak egy elterelés. Nem-e akarnak véletlenül betörni. Ugyanúgy senkit sem láttam. Csak egy alak suhant el az ablakom előtt. Lehet, hogy csak izgalmamban képzeltem oda, lehet, hogy tényleg ott volt, nem tudom. Felemeltem a kagylót. Csak a recsegés. Aztán egy réveteg hang így szólt:

– Kiszera méra, bávatag gebélded?

– Pa… parancsol?

– Csak arra vagyok kíváncsi, hogy kiszera méra bávatag… errefelé?

Nem értem, amit mond. Egy pillanatra magam elé néztem. Hiszen a szavak tisztán és érthetően hagyják el a kagylót, mégsem értem, amit mond. De nem… rosszul hallhattam. Nemrég észrevettem magamon, hogy elég gyakran bedugul a fülem. A G-molt sem mindig tudom megkülönböztetni a Gisz-moltól.

– Nem értettem tisztán. Hogy ki… micsoda? Megismételné kérem?

– Az előbb csak azt próbáltam kideríteni, hogy önök itt errefelé, hogy… kiszera méra bávatag, gebélded? És mindig?

Ugyanazok a szavak. Mégsem, mégsem… A hangok odakintről, meg az áramszünet, meg a telefon csörgése… Egyre jobban kezdtem biztos lenni abban, hogy… lehet, hogy megőrültem? Magamban beszélek és tartom a süket kagylót a fülemhez. Sokszor rajta szoktam kapni magam, ahogy elbeszélgetek magamban. Hangosan. Egyszer belerúgtam a szék lábába és megkérdeztem, hogy fájt-e. Egy széktől. Megfordult a fejemben, hogy ha nekem fájt, akkor biztos neki is. Hogy egy tárgynak… Párszor még megismételte a mondatot. Mintha bizonyos lenne, hogy valamit kérdez, és a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy én válaszoljak rá. Utolsó erőmmel, utolsó lélegzetemmel elcsoffadt tüdőmben, kérdeztem meg újra.

– Parancsol…

– Csak annyit akartam megtudni, hogy errefelé önök is kiszera méra bávatag gebélded, vagy nem? Egyszerű kérdés, uram!

Nem értem… De ez így nem mehet tovább. Nem kérdezhetek vissza az örökkévalóságig. Válaszolnom kell.

– Öhm… Igen – mondtam bizonytalanul – igen, mi is… szoktunk.

– Nem értette rendesen?

Végre, végre – gondoltam magamban – talán mégsem őrültem meg. Rossz lehet a vonal.

– Tudja, itt most eléggé nagy vihar van és…

– Tudom, megismételném! Csak arra voltam kíváncsi, hogy emlékszel-e még, vagy ennyire könnyen át lehet verni?

A halandzsa ember! Hát persze! Hogy is feledhettem volna el? De… mindez… Abbahagytam a gondolkodást. Ha értelme sincs már az egésznek, legalább megpróbálok értelmet adni neki.

– Híres így firkant? – kérdeztem, miközben az ujjam köré csavartam a vezetéket. Nem is számítottam válaszra. Vagyis, nem tudtam, hogy mire számítsak. Bármelyik pillanatban összeeshetek és itt a vége. A villámok ugyanígy fénylenek majd, az ég ugyanígy fog dörögni, mikor már nem leszek. A szomszéd majd négy nap múlva csenget, ha kell neki valami az áramszünetben, aztán megtalálnak engem, a süket kagylóval a kezemben, és így fognak rám emlékezni:

Az ember, aki a süket vonallal telefonált.

  Az utolsó beszélgetésem saját magammal volt. Aztán az idegen megszólalt.

– Bizomány! Párnácskásabbra! Nem hittem volna, hogy elfelejtettél. Azt hittem, hogy akkor jót beszélgettünk. Megbeszéltük a végtelent, a lehetetlent, a hiábavalót és az örökkévalót. A jövőt és a múltat.

 – Nem felejtettem el… Csak elment az áram, így nem számítottam a hívására.

– Eme mellébeszédet félre kéne tenned! Lenne kedved eszperente nyelven beszélgetni velem?

– Kérdésére nemmel kell felelnem. Nem szégyellem elmesélnem, nem lelem egy helyzet tetején fejem.

– E mondat elég erőltetetten sikeredett. Nem emlékszem mikor hallottam utoljára ilyet. Lenne valami, amiben segíthetek?

– Segíteni? Nekem? Valamilyen tréfát vagy gúnyt űz mostan velem?

– Mondata szerkezetileg nem helyes, de szellemes. Mondja csak… hogyan jellemezné az írót? Ön szerint ír vagy nem ír Ó-t?

– Az ön szavaival jellemezném helyzetem. Hiszen többet ennél semmi nem ér nekem. Ön mondta egyszer, miközben fia hallgatta önt, ülve a sarokba’.: „Elkeseredett ember, lemezre fekete jegyzeteket tesz, eseteket elemez, jellemeket fest, de ezzel keveset keres.”

A vonal végén csönd honolt. Ha nem szólal meg egy perc múlva azt hittem, hogy meg is holt.

– Mondja csak, kedves… Ön is ott volt aznap este, vagy honnan tudja ezt?

– Karinthy Ferenc írta meg. Ha rá gondolok, a kezem is megremeg. Olvassa el, ha jut ideje rá. A fia biztosan örömmel fogadná.

– Pedig sosem volt érzéke az ilyesmihez… és most író lett. Milyen érdekes.

– A baracklekvár ma már nem az igazi. Lehet, hogy érdemes lett volna egy keveset elrakni.

Elgondolkozott azon, amiket tett. A vonal túlsó felén megint csönd lett. Majd fejéből kipattant egy ötlet.

– Elképzelek egy helyet, melyben nem lehet elfeledni elevenen elégett jegyzeteket. Mely elmében ennyire éles képek élnek, ne engedje élve elveszteni őket. Ne égessen el egyetlen jegyzetet sem, mert késve, de emlékezne eme esztelen tettekre, és elmerengne, vajon megérte-e.

– Jegyzeteim nem helyesek, tele félkész tévedésekkel, érdektelen jellemekkel, helyekkel. Nem érzem helyüket ezen a világon. Szóismétlés, de ezt nem bánom. Mindet csak a tűzbe kívánom.

– Nem mindegy, hogy az ember a lelkéből beszél, és a szavak erejével él, vagy a sok hús között elvész-e a vér, mely éltet, és ettől a lélek is tovább él. A lénye elveszíti a hitét, mert nem látja magában a tehetségét. Olykor a lélek elvész a gondolat mögött. De tanuljon meg olvasni a sorok között, és lássa meg, hogy mi van a papírjai fölött. A szív, a szó, a lélek, tűzbe dobva és elégetve mit sem érnek. De nem kellene kevesebb, se több annál, hogy megismerje magában a vágyat és így írja a könyveket, novellákat. Az író azt meséli el, amit akar, saját szavaival. Csak lehet, hogy nem értik, ha nagyon hadar. Vagy ha sokat akar. Én mindig vártam, hogy eljöjjön az igazi, a Könyv, amiért megérte élni, szenvedni, izzadni. De a baj csak ott volt, hogy vártam. Még el is gémberedett a lábam. Rengeteget írtam, regéltem, de az a vágy, ami bennem volt, sosem aludt ki egészen. A regényt, a Nagy Művet sosem fejeztem be. Egyszer azon vettem észre magam, hogy bele is öregedtem ebbe. Pedig nem kellett volna szenvedni, izzadni, csupán ami a fejemben volt, egyszer csak kiadni. Minden elképzelés, minden csepp tinta, a papírra vetve, nem más, ez a titka. És nem a tűzbe hajítva… Remélem segíthettem kevés eszemet megosztva veled. Ha már amit tettem nem tehetem jóvá, elég legyen annyi, hogy nem tettem önt lóvá. Elgondolkodtatott az, amit te mondtál. Kivel összeköt e vonal, egy értékes tanár. Fényképemet őrizd meg hát poros szavaimban, nem kell ide szerkezet, hisz a lényeg itt van. Mindent tarts meg mélyen, a szívedbe zárva, és ne hátrálj meg ha ott vagy, hagyd magadat állva! A fejünkben ott él majd mindennek emléke, hogyha találkozunk ismét, ne legyél elkésve. Tarts mindent az eszedbe vésve. Ez a dolgok végtelen egésze.

A vonal megszakadt, mielőtt elköszönhettem volna.

Pedig annyi dolgot mesélnék még sorba’.

Elléptem a kagyló mellől és láttam,

Ahogy ott írok a karosszékben, bátran.

Nem vagyok még 11 éves se.

De a szívem gondolatokkal tele.

A karcolást az asztalon se látom,

Ahogy az új oldalt megkezdem, a papírt se bántom.

Felszálltam és eltűntem a messzeségben,

Otthagytam magam.

Csak néztem és írtam.

Annyit, amennyit csak bírtam.

Már nem dobtam el semmilyen jegyzetet.

Köszönöm, hogy kaphattam egy új kezdetet…

 

Ötödjére

A félelem. Megfoghatatlan, mégis mindannyiónkat képes magával ragadni. Az érzés, amely áthatol a testünk összes porcikáján és felemészti azt, hogy a végére ne maradjon más, csak a pucér félelem. Az érzés, amely a legnagyobb hatalommal bír és amely mindenkit és akárkit képes a hatalma alatt tartani. Mégis, ha megkérdezik, hogy mi az, hogy félelem, nem érkezik válasz. Nem lehet rá választ adni. A világ legkézzelfoghatóbb érzése, mégis megfoghatatlan. Senki sem tudja mi az, mégis mindenki ismeri. A félelem a semmi és minden, a félelem a hatalom és a gyengeség, a félelem az öröm és a bánat, a félelem a jó és a gonosz. Mégis csak egy szó van rá. Félelem. Félni.

  Jack is félt. Nem tudta mi vár rá. Nem tudta, hogy mi lesz. A homály öntötte el a lelkét, az agyát és az egész testét. Lassan minden kezdett egybefolyni a homállyal, amit belül érzett. Először csak egy kis ponton érezte. Azután a pont folttá kezdett növekedni. Egy idő után több kis pontot is érzett, amelyek foltokká alakultak, majd a sok folt összeolvadt. Valami mást kezdtek formálni. Valami megfoghatatlant. Reszketni kezdett. Egy hideg, de egyben égető érzés kezdett a hátán végig futni, aztán ez az érzés – vagy akármi is legyen az– elöntötte az egész testét és nem érzett mást, csak… nem tudta mi volt az. Rettegett, de ebben sem volt biztos. Semmiben sem volt már biztos. Azt sem tudta már, mit jelent az, hogy biztos. Mit jelent félni. Mit jelent rettegni, mit jelent érezni. Nem volt más, csak a homályos folt a testében. A testben, ami már talán nem is az övé volt. A homályos, kavargó, fagyos és égető foltot már nem csak legbelül érezte. A bőrén kívülre hatolt a fájdalom. Már nem csak a testében volt. Egy olyan helyre is beférkőzött, amelyről nem tudta pontosan, hogy hol van. Csak azt, hogy létezik. És azt, hogy fáj. De az sem biztos, hogy fáj. Csak az, hogy egy érzés. Egy érzés, amely már a lelkéig hatolt, majd elemésztette az egész mivoltát, mindent, ami ő volt. Mindent, amit csinált, amit szeretett, amit gyűlölt és amitől az volt, aki. Már nem ő felelt ezekért a dolgokért. Már nem tehetett semmit. Nem láthatta őket viszont, nem érezhette őket, és már nem is számítottak. Nem… aznap ezek már nem számítottak. Nem számított más, csak az, hogy élve kikerüljön onnan. Ha nem is élve, de legalább annak a tudatában, hogy élt valamikor. Nem számított, hogy igaza van. Nem számított az igazság. Minden, amit aznap tett, amit aznap érzett, nem volt más… csak

TÉBOLY.

 

 

 Negyedjére.

  Egy esős, őszi reggel volt. A nap még nem mert előbújni fátyolos ködtakarója mögül. Sötét volt. Nem. Világos volt. Az sem. A sötét és a világos furcsa összhangot hoztak létre. Szürkület volt. A sötét és a világos összhangja erősen hasított bele a reggeli ködbe. Vagy erősen nem hasított bele. Szürke volt minden. A fák, a kerítés, a kövesút, a villanypózna. Minden szín szürkébe futott össze. Olyan volt körülnézni az udvaron, mintha semmi sem lenne ugyanaz, mint amilyen nappal szokott lenni. Mégis minden olyan volt, mint nappal. Csak más. Üszkös, szürke és lehangoló. Mintha az ember egyetlen lélegzetével magába szívná a szürkeség valószínűtlen páráját és önmaga is szürkévé válna. Mintha kicserélték volna. A szürkület sötét napsugarai ködbe burkolták önmagukat. Hangos volt a csönd. Zaj volt, mégis minden néma. Üresség.

  Jack a kerítés mellett guggolt. A néma zajtenger elemésztette gondolatait. Üres volt a feje. Nem gondolkozott, csak nézett. Nem látott, csak figyelt. Egy pók volt a kerítéslécek között. Nappal barna volt a kerítés. Az ő kerítésük. A sajátjuk. Az a kerítés és azok a lécek, amelyet minden nap lát. Ugyanaz a kerítés volt, mégis mintha idegen lett volna számára. Mintha most látta volna először. Nem is látta őket. Mintha nem is lennének ott, csak valaki el akarná hitetni, hogy ott vannak. Mint egy vetület egy elborult elme mélyén. Egy sötét szobában, mely egyszerre fekete és világos. Talán szürke. Nem valóság, mégis minden valódi. Nem létezik, mégis látni lehet. Homályos kép. Köd.

  Előre és hátra billegett, ahogy kifelé bámult erre az elborult világra. A pók a hálója közepén ült. Várt. Várt valamire. Nem lehetett tudni, hogy mire. Azt sem lehetett tudni, hogy vár-e egyáltalán. Azt sem, hogy az egy pók-e. Olyan homályos.

  Egy légy repült arra. A párától nedves szárnyai irányíthatatlanul, mégis tudatosan a hálóba vezették. Nem tudta hová tart. Azt sem, hogy mi lesz ezután. Csak a ködöt látta maga előtt. Megakadt valamiben. A szárnyai nem mozdultak tovább. Nem is akarta megmozdítani őket. A pók alakot váltott. Mintha nem is ugyanaz lett volna, mint ami eddig volt. Mintha álarc lett volna rajta. A levegőben érződött a változás. A köd viszont elemésztette az érzéseket és nem hagyta, hogy áthatoljanak rajta. Legalábbis nem olyan formában, mint amilyennek születtek. Torz, kivehetetlen érzések. Nem is biztos, hogy érzések. Nem is biztos, hogy torzak. Lassú, kimért léptekkel közeledett a légy felé. A légy nem mozdult. Csak mereven csüngött a vékony, áttetsző szálon, melyet itt-ott vízcseppekkel díszített fel a hajnal. Még lélegzett. Nem tudta, hogy ez a légzés. Nem volt tudatában annak, hogy levegőt vesz. Már nem volt fontos. Elenyészett az érzések üres tengerében. Csak a ködöt látta maga előtt. Nézte a pókot, ahogy közeledik felé. Vagy talán távolodik. Vagy egyhelyben áll. Nézte a pókot, de nem látta. Érezte a fájdalmat, de érzéketlen maradt. Elenyészett egy pillanat alatt. Nem tudta, hogy mi lesz. Már azt sem tudta, hogy mi volt. Minden, amit csinált, amit szeretett, amit gyűlölt és ami azzá tette, aki volt. A semmibe veszett. Nem láthatta viszont. Már azt sem tudta, hogy mit jelent az, hogy látni.

 

A pók egy hirtelen, de precíz mozdulattal ragadta meg a legyet. Egy pillanatig, mintha várt volna. Mintha nem csinált volna semmit. Megállt. Reményt adott a légynek. Okot a reménykedésre, hogy valaha élve kikerül innen. A köd kezdett feloszlani. Az üszkös valóság kezdett színekbe burkolózni s levetette ködből szőtt fátylát. A légy reménykedett. Mintha hirtelen tudta volna a szavak jelentését. Mintha újból tudta volna, mi az, érezni. Mintha tisztán látott volna mindent. Az is lehet, hogy ez csak álom volt. De lehet, hogy a valóság.

  A pók hirtelen tekerni kezdte a legyet és egy végtelennek tűnő, de mégis átlátszó fonallal csavarta körbe a mozdulatlan, nyugalmasnak látszó, nyugtalan testét. A légy fehér, zavarosan áttetsző bábbá változott, melyet a pók úgy mozgathatott, ahogy kedve tartotta. Kiveszett belőle az élet. Nem maradt más hátra, csak egy rideg és üres portok, amely régebben egy lélek hordozására szolgált. A pók kiszívta belőle az utolsó csepp életnedvet is. A légy homályt érzett, mely lassan elborította egész lényét. Üresség. Köd.

  Jack felállt és megrázta a fejét, mintha egy másik világba tett utazásból térne vissza. Azonban ez nem egy másik világ volt. Ez a valóság. A negyedik légy ma reggel. A negyedik légy, amely nem repülhet többet. A pók negyedjére csavarta be gyanútlan áldozatát.

  A köd kezdett feloszlani. A szürkeség színességgé változott. Mintha a valóság levette volna maszkját, mely mögött eddig rejtőzött, elferdítve önmaga mivoltát. Indulni kell. Ez volt a jel. Jack mereven nézte a kiskaput. Aprócska volt, mégis hatalmas. Nem mert kilépni rajta. Nem akart. Nem tudott. Mintha láthatatlan láncok húzták volna vissza a kezét, mikor a kilincs felé nyúlt. De muszáj volt. El kellett szakítania a láncokat. Mélyen belevágtak a húsába. Egészen a csontig hatoltak. A fájdalom nem tántorította el. Akármennyire vérzett, akármilyen hatalmas sebek tátongtak a karján, nem maradhatott. Nem állhatott meg. Menni kell.

 

Fél óra. Ennyi kellett, hogy odaérjen. Fél óra. Egy örökkévalóság. Nézte az utat, ahogy egy végtelen fekete szalagként tűnik el a talpa alatt és minden lépéssel egyre közelebb lesz. Nem tudta, hogy mire számítson. A múltkor nem volt olyan rossz. Talán egy kicsit. Lehet, hogy nem volt rossz. Az is lehet, hogy jó volt. Már nem emlékezett… Lehet, hogy az egész csak egy álom volt. Egy elborult, sötét, ködös álomkép. Nem valóság. Csak egy álom.

Odaért és belépett a fehér, vékony üvegajtón. Ez a vékony üvegréteg választotta el mindentől, ami odabent folyt. Vékony volt, mégis áthatolhatatlanul vastag. Gyenge volt, mégis tömör. Bent tartotta, amit bent kellett tartania. Ahogy kinyílt az ajtó, s ahogy a vékony szigetelő gumiszalagok fájdalmas és halk csikorgással elváltak egymástól, megszűnt minden, ami elválasztotta volna tőle. Azt, hogy mitől, ő sem pontosan tudta. Azok sem, akik az ajtó túloldalán voltak. Senki sem tudta. Már abban sem volt biztos, hogy valóban álmodta-e az egészet. Ahogy átlépte a küszöböt, mintha egy láthatatlan határt lépett volna át, amely egy különös, másik helyre vezetett. Egy nyugodt helyre. Világos, de mégis zavaros. Fényes, de mégis matt. Boldog, de mégis brutális. Szép, de mégis szörnyű. Volt benne valami megfoghatatlan. A hely, mint mindig, sötét anyagként sugározta be az ember lelkét. Jack, mintha érezte volna a változást. Mintha ezer meg ezer súly nehezedett volna a vállára. Alig tudta vonszolni magát. Szinte teljesen a földre ereszkedett. Nem tudta, hogy mi történik. Csak annyit, hogy nehéz. Valami visszatartja. Valami nem engedi, hogy úgy létezzen, mint ahogy az ajtó mögött. Nyomasztó.

Mosoly. Mosolygás. Odabent mindenki fénylő mosollyal díszítette megfáradt tekintetét. Csak mosolygás. Mindenütt. Nem lehetett menekülni előle. Nem is akart. Szeretett mosolyogni. Mosolygott is. De azt sem akart. Mintha járványként terjedt volna át az ő arcára is az erőltetett, kiszámíthatatlan, ködbe burkolózott, merev és egyhangú mosoly. Csak egy mosoly. Senki sem tudta, hogy mi van mögötte. Nem lehetet tudni, hogy mi rejtőzött a másik mosolya mögött, mely álarcként ragadt rá a tekintetükre. Jackére is. Nem tudta levenni. Egy szürke álarc. Csak egy mosoly. Kiszámíthatatlan. Mintha nem is mosoly lett volna. Jack már nem tudta eldönteni. Zavar. Egyre zavarosabb lett a tekintete az álarc mögött, ahogy egyre beljebb haladt az épületben. Még visszanézett az ajtó felé, mely már zárva volt. Nem látott az üveg mögött mást, csak szürkeséget. Tudta, hogy odakint a szabadság várja. De valamiért szürkeséget látott. Vagy talán nem is látta. A súly, mintha a kétszeresére nőtt volna a vállán. Alig bírta. Teljes erejével azon volt, hogy ne roppantsa össze a tonnányi kőtömb. Megtorpant. Nem akart tovább menni. Soha nem akart itt lenni. Soha nem akart belépni erre a helyre. Soha nem akart álarcot viselni. Mégsem állt meg. Nem tudott megállni. Egy láthatatlan kéz, mintha megragadta volna és úgy húzta volna be a mélybe. A sötétségbe. Vagy a fénybe. Arra a helyre, ahol nem volt sötétség és nem volt fény, mégis mindkettő jelen volt. Szürkeség. Kiszámíthatatlan. Végtelen szürkeség. Vakság. Csak ment tovább. Az ajtó egyre távolodott és távolodott, mégis mindössze egy karnyújtásnyira volt. Elérte, de nem tudta megfogni a kilincset. Előtte volt, de nem tudott kilépni rajta. Bent ragadt, az álarca mögött. A sok álarcot viselő lény között. Emberinek tűntek, mégsem emberek voltak. Valódiak voltak, de az egész egy álomkép volt csupán. Egy szürke, zavaros álomkép. Senki sem figyelt rá. Mosolyogtak. Csak a rideg mosoly. Jack is rá volt kényszerülve. Nem akarta hordani ezt az álarcot. Le akarta venni. Megragadta az arcát, majd tépni kezdte. Megmarkolta az álarca szélét, húzta, tépte, karmolta, marta, cafatokra tépte. Mégis rajta maradt. A körmei leszakadtak. Vér folyt a kezén, bele a sebbe, amit a láthatatlan láncok vájtak bele. Az arca a ragacsos folyadéktól vöröslött, melyet az erei pumpáltak, immár látszólag céltalanul. Az álarc viszont az arcán volt. Egy véres mosoly. Beletörődött. Nem tehetett semmit. A sebek égtek, de mégis jó érzés volt. A fájdalom elviselhetetlen, mégis megnyugtató. Nyugalom. Csend. Mosoly. Már nem nézett többet az ajtóra. Az álarc szinte egybeolvadt az arcával. Már nem is érezte. Nem akarta érezni. Vett egy nagy levegőt és magába szippantotta az öröm illatát, mely betöltötte az egész teret. Az ereit szíve egyetlen dobbanásával megtöltötte a benti légkör felüdítő, üszkös hamvaival. A terem felé indult. Az emberek elmentek mellette. Látszólag nem figyeltek rá. Örült neki. Egy a sok közül.

A háta mögött azonban sugdolózást hallott. Róla beszéltek. Ahogy egyre beljebb ment, elkezdtek felfigyelni rá. Először csak halk, értelmetlen szavakat sugdostak egymásnak, aztán már egyenesen a szemébe néztek. Először még csak egy valaki, aztán ketten, aztán egyre többen. Mintha terjedt volna. Mintha zavart keltett volna. Mintha jelenlétével megfertőzte volna a benti, makulátlan légkört és valami szennyet, valami tisztátalant hozott volna be magával. Mindenki arcán csak komor mosoly ült. Néma aggodalom. Lehangoló vidámság.

A teremhez ért. A teremhez, amelyben annyi minden történt. A teremhez, amelyben fél életét töltötte. A teremhez, amely a biztonságot jelentette. A többiek már ott voltak. A sorstársai. A gyilkosai. Mindenki vidám volt. Legalábbis így hallotta az ajtón kívülről. Még várt egy kicsit. Hallgatott. Nem tudta, hogy félbeszakítsa-e őket. Nem tudta, hogy megzavarja-e a boldog és makulátlan légkört odabent. Kis várakozás után vett egy nagy lélegzetet, majd benyitott. Lassan és finoman tárta ki az ajtót, éppen csak annyira amennyi helyre szüksége volt. Nehogy az öröm kiszökjön mellette. Nehogy ő legyen az, aki kiengedi. Így is annyiszor hibáztatták már. Csend. Csend volt, mégis zavarodottság. Zavar. Hang. Fülsiketítő némaság.

Mindenki őt és a véres álarcot bámulta. Nem nevettek tovább. Nem volt több boldogság. Nem volt elég óvatos. Nem is számított másra. De legalább reménykedett. Ahogy leült, mégis minden kitisztulni látszott. A súly, mintha eltűnt volna a válláról. Mintha félúton elhagyta volna a nagy sietségben. Minden tiszta volt. De lehet, hogy mégsem. Torz tisztaság volt ez. De ő mindent tisztának látott. Boldognak érezte magát. Azt érezte, hogy boldog. Boldog volt. De nem örült. Mosolygott.

Feszítő volt a némaság. A csend zajként telepedett a teremre. Valami készült. Valami készülhetett. De nem lehet. Mégis lehetséges. Ez volt az a nap. Ez volt az ő napja. Ez volt az utolsó… nem tudta, hogy mi, de bizonyára az utolsó. Már nem emlékezett. Valóság vagy álom. Megfogható, de megfoghatatlan. Minden, mégis semmi. Zavar. Zavarodott volt. Mindenki zavarodott volt. Minden zavarodott volt. Ők is tudták. Mindenki tudta, hogy valaminek ma el kell dőlnie. Valaminek meg kell történnie. Mégis, mintha minden átlagos lett volna. Senki sem tudott semmit. Megnyugtató őrület. Őrült némaság.

A csendet kopogtatás hangja törte meg. Visszhangzott. A hangok hullámai ide-oda csapódtak a terem falának ütközve, újra meg újra visszatérve. Mintha örökké tartott volna a kopogás. Jack már ismerte ezt a hangot. Mégsem tudta mi ez. Elvakította a tisztaság. Egy mosoly tűnt fel az ajtófélfa mögül. Az alak mereven bámulta Jacket. Jack nem hitt a szemének. Nem tudta mit higgyen. Nem tudta, hogy ez is az álom része-e. Azt hitte, hogy az egészet csak álmodta. Semmi sem történt meg. Mégis érte jöttek. Ami a kezéhez tapadt, nem moshatta le és nem metszhette ki a bőréből. A részévé vált. Egy bélyeg. Megbélyegezett.

Nem akart elmenni. A tekintet mégis magával ragadta. Nem kellettek szavak. Már tudta, hogy hová megy. Nem volt muszáj mennie. Nem kellett megszólalnia. Úgy jobban járt volna. Legalábbis az okosak a fekete öltönyben ezt mondták. De a hang az álarc mögül az ő nevét mondta. Jack körülnézett, mintha nem így hívnák. Mintha egy tévedés lenne az egész. Az is volt. Egy kegyetlen tévedés. Az alak megragadta, majd mosolygó álarcával bíztatta Jacket. Ő látszólag élettelen volt. Az alakkal ment, mégis mintha az ellenkező irányba sétált volna. Megálltak. Minden az ő érdekében történik. Minden azért van, hogy neki jobb legyen. Minden érte van. Legalábbis ezeket hajtogatták folyton. Az ajtó mögött egy nagyobb alak várta. Egészen nagy volt. Bizonyára erős. Nem lehetett gyenge. Csupán a tekintetével is ölni lett volna képes. Folytonos, egyenletes léptekkel csatlakozott hozzájuk, mintha jelenlétét leplezni szerette volna és észrevétlen akart volna maradni. Jack már látta az álarc mögött rejlő arcot. Ismerte is. Tudta ki ő. Segíteni akart neki. Az alak mégis úgy tornyosult Jack fölé, miközben a másik alakkal közrefogták őt, mintha vadidegen lenne. Ijesztő, a folytonosságtól viszont egészen megnyugtató folyamat volt. Ahogy mellé állt. Észrevétlenül maradva. Jack nem is vette tudomásul, mikor a kezére húzták a bilincset. Azt sem tudta, hogy egyáltalán bilincs volt-e. Csak egy átlagos séta volt. Mint anyával a parkban a napsütésben, mikor a szellő kellemesen és lágyan simogatta az arcukat és élvezték a létet. Az életet. Az ajándékot, hogy vannak egymásnak. De most anya nem volt ott. De nem biztos. Lehet, hogy ott volt. Mintha a suttogó hangját hallotta volna. De nem akart szólni. Mi van, ha ők nem hallják? A teremből két álarcos lépett elő. Látszólag rémültek voltak. De ezt csak az láthatta, aki az álarcok mögé tudott nézni. Jack kiválóan látott a dolgok mögé. Máshogy látta a dolgokat, mint mindenki más. Nekik marad a száraz és tökéletes mosoly. Jackért aggódtak. De már nem tehettek semmit. Jacknek ezek is csak ugyanolyan mosollyá váltak, mint a többi. Egy pillanatra talán látta az aggódó tekinteteket, de aztán végleg összemosódtak és eltűntek az álarcok takarásában.

Az üvegajtóhoz közelítve újabb alakok csatlakoztak a gyászmenethez. Talán nem is volt gyászos. Inkább mulatságos. Mindenki mosolygott. Hol Jackre pillantottak, hol a folyosót nézték. Legalább egy valaki mindig rajta tartotta a szemét. Jack sem tudta, hogy miért. Talán szimpatikusnak tartják. Vagy talán nem akarják, hogy elszabaduljon. De Jacknek esze ágában sem volt megszökni. Azt mondták, hogy minden azért történik, hogy kiderüljön az igazság. Akkor neki nincs miért aggódnia. Ha kiderül az igazság, ő biztonságban van. Nem csinált semmit. De ez nem biztos. Nem voltak biztosak benne. Vagy inkább abban nem, hogy mit csinált. Ebben a végén már ő maga sem volt biztos.

A terembe, ahová mentek, vasrácsos ajtók valóságos labirintusa vezetett. Valamit nagyon odabent akartak tartani. Vagy inkább odakint. Talán az igazságot. Vagy a hazugságot.

Szűk volt a terem. Fullasztó. Sötét. De világos. Inkább sötét. Szürke. A terem kicsi volt, mégis mintha nem lehetett volna ellátni a túlsó falakig. Valami meggátolta a látást. A tisztán látást.

Hatan voltak odabent. Mindenkin álarc. Miután Jack leült, két öltönyös alak az ajtóba állt, kettő pedig mellé ült a kanapéra. A hat alak közül az, aki középen ült közölte, hogy minden azért van, hogy ő biztonságban lehessen. Minden érte történik. Mindenki mellette áll. A teremben mindenki egyenlő. A mosolygó álarc mögött csak szürkeség volt látható. A szemei, a szája az orra, mindene egybefolyt az álarccal. Jack haza akart menni. Az igazságról kezdtek el beszélni. Ebben a teremben minden az igazság megtalálására szolgál. Nem számít más, csak az igazság. Minden alkalommal elmondták ezeket a szavakat. Jack kezdte úgy érezni, hogy nem tudják mit jelent, hogy igazság. A gondolatai hamar megszűntek létezni. Tekintete üvegessé dermedt, az agya fokozatosan kezdett kikapcsolni, ahogy a mosolygó arcok egyre hangosabban formálták a szavakat. Az arcok lassú, kimért mozdulatokkal kerültek egyre közelebb és közelebb hozzá. A bizalomról beszéltek. Arról, hogy ők megbíznak Jackben, de valamiért ő nem bízik meg bennük. Azzal vádolták, hogy nem mondja el az igazat. Lehet, hogy nem is vádolták. Csak finoman a tudtára adták az álláspontjukat. Pedig Jack mind a 34 beszélgetésen ugyanazt az igazságot mondta el, ami megtörtént. Nem tudta, hogy milyen igazságot akarnak még. Már semmiben sem volt biztos. Félt. Nem tudta mi vár rá. Nem tudta, mi fog történni. Az alakok közölték, hogy ez lesz az utolsó beszélgetés. Az utolsó esélye, hogy megbízzon bennük. Jack nem tudta mit jelentenek ezek a szavak. Azt sem tudta, hogy szavak-e egyáltalán. A testét apránként elöntötte a sűrű, fátyolos, szürke köd. Még lélegzett. Nem tett se többet, se kevesebbet. Nem tudott. Egy láthatatlan, mégis a legjobban látható erő a hatalmába kerítette. Nem tudta, hogy ez a légzés. Nem volt tudatában annak, hogy levegőt vesz. Már nem volt fontos. Elenyészett az érzések üres tengerében. Csak a ködöt látta maga előtt és mindenütt a teremben. A lelkében eluralkodott a káosz. Látta az arcokat közeledni felé. De nem is közeledtek. Inkább távolodtak. De az is lehet, hogy egyhelyben álltak. Egy pillanatra eltűntek, majd újra felvillantak a szeme előtt. Már nem volt rajtuk maszk. Rettegett, de ebben nem volt biztos. Semmiben sem volt már biztos. Azt sem tudta már, mit jelent az, hogy biztos. Mit jelent félni. Mit jelent rettegni, mit jelent érezni. Nem volt más, csak a homályos folt a testében. A testben, ami már talán nem is az övé volt. A homályos, kavargó, fagyos és égető foltot már nem csak legbelül érezte. A bőrén kívülre hatolt a fájdalom. Már nem csak a testében volt. Egy olyan helyre is beférkőzött, amelyről nem tudta pontosan, hogy hol van. Csak azt, hogy létezik. És azt, hogy fáj. De az sem biztos, hogy fáj. Csak az, hogy egy érzés. Egy érzés, amely már a lelkéig hatolt, majd elemésztette az egész mivoltát, mindent, ami ő volt. Mindent, amit csinált, amit szeretett, amit gyűlölt és amitől az volt, aki. Már nem ő felelt ezekért a dolgokért. Már nem tehetett semmit. Nem láthatta őket viszont. Semmit sem láthatott viszont. Csak nézett, de nem látott. Csak a szavakat hallotta. A vádakat, amelyeket ellene hoztak fel. A tetteit. Amiket ő tett meg. Vagy nem tett meg. Már nem tudta, hogy mit higgyen. Már az elején sem tudta. Reménytelen volt. Az álarcosok szavai befészkelődtek az agyába, mint egy élősködő féreg a szövetekbe. Onnan kezdte el kirágni magát, hogy a végén felemészthesse az egész tudatát, hogy ne maradjon más, csak egy elborult, abnormális kép, amelyen nem lehet kiigazodni. Olyan szörnyű és kegyetlen tettek beismerésére kényszerítették, amelyeket nem tudtak rá bizonyítani. De arra, hogy megtette-e őket, már nem emlékezett. A szavak végtelennek tűnő, mégis átlátszó fonalával kezdték el becsavarni az élettelen testét. Mintha átlátott volna a fonal szálai között. Mintha még lenne remény. Hirtelen minden tisztának és élesnek látszódott. Mintha hirtelen újra élet került volna a testébe. De ez csak egy torz, elborult kép volt. Egy őrült kép. Egy nem létező, álomszerű képsorozat. Egy szűnni nem akaró hazugság. Egy élet, egy lény utolsó halovány próbálkozásai tükrözni a valóságot. Azt a képet, azt a valóságot, amit látnia kellene. Az utolsó pillanatban egy furcsa árnyat látott a terem sarkában. A plafonon. Egy pókháló lehetett az. De nem látta tisztán. Aztán hirtelen újra mindent homály borított be. Megint csak a végtelen szürkeség. Téboly.

Világos volt. Hatalmas fényáradat. Egyetlen felhő sem volt az égen. Jack a pókot bámulta. Ez az ő kerítésük volt. Ez már bizonyos. Minden színes, a szürkeségnek odakint semmi nyoma. Egy légy repült arra. Nem tudta hová tart. Azt sem, hogy mi lesz ezután. Csak boldogan repült a tiszta és friss levegő végtelen tengerén. Megakadt valamiben. A szárnyai, melyek nem mozdultak tovább, kicsit töredezettek voltak. Jobban mondva egy tisztán kirajzolódó hajszálnyi repedés volt rajtuk. Csak a jobb oldalin. Különleges volt. Más volt, mint a többiek. Nem is akarta megmozdítani őket. A pók lassú, kimért léptekkel közeledett felé. Minden egy pillanat leforgása alatt játszódott le. Jack tudta, hogy mi lesz a vége. Vagy legalábbis sejtette. Csak felállt és elfordult. Nem akarta végignézni. Ugyanolyan légy volt, mint a többi. Már ezerszer látott ilyet. De mégis más volt. Különleges.

Hátat fordított a kapunak, majd bement a házba. A konyhaszekrényben kutatott. Maga sem tudta, hogy mit keres. Látszólag csak céltalanul kotorászott egyik fiókból a másikba. A tekintete üveges volt. Nem tükrözött semmilyen érzelmet. Mintha egy álarc lett volna rajta. A sebei nem gyógyultak be. Súlyos, mély sebek voltak. Nem kezelte őket senki. Csak tátongtak. És égettek. És fagyosak voltak. Örökre megmaradnak. Nem szabadulhatott meg tőlük. Örökre tátongani fognak és elfertőződnek. Begennyesednek és még súlyosabb sebek lesznek. Az elfáradt és örökre megpihent fehérvérsejtek elindulnak a véráramban és megfertőzik azt a testet, amiért nemrég életüket adták, de végül ezzel ölik meg. Ahogy bezárta a szekrényt, a perifériájában feltűnt valami. A parányi sötét folt felé fordította fejét és valami megcsillant a szemében. Először még csak apró kicsi cseppecskék voltak. A cseppecskék kövérre híztak. Letörölte őket, lassan végigfolytak sérült karján. A kövér cseppekből foltok lettek, ahogy a padlón a semmibe vesztek. A cserépkályhában lassú lánggal lobogott a tűz. Meleg volt. Jack érezte, ahogy sebei összehúzódnak. Érezte!

A légy elrepült a konyha ablakáról. A jobb oldali szárnyán mintha lett volna valami.

Talán egy repedés lehetett.